Merített szavak kategória bejegyzései

VIKTORIA TOKARJEVA: MI LEGYEN?

(2. rész)

Artamonova két hétig nem járt a szakiskolába. Nem akart. És a telefonhívásokra se válaszolt. A lelkét bosszú és apátia töltötte el. Az se lendítette volna ki az állapotából, ha a rádióban bemondják, hogy kitört az atomháború.

Egész napokat töltött a zongora előtt, játszogatott a billentyűkön. Komponált egy kis gyerekdalt, ami érdekes módon bizakodó hangvételűre sikerült. Artamonova életben maradt, ezért aztán a zene is életigenlő volt. Szomorú darabokat a viszonylag boldogok írnak. Nekik van erejük a szomorúsághoz.

Április elsején volt Artamonova születésnapja. Húszéves lett. Kerek évforduló. Eljött hozzá az évfolyam. Kirejev is eljött, és ajándékba hozott neki egy agyagból készült tevefigurát. Azt mondta, hogy kecskét keresett, de nem talált.

Artamonova elcsodálkozott: emlékszik. Azt hitte, hogy bármi, ami vele kapcsolatos, az nem létezik Kirejev tudatában.

A teve olyan vidám volt, mintha csak egy kisgyerek készítette volna. Kirejev vastag filccel ráírta a teve agyag színű oldalára, hogy ARTAMOSKÁNAK. A felirat nem folytonos vonallal, hanem pöttyözötten készült. Egyik kis pötty a másik után. Artamonova beállította a tevét a kecske mellé.

Azon a napon a csapat teljes fordulatszámon pörgött. A spicces Gena Kokorjev elkezdett udvarolgati Artamonova anyjának, aki ezt viccesnek, ugyanakkor kellemesnek is találta: ha gyerekek udvarolnak az embernek, akkor a vele egykorúakra is lehet esély.

Aznap sok volt a vodka, az ennivaló, a fiatalság és a muzsika. Kirejev együtt táncolt a többiekkel, közben pedig dobbantott a lábaival. Artamonovának úgy rémlett, mintha valamit bele akarna taposni a földbe. Üres tekintettel nézett rá. Azután, hogy szerelme gyümölcse, a gyerek elveszett, maga a szerelem is értelmét vesztette.

Végül aztán mindenki teljes torokból énekelt. A zenészek különleges emberek, nem tudnak meglenni zene nélkül. Olyanok, mint a kétéltűek, kibírják a levegőn is. De jobb nekik a vízben.

Éjfélre széledtek szét. Hahotázás, muzsika, ok nélküli boldogságérzet – aznapra ez a három volt a jelszó. Ezekkel lehetett levegőhöz jutni.

És ott volt az agyagteve is, a kecske mellett. A kecske nagy volt. A teve kicsi. Álldogáltak egymás mellett, tíz éven át. A következő kerek évfordulóig.

A következő kerek évforduló a harmincadik. Az élet fő, meghatározó eseményei éppen ilyenkor történnek, a huszadiktól a harmincadik évig tartó időszakban. Utána minden már csak ismétlődik.

Artamonova elvégezte a zenei szakiskolát. Jelentkezett a Gnyeszinszkij Intézetbe, a karmester-kórusvezető szakra. Az intézet után az Úttörőpalota kórusának élére került. A munkakönyvében az állt, hogy kórusmester. Szép is ez. Szó szerint azt jelenti, hogy a kórus mestere.

Artamonova szerette a gyerekeket és a zenét is. A gyerekkórus a kettőt egyesítette. Úgy rohant a munkába, mint egy ünnepségre. A gyerekek pedig imádták ezt az iskolán kívüli életüket. A kórust senki nem adta fel.

A repertoárban voltak klasszikus és kortárs darabok is. Néhány dal pedig saját szerzemény. A lényeg a tiszta hangzás. Az alt hangokat úgy állította be, hogy a tercek belehasítsanak a levegőbe. Az erőfeszítésnek és kitartásnak köszönhetően a kórus első helyezést kapott a városban. Rádiófelvételük is volt. Mindenki hallgat rádiót. A dalát is meghallgatták. Bevették egy olyan népszerű énekes repertoárjába, aki belsőleg és külsőleg is a szocialista-realista lelkületet erősítette. Artamonova ezt az énekest az ő „éneklő dobbantójának” hívta. A dobbantótól a dal aztán átkerült egy fiatal, összetört lelkű énekesnőhöz. Annyira szívszorítóan énekelte, hogy „…nem zsákmány voltam, nem jutalom…”, mintha az személyesen róla szólt volna.

Artamonova a „Pávák sírásá”-t először a Balti-tenger strandján hallotta meg. Lúszja fia, Szerzsik ült mellette, aki éppen azokban az időkben érkezett vissza a katonaságból. Szerzsik a tranzisztoros rádiót tekergette, amikor kibuggyant belőle a „Pávák sírása”. Artamonova annyira megdöbbent, és annyira történt vele még valami más is, hogy nem bírta tovább, felkelt a homokból és járkálni kezdett a strandon. Aztán szaladni kezdett. Lehet, hogy ha ott marad, Szerzsik mellett ülve, akkor meghasadt volna a szíve a boldogságtól. Muszáj volt leráznia magáról ezt az örömöt, ilyen életveszélyes körülmények között nem tarthatta magában. Artamonova csak rohant, körbe tudta volna futni az egész tengert, fel, egészen Svédországig. De végül minden elmúlik, beleértve a boldogság erejét is. Estére rájött a hideglelés. Úgy látszik a boldogságban is ki lehet merülni. Ezen az éjszakán pedig, mielőtt elaludt volna, ezt gondolta: „Köszönöm, Kirejev”.

És hogy Kirejevről is szóljunk: otthagyta az intézetet a harmadik évfolyamban, aztán elveszett valahol az élet útvesztőjében. Azt mondták, hogy az ÉHÉ-ben (énekes-hangszeres együttesben) játszik. Ezt az együttest viszont ellehetetlenítették. Akkoriban mindennel így történt. A vezető elvtársak loptak és tapostak. Nem tűrhették a szabadon gondolkodókat, akiktől nem lehetett volna kényelmesen lopni. Szabadon akarsz gondolkodni? Parancsolj kérlek! Csak éppen senki nem fizet ezért. Csak a hűséges szolgálatért fizettek.

Artamonova mindezt nem tudta, de valami sejtése azért volt. Rufina nehezen viselte a szegénységet, Kirejevnek pedig bűntudata volt.

Pont ebben az időszakban, húsz és harminc között, de inkább közelebb a harminchoz, Artamonova férjhez ment Szerzsikhez. Rögtön a Balti-tenger után. Miután Szerzsik az anyakönyvi hivatalban felhúzta az ujjára a gyűrűt, Artamonova valamiért ezt gondolta: „Így jártál!”. Ez nem Szerzsikre vontakozott, hanem Kirejevre. És volt valami, amit sajnálni kezdett.

Szerzsik rendszerető és unalmas volt. Épp, mint minden rendszerető ember. Emiatt aztán mindig biztos volt, hogy másnap is lesz nap.

Artamonovában nem élt olyan szerelem, mint amilyet Kirejev iránt érzett, de OLYAT ő nem is akart. Az OLYANTÓL meghalni jó, élni viszont nyugodt, emberileg élhető hőfokon kell.

A megelőző tíz évben Szerzsik hazatért a seregből, elvégezte az Idegennyelvi Intézetet, és szinkrontolmács lett. Artamonova a második felesége volt. Előtte egyszer már sikerült neki megnősülnie és elválnia. Artamonovával ellentétben az előző felesége egy olyan jóravaló asszony volt, akiről az embernek azonnal egyszerre az összes művésznő az eszébe jut. Csak zaklatott volt. Amikor nem tetszett neki valami Szerzsikben, akkor letépte róla és a szemüveget és a földhöz vágta. A szemüveg meg összetörött. Rémes volt. Szerzsik abban a pillanatban elveszítette a látását. És ez még nem minden. Ami ennél fontosabb, az az, hogy jó szemüveget nem lehetett csak úgy szerezni. Külföldről hozatni nagyon drága dolog, Lúszja meg lehozta a csillagokat is az égről, hogy a fia márkás szemüvegben járhasson. Erre ő meg földhöz vágja. Micsoda garázdaság!

Szerzsik helyes fiú volt, ez az igazság. Sokat evett. Artamonovában már nem merült fel az elmondani – nem elmondani, megkérdezni – nem megkérdezni dilemma. Elmondta és megkérdezte, de leginkább meg se kérdezte, hanem a saját belátása szerint járt el. Szerzsik meg csak bólogatott és evett.

Artamonova rájött, hogy a szerelem hatalom. Bármilyen hatalomról is legyen szó, az megbénít. A szerelem hiánya pedig szabadság. Úgy keversz, ahogy akarsz. Az a jó, ha nincs szerelem.

Szerzsiknek hallása az nem volt. Amikor szinkrontolmácsolt, egy ütemre tette, ez pedig szakmailag kényelmes megoldás, hiszen a tolmács nem művész. Az volt a dolga, hogy átadja a szöveget, nem pedig az, hogy kiszínezze a hanghordozásával.

Csak egy dolog volt zavaró: a seregben Szerzsiknek kitört az első foga, vagy az is lehet, hogy kiverték neki, ott előfordul az ilyesmi.

A fog olyan az embernek, mint egy kerítés, ami eltakarja a szem elől, ami a ház mögött zalik. De itt volt egy luk a kerítésen, látszott, ahogy mozog a nyelv. Az ember eszik, beszélget, a nyelv átforgatja az ételt, kiejti a betűket, állandóan csinál valamit. Itt is, ott is előbukkan.

Artamonova minden nap elmondta Szerzsiknek, hogy: „Csináltasd meg a fogad!” Ő pedig minden nap azt válaszolta, hogy: „Hát persze!”

Háromszázhatvan nap múlva, a háromszázhatvanadik „hát perszé”-t követően Artamonova letépte róla a szemüveget és a földhöz vágta. Szerzsik pedig döbbenten állapította meg, hogy minden nő egyforma.

Elváltak. Ahogy a versben is van: „Örömtelen volt a szerelmünk, Legalább majd búcsúnk se fáj.”[3]

Artamonova anyja is összeveszett Lúszjával. Ez az, ami igazán fájó volt. Egy nagy barátság repedt meg és bomlott szét. A világban egy kicsivel kevesebb melegség maradt. Szerzsikkel is csak a baj volt.

Artamonova nem írt dalt Szerzsikről. És egyébként is olyan volt, mintha akkor nem is lett volna életben. Amikor megpróbált visszaemlékezni ezekre az időkre, nem volt mire emlékezni.

Abban a kirejevi időszakban – a tizennyolctól húsz évesig tartóban – annyit beszélt, mint aki meg van bolondulva. Véres könnyeket ejtett. Erős érzelmeket élt át. Akkor életben volt. Utána meg csak volt.

Artamonova arra gyanakodott, hogy a nagy feszültség alatt szétégtek a vezetékei. Örökre kikapcsolva marad.

Sokat dolgozott, kifáradt és nem vágyott a boldogságra. Minek akarni, ami nincs. Béke van meg akarat. Ebből annyi van, amennyi csak jólesik.

Negyvenen túl egy nőnek már annyi.

De Artamonova, mint egy őszi alma, csak negyven éves korára érett meg. Akkorra szebb lett, mint amilyen húszévesen volt. Régen vézna volt, most pedig karcsú. Régen zavart volt, félénk, mint egy idegen udvarba keveredett kiskutya. Mára pedig nyugodt lett, biztos volt a saját dolgában, a saját nélkülözhetetlenségében. Megjelent benne valami, amit úgy hívnak, hogy önérzet. A külső megjelenés lényeges eleme. Volt benne mélyen valami, ami nem változott, megmaradt frissnek, fiatalnak. Volt valami, amire várt. A magányért cserébe kapott jutalomra. Arra talán, hogy bukkanjon fel Kirejev. De ő maga nem kezdeményezett. És amikor közös ismerősökkel találkozott, nem kérdezett semmit. Inkább majd meghallja, ha mondanak valamit.

Semmi pontosat, lényegeset nem lehetett tudni. Az ÉHÉ-hez Kirejev már öreg volt, negyvenhárom. Nevetséges lenne egy üldögélő bácsit nézni, ahogy a hangszerét nyekergeti. Már más idők járnak, az esztrád énekesek változást hoztak az előadásban. Korábban a vibratót és a bégető hangokat szerették, ma pedig minden betűt hangosan elkiabálnak, akár a süketek, akik most tanulnak meg beszélni. Úgy tekergetik a szájukat, hogy az bármelyik pillanatban le is pattanhatna az arcukról.

Tegnap a bégetés, ma a kiejtés, holnap majd még valamit kitalálnak. Elkeseredetten próbálják magukra hívni a figyelmet, odacsalogatni magukhoz az embereket. Az „Ave Maria” viszont, az volt, van és lesz.

Na és Kirejev… ő mit csinált a lázadásával? Rufina elérte a nyugdíjkorhatárt. Nem szült. Elfecsérelte az időt. Ugyanabban a kétszintes, középkori épületben laktak, amit az állam védelmezett, de fel nem újított. A második szintet kiadták albérletbe, szövetkezeti tagoknak. Abban reménykedtek, hogy ezek a vállalkozó tagok majd kitatarozzák a házat, és elintézik a telefont is. Rufina a szövetkezetiekben reménykedett. Kirejevben meg már nem. Hát így álltak a dolgok.

Olja nyugdíjba ment. Egész életében megállíthatatlan volt, most pedig hirtelen le kellett fékeznie. Vége volt a jövés-menésnek, előkerült a HOVA? és a MIÉRT? kérdése. Hogy hova, azt tudjuk. Az öregségbe. Miért? Semmiért. Rágcsálta, csak rágcsálta őt az élet, aztán kiköpte. Olja hozzá volt szokva, hogy nélkülözhetetlen legyen. Ebben állt a hiúsága, ez volt az, amiben az ápolónők és az anyák megvalósítják magukat. Kellett neki még egy védtelen lény.

Artamonova a gondolataiban állandóan visszatért ahhoz az átkozott perchez, amikor a sebész előtt állt, és megkérdezte, hogy: „Lehetne, hogy mégse?”. A sebész mondhatta volna, hogy ”Hát persze, hogy lehet. Menjen haza.” És akkor ő kiment volna. És a fia most tizennyolc éves lenne. Valószínűleg a seregben szolgálna, ő pedig elmenne az ünnepélyes eskütételre, behízelegné magát a helyőrségi parancsnoknál, és meghívná a hangversenyére.

A meg nem született fia úgy létezett az életében, akárcsak a falon átszűrődő muzsika. Tompán, de hallhatóan. És minél előrébb haladt az időben, annál jobban hiányzott neki. Üres az az élet, amit csak magunkért élünk. Az ember arra vágyik, hogy áttöltse az erejét valaki másba.

Artamonova elment a madárpiacra és vett egy papagájt. Pesztruskának nevezte el. A papagáj nem ember. Madár. De még ez is jobb, mint a semmi. Illetve jobb, mint a senki.

Az úttörőpalotában összebarátkozott Vahtanggal, aki heti két alkalommal drámapedagógiai foglalkozást tartott. Egy napra estek az elfoglaltságaik.

Vahtang valódi művész volt, egy igazi színházból való, csak nem adtak neki olyan szerepet, amilyet szeretett volna. Például Versinyin szerepét. A rendező ezt mondta neki: „De hát Versinyin se nem grúz, se nem egy férfiszépség.” A rendező mindezt úgy ejtette ki a száján, hogy a „se” szavakra külön hangsúlyt helyezett. Mintha szégyenletes lenne megnyerő külsővel rendelkezni. Csehov viszont, többek között, elismerően szólt erről is: „Az emberben mindennek szépnek kell lennie: az arcának is, az öltözékének is, a lelkének is és a gondolatainak is.” A mai dramaturgiában meg az van, hogy ha az arcod és az öltözködésed rendben van, akkor gyanús alak vagy. Seftelő vagy csókos. Honnan is lehetne rendes ruhája a szovjet embernek? Ha pedig a lelked és a gondolataid ütik meg a mércét, akkor egy éhenkórász, szétcsúszott szerencsétlen vagy. Egy fura, szemüveges, gyűrött ruhás figura.

Vahtang szenvedett az alkalmatlanságától, nem látott ebből kiutat. A szerelemben sem volt szerencsés. Igaz, hogy jól nézett ki, de pénze nem volt. Lakása se. Artamonova meghallgatta a bajokról szóló panaszait, megetette, és végül a szenvedések miatt bele is szeretett. Vahtang pedig az együttérzése miatt szeretett bele Artamonovába. Mintha csak Shakespeare találta volna ki az egészet.

Összeházasodtak.

Vahtang beköltözött az egyszobás lakásba. Artamonova anyja áttelepült a konyhába. Szűkösen voltak, nyilván. A gyerekcsináláshoz viszont nem kell sok hely.

A gyerek mégse akart megfoganni. Artamonova elment orvoshoz. A nőgyógyász ezt mondta: „Nem lesz itt gyerek. – És megkérdezte: – Az első terhesség abortusszal végződött?”

Artamonova ezt válaszolta: „Egyszer.”

Az orvos erre ezt mondta: „Néha egyszer is elég.”

Hát, ezzel végződött számára Kirejev látogatása. Mit is akart akkor? Ha jól emlékszik, akkor a Gyermekalbumot, Csajkovszkijtól.

A teve a korábbi helyén állt, kissé lenézően vigyorgott a lelógó agyag szájával.

