Álmot látott Jónás, Amittaj fia, a próféta. Semmi különös nem volt ebben, máskor is így adta tudtára az Úr az akaratát. Jónás pedig felébredt, s tette, amit az ő Istene, Izrael Istene megparancsolt neki. Prédikált az embereknek a templomban, vagy akár a hegytetőn, ha kellett. Kemény szavakkal ostorozta a bűneiket, s megtérésre, bűnbánatra, engesztelő áldozatok bemutatására ösztökélte őket.

Többnyire hajlottak is a jó szóra, leborultak Isten szolgája előtt, és fennhangon imádták a Mindenség Teremtőjét.
Általában így történt ez, de az utóbbi időben egyre több lett a tömegben a hitetlen barbár, akik kinevették, ocsmány szavakkal illették őt, sőt olyan is akadt, aki kővel megdobálta. A lába is fájt már a sok gyaloglástól, mindkét sarkát véresre törte a saru. Kétszer is napszúrást kapott a kopasz hegyen prédikálás közben. Az asszonyok ápolták, friss forrásvízzel mosdatták, hogy felépüljön. Kérte is Istent, hogy bocsássa el őt a prófétaságból. Fáradt is, öreg is ő már ehhez a teherhez. Annyi a rátermett fiatal, akik örömmel vállalnák… Mi az, hogy vállalnák? Annyi köztük az önjelölt próféta, hogy a Sós-tengert föl lehetne tölteni velük. Nem akar ő mást, csak egy csendes, hűs templomzugot, ahol leülhet a pergamenek közé, és tanulmányozhatja a régi próféták életét, cselekedeteit. Igen, arról kellene csendes szóval prédikálni, és felmutatni, áldani a szövetséget, hogy Izrael Istene mindenütt és mindenkor győzelemre segíti az ő népét, bárki támadja is meg az övéit.
Igen, ez lenne jó, ezt kellene tennie, de vajon mit szól majd ehhez az Úr? A barbár népek egyre gyakrabban törnek be a törzsek földjére. Asszonyt rabolnak, nyájakat hajtanak el, és ifjat, vént kardélre hánynak. Kegyetlen, gaz hódítók, tort ül köztük a Gonosz. És Izrael Istene eltűri ezt… Ott van ez az egyre csak hízó, terjeszkedö város, Ninive, az asszírok fővárosa. A bűnben fetrengő pogányság mintaképe, ahová hithű héber a lábát se tenné be. Ahol pénzért mérik a szerelmet, az élet egy tőrhegynyi vasat se ér, és a Sátáné a legföbb hatalom. Add uram, hogy étlen-szomjan fejvesztve barangoljak a végtelen pusztán – fohászkodott a próféta – de ne küldj közéjük hithű prófétát, ha kedves előtted az élete.
– Pedig már döntöttem – felelt az Úr. – Te mész Ninivébe, és te mondod ki rájuk az ítéletemet. Bizony elpusztul mind a tizenkétszer tízezer ember, a kecske és a juh, s kő kövön nem marad, ha a negyvenedik napig mind meg nem térnek. Feljutott hozzám gonoszságuk híre, s ím készen áll az ítéletem.
– Haragod jogos, de miért pont én? – könyörgött Jónás, aki ekkor már felettébb rühellte a prófétaságot, s inkább lett volna pásztorlegény a juhok mellett.
– Mert a te szádból mennydörgés a szavam, és az én pecsétem adja az igazát. Mert én választottalak prófétámul, s addig maradsz, míg én azt nem mondom, elég.
– De Uram, nézz tar fejemre, szakadt sarumra, s adj egy nyugodt sarkot, vagy küldj a sivatagba, hogy férgeken éljek, büntess meg, ha vétkeztem, csak Ninivébe ne küldj!
– Jól tudod, Jónás, hogy úgy lesz, ha én akarom. Készülj, indulj tüstént Ninivébe!
Jónás fejet hajt, de belül háborog a lelke, s csak arra gondol, hogyan szegülhetne ellen az Úr akaratának. Végül felcsillan benne a remény, hisz’ Isten Izrael Istene, s talán a barbárok földjén nincs is hatalma. Elmegy hát oda, idegen földre, melynek istenei nem ismerik őt. Aztán majd ha elcsitul az Úr haragja, visszajön, bemutatja bűnbánó áldozatát, és szolgál tovább. Elfutott egészen Jáfó kikötőbe, ahol éppen indult egy vitorlás Tarsis felé. Tarsis, az jó lesz – gondolta magában. – Azok a főniciak a pénzt, meg az aranyat imádják. Tele rakta hát a bőrzacskót arannyal, s átadta a kapitánynak azzal, hogy induljon azonnal, mert neki Főniciában sürgős dolga van. Látva a sok pénzt, a pogány hajósok felszedték a horgonyt, s tüstént indultak parancs szerint.
