A meztelen péntek

egy gén egy érv egy fényelem
belőled mindig van nálam
hogy ne fázzak itt a versben
bőröd illata a sálam

meztelen áll most a péntek
mellbimbóján forr a csoda
gyönyörű élmények érnek
fürdet a perc a csókodba’

el-elpirul a délután
közted köztem valami fúj
vallomások fejebúbján
szalagot lóbál a hangsúly

dudorásznak bent a sejtek
sláger szól a mellkasomból
szívem kavarja a szemed
majd az éden belénk kóstol

tőled hullámzik a vérem
szenvedély fut az ing alatt
több száz fokos ölelésben
meg-meggyullad a pillanat

                            Párolog testből az ember

mikor túl monoton a lét
meg-megbök a magány ujja
s sorvadó korunk bár alélt
versem fényét mind elfújja

eltéptünk már minden szépet
sorsunkon foszlik a remény
jót guberálna a lélek
a válság mocskos tenyerén

a perc öltönye pénz-szövet
a szellemi érték nem kell
bóvliban izzad a tömeg
párolog testből az ember

hiányoktól görbül a száj
e züllött éjben itt vagyok
fenn a mennyben Nagy Gáspár jár
s borostái a csillagok

                                A csönd kinevet

ilyen lyukas délutánon
foltozza magát a pátosz
néhány forró férfiálom
csatolna az ifjúsághoz

sejtek közti nyílásokban
bujkál az ösztön s az öröm
viharokból nekem sok van
jégeső ver a bőrömön

derűm ága ma mind száraz
nem nyílik ki egy poén sem
óhajomra nem jön válasz
megsértődött rám az éden

hajtogatva a hallgatást
a csönd hangosan kinevet
most rajtam a hiány hajt át
s magány szántja a szívemet

                                Szűk az est inge

az idő odvas ablakán
becsordogál a pillanat
néz a könyvből egy balga kán
izzad a vers az ing ragad

fúj a hangsúly szóeső ver
párás a lélek legbelül
karácsony jön friss fenyővel
nehéz az ünnep egyedül

a tudat mélyén sok vágy van
a valóság fölötte ring
reszket a költő az ágyban
vastag jelző kell ma megint

az elmémet jól benőtték
az alany- s állítmányindák
jó a jaj fölött nyer csörtét
s te derűbe futsz mezítláb

mert csillag-blúza szűk neki
az est mélán néz le ránk most
a csoda lényem szétveti
szívemben gyűröd a vánkost

                            Lírai sakk

a verslábon ma nincs zokni
csupán egy nejlonharisnya
hogy a hangsúlyból mi lóg ki
a költő tolla megírja

melegszik a lélek bennem
ingerli a betű-lábujj
lobbanó hév és értelem
azonos rímbe beájul

csábítva az a és az á
pár grammot fényéből ad még
majd a metaforák alá
szavak rejtik el a szajrét

géntől észig megy e fuvar
a zsigerek útja porlik
alany-állítmány bábukkal
vágy és valóság sakkozik