Vahtang havonta egyszer hazatelefonált az anyjának Kutaiszba, és a telefonkagylót a kezével letakarva ezt mondta: „nem jött össze”. Az anya nem volt megelégedve a fia házasságával. Artamonovában, egy anya szemével nézve, túl sok volt a NEM. Nem volt szép, nem volt fiatal, nem volt kisasszonyos. Gyerek nem fogant meg benne. Hát akkor? Mi benne a jó?

Ennek a sok NEMnek volt alapja. De Artamonova másfajta önértékeléshez volt szokva. Nem tetszett neki az anyósa róla alkotott véleménye. Meg akart szabadulni tőle. Ki akarta zárni a kapcsolataiból. Az anyós viszont együtt járt a Vahtang csomaggal. Vagy viszed mind a kettőt, vagy hagyod mind a kettőt. De hogy anyukát elpakoljuk, mint egy poros papucsot, Vahtangot meg megtartjuk – ez nem tűnt megoldhatónak.

Vahtang nélkül lenni nem akart. Olyan szép férfi volt, és annyira tele volt eszmékkel, mint a Bronzlovas [4]. Annyra jó volt elaludni és felébredni is úgy, hogy betakarta őt a nehéz karjaival, egy igazi tűzhely mellett érezhette magát.

Az éjszakák ötletesen és változatosan teltek. De a nappalok… egyformán és unalmasan. A színházba új rendező jött, egy Asztafjev darabot vittek színre. A rendező azt mondta Vahtangnak: „Mégis milyen orosz muzsik lenne tebelőled?” Vahtang ezután elgondolkodott azon, hogy nem kellene-e visszaköltöznie Kutaiszba, ahol játszhatna grúz klasszikusokat. Ott meg biztosan ezt mondanák neki: „Vahtang, tebelőled meg milyen grúz lenne? Apád orosz, anyád orosz, Moszkvában tanultál.” Artamonova rájött, hogy a lényeg nem a nemzeti hovatartozásban rejlik. Hanem abban, hogy Vahtang nem elég tehetséges. Nem elveszett eset, de mindenki látja, hogy erőtlenül fejezi ki magát. Mint egy kutya, aki érti ugyan az emberi beszédet, de ő maga nem tud beszélni. Vahtang nem érzett semmit a tehetségtelenségéből. Nagyon ritka, hogy valaki be tudja látni a fájó, az igazán fájó igazságot. Az olyat például, hogy „tehetségtelen vagyok”, vagy azt, hogy „gyáva vagyok”. Az emberi jellem sajátja, hogy igazolva akarja érezni magát. Hiszen akinek nincs igaza, az nem is él. Vahtang tele volt komplexusokkal és ambícióval – mindazzal, ami változást hozhat az ember dolgaiban. Ezzel együtt minden sikertelenségét át is hárította az emberekre, a körülményekre, a világ általános igazságtalanságára. Artamonova számára világossá vált, hogy Vahtangnak szakmát kell váltania. Nyugaton például lehetne belőle fizetett szerető, drága szállodákban. Na de ilyennel elég nehéz lenne előhozakodni egy férfi előtt.

A gyerek ugyan nem fogant meg, Vahtang viszont egész jól betöltötte a gyerek szerepét. Főzni, vasalni kellett rá, meg kellett vígasztalni, zsebpénzt kellett adni neki. De így sem lett belőle igazi gyerek. Az éjszaka meg nappal nem folytatódott. A nappal pedig fontosabb.

Artamonova lelkében lassan beérett, kialakult a nagy értetlenség kérdőjele: MIÉRT?

Egy szép napon az egésznek vége lett, mégpedig, ahogy Vahtang értékelte a helyzetet, minden előzmény nélkül. Vahtang éppen a szokásos módon a kagylót a kezével eltakarva mondta az anyjának, hogy „nem jött össze.”

Artamonova kivette a kagylót a kezéből, és mondott bele valamit. Mintha valamilyen címet meg irányt emlegetett volna. Ahova anyukának kellene mennie. Anyuka ebből semmit nem értett, Vahtang viszont igen. És mivel ők ketten egy csomagban léteztek, anyukával együtt kénytelen volt menni Vahtang is.

Artamonova magánélete nem bonyolódott tovább. Ezzel szemben a kórus élete felvirágzott, erőre kapott. Elutaztak Bulgáriába, Kínába és az USÁ-ba is.

Szófiában a házak falai tele voltak ragasztva gyászjelentésekkel. Az egyiken Artamonova ezt olvasta: „rettenetes csend”.

Kínában bicikli-tenger. Amerikában meg teljesen más minden, mivelhogy a bolygó másik oldaláról van szó. Még a levegő is más, és a kórus is másként szól. Artamonova szinte fizikailag érezte ezt a másságot.

Sokat dolgoztak, időnként egy nap két koncertet is adtak. Szabad idejében pedig a boltokban bolyongott. Amerika Artamonova számára egyetlen nagy áruháznak tűnt. Nem többenek. És nem is kevesebbnek.

Esténként kihozott a kórusból mindent, amit csak tudott. A karja, mint egy távirányító, bármilyen jelet ki tudott adni, ki tudta préselni a kórusból az összes lelket, az összes leheletet. Állva tapsoltak nekik.

Tizenöt év – első jubileum.

Az ország a kultúráért tett erőfeszítéseiért kitüntetésben részesítette, és a „kiváló dolgozó” elismerést címet adományozta Artamonovának. Az átadási ünnepségre a Kremlben került sor.

Artamonova előtt egy alacsony termetű öreg vette át az elismerést. A szakszervezeti mozgalom előmozdításáért és valamilyen évforduló kapcsán tüntették ki. Annyi világos volt, hogy valami négy éves jubileumról volt szó. Az öreg rálépett a gázpedálra, és ordítozni kezdett, transzba esett, mintha epilepsziás roham fogta volna el, megköszönve élete legboldogabb pillanatatát megígérte, hogy ő a továbbiakban is… az összes maradék erejével…. Az öreg kopasz fejbőre kipirosodott, Artamonova pedig amiatt kezdett aggódni, hogy a szakszervezeti kiválóság nehogy gutaütést kapjon.

A magas rangú tisztségviselő, aki a kitüntetést átadta, udvariasan kivárt. Láthatóan hozzá volt szokva az ilyen rohamokhoz. Akárcsak az alvó madaraknak, neki is volt a szeme előtt egy hártyaréteg, aminek köszönhetően összeszűkült a látása. A magas rangú tisztségviselő ezt használta fel arra, hogy elzárja magát a valóságtól. Képtelenség minden alkalommal átélni valaki más örömét. Nincs az az egészség, ami elég lenne ehhez.

Az öreg kiüvöltötte magát, aztán erőtlenül visszaült a helyére. Bekapott egy Validolt.

Artamonova következett.

A piros dobozkában lévő kitüntetés átadásával együtt a magas rangú tisztviselő azt tanácsolta, hogy ugyanebben a szellemben folytassák tovább. Ebben az évben is és jövőre is. Lehet, hogy azt gondolta, hogy Artamonovából, miután megkapta az elismerést, eltűnik a lelkesedés. A kitüntetés: cél. Ha pedig a célt elértük, minek tovább gürcölni?

Artamonova elcsodálkozott és visszakérdezett: „Tessék?”

A magas rangú tisztségviselő nem értette, hogy mire vonatkozik a „tessék?”. Egy ideig sima, emberi arckifejezéssel néztek egymásra. Hártyás szemek nélkül. Artamonova észrevette, hogy nem más, csak egy egyszerű férfi áll vele szemben, a szeme mélyén ukrán huncutság lapul, a kivörösödött arcából ítélve pedig inni is szeret. Ez a férfi is észrevett valamit, és amikor leültek, hogy elkészítsék az ünnepélyes fényképfelvételeket, ezt mondta: „Tetszel te nekem”, – és rátette a kezét Artamonova térdére.

A fénykép elkészült. Artamonova felemelte a térdéről a kezet és ezt súgta: „ez egy kompromittáló dokumentum”. Ő pedig ezt súgta válaszul: „Peresztrojka van. Mindent szabad.”

Egy gondolat erejéig felvillant Aratmonovában, hogy megkérdezi tőle, merre lakik. Megkérdezni – nem megkérdezni… nem tudta eldönteni. Maradt is hát az egyszobás lakásban.

Artamonova dalait éttermekben és színpadokon is énekelték. A takarékbetétkönyve közben már egy mocsaras vidék kútjához volt hasonló: ahogy kimeríted, máris tele van megint. Ez jó dolog. A pénz maga a szabadság. Megszabadít nemzetünk élelmiszer–  és könnyűiparától. Lehet piacon enni. Külföldről öltözködni. Autóval közlekedni. Egy szép napon Artamonova arra a felismerésre jutott, hogy a saját MUNKÁjával él házasságban. Ennél jobb férj pedig neki nem kell. A munkája eteti, öltözteti, szórakoztatja, utaztatja, adja neki a barátokat, helyet a társadalomban. Hol lenne manapság olyan férj, aki ennyi mindent tudna adni?

Artamonova az úttesten közlekedett, a járdán pedig azok a kétszázrubeles férfiak jártak csapatostul, akik száz rubelt vodkára költenek. A fonnyadt, zeneileg tehetségtelen Szerzsikek, a senkinek se kellő Vahtangok, azok, akiknek se az arca, se az öltözéke, se a gondolatai nem hiányoznak senkinek. Ő viszont mellettük megy. Mellettük és FELETTÜK. Jól van ez így.

Uszmanova érkezett vendégségbe. A beteg fiának egy jobbfajta klinikára volt szüksége. Jobban mondva a fiú nem is beteg volt, hanem kopoltyúív eredetű fejlődési rendellenességgel született. Okos, normális fiú volt, de egy kicsit olyan, mintha kétéltű volna. A füle mögött volt egy üreg. Ezt kellett összevarrni. Ezek az üregek állták el Uszmanova elől az eget, a földet meg az egész világot. Egy őrült ember agyonhajszolt, mániás tekintete tükröződött vissza az arcáról.

Az ilyen pillanatokban Artamonova örült, hogy nem gyereke van, hanem madara.

Pesztruska vidám és okos madár lett. Imádta Artamonovát, akire, mikor hazaérkezett a munkából, kamikáze módon repült rá felülről. Éppen, mint egy japán, hősi halálra készülő pilóta. A zuhanórepülést Artamonova fején vagy a vállán fejezte be. Ki tudott ejteni néhány megszokott mondatot is, ilyeneket például, hogy „Pesztruska inni akar”. Mély, robotszerű hangon beszélt, ahogy a hasbeszélők szoktak. Artamonova egyszercsak úgy döntött, hogy megnehezíti a feladatot: „Lelkünk szép buzdulásait szenteljük hazánknak, barátom!”[5] A mondat hosszú és bonyolult volt egy madárléleknek. Pesztruska erre ingerült és dühös lett, a vállán ülve pedig kitépkedte Artamonova hajszálait. Artamonova anyja felháborodott és azt kiabálta, hogy ettől Pesztruska pont úgy elromlik, mint egy memóriahiányos számítógép, és hogy Artamonova csak romba dönti Pesztruska lelkivilágát. Artamonova visszavonulót fújt. Felhagyott a Puskin-idézetekkel. Aztán egyik este Pesztruska egyszercsak tisztán és érthetően ezt mondta: „Lelkünk szép buzdulásait szenteljük hazánknak, barátom!”

Mindent elérhető, csak akarni kell. Artamonova mást se csinált, csak elért valamit, de nem magának. Másoknak. Nem tudott nemet mondani és folyton az őt körülvevők elvárásaival aggatta tele magát. Úgy gondolták róla, hogy a „kiváló dolgozó” elismeréssel még inkább előnyös helyzetbe került. Artamonova mindet elintézett: telefont, sírhelyet, dalt a rádióban.

A jótetteknek van egy közös tulajdonsága: tízszer is meg lehet segíteni velük ugyanazt az embert. Előszörre nem segítesz, akkor még maradsz ellenség. De Artamonovának nem voltak ellenségei. Szerették. Volt miért sajnálni (egyedülláló). Volt miért csodálni (jóságos, tehetséges). Az együttérzés eltüntette az emberekből az irigységet. Artamonovát makulátlanul tiszta és őszinte érzésekkel vették körül az emberek. Ez a sok kis jóindulat együtt volt az ő egyetlen, nagy szerelme. Ezekkel lélegzett. Külföldön rosszul érezte magát, ott a barátok bizsergése hiányzott a levegőből. De itt, az egyszobás lakásban volt nyugalom és erő, munka és pénz, barátok és anyuka. És Pesztruska, végülis.

Egyszer azonban szerencsétlenség történt. Egy keddi napon. Emlékszik, éppen kedden, este. Artamonova kiment a szobából a konyhába. Pesztruska meg kamikáze módjára igyekezett utána. Artamonova ezt nem vette észre és becsukta maga után az ajtót, amibe így Pesztruska a kis fejével teljes erőből belerepült.

Késő este temették el az udvarban, amikor már senki se láthatta. A papucsok alatt tárolt egyik dobozba fektették, aztán elásták.

Hazaértek. A szobában „rettenetes csend” volt.

Artamonova elsiratta Pesztruskát, akit agyonütött az ajtóval, elsiratta Kirejev fiát is, és az egész szétesett életét is. Úgy érezte, vér folyik a szeméből.

Az anyja elment mellette és ezt mondta:

–  Persze ha én haltam volna meg, nem sírnál ennyire.

Ha hihetünk a relativitáselméletben, akkor az élet második felében, csakúgy, mint a rendes éves szabadságok második felében, gyorsabban múlnak napok.

Artamonova hetente egyszer nagytakarítást tartott otthon. Minden kis porszem egyenlő egy másodperccel, anyagban kifejezve. Egy rész a hamuból. Amikor a port törölte, úgy rémlett neki, hogy a saját idejét törölgeti.

Azt mondják, hogy a homok se más, mint szétaprózódott kő. Mindegyik homokszem idő. Akkor a sivatagban benne van ezer év. Micsoda gondolatokra képes az ember, ha éppen nem a hangjegyeken jár az esze!

Moszkvában vendégszerepelt egy híres orgonista. Artamonovának egy oszlop mögé szóló helyre sikerült jegyet szereznie. Semmit nem lehetett látni, csak hallani.

Becsukta a szemét. Hallgatta. A zene csak búgott benne, kiszorítva mindent, ami evilági. Igazság szerint a kórus is egy orgona, csak élő hangok alkotják. A hangok a kupoláig és még feljebb, egészen Istenig jutnak. Már nem kell sokat várni, és kiderül, hogy miért sírunk, nyögünk, születünk félig halként, miért öljük meg a gyerekeket és a madarakat. Hogy miben reménykedünk ennyire mohón.

Artamonova indult vissza a metróhoz. A gondolataiba merülve ment lefelé a mozgólépcsőn, és szinte meg se lepődött, amikor meglátta maga előtt Kirejevet. A lépcső vitte mindkettejüket lefelé, míg ki nem dobta őket a sima, kemény aljzatra. Muszáj volt valamiről beszélgetni.

–  Kit látnak szemeim! – szólalt meg vidám hangot megütve Artamonova.

Kirejev ijedten próbálta behúzni nagyra nőtt hasát. Szeretett volna férfiasabbnak látszani.

Hasonlított a korábbi önmagára, de más volt. Mintha önmaga bátyja lenne, aki vidékről feljött a városba. A vonásai megmaradtak, de az egész ember már nem olyan, már más életet él.

Artamonova tudta, hogy a megelőző évben Kirejev éttermekben játszott, azt mondják, az asztalok között járva zenélt. Hát ide rejtette el a lázadását. A kupicák aljára.

Csak álltak, és néztek egymásra.

–  Hogy vagy? – kérdezte Artamonova.

–  Semmi különös.

Kirejev mélyen a fejébe húzta a sapkáját, hogy ne kelljen a hajával bajlódnia. Szánalmas mosolyra nyitotta a száját, közben pedig kilátszott alsó fogsorának sápadt, élettelen fogínye.

„Szentséges ég, – szörnyülködött Artamonova. – Ugye nem igaz, hogy egy ilyen rozzant figura miatt ment tönkre az életem?”

–  Te merre mész? – kérdezte Kirejev.

–  Jobbra, – mondta Artamonova.

–  Én meg balra.

Ahogy az már csak lenni szokott, sose mentek egyfelé.

Artamonovában hirtelen felmerült, hogy ezt mondja: „Tudod, lehetett volna gyerekünk.” De hallgatott. Mi értelme lenne olyasmiről beszélni, amin már nem lehet segíteni.

Ott álldolgáltak még egy ideig. Tizenhat porszem szállt a fejükre.

–  Hát, akkor szia, – búcsúzott el Artamonova. Minek tovább porosodni.

–  Szia – válaszolt beleegyezően Kirejev.

Megérkezett a metró. Artamonova elbizonytalanodott, azt gondolta, lehet, hogy éppen élete utolsó metrójába száll be.

Kirejev ott maradt a peronon. Lökdösték az emberek, de nem vette észre. Magában elmerülve álldogált.

Artamonova egy ideig még látta, aztán a szerelvény behajtott az alagútba. A vagon kissé dülöngélve haladt, Artamonovába pedig beleringott az üresség.