Alig haladtak langymeleg szélben néhány mérföldet a tengeren, a fejük fölött elsötétült, megdördült az ég. Dörgött, villámlott, a hajót földobta, s mélybe taszította a hét öles hullám. Törött az árbóc, szakadt a vászna, hasadt a borda és ömlött a sós víz. Régi hajósok, görög, meg asszír, akadt közöttük fekete is, mind azt beszélte, hogy ilyet még soha nem látott a tengeren töltött évek alatt. Pánikba estek, úgy szidták egymást, és dobtak az árba minden terhet. Még a szakács is majdnem a vízbe került. Hasra feküdve várták a véget, s fennhangon kérték az isteneket. Csak Jónás feküdt bódult álomban a fedélköz deszkái közt. Meglátva ezt a görög kormányos iszonyú haragra gerjedt, és odaszólította társait.
– Ki ez az ember? Mily nemzet szülte, hogy dühöng az orkán, ő meg békésen hortyog?
Nem tudta senki, fölverték hát, hogy mondja meg maga, s imádkozzon ő is az istenéhez.
– Héber vagyok – vallotta Jónás – és Isten elől menekülök. Hagyjatok bújnom a hajófenéken. Vagy vessetek sorsot és tegyetek partra egy lakatlan szigeten, teljen be rajtam az Úr akarata.
– Ez megőrült! – szólt az egyik bőszen. – Hol van itt sziget akár lakott, akár lakatlan? Csak víz és tajték, pusztulás vesz körül. De az már biztos, hogy miattad jött ez a vész, te hoztad ránk az istenek haragját. Legyen hát minden az akaratuk szerint, vessük a mélybe ezt a gaz szószegő bűnöst!
Két matróz ugrott, kezét-lábát fogták, kidobták a hajóból a prófétát, s mihelyt elnyelte a kavargó mélység, a víz öklendezése abba maradt. Hálát adott ki-ki a maga istenének, és számba vették, ami a hajóból megmaradt.
Jónás meg csak süllyedt egyre mélyebbre a sötét habokban. Se nem látott, se nem hallott, levegőért kapkodott, de nem volt körülötte más, csak a hideg, sós áradat. Elvesztem – gondolta – s Istennek ajánlotta lelkét, felkészült a halálra. Jött is a végzet egy hatalmas hal formájában. Akkora volt, hogy emberünk se elejét, se végét nem látta. Csak a hatalmas állkapcsok csattogását hallotta, amint szétzúz egy kisebb csónak nagyságú halat. Jól sejtette, ő volt a következő. Megnyílt a hatalmas száj, mint egy városkapu, s láss csodát, jó ideig úgy is maradt. Csak a víz, a halak, no meg Jónás sodródott be rajta. De nem ám a hatalmas fogak közé, hanem egyenesen a bűzös lében fortyogó hatalmas gyomorba. Bűnbánó imával fordult az Úrhoz. Már nem az életéért, csupán kegyelemért fohászkodott. Szánta-bánta engedetlenségét, biz’ megtenné most már mit Isten parancsolt, ha megenyhülne iránta az Úr.
Három nap és három éjjel hánykódott a nagy hal gyomrában a próféta, mígnem böffent egyet, s két hal és egy dézsányi víz társaságában a parti fövenyen találta magát Jónás. És akkor újra szólt hozzá az Úr.
– Jónás, azonnal indulj Ninivébe, és fennen hirdesd a városban ítéletemet!
És a próféta ruhát se váltott, arcát se mosta meg a mocsoktól, indult az asszírok városába dörgő hangon hirdetni az igét.
Tudta Jónás, és okkal félte, mert Ninive a bűn fészke, hatalmas város volt. Háromnapi járóföld az elejétől a végéig. Benne annyi, s annyiféle ember, hogy másutt egy ország kitelne belőle. Ez mind pogány, és népe ellensége.
