Már kisgyerek korában is más volt, mint a többi gyerek. Koravén volt. Másképpen fogta a kanalat az ebédnél, a leves evéskor, máshogy ugrott át a zsámolyon az iskolában, tornaórákon.
Az érettségit szinte mindenből jelesre tette le. Apja büszke volt rá, de talán még büszkébb, amikor nem sokkal később, tizenkilenc évesen megjelent az első novellája. Egyszerű történetet mondott el, de nagyszerűen. Remekül tudott fogalmazni. Nagy tervei voltak. Amiket vázolt kis füzetében. Ezt az apja nem is látta. Váci Kornél érettségi után nem ment egyetemre. Az apja azonban ezt nem értette. Egy könyvkereskedésben sikerült elhelyezkednie.
Igazából a gondok tették aztán íróvá, mert anyja halálát nem tudta kiheverni. Nem jó, ha valakit a gondok tesznek íróvá, mert folyton mindent csak tagadni fog, nem tud beilleszkedni, s minden ellen csak lázadni fog. Panaszkodni és vádaskodni. Az apjának, Péternek is fájt Kati elvesztése, de hát ő felnőtt ember volt, aki megpróbálta magát túltenni ezen. A fiú azonban csak tizenöt éves volt akkor. Gyásza elevenen élt, s ez inspirálta az írásban. Sokat olvasott. Egyszer hazajött a könyvesboltból, és azt mondta apjának, aki éppen sepregetett a konyhában:
– Minél többet olvasok, annál jobban rájövök, hogy Dosztojevszkij milyen nagy író volt!
– Az biztos! De én nem olvastam Dosztojevszkijt!
– Igazán kár!
– Jobb lenne, ha a könyvek helyett élő hús-vér barátaid lennének!
Kornél elhallgatott. Megsértődött. Ő jókedvében mondta, amit mondott, s apja erre „durván lerohanja”. Vagy legalábbis ő így érezte.
– Tudod, azt mondják, életünk értelme az emberi kapcsolatokban rejlik. Ezt te nem mondhatod el magadról semmiképp!
– Na, ne mondd! Ki nevelt ilyennek?
Az apa most hallgatott. Kornél meg dühösen folytatta:
– És mi van a nagy lángelmékkel és írókkal? Dosztojevszkijjel és Wirgina Woolffal? Ők kultúrát hoztak létre, pedig igencsak zilált életűek voltak és magányosok, akik harcoltak a gondolataikkal! Nélkülük az ember nem művelődne! És ők sem mondhatják el magukról, hogy az életünk értelme az emberi kapcsolatokban rejlik! De hát így kerek a világ! És ez a mondat – hogy: így kerek a világ – messze felülmúlja azt, hogy: az életünk értelme az emberi kapcsolatokban rejlik. Erről ennyit. Mert mit ér az az asztalos élet, amely abból állt, hogy életét végig dolgozta, s enni tudott ugyan, de egy sort nem tudott alkotni?
– Én mi vagyok, ha nem munkásember? – fakadt ki dühösen Péter
Kornél erre elhallgatott.
–    Vajon kinek köszönheted azt, hogy olyan okos ember lettél?
Kornél még mindig hallgatott, végül ilyen szavak jöttek a száján:
– Az anyámnak, nem neked!
– Elég legyen! Menj a szemem elől!
Kornél dühös arcot vágott, majd szétpukkadt a méregtől, s rágyújtott. Ilyet talán nem kellett volna mondania. Az apa ment ki végül a konyhából. Kornél írni kezdett. Nem sokkal később megjelent egy novellája, mely a munkásélet nehézségeit tárgyalta. Amikor apja kezébe került s elolvasta, egyből magára ismert benne. Letette a lapot, odament a szobájában éppen olvasó Kornélhoz s átölelte.
– Szeretlek, fiam!
– Te egy csodabogár vagy!