Aztán hirtelen, villámcsapásként szakadt rá a felismerés, hogy Kirejev életét az ő „elmondani – nem elmondani”, „megkérdezni – nem megkérdezni” dilemmái tették tönkre. Ha a sok gondolkodást mellőzve szült volna, akkor a fia most harminc éves lenne. Együtt jönnének vissza a hangversenyről. Ezt mondta volna Kirejevnek: „Bemutatom a fiadat”. Kirejev pedig meglátta volna a fiatal és pimasz, egyenes gerincű, erős kézfogású önmagát. Mint a tükörbe, úgy nézne bele az agyag kecskeszarv szemébe, az élete pedig értelmet és reményt nyerne. De így mi van? Áll a peronon, mint egy leselejtezett paradicsom. Pont, mint harminc évvel ezelőtt, amikor nem vették fel a zeneművészeti szakiskolába. Artamonova keserűen megfizetett Kirejev eltékozolt tehetségéért. És ahogy akkor, most is kedve lett volna elmenni a refektóriumba, kihívni és azt mondani neki, hogy „Te vagy közülünk a legtehetségesebb. És még nincs minden veszve.” Kirejevet látta maga előtt, a fejébe húzott sapkájával. Az élet meghurcolta, de ő már csak ilyen. Ugyanazok a szemek, mint a kecske szarva, ugyanaz a magába fordulás, távolságtartás. Az emberek megöregszenek ugyan, de meg nem változnak. Ahogy ő maga sem, ugyanígy nem. A kutya is ugyanúgy vonyít a sínek között. Por és homokhegyek vannak köztük, de nem változott semmi.

–  A következő állomás a Belorusszkaja – tájékoztatott a jól kiválasztott női hang.

Artamonova felemelte a fejét és elgondolkodott: „Érdekes. A Belorusszkajánál ültem le. Csak az lehet, hogy a szerelvény megtett egy tejes kört. Ugyanitt szálltam be.”

Artamonova körbeért.

Kirejev épp ott állt, ahol korábban is. Artamonova csak akkor látta meg, amikor a metró ajtaja már éppen csukódni készült. Nem hagyta, hogy bezáródjanak, az utolsó pillanatban kiugrott a peronra. Ahogy közeledett Kirejevhez, megkérdezte:

–  Te mit csinálsz itt?

–  Várlak, – mondta röviden Kirejev.

–  Miért?

–  Egész életemben csak várlak.

Artamonova hallgatott.

–  Lefogytál – jegyezte meg Kirejev.

–  Te pedig meghíztál. Az össztömegünk akkor nem változott.

Kirejev elmosolyodott, és kilátszott a fehér fogínye.

Arató Eszter fordítása

Jegyzetek:

[1] A. SZ. Puskin: Anyegiin, Ápriliy Lajos fordítása

[2] Вероника Тушнова : Нам не случалось ссориться

[3] Mihail Jurjevics Lermontov: Megegyezés –  Szabó Lőrinc fordítása

[4] Hivatkozás A. Puskin: A Bronzlovas c. elbeszélő költeményére

[5] A. Puskin: Csaadajevhez (К Чаадаеву), Lothár László fordítása

LUKÁTS JÁNOS: „ŐSZ, ÖRÜLJ AZ ÖKÖRNYÁLNAK…”

Akkor jutott eszébe ez a sor, amikor a nádas végéhez közeledett. Az utolsó nádszál mögül előszerénykedett a nap, kis szellő is társult hozzá, és meglebbentett valami vékony, fehér szálacskát, rajta apró gubanccal. Ökörnyál – jutott eszébe Lőrincnek a szó, a verssor, és örült, hogy újra láthatja az ősznek ezt a lengedező hírnökét. Városi ember volt Lőrinc, a nagyvárosban ugyan nincs ökörnyál, ő is talán, ha harminc évvel ezelőtt találkozott vele utoljára. A vers, de lehet, hogy valami érzelmes nóta kezdete, azt mondta el, amit Lőrinc éppen gondolni készült.

Körülnézett, még zöld volt a fű, a megmetszett rózsákon pompázott a sárga, a piros virág. A babérfákon fényesek voltak a kemény levelek. De a nádas… a nádas megbarnult, és a széltől sírt, csörgött, a nádast nem lehet becsapni. És megnőttek a hattyú barnás fiókái is, azt beszélték egymás között, hogy a tavasz és a nyár után valami szigorúbb évszak fog következni, amit anyjuk eddig elhallgatott előlük.

Lőrinc elnézett a móló felé, a betonból, virágágyból és négy platánból mesterien megszerkesztett építmény egykedvűen nyújtózkodott a tóban. De mintha – Lőrinc pontosan érezte – mintha messzebbre nyúlt volna ma, mint akárcsak tegnap is, mintha a ködbe szürkülő vége fölemelkedett volna a víz fölé, a köd fölé, és ott tűnt volna el, amerre Lőrinc az ég irányába szokott kémlelni.

Lőrinc tanúja volt néhány éve, hogy a gazdátlanná vált parti szálloda leégett, csúnyán füstölt, és a pusztulás szagát árasztotta. A volt-nincs kesernyés illatát. Aztán eloltották, de még napokig keserű volt a levegő a tóparton. És Lőrinc ezt érezte még a következő évben is, de lehet, hogy azóta is érzi, vagy látni véli a lángot, a füstöt, ahogy orrába szúr a keserű szag. Aztán bebádogozták a tetőt, a kormos nyílás eltűnt, de a friss javítás körül ott sötétlett valami kijavíthatatlan, a volt épület emléke, a seb a háztetőn. Most ott a tábla az épület falán: Eladó. Kinek kell egy ház, amelyik egyszer már kigyulladt, döbbent Lőrinc agyába a gondolat. Talán aki nem tudja, hogy egyszer már égett és füstölt, és keserű volt körülötte a tópart? Vagy éppen annak kellene megvennie, aki mindent tud a megperzselt emberi építményről, aki kifesti és újjámázolja, ami a padlás és a pince között van, miközben átvállalja a ház hajdan volt rémálmait is?

Lőrinc elkerülte a gazda nélkül tűnődő épületet, maga volt a parton, most mintha emberek látására vágyott volna. Mozdulatlan szemlélődők látványára, amik búcsút készülnek venni valamitől. A nyártól, de hiszen az már odavan! A hajóra várakozó zsibongóktól? Azokat már rég elvitte az ördög! A ködbe távolodó mólótól, a Szent Mihály-domb fehér falú kápolnájától? Ugyan, holnapra felszáll a köd, lenéz a nap, lesz, mint tegnap volt. Látni akart valakit, talán egy másik Lőrincet? Vagy csak érezni, más is olyan tétován száll együtt az idővel, mint ő maga, a semmi hátán? Zsebébe dugta a kezét, vagányosan, de meg fázott is kellőképpen. „Ősz, örülj az ökörnyálnak…”

A boltok bambán bámultak ki a leeresztett rácsok között, egy kóborlásába beleunt macska hevert az egyik pult hátulsó sarkán. Bormérés egy volt nyitva csak, a csapos nő a pultra könyökölt, két vendége az ajtónak támaszkodott, a harmadik szétvetett lábbal figyelte őket. Lomha szavak és iszapos röhögés gomolygott közülük, Lőrinc meg sem lassította lépteit, nem ők voltak, akik közé vágyott.

Nagy, kerek malomkő formájú emlékszikláról olvasta le a testvérvárosok nevét, sose látták egymást ezek a városok, de hogyan is tudna egymásról két város, amikor két ember is nehezen ismer egymásra. Végigböngészte Lőrinc mind a kilenc város nevét, ujjával megcélozta irányukat, szinte belefáradt a szélrózsa-műveletbe, és a padra kínálkozott, amely ködcseppektől volt nedves.

Emlékezni próbált, hányszor járt ebben a városban, mikor legelőször, mikor legutóbb. Gondolta-e első ittlétekor, hogy maga szeszélyéből sok pillanatot fog ezen a tóparton – a mólót csodálva vagy éppen elunva – tölteni? És hogy vajon… vajon melyik lesz az utolsó találkozás, amikor a tóval láthatják és érezhetik egymást, és tudják-e, hogy az lesz az utolsó pillantásváltásuk?

Egyszer azt olvasta valahol, hogy a folyóknak nincsen árnyéka, de lehet, hogy ő maga írta le ezt a véletlenül talált bölcsességet. Hát a folyóknak bizony nincs árnyéka, a tavaknak pedig még úgy sem. A természet megfosztotta volna a vizeket ettől a különös adománytól, vagy éppen az az adomány, hogy nem kell számolniuk valamiféle hozzájuk nőtt, állandóan sötét oldallal? Lőrinc sokáig forgatta magában a vizek árnyékának rejtélyét, majd úgy döntött, a víz magába rejtőzteti árnyékát, amely valójában jobbára félárnyék, mély és széles, mint maga a víz, folyton fogy, de soha el nem múlik.

A folyó – és a tó is, tette rögtön hozzá – tükör, akkora tükör, mint maga a víz. Valójában ezt a tükröt látjuk, nem is a vizet, – azért ebben nem volt biztos Lőrinc. A szél meg-meglebbenti a tükröt, hullámokkal összekuszálja, aztán – a szél elmúltával – a tó helyreállítja tükrét, amely erősebbnek bizonyul a lég mindenféle berzenkedésénél. Lőrinc ilyenkor szerette megközelíteni a tó partját, kezével belegázolt (igen, belegázolt!) a vízbe, törte, tépte a tükröt, magasba emelte a víz csöpögő testét, visszacsorgatta a tükörbe, végül felállt és nézte művét, a tükör pillanatnyi szétzilálását és gyors visszatökéletesedését. Most tükörsima volt a tükör, a tó önmagába mélyedt, álmát készítette elő szélmentes percekre, nap nélkül való napokra.

Olyan közel hajolt időnként a vízhez, hogy a szeme tükörképét látta benne, hogy ajka nyomán apró lélegzetkarikák kerekedtek, hogy álla érezte a tó hidegét, a víz ilyenkor – tükrével és árnyékával együtt – a szájába tolakodott. Lőrinc tartotta a lassacskán melegedő vizet nyelve és szájpadlása közt. Vissza nem csorgatta volna semmiért a víztükör elsajátított, kortynyi részletét, hanem némi gondolkodás után lenyelte. Előfordult, hogy óvatosan körülnézett ilyenkor, nem leste-e ki valami rejtőzködő, hogy Lőrinc beleivott a tóba. Miközben érezte, egy korty a vízből olyan, mint lopott csók egy kedvestől: önmagában kevés, de – haj! – lehetnek következményei! Az ivás, a száz csók, az már valami más, tudta ezt Lőrinc.

A tükörről meg a vízivásról valami különös, nyugtalanító emlék jutott eszébe. Hiszen nem csak ő csodálja a tükröt, és akarná megzavarni a víz felszínét, nemcsak ő iszik belőle, ha teheti, ha nem látják. Egy borzasztó történet gyakran előkúszott gondolatai közül, ami vízzel volt kapcsolatos, vízzel és vérrel, életadó vízzel és… és a halálnak valami rémületes formájával. Lőrinc mindig elűzte magától, vagy visszaparancsolta gondolatai mélyrétegébe, ha tehette. De most… most ősz volt, köd és ökörnyál…

A nagy hegy tetejére hatalmas keresztet állított a jámbor akarat, Isten dicsőségét, emberek erejét egyként kellett hirdetnie a mázsás kőkockáknak. Százötven éve történt, kihalt és megifjult az erdő is azóta, de, ami megtörtént, nem törölhető ki a volt dolgok sorából. Ökröket fogtak a kocsik elébe, egy ökör egy kocsin egy monstrumot vonszolt maga után, azt beszélik, negyven kőkocka vonult a völgyből az ég felé. Föl, föl a bazalthegy magasába, sziklatörmeléken keresztül, göcsörtös, elaggott erdőn át, föl odáig, ahol már csak a hegy meztelen kőcsontjai néztek elő a földből. Oda jelölte a mennyeinek szánt földi akarat a keresztet, oda vonszolták az ökrök a kőtömböket. Lángolt a nap a késő őszi délutánon, mire terhükkel az ökrök a hegytetőre értek. Szőrük már szinte égetett, bőrükből patakokban folyt a verejték, el-elbődült, amelyikben még maradt bőgésre való hang. A hegy alatt, a sziklák alatt őrült fénnyel szikrázott a tó, táncoltak a habok, pihenést, hűs italt kínáltak embernek, állatnak. És az ökrök nekiindultak a csalfa látványnak, a korty víz felé vetették magukat, és a mélységbe zuhantak…

Lőrinc most vette csak észre, hogy a nádas végén áll, ahol valamikor, talán ma délután ökörnyálat látott lengedezni. A csend hallgatott a végtelen víz fölött, Lőrincnek pedig sehogy se akart eszébe jutni a dal következő sora.

 

 

SZAPPANOS GÁBOR: A MÁSODIK ELJÖVETEL

(regényrészlet)

  1. ELJŐ AZ IGE FEHÉR LOVON

Lehet, hogy nincs is szó rá. Új, minden eddiginél szebb, illetve kifejezőbb szavakat kellene kitalálni, amelyek csak erre az egy alkalomra szólnak, de ugyan kinek van kedve és ideje azon törni a fejét, hogy milyen új, méltó hangzású szavakat találjon ki – éppen akkor, amikor Jézust látja megjelenni a felhők között?

Amilyen sebesesen kerekedett a vihar, éppoly hirtelen szét is oszlottak a felhők, s ült el a szél, és ahogy meg van írva a könyvekben, ott ült Jézus fehér lovon, az ég kellős közepén. Félelmetesen hatalmasnak rémlett, és valószínűleg attól függően, hogy aki látta, jó ember volt-e vagy gonosz, édes vagy rémisztő látvány volt a szemnek. Nem ember nagyságú volt, hanem jóval hatalmasabb, ennek majd később tudom meg a pontos okát, de egyszerű eszemmel arra gondoltam most, hogy bizonyára azért, hogy az egész föld népe láthassa messziről is, és azért is, hogy lássák, milyen hatalmas úr. Szeme olyan volt, akár a lobogó tűz, fején korona, rajta valami név, de azt nem láttam. Véráztatta ruhát viselt, de oly friss volt rajta a vér, hogy néhány, felfújt luftballon méretű csepp néha látványosan le-lehullott egy-egy megátalkodott bűnösre, aki ezáltal, a végső pillanatban kapott egy utolsó esélyt, hogy megtisztuljon és megtérjen. Égi seregek kísérték fehér lovakon, fehér patyolatba öltözve. Körülöttük mindenhol – fölül, alul, tőlük jobbra és balra – angyalok seregei röpködtek, amelyek vagy hófehérek voltak vagy éjfeketék. Akkor még nem értettem, miért ilyen eltérő színűek az angyalok – annyi viszont már akkor is nyilvánvaló volt, hogy fekete angyalból sokkal több van, mint fehérből. Pompás látvány volt, tulajdonképpen festő ecsetjére való. És az Úr szájából éles kard tört elő, hogy lesújtson vele a nemzetekre. Egy profánabb gondolkodású embernek akár az is megfordulhatott volna a fejében, hogy olyan, mint egy vásári kardnyelő, de az adott helyzetben alig akadhatott ember a föld kerekén, akinek ilyen eszébe jutott. Krisztus véres öltözetén, a csípője körül a következő név volt fölírva héberül, görögül és magyarul. A hébert nem tudom ideírni, mert e nyelvet nem ismerem, görögül azonban így festett:

BAΣIΛΕΥΣ  ΒΑΣΙΛΕΩΝ  KAI  ΚΥΡΙΟΣ  ΚΥΡΙΩΝ.

Magyarul pedig:

KIRÁLYOKNAK KIRÁLYA ÉS URAKNAK URA.

Amikor teljes létszámban fölsorakozott a mennyei sereg – bár a sereg végét nem láthatta talán senki, olyan rengetegen voltak –, hirtelen elhallgattak a harsonák, és ekkor alkalmasint süket csönd állt volna be, ha nem hallatszott volna le a rengeteg angyal szárnyának vidám vagy épp baljós suhogása. Kinek-kinek a lelkiismerete szerint. Hát, én bizony elsőre nem tudtam egyértelműen megállapítani magamban, hogy e suhogás vidámnak vagy baljósnak hat-e számomra, amin kellőképp meg is ijedtem. Ugyanis ez azt jelentette, hogy én magam nem tudom eldönteni, hogy jó embernek tartom-e magam, vagy rossznak, olyannak-e, aki Isten országába kerül vagy a kárhozat fia lesz. Hirtelen, vészes gyorsasággal próbáltam lepergetni képzeletben az életemet abból a szempontból, hogy több jót vagy inkább több rosszat cselekedtem-e. Ahogyan a halál kapujában álló előtt pereg le az élete. Mi ez?! Az utolsó pillanat előtti önvizsgálat? Eddig miért nem tettem meg? Miért kellett eddig a remélt, de nem várt pillanatig várnom vele? Döbbenettel jöttem rá, hogy csak ritkán tartottam komoly lelkiismereti önvizsgálatot. És most láttam csak, hogy a botlásaimért, sőt bűneimért legtöbbször másokat kárhoztattam, a nyilvánvaló rossz tulajdonságaim jelentőségét pedig igyekeztem mindig kisebbíteni. És mindig büszkén vallottam, hogy nekem reformátusként nincs szükségem „közvetítőre” Isten és saját magam között, mint a katolikusoknak, vagyis nincs szükségem papra, aki meggyóntat, hanem én „személyesen beszélem meg a dolgaimat Istennel”. De most rájöttem, hogy nem „gyóntam” meg az Úrnak mindent, sőt, még magamnak sem… Ekkor jöttem rá, milyen jó dolog is lett volna a gyónás, hiszen az ember ilyenkor rákényszerül, hogy szavakba öntse a bűneit, akármilyen súlyosak is azok, és vennie kell a bátorságot, hogy ezt meg is ossza az arra kijelölt személlyel. Kivert a hideg veríték arra a gondolatra, hogy talán egész életemben, mindent összevetve, hamis ember voltam. Aztán arra gondoltam, az igazi mérce a szándék, hogy mennyire törekszem a jóra és hogy segíteni vagy ártani próbáltam-e másoknak… Ekkor kissé lecsendesedett a lelkem, mert ebből a szempontból egy csöppet már megnyugtatóbbnak éreztem a helyzetet. Komoly keresztényektől azt hallottam, hogy már az is nagy eredmény egy ember életében, ha „legalább nem árt másoknak”. Hát, én sohasem akartam ártani, inkább segíteni, néha még erőmön fölül is. És itt abba is hagytam az önvizsgálatot, nem azért, mert a lelkem kis lélekvesztője nyugodtabb vizekre tévedt, hanem úgy véltem, most már semmit sem tehetek, eljött az Úr, és mostantól már tőle függ, hogy hogyan ítéli meg az embereket, így engem is. Furcsa ez a szó itt, de sztoikus beletörődéssel vártam az ítéletét. Abban biztos lehettem, hogy az ítélet igazságos lesz, és én minden igazságos ítéletet elfogadok, hiszen azt is büszkén hangoztattam mindig, hogy ami engem az életben és a világban a leginkább bánt, az az igazságtalanság. Úgyhogy akkor viseljem el az igazságos ítéletet, amelyet a világ bírája kimond rólam.