Első nap ment, ment a városba befelé. Kanyargós utakon, poros tereken át a zsibvásár közepébe. Az árusok körötte alkudoztak, adtak és vettek, pörlekedtek egymással. Olykor egy-egy pofon is elcsattant, kés az övekből előkerült, ahogy szokásban volt ez a mindennapokban. Néhány suttyó legényke a próféta nyomába szegődött, s köntösét szaggatták, köpködték, csúfolták a halszagtól bűzlő, rongyos ruhája, ápolatlan, koszos szakálla miatt. Ő azonban ügyet se vetett rájuk, egy dinnyeárus szekerére hágva öblös nagy hangján prédikálni kezdett.
– Még negyven nap – mondta – és elpusztul Ninive. Bűneitekért bosszút áll az Isten.
Azok csak nevettek, a vállukat vonták, s követ kerestek, hogy belé fojtsák a szót.
Ment tovább a város belsejébe, s másnap estére a mímesek terére ért. Közéjük lépett a deszkadobogóra, hol kifestve, ugrálva felnőtt férfiak játszottak, mint a gyermek, s szemérmetlen csókjukat osztották a nők. Felbőszült rájuk, s ekként kiáltott, hogy megfagyjon bennük a vér.
– Rettegjetek és imádkozzatok, mert mire a harminckilencedik napon lehull az éj, Ninive lángra kap, vérbe hull, és a nyomán csak hamu marad!
Meghökkentek az addig felhőtlenül bolondozó, csélcsap ifjak és az őket utánozó vén kurafiak. Egymást kérdezték elhalkult szóval, ki ez az ember, és mit akar? Ismerősen csengett előttük Isten igéje, de még nem hatott el szívükig a szó. Asszonyok gyűltek köré, kíváncsiak, szépek, és egyre bíztatták, válasszon közülük egyet, vagy akár többet is ágyasul. Jónás lelkében nem szerelem gyúlt, hanem égre kiáltó botránkozás, és elzavarta őket maga mellől.
Így értek el a harmadik napon Ninive szívébe, a királyi házhoz. Előtte járt már a híre, és előtte futottak az asszonyok. Harsonák fogadták, királyi pompa, meztelen lányok és étekhordó rabszolgák. Nagy volt a vígság, bor folyt a kútból, s szórakozásból rabszolgákat öltek a hatalmasok. Intett a király, s cifra emelvényt hoztak a szolgák. Feltették rá Jónást; „most mondd, mi bánt!”
Jónás a zsivajt túlkiabálva iszonyú átkot szórt mind a fejekre. Nem kímélve a királyt és népét, az árusokat és a bájaikat áruló asszonyokat.
– Féljétek Istent, és könyörögjetek, mert nem megy le harmincnyolcadszor a nap, míg belőletek, és bűnös városotokból egyetlen porszem se marad. Táncoljatok, vigadjatok, öleljetek, ma még lehet. Élvezzétek ki gyarló, már csak néhány napig tartó életetek, mert szörnyű és kegyetlen lesz a büntetés.
Azok csak álltak kővé dermedten. Kérdeztek volna, de nem volt kitől, mert a próféta kimondta átkát, s kerteken, utakon, vizeken át futott ki a bűnös Ninivéből, túl a kőfalon, sátrakon, ki a szabad mezőre.
A király és népe hallva a szót, hittek Istennek. Böjtöt hirdettek, zsákruhát húztak, és hamut szórtak a fejükre. Böjtben élt állat és ember, ládába rakták a cifra ruhát, és térdükre hulltak a ledér bajadérok. Istenhez szállt a könyörgő kérelem: „Urunk, kíméld meg Ninivét, s mi lábad elé tesszük a lelkünket.” És látta Isten, hogy őszinte a szó, megkegyelmezett.
Ment, ment keletre Jónás, majd a várostól látástávolságnyira letelepedett. Ágakból, kiszáradt fatörzsből kunyhót épített magának, s ott várta, hogy beteljesedjék az ítélet, s szívében fészket vert a bosszú. Mert nemcsak a megjövendölt véget látta egyre közeledni, hanem a személyes bosszú vágya is egyre nagyobb lett, s azt kívánta már, hogy a kínok kínjával pusztuljanak el azok, akik őt kigúnyolták, leköpték, és csókjukkal csábították. Szólt is Istenhez, hogy kegyetlen legyen a bosszú, mert mind egyforma bűnös ez, az agg és a gyermek, a harcedzett férfi, és a gyenge nő. Pellengérre állították őt az Úr szaváért. Őt, aki békességben akart élni, s a háta közepére se kívánta ezt a küldetést. De ha már így kellett lennie, teljesedjék be az ítélet, és Jónás szava.
