Turai Kamil: Boldogasszony ódák (MISZTÉRIUMOK) / Versek a ciklusból

I.3.    HÓDÍTÓHADJÁRAT
az írás a magamra-ébredés eszköze

az olvasónak ehhez semmi köze
azáltal alakítom ki magamat

hogy női szubsztanciákba szórom magomat
a szenvedést párolom szeretetté
rendszerem egyszerűen az egyszer-eggyé

úgy oldom-toldom tégelyeimben a módszert
mint szerelemrabló hatékony altatószert
hiszen életemet akár be is fejezhetném
itt ennél a lezárt fejezetnél

felépítettem egy kacsalábon forgó családot
ámde a vörösvércse-villám belevágott
szedegetem össze a szerelem-romokat
rokonszenvre intem a rokkant rokonokat
elvetem szemembe a nevetés-szemeket

arcomból vések vészterhes műremeket
a seholse-pallón semmiben himbálózom
fényességes fenyegetésekkel dobálózom
nem akarok megöregedni bölcs-ősszé
se visszacsecsemősödni csemcsegő bölcsőssé
örökké égő láng legyen  lelkem-végzetem

dolgom eleven hódítással végezzem
míg lassan megszületik belőlem Imar Itul-ka
hunok ősivadéka sumérok Nimród-Attila-fia
a Dávid-egy a Góliát-légió ellen
a szemtelen szennyen győz a szelíd szellem
az írás a magamra-ébredés eszköze
az olvasónak ehhez semmi köze

I.5.     TÖRTÉNELMI EXPEDÍCIÓ
kietimologizálják egymást ezek a népek a Kárpát-medencéből

Moloch szór a cemendéknek árpát a csárda-kietlenben
démonokkal szemben kell megvédenünk a bálványzó vulkánt

konok emberek a kútkáván kánkánt dévajkodnak
a mesterséges határokat átszeli széles szárnyaival a turulmadár
kontár radarok hiába lövellnek szeles égbolton illatszereket

maroknyi lélek tűzmag-hitével győz a szétszórt magyarság
Festő Hegedűs György ükapám igric- s boszorkány-mester
göröngybe hegedő testével termeszt szobor-glicíniát
századok artériáin fröcsköl a szivacsos csontba a fény

Niagara-ének abszurd csodáiba duzzad az erkölcs
barnálló éjszakából bivalyszem-csillag vöröslik izzón
zóna-vitorlák istálló-galakszisát sürgeti ingyen Isten
legszentebb nevét tévedésből se szabad emberére cserélnünk
hieroglifákká válnak felmagasztosult sóhajtásaink korunkban

korhadt unkák florilégiumában betegszenek kanál-hivatásaink
nem merünk egyszerűek és gonoszak lenni a halálhoz méltón
nóták létráin tülekszünk üres kamaszok menekültjei
nem ragad el bennünket a nevetségesség zengő varázslata
teknőben tevékenykedő gésa-zárdát darál elménk
erőlködésünkből ernyedt ernyők ritka fakírjai fakadnak

hülye reklámok hernyótalpasain reszket a parázna föld
döfködik kereszt pórázára hüvelyezett málló pórus-renyhék
túlterhelt idegeink arzenálját zene sűríti vers-indulattá
átlagos virítós ezer tallérját ingadozva hengeríti utálat
összemossa a vérittas gyilkosokat a győztes mártírokkal a végzet
tegzében lakkosra satírozott asszonyok kosara szösszen
világos éjszakában vonulnak véleményeink szürke termeszei

I.6.   APOTEÓZIS
a szellememmel tartok össze mindent

a szellememmel igenelem Istent
a szellememmel tiltom a gyönyört

a szellememmel dicsérem a kört
s a szellemem fog majd a sírba vinni
a szellemben nem szűnök soha hinni

a szellemmel vonszollak ide téged
szellem szavára érem el a véget
lepedő nélkül láthatatlan csendben
fellegként száll felettünk el a szellem

az anyagsemmi sötétjébe esve
felolvad mint vallomásban az eszme
a szellememmel rajonglak körül
szellememnek a szellemed örül
a képek könnyen elszivároghatnak

de mögöttük ott leng a láthatatlan
ésszel felfoghatatlan tiszta lényeg
szellem nélkül nem is szerethetnélek
belezavar az Isten a pokolba
hogy az ember önmagát káromolja
lehántva magáról a ronda héjat

szellemet váltson: megváltót és újat
s hagyatkozzon a fényes semmire
mely semmi: de a mindenség szíve
nincs állaga-formája és színe
nem hasonlíthat soha semmire
csak Istenre: aki sóvárgó szellem
s beteljesíti küszködő szerelmem

I.9.    ÁLDOZATI ELŐÓDA
tudsz-e rajongani értem? lelkesedni

a soha-meg-nem-valósulóért? a lehetért?
kiásod-e magad a rád-göngyölődő szürke

jelentéktelenségek tömkelegéből? lesz-e elég szív
benned törékeny Beáta bírni a sorsot? nemcsak
a kiheverhetetlen csapásokat és ledér lemondásokat

de elviselni a hamis dicsőség és álságos kevélység
divatos diadalmát? át tudod-e rágni magad
a torzító tükrök foszforeszkáló foncsorain? bírsz
követni engem a kietlen kivetettségben? most

dől el minden a fokozhatatlan fókuszos csendben
most olvad fel édes mosolygásodban a konok
világegyetem! most sarkosodnak csucsorodó csókjaidban
a viaszhatszögű csokoládépaloták villogó csodái !
most válsz velem eggyé vagy válsz le rólam málló

ruhadarabként : te egyetlenné bűvölt megváltott
asszony – boldogságosságba emelt Ninhurszág-csillag
szinte hallom szellemfüleimmel mint töröd
lélegző légkalapácsként köztünk a közöny kőfalait
s női-növényi indulataiddal-indáiddal szerzel
szervezel a semmianyagban melegen párolgó ritka

szerelmet: pirosan lihegő-libegő selymét szent
összetartozásunk élő ligetének mély sétaterének –
azt hiszem konturjaimat vesztem lassan messze
szemedben eltávolodom összetéveszthetően az idő-csődből
előcsődülő elementáris ködben: de megrendült – meg-
rendítő reszketésünk és reményünk rendjét (egybe-
szakasztó földrengésünket) csak ez az áldozat áldja!

Minden vélemény számít!