Nos, ha már eljött az Úr, nem vesztegette az időt. Amit ezután láttam, az az élet és a halál olyan fergeteges kavalkádja volt, amihez foghatót csak nagyon kevés művész tudott érzékeltetni a műveiben. Most azért utalok csak egyikük művére, mert ő ábrázolta a legjobban a végül bekövetkező csodát. Michelangelo egyik főművén, Az utolsó ítélet-en nyüzsögnek az épp föltámadottak, és a kép meglehetősen zsúfolt, ha nem is kaotikus, hiszen a mester egyetlen festményén sem engedhet teret a káosznak. Michelangelo műve gyönyörű kompozíció. A valóság viszont nem mindig engedelmeskedik a művészi fantáziának, az utolsó ítélet a valóságban – legalábbis számomra – sokkal áttekinthetetlenebbnek rémlett. Akár egy csatajelenet.

Valami láthatatlan jelre a fehér és fekete angyalsereg mintegy bukórepülésben, behúzott szárnyakkal a föld felé kezdett száguldani. Úgy röpültek, mint ahogy a ragadozó madarak csapnak le áldozatukra, miután a magasból kiszemelték őket. Miközben az angyalok vészes gyorsasággal közeledtek a földhöz, a földből kezdtek előbújni az első föltámadottak, de alig lehetett látni őket, mert a halálra rémült táborozók és a betörő támadók között még javában dúlt a küzdelem – mintha észre sem vették volna, hogy eljött az idők teljessége. Arra gondoltam, hihetetlen, hogy milyen végtelenül gonosz az ember: amikor már nyilvánvaló, hogy ütött az utolsó órája, még akkor is folytatja a többiek gyilkolását! A föltámadottak tehát úgy bújtak ki a földből, hogy rögtön siető lábak botlottak és rúgtak beléjük – véletlenül is meg dühből is, szándékosan, amiért akadályozták a még éppen élőket a menekülésben vagy az üldözésben –, s ha nem lettek volna a feltámadottak megváltozott emberek, akár vissza is hanyatlothattak volna sírjukba, hiszen sokan közülük olyan sérüléseket szenvedtek, amilyeneket élő ember nem él túl. Nagyon kellett meresztenem a szememet, hogy a kavarodásban lássam, mi történik, ezért elővettem a táskámból az erősebb dioptriájú szemüvegemet, amivel élesebben látok. Ezen van mágnessel rákattintható fényszűrő is, és bizony erre is szükség volt, mert óriási fényesség ragyogta be az eget. Egyrészt sütött a nap, másrészt kísérteties – de legalábbis általam eddig sosem látott – fényben ragyogott az Úr. A feje fölött glória nem volt, ahogy sokszor a festményeken ábrázolják, viszont a teste valósággal fürdött a fényben. Nagyon különös jelenség volt: fényesebb volt, mint a nap, mégis, a napba nem lehetett nézni, Őrá igen. Egy pillanatra elmosolyodtam: hát nem úgy viselkedem, mint egy cirkuszi látványosság nézője? Egy pillanatra el is szégyelltem magamat. Kár, hogy nem volt nálam látcső, akkor jobban láthattam volna, pontosan mi zajlik odalent. Amikor az angyalok leértek, sok helyen valósággal kihúzták, sőt olykor kirángatták a Kidron völgyének kőkemény talajából vagy a kősírboltokból a feltámadó holtakat, akik döbbenten néztek körül, hova keveredtek, mi a csuda zajlik körülöttük. Egyesek arca olyan volt, mintha álmot látnának, és nagyon megdöbbennének a látottakon, mások arcáról azt lehetett leolvasni, hogy tudják, mi történik, és ennek megfelelően vagy páni rémület látszott rajtuk, vagy mennyei elégedettség. (Ezek szerint a föltámadottak sem egyformák, mint ahogy a földi emberek is végtelenül sokfélék: az álmot látókba lassabban tért vissza a lélek, mint azokba, akik rögtön tudták, hova csöppentek.) Egyébként azért láthattam látcső nélkül is egyesek arcvonásait, mert a Kidron völgy ugyan hatalmas térség, de eredetileg majdnem az egész egy hatalmas temető volt, mert a zsidók, a keresztények és a muzulmánok is úgy tekintettek a völgyre, mint az utolsó ítélet és a feltámadás majdani helyszínére, és ezért rengetegen temetkeztek ide. Vagyis a közelemben is támadtak fel emberek, akiket alaposabban szemügyre vehettem. Az nyilvánvaló volt, hogy eredeti ruhájukban támadnak föl, láttam az ókori és középkori zsidó és keresztény viseleteket. Akadt jó néhány katona is közöttük – például keresztesek, akik nemcsak hogy fejük búbjáig páncélzatban bújtak elő, hanem még a kezükben volt a pajzsuk is: a nagy patyolatfehér, hosszúkás háromszög alak közepén ott virított a vérvörös kereszt. (Ezeknek a páncélos vitézeknek nem sokat ártottak a rúgások, inkább az járt rosszul, aki beléjük botlott.) És mit látnak szemeim?! Erre nem számítottam: a sok-sok keresztes vitéz mellé fekete angyalok érkeztek a magasságból, és a megéledt keresztényeket két erős karjukkal megragadták, és könnyedén fölkapták a földről a súlyos páncélzat ellenére, és elhajították északnyugati irányba. Szinte minden kereszténnyel ez történt, akik bizonyára Krisztus Szent Sírjának felszabadítására érkeztek. És láss újabb csodát! Ezek a vitézek, miután az angyalok megadták nekik a „kezdő lökést”, nagyon sebesen röpülni kezdtek az óváros falai felé, majd elszállván fölötte, a messzeségbe vesztek Jeruzsálem túloldalán. Nos, láttam persze fehér angyalokat is leszállni, és ezek gyengéden elősegítették sírjukból a feltámadókat, akik között szemlátomást nagyon sok volt olyan, akiről lerítt, hogy egyszerű, szegény ember lehetett világéletében. Őket a hófehér angyalok mosolyogva megáldották, homlokukra a kereszt jelét rajzolták kecses mutatóujjukkal, majd gyengéden, a hónaljuk alá nyúlva segítették őket, s finoman az ég felé, a fényeskedő Úr felé lökték őket, és ezek a szerencsések szálltak is fel az égbe.

Közben a menekülők és üldözők is elbizonytalanodtak, észlelték, hogy nagy dolgok zajlanak körülöttük, többségük megállt, körülnézett, majd felnézett az égre is, és ámuldozva figyelte az égi jelenéseket. Ekkor újra megszólaltak a harsonák, de a hangzatok ezúttal nem voltak olyan sejtelmesen összetettek és többértelműek. Inkább buzdító jellegük volt. Ekkor épp az óváros masszív keleti falait figyeltem, merre szállnak vajon a keresztesek, és láttam, hogy Nagy Heródes pazarul megépített Templomhegyének falaiból óriási kőtömbök omlanak le, és gurulnak le a völgybe, mindenkit eltiporva, aki az útjukba akadt. Eltiporva, de nem halálra tiporva, mert most épp a feltámadás zajlott. Tehát ha valakit átmenetileg véres húspéppé lapítottak a kövek, pár másodperc múlva az is föltámadt. Tovább figyelve az eseményeket, rájöttem, csak ez a két irány adatott a feltámadottak számára. Jeruzsálemen át valahova nyugatra, északnyugatra, illetve a szelídeknek föl az égbe. Gyanítottam, hogy a fekete angyalok által útjukra taszítottak a kárhozottak lehetnek, a fehér angyalok által kedvesen megáldottak pedig a mennyek országának leendő boldog lakói. De vajon hova szállnak a kárhozottak? (Magamban már, a egyszerűség kedvéért, munkahipotézisként így neveztem őket.) És akkor eszembe jutott, hogy hát persze, Jeruzsálem nyugati oldalán terül el az a bizonyos Gyehenna nevezetű völgy, ahol különböző korszakokban tűzimádó szertartásokat tartottak, majd kloákának használták. Egy kloáka – gondoltam – éppen alkalmas átjáró a kárhozottaknak, hogy az örök tűz birodalmába kerüljenek, hogy ott perzselődjenek az idők végezetéig, és rágják őket a férgek. Társaságnak pedig ott lesznek nekik a lázadó angyalok és maga a Sátán. Kicsit azért furcsállottam, hogy a keresztesek szinte mind kárhozatra jutnak.

Meg van írva, hogy az utolsó ítélet előtt a zsidók megtérnek. Sokan és sokszor vádolták őket azzal, hogy ők a felelősek a Megváltó haláláért, hogy ők ragaszkodtak hozzá, hogy Poncius Pilátus feszítse meg. Jézus is mindig az írástudók és farizeusok keményszívűségét ostorozta. Hát, őszintén megvallom, nem hittem volna, ami most a szemem elé tárult: az imént feltámadott meg az arabok által üldözött élő zsidók letérdepeltek, és keresztény módon imára kulcsolták a kezüket, és áhítatosan föltekintettek az égre, a fényességes Krisztusra. Azzal sem törődtek, ha épp rájuk támadt ebben a pillanatban egy megvadult arab, és késsel vagy kővel végezni akart velük. Semmilyen fegyver nem ártott már nekik – kicsorbult valami láthatatlan burkon, ami körülvette a megtérőket. A rájuk dobott Molotov-koktélok lángnyelvei és a lőfegyverek golyói sem voltak képesek kárt tenni bennük. Elmerülten mormoltak valamit héberül vagy ivritül, a mai zsidók nyelvén, de egy szót sem értettem belőle. Legtöbbjükhöz fehér angyalok ereszkedtek alá a mennyekből. Észrevettem, hogy a feltámadás kezdetén az angyalok sokkal gyorsabban közlekedtek – mit közlekedtek: száguldottak! –, mint most. Bizonyára felkészültek rá, hogy először irtózatos kavarodás lesz a földön, amíg ritkulni nem kezd a jónép a völgyben. És így is lett, percről percre egyre kevesebben bújtak elő a földből, olyan is volt, hogy a föltámadónak már nem segített semmilyen angyal, az atyafi föltámadt, leporolgatta a ruháját, ledörzsölte a karjáról a ráragadt földet, kiszedegette a szakállából a közeli félig elszáradt bokrok hajszálgyökereit, aztán amikor rendbe szedte magát, körülnézett, mi a helyzet, hova keveredett. Némelyik még a kezével is árnyékolta a szemét, nagyon zavarta a hirtelen fényözön az évszázadokig, évezredekig tartó sötétség után.

Viktoria Tokarjeva: Mi legyen?

(1. rész)

Artamonova könnyen, elsőre bekerült a zeneművészeti szakiskolára. A felvételi vizsgán Csajkovszkijt és Chopint játszott, meg még valamit a hangszerkezelési tudása bemutatására, de ma már nem emlékszik, hogy mi volt az. Talán egy Szkrjabin prelűdöt.

Kirejev vele együtt felvételizett, csak neki nem sikerült. Fogalmazásból hármast kapott, egy jeggyel rosszabbat, mint ami elég lett volna. Két helyesírási hibát vétett, öt vesszőt pedig feleslegesen tett ki. Kirejevnek abszolút hallása volt, de az öt vesszőhiba ennél fontosabbnak bizonyult.

Az utolsó napon kifüggesztették a sikeresen felvételizők listáját. Kirejev nem volt rajta. Úgy is mondhatjuk, hogy kidobták, leselejtezték, mint egy mérethibás paradicsomot. Félreállt és valahova a távolba bámult maga elé. Artamonova oda akart menni hozzá, hogy elmondja neki, mindannyiuk közül ő a legtehetségesebb. De nem merte megtenni. A lealacsonyító sajnálat még ellenérzést kelthet Kirejevben, aztán megsértődik.

A vizsga idején, amikor megérkeztek, egy csapatként összetartottak, izgultak egymásért. Most viszont két, össze nem vegyíthető részre szakadtak: mázlistákra és szerencsétlenekre. A felvettek a fel nem vettekre pont úgy néztek, mint az élők a holtakra. Volt ebben egy kevés riadalom, kevés kiváncsiság, és boldogság, felfoghatatlanul. Ti OTT vagytok, mi viszont ITT.

A tizenöt mázlista a lendületes Lindina vezetésével elindult, hogy a győzelmet a legközelebbi kávézóban ünnepelje meg. Artamonova velük ment, beadta az öt rubeljét a közösbe, lélekben viszont nem tudott csatlakozni a többiekhez. Bűntudata volt Kirejevvel szemben, úgy érezte, mintha az ő helyét foglalta volna el. Még ott, a kávézóban elhatározta, hogy felhívja Kirejevet, csak éppen a nagyokos Lindina elmondta neki, hogy Kirejevnek nincs is telefonja. Kirejev a kolostori területen, a volt refektóriumban lakott. Ez a kétszintes épület a középkori történelem hagyatékának számított, s így állami védelem alatt állt, eredeti állapotában tartották fenn. Telefon nem volt az épületben, arra tekintettel, hogy a szerzetesek, ha már egyszer szerzetesek voltak, nem társalogtak a külvilággal.

Előzetes értesítés nélkül, csak úgy fogni magunkat és elmenni a refektóriumba – Artamonova erre nem tudta magát elhatározni, annak ellenére sem, hogy akkor már kissé illuminált volt, a szíve pedig csordulásig telt fennkölt érzésekkel.

Ősszel, a foglalkozások megkezdésére jött össze a csapat. Kirejev ott volt köztük. Nyilvánvaló volt, hogy bepaszírozták. Valaki megküzdött érte. Csak neki, Kirejevnek szorítottak még egy helyet.

Artamonova örült, a csoport viszont képmutatóan rosszallta a lépést. A zene egyenlő ISTENNEL. A zeneiskola pedig SZENTÉLY. Aztán meg itt ez a protekció. Micsoda ellentmodások ezek! Kirejevnek semmit nem mondtak a szemébe, de olyan undorodva fordultak el tőle, mint egy, a fehéreknek fenntartott vagonba beülő négertől. Kirejev úgy csinált, mintha nem vette volna észre. De Artamonova látta, hogy észrevette. És hogy szenved. Ennek a tyúknak, a Lindinának, ennek a tehetségtelen, minden lében két kanálnak áll a zászló, Kirejevnek meg nem. Miért? Vagy nézzük Uszmanovát, őt a köztársaság küldte, nem kellett a megmérettetésben részt vennie. A köztársaságnak nemzeti káderek kellenek. Ha Kirejev pedig nem káder, akkor mi? Rosszabb annál? Köztársasági protekcióval lehet, egyénivel meg nem?

Artamonova tüntetőleg Kirejev mellé ült az előadóteremben. Foglalta a helyét a büfésorban. Virslit meg sütit vett neki. Amikor pedig eljött a vizsgaidőszak ideje, Kirejev rendelkezésére bocsátotta a saját jegyzeteit. Kirejev mondta neki, hogy nem tudja elolvasni a kézírását. Artamonova erre beleegyezett, hogy hangosan felolvassa neki.

Artamonovánál ültek a konyhában és sós, szárított fekete kenyeret rágcsáltak. Artamonova anyja gyerekként élte túl az ostromot, soha nem dobta ki a kenyeret. Kis darabkákra vágta és a sütőben megszárította őket. Ezek a szárított kenyérdarabkák aztán, a magokhoz hasonlóan, elpusztíthatatlanok lettek.

Később krumplit is sütöttek. Kirejev maga ajánlotta fel a krumplipucolást, és ezt pont úgy csinálta, mintha egész életében csak ezt tette volna. Egyforma, egyenletes, összefüggő héjgirlandokat vágott. A krumplik olyan simán kerültek ki a keze alól, mintha tojások lennének. Artamonova kezdett gyanakodni, hogy ha egyszer valaki tehetséges, akkor mindenben az lehet. A krumplit hagymával, zöldpaprikával és kolbásszal sütötték meg. A tetejére tojást ütöttek. Kirejev ezt parasztreggelinek hívta. Artamonova szemében a hozzávalók és a szavak ehhez hasonló kombinációja már-már egy zseni benyomását keltette.