Másnap reggel arra ébredt a próféta, hogy hatalmas bokor nőtt sátra fölé, mely enyhet adó lombjával hűs menedéket adott a tikkasztó napsugarak elől. Az Úr tehát meghallgatta imáját, s felemelte őt óvó, rájuk lesújtó kezét. De azt is látta, hogy megijedtek, s térdre hullva böjtöltek a niniveiek.
Másnap reggelre kiszáradt a bokor. Látva ezt Jónás haragra gerjedt;
– Uram, én nem akartam idejönni! Te parancsoltad, hogy jöjjek, s te adtad a számba a szót. Ha meghallgatsz, most a templom zugában békésen olvasnám a tekercseket. Porig aláztál, megszégyenítettél ellenségeim előtt, s most még a napsugarat is ellenem küldöd. Azért tán, hogy megmásítsd az én kimondott szavaimat? Pusztíts el engem, ha őket kíméled, ha szolgád ezeknél nem becsesebb! Tiéd a lelkem, vedd vissza nyomban, mintsem hagyj szégyenben élnem.
És szólt az Úr:
– Jónás, ne légy kevély! Enyém a lelked, én választottalak ki a sok porszem közül. De ne feledd, hogy én építettem a nagyvárost, Ninivét is. Sok ezer ember rakta a falait hittel, becsülettel, és sokan voltak azok is, akik megtagadtak. Az én szemem látja, hol vert fészket a bűn, s ki tért meg hozzám. Bízd rám a választást ezek között. Az én időm végtelen, és a megbocsátásra is elég. Igazad lehet-e, ha rám haragszol az elszáradt bokor miatt, míg Ninive tizenkétszer tízezer lakosát nem szánod?
– Igazam van, és haragszom mindhalálig, mert hazuggá tetted számban a szót. Így nem lehet élni. Vagy pusztítsd el Ninivét, vagy hagyjál meghalni.
Eljött a negyvenedik nap. Eljött a reggel, majd leszállt a Nap. Jónás felajzva sétált a sátra előtt, de nem történt semmi. Ninive és népe megmenekült.
– Hazugságba sodortál, Uram! – kiáltott Jónás. – Te lennél hát az a bosszúálló, kegyetlen bíró, aki szövetséget kötöttél népemmel?
– Nem, Jónás, tévedsz – felelt az Úr. – Én a békesség és a szeretet Istene vagyok. Kiválasztottam a népedet, és megígértem, hogy naggyá teszem Ábrahám utódait. Földet adtam nektek, bővizű folyót és kövér barmokat. Számos csatában védtem a tiéidet, de soha nem mondtam, hogy nincs más gyermekem.
– És a törvény, amit Mózesnak adtál, a tízparancsolat?
– Ha mind megjegyeztem volna, ahányszor vétettetek ellene, ahányszor elhagytátok Isteneteket, a ti földeteket kellett volna már régen elpusztítanom. De én szemet hunytam, s mint vásott kölyköknek, megbocsátottam nektek. Tudod, miről beszélek, neked is van gyermeked.
– Van Uram, és vásott, eleven mindahány.
– Ha neked tizenkét gyermeked lenne, az egyik ügyes, a másik okos, a harmadik szorgos, és így tovább. Szerethetnéd-e őket más-más módon, és kiválaszthatnád-e közülük, melyiket büntesd, és ki legyen, akinek megbocsátsz?
– Ne kérd, Uram, oly szűkös az emberi értelem… Három nap, három éjjel mentem, és dörögtem a szózatodat…
– S közben nem láttál, nem hallottál, csak vitt előre vak dühöd. Neked e három napon elszakadt a sarud, kimarjult a lábad, és a földre terített a napszúrás. Én bejártam közben a teremtett világot, melynek nincs eleje, és vége sem. Nemcsak a hegyeket, völgyeket láttam, de bejártam a szíveket is. És láttam, hogy megtért hozzám a gyermek, és féli hatalmam, bár még pogány. A te időd véges, alig hat-hét évtized. Amit addig látsz ebből, az a vétek, a kevélység és az önérdek. Az én időm örök, ráérek várni, míg eljut a szívükhöz a szó. A szövetség él, és élni fog végig, míg forog az univerzum, de új népek jönnek gyermeki hittel, és ez a szövetség velük is életbe lép. Egy házba terelem a tizenkét testvért, hogy békében éljen, és egymást szeresse, mint ahogy én. Békélj meg, Jónás, térj templomodba, és hagyd rám a bíráskodást!
