Jobbágy Éva: Ünnepi beszéd Tormay Cècile évfordulói alkalmából

„S fegyver csörög, haló hörög,/amint húrjába csap.”
(Arany János)

Szeretettel hívtunk mindenkit ma ide a Kőfaragó — vagyis a volt és leendő — Tormay Cecil utcai ünnepségünkre Nádudvari Vitéz Tormay Cècile születésének 139. évfordulója tiszteletére. Ám két másik évfordulót is ünneplünk: 95 éve alakult meg a MANSz, vagyis a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, mely vezérének egyhangúlag Tormay Cécile-t választotta. A centenáriumról pedig bővebben szólok majd.
Kedves Honfitársak! Nehéz jobb mottót találni Tormay Cécile jellemzésére, mint Arany János sorait, aki az írónő elsőszámú példaképe volt. Azonnal a Bujdosó könyv jut eszünkbe. Áldozat 1918-19-ben, sokszor ötszáz akadt, elsőként maga Tisza István. Ám dalnok ötven, talán öt sem. Egy biztosan volt: Tormay Cécile. Ez a legnagyobb bűne: kendőzetlenül megírta, ami történt. Műve 1945-ig bejárta a világot, az USA-ban is szétkapkodták. Tormayval szinte mindenki egyetértett. Ezért a bátorságáért lett a leginkább feledésre ítélt, és ma is a legaljasabb módon rágalmazott írónőnk.

TormayCecile

A magyar walesi bárd 1875. október 8-án született Nagy-Magyarországon, a Régi Hazában, Budapesten, az általa megénekelt „régi házban”. A szülőház a Fürdő (ma József Attila) utca és Széchenyi tér sarkán – a minisztérium helyén – állt. Paradox módon, csak éppen annyi és az maradt meg belőle, ami lerombolását volt hivatott elvégezni: az ágyúgolyó. A házra 1849-ben, Cécile nagyapja tűzött nagy magyar zászlót, s Hentzi ezért bombázta. A bontáskor megtalált golyóbist Tormay C. az íróasztalán őrizte élete végéig, itt, az I. emelet dolgozószobájában.
Tormay leghíresebb regényének főszereplőjéhez azonban nem egyedül a bombázott ház adta a mintát, hanem inkább családja még régebbi háza, melynek hűlt helyét a Tüköry- Akadémia utca között kell keresnünk. Tormay anyai felmenői közt találjuk a Tüköry dédapát, aki Széchenyivel együtt küzdött a Lánchídért. Széchenyi naplójában sokszor említi Tüköry Józsefet, aki a regény egyik főszereplője lesz Ulwing Kristóf néven. Hamarosan elolvasom a háborús részletet, amelyben a nagy építő lelkében – tán maga sem tudja, de – németből magyarrá kezd válni.
Miért beszélek annyit építőkről és házakról? Mert éppen 100 éve írta meg Tormay Cécile A régi ház történetét. Ezt az alapművet mindenkinek ismernie kellene! Nem „csak” azért, mert irodalmi Nobel-díjra kétszer jelölt írónőnk legelismertebb regénye. Nem „csak” azért, mert generációk és szerelmek ízig-vérig közép-európai története. Nemcsak azért, mert kevés olyan művet ismerünk, amelyben az élettelen tárgyak döbbenetesen élők, amelyek meseszerűen belelátnak, és beleszólnak életünkbe, mint a balkont tartó oszlopemberek, a zongoraegerek vagy a küszöb. A régi ház-at nem „csak” azért kell ismernünk, mert a magyar fővárosról alig született regény, ilyen lírai pedig bizonyára egy sem. És nem „csak” azért, hogy végre megértsük az érthetetlent: a magyar lét hihetetlen vonzását, ezt a bonyolult lelki folyamatot, ami ezreket és tízezreket, köztük az aradi vértanúk sorát is magyarrá tette. Mindezekért külön-külön is érdemes olvasni a történetet. De kötelező olvasmány kell, hogy legyen, hiszen – mint egy tőről fakadó fogalmak – házunk és Hazánk építése vagy bontása meghatározza létünket. Tormay Cécile, a nagy és egyben rendhagyó szimbolista mindezt különösen jól érzi és érti. Próféciái már itt hátborzongatóan igazak.
Kitűnő monográfusát, Hankiss Jánost idézem: „A régi ház azok közé a művek közé tartozik, amelyekre az emberek vártak, s amelyeken az irigység sem tud kivetnivalót találni. (…) Olyan könyvnek tartották, amit nem illik nem ismerni s jól esik olvasni, gyönyörűség betéve tudni. Vannak művek, amelyek egyszerre értékesek és vonzók, csemege és mindennapi kenyér. A régi ház ilyen sokrétű könyv lett. Sikerének itt előljáróban csak két okára szeretnénk rámutatni. A lélek legmélyéről jött és a lelkek legizgatóbb kérdéseire adott választ.”
Igen, teszem hozzá, Tormay Cécile válaszai meglepőek, és mélyüket az olvasónak kell fölfedeznie:
„Az egyik oszlopembernek hiányzott a karja. Törmelék és porzódó vakolat feküdt alatta és a ház falában nyílás tátongott. Ott vágódott be az ágyúgolyó. Nem robbant szét. Megakadt a téglák között.
Az építőmester összegombolta a kabátját, hogy kisebb céltábla legyen és kiment a ház elé. Hátraszegte a fejét. Föltekintett a siralmas ablakokra.
Az ő házát bántották ellenséges idegenek a császárjuk nevében? Hirtelen a Duna felé fordult. A hajóhíd égett… az ő hídja! Átnézett a szegény kis Budára, melynek a szívéből lövöldözik halálra a testvért, a védtelen Pestet. A város és Ulwing Kristóf együtt voltak kicsinyek és szegények és együtt emelkedtek, gazdagodtak és most együtt sebesültek meg.”

Tisztelt Ünneplők! Nem a regénybeli, de nem akármilyen épület előtt állunk tehát. Tormay Cécile ugyan nem itt látta meg a napvilágot, ám nem túlzás, ha azt mondom: több mint egy évszázada ebben a házban született meg Európa egyik kedvenc és egyik legnagyobb írója, akit az olvasók ugyanúgy szívükbe zártak, ahogy a kritikusok és a kiadók. Tormay itt élt, és alkotott három évtizeden át. Lehet, hogy lelkesedésem túlzottan magával ragad. Az viszont tény, hogy ebben nem vagyok egyedül. Egyre többen vagyunk, akik fölismerik a szellemi honfoglalás életbevágó szükségét.

(2014. október 10-én Tormay Cécile volt lakóházánál elhelyezett emléktáblájánál koszorúzással egybekötött megemlékezést tartott a Tormay Cécile Kör. A rendező szervezet nevében Jobbágy Éva, a Kör elnöke köszöntötte az egybegyűlteket.)

Minden vélemény számít!