A konyhapolcon volt egy kis kecskefigura: a törzse bézs árnyalatokkal színezett agyagból, akár a gyapjú, a szarva pedig sötétbarna, csillogó, mintha belakkozták volna.

Miközben a parasztreggelit ette, Kirejev üres tekintettel bámult maga elé. Az ablakból jövő fény az arcára világított. Artamonova meglepetéssel vette észre, hogy Kirejev sötétbarna szeme nem nyeli el a fényt. Inkább visszatükrözi, akárcsak az agyag kecskefigura.

–  Hah! – lepődött meg Artamonova. – Olyan a szemed, mint a kecske szarva.

Kirejev semmit nem válaszolt. Mit lehet erre mondani… Nem tudta, hogy ha olyan, mint a kecske szarva, akkor az jó vagy rossz? Aztán rágyújtott, és meghallgatott néhány részletet a tudományos kommunizmusból. Nem értette, miben különbözik a piaci verseny a szocialista versenytől, és hogy a piaci verseny miért rossz, a szocialista verseny pedig miért jó. Hozzá hasonlóan ezt a tudományos kommunizmus megalkotója se értette.

Kirejevet elringatta Artamonova monoton hangja, és hogy lerázza magáról az álmos kábulatot, zongorázni kezdett. Kedvenc zeneszerzői Sosztakovics és Prokofjev voltak. Csajkovszkijt túl naivnak találta. Artamonova meg éppen Csajkovszkijt kedvelte. Prokofjevet hallva futkosott a hideg a hátán, de vonakodott ellenkezni. Önfeláldozóan hallgatta.

Kirejev ujjai erősek voltak. Artamonova úgy ült ott, mintha golyózápor zúdult volna rá. Ilyen zenére jó megőrülni. Aztán ez az összevisszaság fokozatosan összeállt valamivé. Összeált. De mivé? A huszadik századdá, természetesen.

A jó zenétől az emberben megjelenik a humánum. Az élet ezt szétzúzza, de a zene visszaszerzi.

Artamonova képes volt rá, hogy csak úgy üljön és hallgassa a zenét. És hogy eltemesse magát az idők hamvaiba. De aztán hazajött az anyja, aki a kórház újraélesztési részlegén volt ápolónő. Mindennap visszacibált valakit a másvilágról. Ebben pedig rettenetesen elfáradt, mert a másvilág úgy be tudja szippantani az embert, mint a vákuum. Nagyon oda kellett figyelnie, nehogy ő is odakerüljön.

Kirejev hazamenni készült. Artamonova kikísérte. Miközben Kirejev gombolkozott, gondolatban már valahol máshol volt. Ennek volt ő a mestere: úgy tudott eltűnni, hogy közben meg ott volt.

Miután Kirejev elment, Artamonova feltett egy lemezt, rádobta magát az ágyra, és a plafont bámulta. A naiv zene átölelte, elszédítette, elhalmozta ígéretekkel. Ő pedig csak úszott, úszott… mosolygott, aztán már nem – az arcával, soványka testével, a balerinákéhoz hasonló copfba kötött, vékonyka hajával, a nagy szemüvege mögötti nagy szemeivel röpült tova valahová.

Milyen jó volt Csajkovszkij. Milyen jó a szülői ház falai között. Milyen jó az élet!

Artamonova szerelmes lett.

Most már nehéz lenne pontosan megállapítani, hogy melyik pillanatban történt mindez: amikor Kirejevet nem vették fel, és kiselejtezetten félreállt… vagy ősszel, amikor először ott volt a csoportban… vagy akár a konyhában, amikor meglátta a szomorú szemeit… De különben ennek nincs is jelentősége. Életre kelt benne a szerelem, ez a lényeg.

Elsőként jött a lappangási időszak. Artamonova még nem tudta, hogy szerelmes lett, csak egyszerűen muszáj volt Kirejevre gondolnia, és a gondolatainak hangot adnia.

Ugyanakkor Artamonova, ahogy mindenki más is, tudta, hogy Kirejev házas, valami Rufina nevű nőt vett el feleségül. Húszévesen házasodott meg, Rufina akkor volt harminc. Eszeveszetten szép nő volt, Kirejev megőrült érte. Egy nagy ember, valami tábornok vagy miniszter elől happolta el magának. Rufina meg feladta az ötszobás lakást a refektóriumért. Az őszinte szerelemért. Az első évben ki se keltek az ágyból. És hogy hol volt ez az ágy, egy alagsorban vagy egy palotában, az tökéletesen mindegy volt nekik. Aztán, ahogy nekiláttak az életnek, Rufina már látta a különbséget. Látta, hol van az ágy, hol van az étkezőasztal, és azt is, hogy mi van azon az asztalon.

Kirejev tánctermekben és esküvőkön kereste a pénzét. Az esküvőkről hozott haza Rufinának kóstolót, némi borítékba tett pénzt, meg lelkiismeret-furdalást. Olyat, amitől nem tudott szabadulni. A szerepek élesen elkülönültek. Rufina volt a telhetetlen, Kirejev a bűnös. Az is lehet, hogy Kirejev éppen a saját bűneibe merült el, amikor azzal a kifejezéstelen arccal bámult a semmibe.

Artamonova mindenről tudott, de ez nem változtatott semmin. Semmi nem számít: minden belégzés Kirejev, minden kilégzés Kirejev. És szorított a szíve, mivel az ember lelke is ott, éppen azon a helyen van.

Artamonova nem tudott se gondolkodni, se beszélni semmi másról, míg végül aztán unalmassá vált a többiek számára. Nehéz olyan emberrel társalogni, akinek csak egy dolog jár a fejében. Az ilyen beszélgetés a beragadt lemezjátszótűt juttatja az ember eszébe.

Uszmanovát, aki a legjobb barátnője volt, idegesítette Kirejev. Idegesítette, ahogy hallgat, ahogy szívja a cigarettáját, ahogy pucolja a krumplit, idegesítette a vasalatlan ige. Mindebből csak egy dolog következett: micsoda önző alak Rufina, és milyen szerencsétlen Kirejev.

Egyszer úgy adódott, hogy a barátnők gyalog mentek a Bulvár körúton a Gorkij utcáig, és megálltak az aluljáró bejárata mellett. Az áprilisi nap egyenesen az arcukra sütött. Vagyis dehogy a nap sütött, Kirejev volt az!

Uszmanova lelkiismeretesen hallgatta a barátnőjét, aztán megjegyezte:

–  Túl sokat mesélsz magadról. Minél kevesebbet tudnak rólad, annál jobb.

–  Miért? – csodálkozott őszintén Artamonova.

Az őszinte beszéd, az egy létező dolog. Az emberek ilyenkor úgy kifordítják a lelküket, mint egy zsebet. Amire nincs nagy szükségük, azt kihajítják, rendet tesznek. Aztán lehet tovább élni. Artamonováék házában, a szomszéd lépcsőházban lakott egy diplomata. Az egész élete rejtélyek és titkok őrzésével telt, amiket a csúcson lévőktől az irodistákig mindenki megosztott vele. Öregségére pedig megbolondult, visszavonult a dácsájába, és senkivel nem beszélgetett. Félt, hogy kikotyogja a titkokat.

Ha nem mész emberek közé, megbolondulsz. Az élet kapcsolattartás. A kapcsolattartás pedig őszinteség.

Uszmanova, aki Allahban hitt, másként gondolta. Az élet olyan, mint valami játék. Mint például a kártyázás. A játékos az arca előtt tartja a kártyáit, hogy a többiek meg ne lássák. Ha nem így tenne, akkor veszítene. Artamonova meg az összes kártyáját kiterítette az asztalra.

–  Látod? – Uszmanova felemelte a frufruját a homlokáról.

Artamonova nem látott semmit. Uszmanovának ártatlan és gyermekies homloka volt, és egyébként ő maga is a naptárakban látható, megkapó szépségű japán nőkre emlékeztetett.

–  Nem látok semmit – modta Artamonova.

– Szarv.

Artamonova közelebbről is megnézte. A homloka a széleknél kidudorodott.

–  Amíg nem mondom, nem veszed észre, de ahogy szólok, egyből lehet látni.

Uszmanova visszarendezte a frufruját a homlokára. Artamonova szótlanul értett vele egyet. Uszmanova ott állt, mint egy múltbeli, csodálatos japán szépség, olyan volt, mint egy megható, emlékbe adott baba. De a homlokán lévő szarvat azért észre lehetett venni. Egy baba, csak szarva is van.

– Most már érted? – pontosított Uszmanova.

– A szarvat?

– Kirejevet. Ha nem bírod tovább, mondd el, de csak neki. És higgadj le.

Elmondani vagy nem elmondani… Artamonova ezen merengett egész áprilisban és májusban.

ELMONDANI. De mi van, ha erre Kirejevnek nincs szüksége? Elvicceli, mondjuk így, hogy: „Hiába szép és feddhetetlen: én meg nem érdemlem magát.” Aztán még ezt is hozzáteszi: “Kérem, tegyen féket szívére, jöhetne más, ki drága bért fizettet a naiv hitért.”[1]

Artamonova tartott a megaláztatástól. Valamikor a gyerekkora során, egy rövid időre volt egy mostohaapja. Aki nem verte ugyan, de fenyegetőzve hadonászott. Ilyenkor Artamonova behúzta a fejét a vállai közé, és csak pislogott. Ez a küszöbön álló csapástól való rettegés vele maradt egy életre. A megalázottságtól való félelemből aztán büszkeségi komplexus fejlődött.

A szeretet nagyobb erény, mint a komplexus. Mi lenne, ha mindent elmondana? Ezt válaszolná: “Más nőt szeretek.” Akkor aztán már nem lehet úgy, mint korábban, foglalni neki a helyet a büfé sorban, együtt enni a szürkés intézeti virslit, együtt inni a zavaros, barnás kávét. Nem lehet majd együtt elmenni a Lenin könyvtárig és együtt mozgólépcsőzni, lentről felnézni rá, beszívni a teljes arc látványát, az összes vonást egyenként is, minden olyan vonalat és alakzatot, ami Kirejev arcát alkotta.

NEM KELL ELMONDANI. Nem kell felfedni a kártyákat. De azért lehet, hogy mégis inkább mindent EL KELLENE MONDANI… Részben belegyezik majd. Artamonova a szeretője lesz, Kirejev meg állandóan az órájára fog pillantgatni. A férfi, aki siet. A Rufinával szemben érzett lelkiismertfurdalása még inkább elmélyül majd. Ez a kettősség pedig csak ront a helyzetén.

Kirejev életében végül is minden Rufináért van. A szakiskola után a Gnyeszinszkij Intézetbe akart jelentkezni, és onnan akarta meghódítani a világot. Hogy miként, azt nem tudni, de azt igen, hogy ez mind Rufináért lett volna. Artamonova meg az imádatával végül is szintén Rufina kezére játszott. A rajongása kézzelfogható volt, s ez Kirejevet a saját szemében is naggyá tetté, önbizalmat adott neki. A magabiztos ember pedig összehasonlíthatatanul többre képes.

Amikor a világ első szocialista forradalma zajlott, akkor se tudta igazán senki, hogy hogy kell azt csinálni, meg hogy mi lesz aztán. A proletárok vezetői azt mondták: „Gyerünk, aztán majd meglátjuk!”

Lehet, hogy a szerelem is ilyen. Nem kell előre kiméricskélni. Bele kell menni, aztán majd ott szépen kiderül.

És mi fog kiderüni? Lehet belőle egy azonnali, elsörpő megaláztatás. Vagy lopott boldogság, ami megintcsak megaláztatás. Olyan, amelyik időben elhúzódik, szép fokozatosan, apránként történik.

Jobb NEM ELMONDANI. Maradjon minden úgy, ahogy van. És kész. Artamonova beterelte a szerelmét a lelke fiókos szekrényébe, amit aztán bezárt. A kulcsot meg odadta a barátnőjének, Uszmanovának. Uszmanova tudott titkot tartani. Artamonova szíve helyén ott álldogált ez a fiókos szekrény, a szúrós, éles sarkaival, eltömítve testet és lelket. Artamonovába már semmi más nem fért bele. A járása is szinte kacsázásba fordult ettől a tehertől.

– Mitől vagy ilyen levert? – vette észre Kirejev.

– Semmi különös, – válaszolta Artamonova. – Fáj a térdem. Reuma.

Nyáron Artamonova az anyjával elutazott vidékre. Az anyját egy barátnője, az egyedülálló ápolónő, Lúszja hívta el magához, akinek a fiát behívták katonának a seregbe. Lúszja szomorkodott, a dácsája meg üresen állt. Idegeneknek kiadni nem akarta, a szíve hozzá közel álló emberekre vágyott.

Ez a dácsa egy falusi bolhafészek volt, amúgy belülről kényelmes, az összetört lelkiállapothoz éppen megfelelő. Artamonova azt érezte, hogy a ház falának és az ő szívfalának egyforma erővonalai vannak, hogy ezek ketten ugyanabba az energiamezőbe tartoznak.

A bolhafészek mellett, a kerítésen túl állt egy fehér kőpalota. Egy nyugdíjas tábornok élt ott. Pávákat tartott, de hogy miért, azt nem tudta senki. A páva nem olyan, mint a tyúk. Bajos lenne levest főzni belőle, tésztabetéttel. A tűzmadárról van szó, végülis. Egy dróthálóval elkülönített részen éltek, és időnként rikoltozni kezdtek. Mégpedig olyan szomorúsággal, mintha azt akarták volna az emberek tudomására hozni, hogy nem bírják tovább. A rikácsolásuk darabokra szaggatta a levegőt.

Artamonova szenvedett, és úgy tűnt neki, hogy a körülötte levő világ is tele van szenvedéssel. Hacsak meghallotta az elektricskát, a zaja máris nyomasztóvá vált a számára. A boldogságtól visz el ez az út – a semmibe. Ha Lúszja elnevette magát, azt is csak kínjában tehette.

Egyszer elment az erdőbe, nem gondolt semmire. Egyszerűen csak lélegzett. Belégzés: Kirejev. Kilégzés: Kirejev. A nap rásütött a fejére, kalapot nem hozott magával. Aztán hirtelen valami megvilágosodott benne, egy, a pávák rikácsolására hasonlító melódia áradt szét a fejében. Egy zenei frázis, két ütemben.

Artamonova hazament. Amíg ment, elfelejtette a dallamot. Éjjel azonban, álmában visszajött – határozott és tökéletes volt, akár egy zenei sóhaj. Artamonova reggel aztán feljegyezte a kottafüzetébe.

A dácsában volt egy polc, rajta könyvek. Artamonova talált ott egy ütött-kopott verseskötetet, a borítója már levált, a lapok kiestek belőle.

Ezek a sorok ütköztek a szemébe: „Nem zsákmány voltam, nem jutalom, nem voltam csak egyszerű lom. Boldogságom sosem lenne, neked tetsző nincsen bennem.” [2] Na, a Rufina, ő aztán zsákmány is volt meg jutalom is.

A dácsától nem messze volt egy szakszervezeti szanatórium. Artamonova eljárt a szanatóriumba, és amikor senki nem volt ott, az aulában játszogatott. A pianino új volt, a billentyűk hibátlan műanyagból, akár a műfogak. A hangzása egyszerű volt. Elhangolódva nem volt, így éppen megfelelt. Artamonova a billentyűkön pötyögött, összehangolta a zenét a verssel. Később, amikor a „Pávák sírásá”-t felvették a rádióban és aztán az egész országban is elénekelték, Artamonova arra jött rá, hogy ha Kirejev szerette volna őt, ha boldog lett volna, akkor ő meg se hallotta volna a pávákat. Pedig azok csak sírnak és sírnak. Lehet persze, hogy örömükben. És fel se ötlött volna benne ez a dallam. A viszonzásra talált szerelemből gyerekek születnek, a viszonzatlanból meg dalok.

Az aulába bekukkantottak az ott pihenők. Leültek és hallgattak. Artamonova Csajkovszkijt játszott. Sokáig játszott, senki se ment ki közben.

Artamonova tudta, hogy Pjotr Iljicsnek milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a magánéletében. Csak olyan ember alkothatott ilyen elsöprő dallamokat, aki nem ismerhette meg a szerelmet. A szerelemről való álmodozás magán a szerelmen felül álló dolog. A szenvedés pedig termékeny terület. Maradandót elégedett ember még soha nem alkotott.

Egész augusztusban esett az eső és szitált a köd. A szeptember viszont napsütötte, kellemes volt végig. A kertekben megértek az almák.

Lúszja rábeszélte a többieket, hogy maradjanak még egy hónapot. A bolhafészek lépcsőfeljárójától a szakiskola lépcsőfeljárójáig egy óra ötven perc volt az út. Nem vészes. Még jó is. Az elektricskán jól lehetett zenét szerezni. Az élet megtelt hangokkal. A Kirejev felé érzett szerelem hangjaival, aztán ő meg nem is tudott róla. Kirejev ott volt a szakiskolában, pont úgy, ahogy eddig, csak még szebben és még elérhetetlenebbül. Hamlet herceg. Nyáron Szocsiban volt. Éttermekben játszott. Pénzt keresett. A szép feleség már csak ilyen, sokba kerül.

Artamonova szeretett volna eldicsekedni Kirejevnek a dallal, de beszélgetés közben nem találta meg az ehhez megfelelő, kényelmes pillanatot. A csak úgy, felütés nélkül, közbevetőlegesen előálló pillanatot… ezzel a fiúval semmi nem volt se könnyű, se egyszerű. Miért ne mesélhetne neki a dalról? Mert úgyse fogja érdekelni. Minden, ami vele történik, érdektelen a számára. Ha pedig értdektelen, akkor miért kellene ráömleszteni? A lelkét gombócba, az ujjait pedig ökölbe gyűrte a büszkeségi komplexus, annyira, hogy még a csontjai is megfájdultak tőle.