*
Jónás tábornok, az egyesített királyi haderő főparancsnoka a terepasztal fölé hajolva magyarázott a királynak.
– Ezen a ponton, a folyó kanyarulatánál összpontosítjuk az erőinket, felség. A lázadók ezen a ponton védelembe szorultak. Mondhatnám úgy is, kényre-kedvre kiszolgáltatottak, az összes menekülő útjukat elvágtuk. Ágyúink hatósugara átér a vízen, végig tűz alatt tartjuk a rév átkelőt. Közben a túloldalon felvonuló Mándi hadosztály a folyóhoz szorítja a felkelőket.
– Azt akarom, hogy egy se maradjon! Nem kell a fogoly, nincs kegyelem. Az ön dolga, tábornok, hogy írmagját is kiirtsa ennek a csőcseléknek – szólt a király és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. – Az írmagját is, ahogy mondtam.
– Felség, az ön szava törvény. Asszony és gyermek mind kiterítve, tűzben elégve végzi a holnapot.
– Helyes. Tábornok, megbízom önben, különben öné az utolsó golyó.
Kopogtak az ajtón, a miután a király bosszús hangon „gyere!”, így kiált, belép a szolga és bejelenti, hogy itt van a felkelők vezére. Fehér zászlóval tárgyalni kíván.
– Kéne fogadni? – kérdi a felség. – Mi a fenének, holnap már úgyis halott? Vagy hívjuk elő a kivégző osztagot, és zárjuk rövidre a tárgyalást? Mit mond, tábornok? Fejét vetessem, karóba húzzam, vagy a piactéren köttessem föl elrettentő példaként?
– Nem lehet, felség – szólt a tábornok két válla közé húzva fejét. – Nemzetközi egyezmények tiltják, hogy tőrbe csaljuk a vezért. Ön írta alá valamennyit. Ha megtesszük, ellenünk fordul a Nagy Testvér, és akkor nálunk por se marad. Mind elítélnek a nemzetközi szervezetek, és nem lesz, aki befogadjon. Engem meg különösen… Nekem nem adnának sehol menedékjogot.
– A bőrét félti, gyáva tábornok. Rám nem is gondol, érveket gyárt… Jöjjön hát az a pofátlan, gaz herceg, aki ellenem szítja a páriákat. Azt hirdeti köztük, hogy jobb lesz, ha neki adóznak és nem nekem. Buta parasztok mind valahány.
És jött a herceg fehér zászlóval, fegyvertelenül. Dacos ajkáról pergett a szó.
– Nem azért jöttem, hogy kegyelmet kérjek – mondta egyenesen a király képébe. – Zsarnok vagy bátyám, szenved a néped. Jobb halnunk szabadon, mint élni veled!
– Kegyelmet néked? – kacagott föl a király. – A gondom csak az, hogy fejed vetessem, lelövesselek, mint a veszett kutyát, vagy kötelet hozzon magával a hóhér. A fiaidat, azt hiszem, jobb lesz vízbe fojtani.
– Holnap a csatán majd minden eldől. Hogyha mi vesztünk, elveszett minden, ürítsd fenékig a győzelem poharát. Csak arra kérlek, gyermekeinket, asszonyainkat kíméld, s a véneket, akiknek úgyis lebukóban a napjuk.
– Nem kétséges, hogy legyőzünk téged. Jónás tábornok rá a kezes. És az írmagját is kiirtjuk a lázadóknak, sóval hintjük föl a földjeiteket.
Másnap hajnalban piros felhőkkel, zúgó szelekkel kelt föl a Nap. Jónás tábornok ott állt a dombon, a karja lendül, tűz a parancs. Várni kell mégis, valami hibádzik, egyre csak késik a felső akarat. Rohan a szolga, a gyászhírt hozza; gutaütésben elhunyt a haragos király. Jónás tábornoknak elzsibbadt a karja. Tán el is marad ma a tűzparancs…
– Egy vesszen inkább – suttogta halkan – mint az a sok száz asszony, gyerek. Nekem is jobb lesz, ha a kezembe kard helyett ásót, kapát veszek.