Egyszer reggel éppen a vasúti átjárón ment át. Eldübörgött mellette az elektricska. A sínek közül aztán egy kutya került elő, aki úgy üvöltött, mint egy riasztó. Az egekig is elért a vonyítása. Artamonova megállt. Ez meg mi lehet? Ha a kutya a vonat alá esett volna, akkor elpusztult volna. Nem vonyítana. Tehát akkor? Valami sérülést szenvedett csak a vonattól? Egy ilyen gyorsan, ekkora tömeggel közlekedő vonat egy húsz kilós kutyával szemben… ilyen körülmények között még a „sérülés” szót se lehet használni. Akkor viszont mi történt? Lehet, hogy megijedt? Megütötte magát?

Artamonova megérkezett az iskolába, és elmesélte Kirejevnek a vonatot meg a kutyát. Kirejev mozdulatlanul bámult Artamonovára, s közben mintha valami allegóriával gyanúsította volna meg. Például azzal, hogy Artamonova a kutya, a vonat meg a viszonzatlan szerelem. Egy félmosoly mellett még ezt is hozzátette: „óh-óh-óh….” – és közben úgy tekergette a kezért, mintha egy villanykörtét csavarna a helyére.

Artamonovát leforrázta a sejtés: megtudta. Gúnyolódik. Megközelíthetetlen képet vágott és egész napra elhallgatott. Gondolatban visszaszerezte Uszmanovától a szerelem fiókjának kulcsát, és kidobta a szemetesvödörbe. Úgy határozott, hogy kívülről minden marad a régiben, a belső történésekhez meg, ahogy Uszmanova is tanítottta neki, senkinek semmi köze. Artamanova minden ütőkártyáját egy oldalra csoportosította, a felesleget meg a másikra. Kriejev a feleslegbe tartozott. A zene meg az ütőkártyák közé. Artamonova dühös volt, amikor a dalt szerezte, ami aztán, meglepő módon, életigenlő stílusban írodott. Ilyenek voltak benne, hogy „Elegem van a szövegből, a veszekedésből, a fáradt szemek nézéséből…”

Beköszöntött a tél. Esett a hó. Aztán melegebb lett, nem annyira viharos. A hó mintha a földhöz nyomta volna a szelet.

Egyik este Artamonova magányosan üldögélt otthon. Az anyja éppen éjszakai műszakban dolgozott, külön fizettek neki egy haldokló öregasszony ellátásáért. A szétesett verseskötetet lapozgatta. Ilyeneket olvasott, hogy: „Nem tudok meglenni nélküled ilyen sok, hosszú napon át…”

A verseket egy nő írta. Egy tehetséges nő. Ugyanolyan dolgai voltak, mint Artamonovának. Tehát létezik akkor viszonzatlan szerelem a Földön.

Artamonova hirtelen nekikeseredett: nem tudok meglenni nélküled ilyen sok, hosszú napon át… Valaki csengetett.

Artamonova ajtót nyitott, és meglátta Kirejevet. Szokatlanul komolyan, szinte ünnepélyesen állt ott. Hallgatott. Artamonova várt.

– Van folkrock gyűjteményed? – kérdezte végül Kirejev.

– Nincs – csodálkozott Artamonova. – Honnan lenne?

Az ilyen dalgyűjtemény a rockzenét és a népzenét vegyítette. Artamonovát hidegen hagyta ez az irányzat.

– És a „Gyermekalbum” megvan neked?

– Megvan, persze. Mire kell?

– Bele akarok nyúlni a ritmusba. Átírom. Korszerűre.

– Belenyúlni Csajkovszkij ritmusába? Minek? Szedd szét inkább Prokofjevét! – javasolta Artamonova.

Kirejev gyanúsan sokáig hallgatott, aztán, hasonlóan az istállóban álló bikához, vett egy mély lélegzetet.

– Mi legyen?

Biccentett, s közben mélyen leengedte a fejét.

– Na gyere be.

Kirejev bement, aztán megállt az előszobában. Artamonova azon tanakodott, hogy hol lehet Csajkovszkijtól a „Gyermekalbum”. Másodikban játszotta, ez nagyjából tizenkét évvel ezelőtt lehetett. Kidobta volna? Olyan nincs. Kottát és könyvet nem dobunk ki. Azaz: csak az ajtó feletti beépített szekrényben lehet.

Artamonova fogta a hokedlit, és felállt rá, hogy elérje a tárolót. Felemelt karral kotorászott, megpróbálta előszedni a papírhalomból, amire szüksége volt. A teste kinyúlt, megfeszült. A térde éppen a részeg Kirejev szemével volt egy vonalban. Kirejev egy szót se szólva, hirtelen átkarolta Artamonova térdét, levette a hokedliről és bevitte a hálószobába. Artamonova annyira összezavarodott, hogy elnémult. Egy szót se tudott kiejteni a száján. Kirejev úgy emelte fel, mint egy kisgyereket. Artamonova csak úgy úszott a karjaiban. A fejében pedig ott csilingelt a nagy kérdés: „igen” vagy „nem”?

IGEN. Hiszen szereti Kirejevet. Őrülten. És régóta. És most tessék …

De nem szól egy szót se. És különben is részeg. Tudja egyáltalán, hogy mit csinál? Ő meg így fogja elveszíteni a szüzességét – hát ez aztán nem kell. NEM.

Másrészről viszont egyszer úgyis meg kell válni ettől a szüzességtől. Az iskolában minden barátnője túltette már magát ezen. Ő meg hát… kínos erről beszélni… De miért nem szól egy szót sem?

Amíg Artamonova a gondolatai között vergődött, addig Kirejev lefektette az ágyra, aztán pedig történt, ami történt. És egyáltalán nem úgy, mint ahogy erről álmodozni szokás. A legemlékezetesebb az a két, zizegő hang volt, amit a nadrágja műanyag cippzárja keltett: az egyiket a fentről lefelé irányuló mozdulat keltette, amikor kigombolkozott. A másikat pedig a lentről felfelé irányuló, amikor felöltözött. A két zizegés közötti különbség nem volt több tíz percnél, de lehet, hogy ötnél sem. Kirejev felkelt. Ráncba szedte a fogason lógó kabátját, aztán ugyanazzal a csendes méltósággal távozott, mint amivel meg is jelent. Artamonova pedig ugyanazzal az értetlenséggel kísérte ki, mint be is.

Másnap aztán Artamonova, úgy, mint régen, virslit és kávét vett neki. Kirejev evés közben csak bámult maga körül. Elmerült saját magában, ahogy szokta, kilépett a jelenlétből.

„Nem emlékszik – szembesült a ténnyel Artamonova. – Lehet, hogy rá kellene kérdeznem. De hogy?”

„Emlékszel?” Aztán ő majd azt mondja: „Mire?” És akkor hogy fogja neki elmesélni azt, ami köztük történt? Hogy lehet erre szavakat találni? Lehet, hogy így: „Emlékszel, amikor szerettél?” És ő erre majd ezt mondja: „Én nem szerettelek.”

Artamonova lemondott róla, hogy bármit is kérdezzen. A zeneiskolában elkezdődött a gyakorlat. Artamonova vezette a zeneirodalmat. A gyerekeknek a “Gyermekalbum”-ot játszotta, hála a megtalált kottának. Amit akkor Kirejev ottfelejtett.

Néha a saját dalait is eljátszotta. A gyerekek meg azt gondolták, hogy azokat is Csajkovszkij írta.

Két hétre rá Artamonova furcsa dolgot vett észre: nem tud fogat mosni. A fogkefétől szédülni kezdett, és úgy érezte, minta éppen egy hideg hordóabroncsot szorítottak volna rá a fejére.

A körzeti orvos megkérdezte, hogy nem terhes-e.

– Nem tudom – mondta elveszetten Artamonova.

– Hát akkor gondolkodjon el ezen, de ne húzza sokáig – tanácsolta az orvos. – A terhességmegszakításra a nyolcadik-kilencedik hét a legalkalmasabb.

Artamonovának két hete volt a töprengésre.

ELMONDANI – NEM ELMONDANI….

Lehet, hogy Kirejev nem emlékszik, hiszen részeg volt. Aztán úgy dönt majd, hogy Artamonova hazudik, hogy zsarolja őt, vagy hogy kell az ilyesmit mondani…

Tegyük fel, hogy emlékszik. El is hiszi. Na és akkor mi van? Nincs szándékában változtatni az életén, tehát a gyerek se kell neki. De azért ő, ha akarja, nyugodtan szülhet magának gyereket, ahogy Szűz Mária is tette a szeplőtelen fogantatás után. Végül is ez az ő magánügye. Az ő élete. De hogy fog ez a szegény kisfiú felnőni? Artamonova valamiért biztos volt benne, hogy fiú. Kis Kirejev. Mindenkinek lesz apukája. De neki nem. Csak anyukája lesz meg nagymamája. Egy szegény negyvenkét éves, lágy keresztnevű nagymamája, Olja. Akit a férje a terhessége ötödik hónapjában elhagyott. Nem bírta elviselni az egzisztenciális és anyagi nehézségeket. Kényelemre és szépségre vágyott. A később megszülető lányának és feleségének csak a nevét adta.

Artamonova idő előtt született, nem egészen hét hónapra. Épp, hogy megmaradt. Aztán jöttek a mindenféle betegségek, alig tudott kivergődni belőlük. Végül felnőtt, felvételizett a szakiskolába, nemsokára ő maga is keresni fog, és segíti majd az anyját. Eljött az idő Olja életében, amikor az injekciók és éjszakai műszakok után megpihenhetne, akár férjhez is mehetne, saját kedvére élhetne. De így nem, így minden csak kezdődne előről. A kis Kirejev még az apja nevét se veheti majd fel. Artamonov lesz. Olja nem fogja megtagadni az unokáját, még ha félárva lesz is. Így még odaadóbban is fogja szeretni, és a lányáért is feláldozza majd magát. A szomszédok előtt pedig szégyenkezni fog. Ma persze már más időket élünk. Senki sem mocskolja be, ami az övé, de azért… a családi hagyományról szólva meg kell mondani, hogy az anyját a házassága alatt hagyták ott, együtt a lányával, mert nem sikerült őket eltartani… miért kellene Olját ilyen felemésztő áldozatvállalásnak kitenni? Legjobb lesz, ha nem is tud semmiről.

Uszmanova meghallgatta a híreket, keskeny szemei tágra nyíltak.

– Megőrültél? – érdeklődött komolyan. – Képes lennél levágatni a saját gyereked lábát?

– Még nem gyerek. Embrió.

– Viccelsz? Hiszel te Istenben?

–  De hát mit csináljak? – értetlenkedett Artamonova.

–  Beszélj vele. Már nem magadért kérsz valamit. Vagy akarod, hogy én beszéljek vele?

–  Isten ments! Majd én….

Kifizetési nap volt. Artamonova megérkezett a szakiskolába. A pénztáraknál beleszaladt Kirejevbe. Szó szerint beleszaladt, mintha csak egy szögre taposott volna rá, teli talppal. Kirejev állt, és számolta a pénzét.

„Most elmondom…. megkérdezem… elmondom…” – határozta el magát Artamonova, még meg is reccsent benne valami a határozottságtól. De Kirejev éppen akkor csoportokba szortírozta a pénzét, ő meg elhallgatott. Aztán megint reccsent valami. A derékba tört vágyakozás volt az.

Kirejev végzett a pénze elrendezésével. Egy részét a zsebébe tette, a másikat meg a tárcájába. Felnézett. Látott valamit Artamonova arcán, amin megütközött. Megkérdezte:

–  Mi van?

–  Semmi – válaszolta Artamonova.

–  Beülünk egy kávézóba? Meghívlak.

Az evés gondolatára Artamonovát azonnal elfogta az émelygés.

–  Nem szeretnék – mondta. Aztán hozzátette: – Köszönöm…

A műtő a nagy teremben, vagy, ahogy korábban mondták, a nagy csarnokban volt. Két műtőasztal volt ott és két sebész, egy nő és egy férfi.

Még mielőtt belépett volna, Artamonova a helyiségbe vezető ajtóhoz forult. Várta, hogy kabátban és sapkában beszaladjon rajta Kirejev, várta, hogy szó nélkül karon ragadja, és azt mondja: „megúsztuk”. Aztán kivonszolja onnan, ő pedig a sima csempéken, mint valami jépályán, papucsban siklik majd utána.

Kirejev se azt nem tudta, hogy mi van Artamonovával, se azt, hogy hol van éppen, így nem is jelenhetett meg a színen. De Uszmanova, hirtelen, be nem tartva, amit mondott, beszélhetett talán vele, és elmondhatta esetleg, hogy hol van a kórház.

A teremből kitoltak egy hordágyat, rajta egy élettelen test, amihez egy himbálózó fej tartozott. A sorban következő Aratmonova volt. Utoljára nézett az ajtóra. Most fog berohanni, kifulladva, ijedten, zaklatottan. És ezt fogja mondani. „Hát lehet-e így élni az életet?”

Artamonova bement a műtőbe.

A baloldali műtőasztal volt az övé. A sebész ott állt, feltűrt ruhaujjal. Egy összevérzett viaszosvászon kötény volt rajta. A szomszédos műtőasztalon, akár a Gestapóban, egy nő üvöltött.

Artamonova odament a sebészhez. Derék parasztember kinézete volt. Artamonovában bizalmat ébresztett ez a külső és megkérdezte:

– Lehetne, hogy mégse?

A sebész csodálkozva nézett rá, és ezt mondta:

– Hát nem saját elhatározásból jött ide? Senki nem küldte.

Igaz is – gondolta Artamonova. – Ha már egyszer eljöttem.

Felmászott a műtőasztalra. Elkezdték odakötözni a lábait. Akkoriban még nem létezett intravénás érzéstelenítés, az, amitől a páciens el tud szakadni a valóságtól. Akkoriban a józan ész és tiszta emlékezet is ott volt végig.

A fájdalom vékony tűje behatolt az agyába. Aztán ez a fájdalom, mint egy szélroham, egyre csak erősödött. A lábain elkezdett folyni a vér, közben pedig ollócsattogásra hasonlító hangok hallatszottak. Artamonova megértette, hogy most nyesik ki belőle a tehetetlen és jogfosztott kis Kirejevet, visszafordíthatatlanul. Csattogtak az ollók, röpültek a kezek, a lábak, a fej…. Artamonova annyira ijesztően sikított fel, hogy az szinte elsöpörte a műtőasztalokat és a sebészeket is.

Este bement hozzá Uszmanova. Artamonova anyja elől mindent elhallgattak. A nap végére ugyanúgy kellett hazamennie, mintha csak a konzervatóriumból érkezett volna meg. Malinina zongorahangversenyéről.

Az jég borította, esti utcán mentek. A Föld bolygó és a tengelye között mintha meglazult volna az összeköttetés.

Artamonova hazaért, és azonnal lefeküdt. Az anyja semmit se gyanított, megfőzött másnapra. Énekelgetett, miközben elmosta az edényeket.

Artamonova egy törölközőt maga alá téve feküdt az ágyában. Sírt. A szeméből könnyek folytak, a testéből pedig vér. A könny és a vér egyforma meleg volt: harminchat egész hat. Artamonova viszont úgy érezte, hogy a vér a szeméből folyik, a könny pedig onnan lentről. És bizonyos értelemben ez így is volt.

(folyt. köv.)

Arató Eszter fordítása

Makkai Flóra Ágnes: Grand tour chainé

A Diótörő szünetében bekopogott az öltözőmbe Alex. Azonnal közölte, hogy január hatodikán Bukarestbe indul a Vivaldival. Meg hogy megcsalt Rozival, Herskovits Rozália-Natasával. Gyöngeség fog el, felötlik apám, a kórterem szaga, és egy fél pillanatra édesanyám is ott van. Valamiből, tényleg nem tudom, miből, de sejtem, hogy ez a nyolcvannégyes év nem az én évem lesz.  Statiszták és a balettkar lányai  rohannak be hozzám, kiabálnak, ölelgetnek. Falnak tántorodom. Sötét, lüktető üreg a gyomrom, Alex beleöklözött a joghurton és gyümölcsön élő, kínlódó testem közepébe. Egy felnőtt nő, a huszonegy éves kenyérkereső, a sikeres, azt mondja erre, Alex, most menj el! Köszönés nélkül fordul ki. Fut a lányhoz, akinek hajzata nyakszirtjén kétfelé zuhan, megyei irodalmi versenyt nyert, és nyaranta, külföldön múzeumokat látogat.

Belenézek a tükörbe. Szénfekete, ferde szem, vastag műpillák. Nem, nem tudok  Alexnek elég jó lenni, íme nem, mert jobbnak tartja a kis galád-okosat,  a fürtöset, mint engem. És hát jobb is. Valaki odakinn nagyon hangosan, hisztériásan kacag. Majd zokog. Harmadik csengetés.  Leülök, gépiesen javítom a sminkemet, sovány, hosszú ujjaim fehérek, begörbítem a csuklómat, és újra, és megint, szétmegy a csuklóm, szétzuhanok én magam is, darabokra hullok, pozdorjává pattanok. A grand tour… nem, nem bírom megcsinálni. Kilépek, kész. Felállok. Segítség, vatta került a térdembe, elkocsonyásodott, szétolvadt, bekacskásodott a lábam.

Kopogás, Kezdünk, Lili!. Kihúzom magam, minden szorít, nagyon szorít. Csak ne hányjak. Mély lélegzet. Megyek, indulok a színpad felé.  Nem jut elég levegő tüdőm szivacsos tömegébe. Már az első állásban figyelek, számolok, egy kettő, egy kettő, és … Rozi egy tizenhét éves röhögőgörcs, egy tűzfejű ciklon, lakk miniben jár, szétkacagja magát a mondat végéig, és tincseibe kapaszkodik az átkozott, megátalkodott szél.  Így történt, hogy túl hevesen indultam, és leálláskor, a partnerem keze kicsit csúszott a derekamon. Még  hátrapillantottam, hogy ne a karácsonyi, cukorfalatokkal, malackákkal és ál-gyertyákkal megpakolt díszlet vaskorlátjára zuhanjak.

Úgy ülök ott, mintha nem velem történne mindez. Kívülről, egy lyukon át leskelődöm befelé az életembe. A kolozsvári klinika Bábelében hajnal óta kínoznak, két nyelven kérdezgetnek, jegyeznek, utálom, utálom ezt a dupla-nyelvűséget is.  Mindent. Mellettem, a földön, a táskám, benne pizsama és papucs, fogkefe, baromságok, hol vannak a spicc cipőim, halom ronggyá gázolt szükséglet. Mert az emlékezetes grand tour chainé óta csak füstöt látok, nem érzékelem a színeket, és az emberek, eme összevissza handabandázók, szétfolyó foltok tömegét alkotják a szemem előtt.  De a tanulók, a csapat élénk és ambiciózus, szememben babráló medicina-embertömeg-folt már sejti, hogy mi bajom van, és annyit ismételgette, hogy én is megtanultam gyorsan. Ablatio retinae*.  Huszonegy vagyok, öntudatosan ülök itt, pedig soha kórházban nem feküdtem, és valamiféle ablatióm van. A Spartacusban megdupláztak Marinával, (most végzett, igazi pillelány),  de addig még rengeteg idő van, meggyógyulok, meg kell gyógyulnom. Alex. Alex, szerelmem, hegedű-virtuózom. Meg a halvány nyakú fruska. Én vittem el, mint kislány ismerőst Alex koncertjeire, ott száj-tátott elöl, ékköves bokacipőben, fényes-szálú harisnyás térddel, ütemre mozgatva remek lábát. Értem én, sovány vagyok, magas, és a hajam is ronda. Herskovits bácsi, a cukrász meg megyei párttitkár, a lánykája sötét szemmel, naivan, csavaratos konttyal üldögél a fiúm hangversenyén, és minden bejön neki. Alex is. Elég, elég ebből, nógatom magam, hisz én ülök itt, és nem látok semmit, csak pacák mozognak , közelednek, elmennek, szagok feszítik az orromat szét.

Most egy férfi, illat után fiatal lehet, hajol a szemembe, oda be, egyenesen.  Ez is azért van, mert Alex anyja, maman, beszélt a professzorral. Nekik mindenhol vannak ismerőseik, egész Kolozsvár a lábuk előtt hever, én meg eddig csak táncoltam bután és eszeveszetten, nem szereztem orvosi kapcsolatokat, hát mert minek. Ezt most ők megtették. Nem hagyom magam, nem. Körbenézek nyugodtan, keresztbe dobom a lábam, és egészében úgy teszek, mintha tisztán látnék. Vagy begyulladt volna egy fogam. De a kezelőterem koromszínű, és nem színház ez, nem teátrum. A doki, valamiféle Barna doktor, egy komolykodó-eminens végzős lehet, arra kér, hogy a tekintetemmel a jobbról balra haladó ujját  kövessem. Nem látom, de úgy teszek, mintha. Még vidékről is jönnek fel orvosok, ott tolonganak, hogy megnézhessék az ideghártyámat. Hány éves? Huszonegy! Atyaég!, ilyeneket hallok, de nem velem beszélnek, mintha egy bazári majom vagy malac lennék.

És akkor ez a kör, a sok orvos és asszisztens egybegyúrt tömörsége, ez a katyvasz szétválik, és felém gurul valaki. Üdvözlöm, Gellert professzor vagyok!, közel jön hozzám, arcomba nyomul, valamit, biztos az ujjait, szédületes gyorsasággal mozgatja, mintha varázsolna. Kérdez. Hány ujjat látok? Semennyit. Mindet egy foltban összegyűrve, csomósítva, bebogozva, masnizva. Meg a mozgást.  A professzor a sötétkamrában vizsgál, és elképzelem őt ősi, kis-kopasz, manóképű emberkének. Aztán mi ketten visszamegyünk a terembe, a többiekhez, ahol nagy a fényesség. Alex, ahogy a hangverseny végén meghajol, és az állatvédő Rozi-Natasa, aki fagylatot habzsol, és blúzából kilátszik a mellkasa. Megadom magam, könnyezek.

– Teljes ablatio, helyes a diagnózis, kollégák! Mindkettőt egyszerre csinálom, elektromos-kauterrel fogom visszaégetni a retinát! – mondja a professzor helytelen románságával, és gondolom, közben végignézi a keki-zöld csizmámat, amit egy olasz csomagból vettem, Alex imádta rajtam. Közöttünk már nem a régi semmi. Alex állandóan retteg, hogy rosszul játszik, valaki kitúrja, és mindenért engem okol, üvöltözik velem. Csak fekszik mellettem, sóhajtozva beszél, hogy mások, jobbak, sokkal jobbak nála, és ha nem lennének a szülei… Mindig a feszes vigyázzban állás, meg a versengés, könnyű neked Lil, mert már bizonyítottál. Nekem könnyű, ötkor kelek és életemben nem laktam jól, akarom mondani, de minek bántsam. Hallgatok. Mint mindig. Néha elszököm, hazamegyek, a Grigorescu negyed krumplileves-hangulatú kockalakásába.  Édesanyám, negyven körüli munkásasszony (hatvanötnek néz ki), szégyelli a félpucéran táncoló lányát. Gyermek, sovány vagy. Tetszett látni az újságban a képet, az orosz koreográfussal?, kérdem. Nemet int. Nem olvas újságot. Semmit nem olvas. Édesapám helye üres, hat éve meghalt, infarktusban. Leteszem a pénzt, minden pénzemet, anya lesikált asztalára. Két cserzett kezét összeteszi, vagy dauerolt őszhaját igazgatja. Tegnapelőtt feljött hozzám, a bérelt-garzonba. Feküdtem , szememen borogatás, mintha attól elmúlna a folt-homály. Lebbencslevest hozott, és sok krémes palacsintát. Bár sose jöttek volna utánad a balettiskolából, bár lettél volna inkább dada a központi bölcsődében!, mondta szomorú arccal. De ébresztő.

– Műtét, kedden! – szól Gellert, és kirúgva maga alól a széket, elrohan.

A többiek suttognak, lézengő csend, papírzörgés, tüsszentések. Érzem, hogy méregetnek, és nem a csizmámat. Csak látnék valamit belőlük. Irtó idegesítő.  Barna, mint buzgó-végzős, jegyez. Firkantás-neszek.

– Balerina! – jelenti ki a hatodik torokköszörülés, sorozatos köhintések után. Még rám ragaszt valamit.

– Hát… látszik? – végre valami, a balettes csajok jó nők, azt tartják.

– Dehogy… Benne van a kórlapjában! – szerénykedik a kezdő.

Lelohad a dicsőségem. Istenem, kórlapom van itt, ezeknél. Nem tudom rendesen, szépen feltérképezni őket, már az alakjukat, képüket, ruhájukat, emberi mivoltukat, de ők ezzel szemben teljesen, de tutira benne vannak az én eddigi napjaimban, ismernek milliónyi apró biofecnit. Zöldségleves szag árad valahonnan.

– És érte valami fizikai trauma mostanában?  – kérdi Barna, a végzős.

– Elejtettek… és ejtettek is!

– Hogy? Tessék?

Igen, dokikám. Mit tudhatod, hogy mi az, amikor a szerelmed, aki nélkül addig nem múlt el éj, csak úgy bejelenti, hogy megcsalt, és akkor ez még nem elég, mert nem, hanem neked kibicsaklik a véres-valód, a lelked-zsiger ürege, és olyan marhán lendülsz bele a Csajkovszkij Pjotr bácsi háromnegyed-ütemébe, hogy a partnered nem tud kifogni.

Barna doki papírokat rendez, vár, mintha mondania kéne valamit. De semmi. Érzem, hallom, gyorsan és indulatosan áll fel, kicsörtet. Valamivel beleléphettem a lelkivilágába. Vagy rájött a fosás. Csak ülök ott tovább, mint egy vak, zsebkendő után tapizok. Nem találom.

Léptek mögöttünk. Suttogás. Többen bejönnek.

– Nézze… hölgyem… a balettet nem folytathatja  – mondja ki most egy zsíros hang, románul.

Remegés a gyomorszájamnál. A  mozdulat, amellyel felemelem a fejem, olyan, mintha tisztán látnék. Körülnézek, segítséget remélve. Az nem lehet, nem hagyhatják, hogy így legyek, erre kárhoztatva, a Jóisten nem nézheti tétlenül ezt, nem tűröm, nem engedem, nem engedhetem, dühvel felugrom, nekimegyek egy asztalnak, kezelőágynak, valaminek. A térdemet beütöm, felsírok, más irányba próbálkozom, indulok neki egy falnak, aztán egyéb orvosi-bútornak. Mint a madarak az ablaküvegnek. Érzem a köpenyes tömeg részvét nélküli, szoros körét, egyre szorosabb ez a kör, fulladok, kitörnék a nyomásból, de nem lehet. Nincs mit tennem. Gyorsan leguggolok, meggörbült háttal húzom meg magam.

– Nagyon kimerült. Öltözzön át, jobb lenne, ha most lepihenne… A főnővér átkíséri az osztályra! – beszél valaki mellettem. Nem a végzős-orvos.

Hosszú éjszaka. Összeteszem kezem a takarón, mint egy halott vagy egy nagyon kövér ember. Úgy vagyok ott, mintha magamból  kitéptem volna egy darabot, mintha szapora, kecses léptekkel kigyalogoltam volna a testemből, de az agyam, ez a másfél kilós tömeg, uralkodik felettem.

Végigfutok az életemen. Egyik percben folyik minden a medrében, hajnal a rúd mellett, gyümölcs, este előadás, virágok, és mindezek mellett Alex.  De hiszen mindenem megvolt. Alex és én, közöttünk volt egy súly, egy nehéz bizalom. Több ez mindennél. Házuk a Házsongárdi temető oldalában, a felfelé utcában van, sosem jut eszembe a neve, gizgazos-bokros, puszpángos kerttel körülvett villaház, akár Hawisham kisasszony vára is lehetne, ott lakik mamannal és az apjával, akik árgus szemmel kísérik, ápolják egyetlen fiúk konzervatóriumi éveit, és nem tetszik nekik a munkás család  apró-kontyos, szív-arcú lánya.  Érveket keresek, gyűjtök csokorba Alexről, a hibáiról, Alex műveletlen, a táncot bányászmunkának tartja, utálja hogy idegen férfiak fogdosnak, és dobálnak a magasba. Néha elkapnak. Néha, meg, mint az utóbbinál, nem. Még láttam esés közben a díszlet festett, miniatűr, antikizált mintáit, óarany és türkiz-ábrákkal, most is látom, ugrál előttem, képembe nevet. Akkor is a Diótörő ment, amikor bejött maman hozzám, és arra kért, hogy hagyjam békén Alexet, mert nekik csak ő van. Én meg nem illek bele ebbe a magam kis balettpózaival, pontosan így fejezte ki magát, balettpózaival, közben meg szépen beigazította vállán a nercbundát. Külföldi ösztöndíjat ígért, állást ott, mindent. Hát most jól megkapták Rozit, a Dobostorta-örökségével, meg a dicsőséges párttal, de ezek a dolgok most olyan távoliak, olyan irigylésre méltóak és sóvárgok utánuk. Maman kalapja. Mindig sminkelt, finom ovális arca. A lakásuk, a lépcső, a lövöldöző édes-puttókkal díszített feljáró, a nagy terasz.  Fekszem kiterítve. Mellettem, arrább, ott van az infúziós-állvány. Az éjjeliszekrényen vesetál, injekciós tűk. A takarítók zörejei, a műtőt előkészítik, a műszereket sterilizálták.

Nem. Tévednek. Ez egy baromság, hiszen ott kinn, ezeken a falakon túl, nekem megvan az életem. Kicsit csorbult, kicsit hibádzik, de megvan. Nekem céljaim vannak. Visszaszerzem  a szerelmemet. Megcsinálom Flaviát. Erőm van, nagy erőm, kisétálni innen, tenni a dolgaimat, gyakorolni, fuetté, balancé, gloissé. écarté, écartééééé! En point*!

– Menjen ki a mosdóba kislány… öt perc múlva műtét! – szól Zoica, a nővér.

A vénámba tűt szúrnak, váratlanul ér, felordítok. A folyosóról hideg levegő zúdul be, vegyül a fertőtlenítővel. Már jönnek utánam. Alex. Első együttlétünk. Tapadok hozzá, ott lapulok alatta a szülei fodros-kertű, sárga napágyakkal kidekorált nyaralójában. Szeretem őt, mondom ki most először.

Maszkos alak hajol felém, megismerem szagról, a végzős-orvos hősködik, jó pontot akar szerezni magának. Fekszem egy asztalon, hidegben. Nem akarom én ezt az egészet, meg kell mondanom nekik. De valamiért nem lehet. Könnyezek. Mi a frászért sírok? Fel kell ugranom, most,  azonnal, és kirohannom, felrúgnom mindenkit. Segítség. Bele akarnak vágni a szemembe.  Késsel. De mintha én ott se lennék, sok beöltözött maskarás tolong, és egész hosszú latin kifejezéseket kiabálnak egymásnak.  A bal szemmel kezdik, és már szét is van feszítve egy kifordítóval, de egészében aljas dolog ilyet csinálni valakivel,  hiszen pislogni akarok, és nem lehet, mert a szerkezetük széthúzva, lefogja mindkét szemhéjamat. És beszúrtak félméteres tűvel a szemfenékbe, így. Zsibbad, dagad a képem, úgy érzem kikel, mint a frissen gyúrt tészta otthon, kitüremkedik a tál szélén, szétfolyik, elönt mindent. Ez a sok beöltözött, ez az ambiciózus és segíteni akaró embergyűrű sűrűsödik, szinte rám nyomakodik, és egyikük, a fején égő bányászlámpaszerű valamivel, szól hozzám. A professzor.

– Liliána, kérem, a műtét alatt ne mozduljon. Ellenkező esetben elvágom a látóideget… Tegye mindkét kezét szorosan maga mellé.

Erősen megkapaszkodom a műtőasztalban. Csak nem fognak megölni itt, csak megvárják, míg hat az érzéstelenítő. Lyukas vásznat terítenek az arcomra. Villanó felfénylő valami. Ez a szike lehet. Éles eszköz és lám, növekedik. Zuhanok fokozatosan, egyre mélyebbre, tollpárnák özönébe, oda le, aztán nem, inkább emelkedem, egyre kihívóbban, egyre délcegebben, feszesen, szépen, hogy jöjjön csak, bátran jöjjön és fúródjon bele az agyamba. Sötét lesz. Rövidzárlat. Megvakultam. Hideg  a lábam, vacogok, embertelenül hideg van. És akkor azt érzem, hogy a lepedő alatt valaki gyorsan megfogja a kezemet. Valamiből, tényleg sejtelmem nincs, miből, de halál-biztosan tudom, hogy a végzős orvos az.  Az a butaság jut eszembe, hogy biztos felcsúszott a műtőslepedő, és a lábujjam véresre spiccelve, leragasztva leukoplaszttal, milyen ronda lehet. Mit gondol rólam ez a fiú. Fogja a kezem, és mintha a testem többi része élettelen lenne, mintha csak az a kézfejem, amit szorít, létezne, és mintha ott zubogna egész nyomorult kis életem benne. Az álom különböző rétegeinél ezt úgy hívom, kettő. Sétálok egy arctalan, fiatal férfival, a búzavirágokkal teli mezőben, ártatlan vagyok és védtelen, még nem érintett meg a komisz élet, a nagy őrlődésféle, és könnyes, kínlódó fájás ez. Ki mondta hogy a szerelem öröm. Gellert hangja távolról érkezik nagyon, mondja, egyre szajkózza a magáét, ostoba orvosi szövegét, hogy tartsak ki. Belemosolygok a búzamezőbe nagyon. Az idők rojtos szélű végezetéig szívesen feküdnék itt. Fogjuk egymás kezét.  Az arcát nem láttam, csak a hangja jutott el hozzám, nem ismerem őt, nem tudom, hogy féltő-hisztis avagy nyűgös-nyafogó, és közben a koponyám egyik üregében pakolnak valamit, és ez így van rendjén. Gellert nagyon elszánt, matat, már húzást érzek, meg nyomást is, a mező, a kalászokkal és virágokkal távolodik. Aztán kitolnak a műtő elé. Mindkét szememen pléhvédő, amolyan merítőkanál formájú. Érzem, hogy laskaleves lesz ebédre. Engem etetni fognak. Fáj, húzódik az egész arcom.

– A két retinát visszaégettük, feküdnie kell mozdulatlanul három hétig! Nehogy sírjon, tönkreteszi a munkámat! – Gellert távolodik, már messziről hallom csoszogó lépteit.

Mellém lép valaki.

– Barna doktor vagyok… Ezen túl van. De a neheze most jön!

Próbálok mosolyogni, de nem lehet, a búzamezők meg még mindig élénkek bennem.

– Kaphatnék egy kis vizet? – a beszédtől szinte összetörnek a hangszálaim, az én szép, vokális húrjaim.

– Csak pár kortyot! – egyik tenyerét a vállamra helyezi, és mialatt mohón iszom, ott tartja.

– Bocsánat, doktor úr! – valaki, egy nő erélyesen tol el engem, valamerre. El tőle, el a búzamezőktől.

És aztán sok hét mozdulattalan fekvés. Barna doktor, ágytálak, szívószál és sötét. Ébredések. Hajnalban jönnek a mosdatók. Viccelnek velem. Hogy milyen csinos vagyok. Ugyan, dehogy, kacagok, de csak óvatosan. Utána etetnek. Repetát kérek. A jövőre nem gondolok, csak mindig egy napra. Arra az egyre. Számolom.

A kórterem betegeit hang után különbözetem meg. Amikor pisilek avagy mosdatás van, kimennek. Ha kinyitják az ablakot, arcomat csapkodja a februári szél, esőcseppeket sejtek, és amikor mosolygok, már nem húzódik az arcom. Erzsike néni, a szürkehályogos, kólát szerez, és bekapcsolja  a rádióját, zenét hallgatunk, a szoba zenét hallgat, éppen a Gayane megy, eszembe jutnak dolgok. Túl sokat beszélek. Nyugtatgatnak. Vica-mamát szaruhártya-probléma kínozza, nyögdécsel, aztán arcomat púderezi, fésül. Kérdezgetem őket. Hogy ki állt az ágyam mellett a nagyvizit alatt, meg hasonlók. Hát az a fiú, az orvos. Azt mondja Anni, egy régeni nő, hogy mindig ott áll, és nem tudja levenni a szemét énrólam.  Mi mást tehetne, ez a dolga!, hallom Erzsikét, és közben pirosra lakozza a már gyógyult körmeimet. Istenem, vajon hogy néz ki ez a fiú. Hátha törpe. Felkacagok, vigyázva.

Estéimet szeretem. Csend van. És a sötét, mindenkinek egyformán az. Ilyen lehet, amikor az ember kicsit részeg. És nem tudom, hogy ki akarok józanodni vagy sem.

Alex, a jófiú, meglátogat. És hogy vagy, Lil?, kérdi. Én jól, felelem onnan lentről, ahol épp fekszem két hete, és nyomatékkal megigazítom a műtött szememen a pléhet. Meg a másikon is.

– Hát én nem! – folytatja ő egy kisiskolás mérgével. – Ez szörnyű, az én hibám… Bocsáss meg, hogy tehetném jóvá? Oda a karriered, a pályád… Azt mondják, már soha…

Szipog. Alex sír. Mozgolódás a szobában, Erzsi néni közeledik, ismerem a lépéseit.

– Lilikém, két óra! Be kell vennie a gyógyszert!

Alex habog, látom, pedig nem látom, ahogy veszi a dzsekijét, vállára a hegedűt. Alex azért jött, hogy vezekeljen, de én nem engedem meg neki.

– Lil, áprilisban játszom a Spanyol szimfóniát! Hallottad?

Viszket a műtött szemem.

– Nem? Csak szóltam… Addig tessék összeszedni magad!

– Talán Rozi mellett még én is ott csücsüljek, és virágokat dobáljak fel? – próbálkozom.

– Mi van veled? Te nem voltál ilyen, ilyen! Oké, kiborultál. Én bocsánatot kértem, nem akartam, de hát így jött össze… Azért maradjunk barátok, és eljöhetnél, amikor játszom… vagy nem érdekel?

– Nem.

– Milyen önző lettél!

– És én? Az én szerepeim? Az én… életem? Mi lesz velem?

– De hát mondtam, nem akartam, kész! Így volt megírva, ne kezd ezt megint! Megtörtént… Nézzünk  a jövőbe… Te, úgy néz ki, szóval… kimegyek Bécsbe a Vivaldival,… ha lesz vízumom!

Bár ne kapnál vízumot, imádkozom. Erzsi néni totyog mellém, húzza a lábát a papucsában. Köhög.  Anni ágya felől is mozgolódás.

Gyors ajtónyitás, huzat.

– Mi történt Liliána, mi baj van? Fáj valamije?  – Barna doktor mintha futott volna. Hogy ideérjen.

– Nem, semmi. Csak úgy… –  lélegzek fel.

Vicuska köhécsel. Alex hátrál, biztosan most hátrál az ajtó felé, Rozi fehér karjára gondol, kapaszkodik ebbe a képbe, a porcelánbőrű pártcsemete édes-aranyos képébe, mert neki mindig kellettek a kapaszkodók. Aztán felcsattan.

– Csak úgy, ez neked csak úgy? Rozi, Rozi… neki mindenre van egy éles válasza, és buliba visz, kacagunk, kirándulunk, nem fáradt soha. Hát van halvány fogalmad arról, hogy mit érzek? Mondtad valaha nekem, hogy szeretsz? Hogy engem szeretsz, Lil? Segítettél nekem valaha, a két év, azaz bocs, a két év és három hónap alatt valamiben? Mert te csak berobbantál érettségi után az opera színpadára, és ettől azonmód elájult az egész bagázs, de én… Lil, én sokat gyakorolok, mert vinni akarom valamire, és nagy a mezőny. Te meg… szerencsés voltál, ennyi!  Nem is a tehetség… És mindig a beprogramozott napod, a diétáid. Reggel fél órát taposod a balettcipőd orrát, aztán nyújtod magad valami szörnyű, gusztustalan maskarában. Csakhogy ez nekem nem kell, te kurvabalerina! Soha nem kellett! Engem ez halálosan fáraszt, untat, elegem van, hogy sikeres vagy, művelt vagy, és gyönyörű is, meg amit még el lehet képzelni, minden! Te nem is vagy ember Lil, hanem egy kép vagy szobor, műremek, nincsenek félrelépéseid, idétlen mozdulataid…

– Takarodj innen te szemét!  – zokogok, és  forró, alávaló könnyek csorognak ki a pléhkanalaim alól.

Halálcsend, légyzümmögés. És Alex, bár nem szokása másokra figyelni, megrémülhetett azon, amit a többiek arcán lát.

– Jaj, Lil! Bocsánat, bocsánat… nem akartam zavarni…  senkit! Ezt hoztam! Viszlát!

Letesz valamit mellém, aztán új huzat, és kiment a szólista. Szinte tapsolni kezdek. Hát ez elmaradhatott volna, ördög hegedűse.

– Liliána? – Barna doktor leül az ágyam melletti székre, hangja zaklatott, de uralkodik azon. Közelebb hajol megérinti az egyik pléhet, érzem a leheletét.

–  A vendége hozott tejszínes süteményeket… egy egész nagy tortát! Nescafét, csokoládét és három üveg narancslevet is. Kér belőle? – szól.

–  Igen… kérek, ha a doktor úr is eszik… meg a többiek!

Barna doktor aznap bőségesen beuzsonnáz a négyes szoba betegeivel. Hangok, Anni kacagása, Erzsike dohog, iszunk a léből, a habot idétlenkedve felkenem az orromra, Vicuska törölgeti.

Eltelt három hét lebegésben, ízek és szagok, sötét, és a nagyvizit mint fénypont. De ma a nővérek korán érkeznek. Hangok, léptek, Jó reggelt!, tolókocsi, odaégett kakaóbűz, be a teátrum-terembe. Na kislány, kiabál Gellert, és gyakorlott mozdulattal egyből lekapja mindkét szememről a kötést.

– Nézzen az ablak felé, és mindkettőt egyszerre nyissa ki!

Érettségi után volt, beugrás, először csináltam a Coppéliát, és szinte fel sem eszméltem, már az első rész végénél pörögtem. Ahogy leálltam spiccre, feldübörgött a taps, és én azt éreztem, hogy a színpad, ez az óriás-hálátlan, befogadott, otthont adott nekem, és ott zokogtam, mint egy óvodás.  Barna doktor, kérem, jöjjön ide. Azonnal jöjjön ide. Kérem.

– Látok? – kérdem –, mondja már meg valaki, hogy látok vagy nem?

Suttogás-neszek a teremben.

– Figyeljen rám, csak rám, Liliána, a fényt… érzékeli?  – kérdi Gellert.

– Igen! Csak nagyon bántja a szememet!

– És a tábla? Nézzen a táblára…

A suhogó függöny előtt álltam, ékköves fejdíszem félrecsúszott, a szemfesték elkenődött, a közönség állva bravózott. A tábla, a betűs tábla, nagyon, nagyon lassan rajzolódik ki a hülye táblájuk, írásos formákból, festmények cirádás részeiből. Legfelül az a szám a táblán, az négy és kettő. Igen, annyi. Kérem szépen.

– Negyvenkettő! – szólok gyerekhangon, és tétován fejem az ajtó felé fordítom.

Ott áll egy takarítónő valami botos eszközzel, felmosószag terjeng, és zöld a köpenye.

– Zöld? – kérdem, és ujjongást, dicséretet várok.

– Igen. Jöjjön be a sötétszobába, vigyázzon…  elszédülhet! Medikusok, kollégák, segítene valaki?

Gellert a vizsgálat közben sokáig nem szól, aztán:

– Egyik szemén az úszkáló foltok, üvegtesti homályok, itt a látótere leszűkült, a másik is gyengült jelentősen… óvnia kell magát hosszú ideig. De a látása napról-napra javul majd! A balettről, de ezt már tudja is … le kell mondania.

– De én… nekem ez a mindenem, csak ehhez értek! És egy újabb műtét, mondjuk Budapesten…

– Ott már lézerrel csinálják, de csodát ne reméljen! Egyetlen ugrás vagy lehajlás, erőlködés elég az újabb ablátióhoz! Bocsánat, mennem kell, várnak! Kollégák, elvtársak foglalkozna valaki a beteggel? Mi van itt ma?

– Hogy érzi magát? Gyönyörűek a műtéti hegek! – ismerős hang, hunyorogva arrafelé fordulok.

Amennyire elsőre, ily merészen ránézek, és meglátom, egy jelentéktelen, magas fiú ez a kézfogdosós, búzamező-srác.

– A varratokat két nap múlva vesszük ki! Jöjjön, bekísérem a kórterembe! – mondja.

Karomnál fogva emel meg és visz. Lépkedek. Akár egy féléves, botorkálok, elvesztem a papucsomat, Barna lehajol, és meztelen lábfejemre óvatosan visszaigazítja, egy pillanatig a bokámon marad pár ujja. Foltokat, egyre tisztuló tárgyakat, bútorokat érzékelek már, egy-két beteg megáll, utat enged nekünk, érzem a súlyát ennek, ahogy félrehúzódnak az utunkból. Ez a folyosó. Mindjárt. Mindjárt meglátom magam, a szememet.

– Ne! Kérem még ne! – szólok, és megtorpanok.

A vékony-arcú végzős zavart. Ebédet osztanak, asszonyok tálalókocsikon hozzák a gőzölgő ételt, edénycsörömpölés, köpenyek suhannak el mellettünk, ott zajlik a kórházi, műtős élet. Belépünk a kórterembe, Erzsi néni meg a többiek ágyban, állig takaró alatt.  A sarokban levő mosdókagyló tükre közel van, a doktorom  a hátam mögött áll, odakormányoz, egy pillanatra elengedem magam, nekidőlök.  Aztán az arcom a tükörben. A szemem mint két alvadt-véres, sötét lyuk. A varratszálak kiálló, hajszálvékony tüskék.  A homlokomon kiütések. Nem, nem láthat így. Eltakarom az arcomat.

– Ez meggyógyul, eltűnik hamar! – mentegetőzik. És sehol nincsenek a búzamezők.

Az ágy rácsának támaszkodom. A betegek érzéketlensége felháborító. Bámulnak. Ágyamhoz botorkálok, lefekszem, óvatosan. Barna mellém lép.

– Most már mozoghat, nyugodtan mozoghat… Nyissa ki a szemét, szépen! Eddig olyan bátor volt… Egy csésze teát?

Nemet intek. Kifáradtam.  Aludni vágyom. Menj. Menj már. Mind menjetek.

Maman telefonált, hogy a papával mindketten mellettem állnak és segítenek, hiszen Alex hibája, ami történt. Tessék hagyni, én ugrottam rosszul, oldom fel őket, az egész famíliát, nyűgösen, hadd menjenek a mozartos nagy nihilbe, mert én már nem mehetek oda. De maman csomagokat küldet nekem, és mondja, egyre szajkózza, hogy felvesznek titkárnőnek a színházhoz, bérszámfejtőt keresnek náluk, az egyetemen, nyugodjak meg. Igen. Nem, dehogy. Balettművész vagyok, és lábadozom, kórházolok, napjaim vannak még itt, sőt egy egész hetem. Csak lassan. Szépen. Hiszen már nem szédelgek, sétálok. És megtanultam előre tartott, egyenes fejjel járni, nem lefelé nézni.  Miért zavarják meg ezt. Hogy veszik a bátorságot. Még nem vagyok gyógyult, nem, korántsem.  Amíg feküdtem, és etetésnél hangosan nekikoccant a kiskanál a fogamnak, sosem gondoltam erre, de már járok, mozgok, és visszasírom a mozdulatlanságot, a jeges-hideg ágytálakat, amikor mámorba ringattam magam, és csak hevertem a kórházi ágyon, míg arctalan, kedves kezek pancsoltak a testemen. Barna doktor.  Fészek van neki, bennem, egy meleg, puha, állandóra megápolt fészek. Mintha egy láthatatlan, vékony fonalon függne az életem, ami az ő kezében van. Idegen, és azt sem tudom, ki ő és mit olvas, hogyan fogja a villát, nem szerethettem bele. Részeg voltam, hulla-merev, és íme, kínzó a kijózanodás, hiszen az életem darabokban hever, a pályámnak lőttek, és hamarosan kikerülök. Hogyan állok majd meg, és mi a fene lehet az a bérszám?  Mi ketten nem létezünk. Néha szembemegyek majd vele az utcán. Ezt nem bírnám ki. Fortélyosan hascsikarást, fájdalmakat produkálok, felcsúszik a hálóingem, és magas sarkú papucsban botorkálok a folyosón. Egy légybe több kacérság szorult.  A dokim kedvesen néz rám, megveregeti a hátamat, én pedig csavarókra erőltetem a hajamat, hajnalban, sötétben sminkelek, aztán úgy teszek nyolckor, mintha éppen ébrednék.

Este, minden este odalépek az ablakhoz. Lenézek a városra, a sok égő pici pont, villanyfényes aprókák, mint milliónyi néma vigyázó szem, sóvár, ismeretlen boldogsággal tölt el. Egyik csúcsló fénypont mögött ott van ő, ül egy asztalnál, újságot olvas, a tévé bekapcsolva. Belépek abba a szobába, hangtalanul megállok a háta mögött, és érzi, hogy ott vagyok, hall engem, de nem fordul felém.

A nővértől altatókat kérek, akkor hallom meg, a takarítónő és Zoica beszélik, hogy Barna, szóval, hogy a felesége odaát dolgozik az idegosztályon.

Az ablakból látott csodavárosban a fényecskék kihunynak éjjelre, a lakók nyugovóra térnek.

Állok az orvosommal a lift előtt, amely nem működik, kezemben a kilépő papírok, a taxi a kórházépület előtt vár.  Szakmai jó tanácsait sorolja, van amit kétszer is, néha belezavarodik, és én nem mozdulok, nem szólok, nehogy megzavarjam.  Közben nagy élet zajlik mellettünk, köröttünk, mentők hordágyon betegeket szállítanak, egy kisgyerek anyja lábába rúg, és ordító darukezelők is érkeznek, szerszámokkal, beöltözve, munkára készen.

– Átépítik a kórház egyik szárnyát! – mondja Barna nagyon halkan és érzékenyen.

– Tényleg? Az remek!

A pillanatnyi beállt csöndben nézzük egymást, megnézzük egymást jól. Köszönöm, formázza ajkam a buta, banális szót, és a cédulát a telefonszámommal elsüllyesztem a zsebemben. Indulok. Odakinn napszemüveget teszek, könnyezek, de tényleg csak a fénytől. Kihúzom magam, én, a hálátlan, cafrangos kurvabalerina. Beülök a taxiba, hazaindulok, édesanyámhoz. A Fő téri templom harangja komótosan, öregesen kongat, és otthon ma töltött káposzta van. Sok tejföllel és igazi házikenyérrel. Még felnézek a klinikára, és égetett, becérnázott, javuló tekintetemmel fogom egybe a téglaszínű, gyalázatosan ronda, ragyogó építményt.  Ízetlen levesszagú, fertőtlenített, doktoros burok-világom. Pontosan dél van. És eleredt a hideg, március elejei eső.

Budapest, 2016.03.18.

 

 

 

Lukáts János: Szegény Róza néni…

Azt se tudtam, hogy Róza néni a világon van. Hogy egyáltalán létezik. Egy tavaszi reggelen – jó korán volt – csöngettek az ajtón, hosszan, hogy a háziak biztosan meghallják. Így csak süket csönget, gondoltam, és mentem ajtót nyitni.
– Ki jöhet ilyenkor? – morgolódott apám, aki nehezményezte, hogy valaki, akárki, belecsönget a szombat reggelbe.

Tovább olvasom… →