Gyüre Lajos versei

Dávid parittyaköveit

„Te karddal, dárdával és paizszsal jösz ellenem”..
Sámuel I.17. rész, 45. vers.

 

…szerszámként
hordta magával, ott lapult a kecskebőr iszákja
mélyén a keletlen pászka-kenyérhez
odanőve (simulva, akár a száraz,
tűhegyesre perzselődött fűcsomók a hőségtől
fulladozó, kopár hegyek lábát ölelő, sovány
csipkebokornak ága, vérszegény gyökere),
nap mint nap, miközben nyáját óvta, terelte tova.

 

És vajh hányszor
próbálgatta, illesztgette kövét a parittya
szattyánbőr fészkébe röpítő körsuhogásra,
és ezerszer el-, tovadobva, megkeresve,
messziről elütve ölyüt, s egerésző rókafiat,
villogó fogukat vicsorító éh’ sakál sereget,
hogy ha a frissen ellett kis gödölyék körül
ólálkodtak, csorgó nyállal járva-kerülve a nyájat,
vagy csak úgy, gondűző játékként múlatva időt,
és sarujának az orrával perdítve szépívű köveket
napszálltával a lába elé a kiszáradt vízmosásból,
s vette a kézbe illőt, azt a csillogón simára csiszoltat,
százszor is parittyaszíjra téve, ráigazítva hogy
messze repítve úgy találja a vadmadarat, nyulat,
hogy sebet nem ejtve, de zsákmányául essen, és a
felvonító, kószáló, terelő ebeket, hogy fordítnának
barmot, elbitangolt jószágot, soha nem gondolva
arra: dölyfös emberi főre fogjon körbe keringő,
felsuhogó parittyaágat.

Góliát,
Dávidot gyalázva-szidva lépdel a dombnak fel
bősz seregének élén, talpig pikkely-vasban,
káromolva az égieket, hogy szembetalálta a csűnött[1]
semmi suhancot, és a kezében a nyűtt parittyát,
s ága között a követ?

Földbe tapossa,
mint brekegő békákat a lankadó leander
ágak, bokrok, bőven hulló záporokra váró
hervatag levelén, a leszálló esti homályban,
vagy tán tógájának az aljával törölje taknyát
ott, a pimasz kölyöknek s anyja hasába
visszadugva nőjön még legalább egy sukkot,
és a parittyakövét meg úgy töri-morzsolja
szét a lapátnyi vaskesztyűs tenyerében,
kézi malmocskán se őrlenek oly sima lisztet a
pászka- kenyérhez.

Az a kő, mi
Góliátot szólítón találta, nyeste,
megvan-e még, és tokba zárva rejti-e, őrzi-e,
kincses kiskalitka, cserzett bőrrel szikrázón
tündöklőre csiszolva, és a parittya zöld patyolat-
párnán, Hóreb csúcsán ezred évek múltán is
ott pihen-é, és várja az újabb Dávidot?

[1] (tsz.) apró, enyhén lenézőn, a szerk..

 

Árbocfa cédrusok

Árbocfa-cédrus oszlopok tartják az ég kupoláját,
lábukat vizek paskolják az éj közepén egyre fényesebbre.
Tavi rózsává nemesült lányom magaslik föléjük,
míg holt tengerek tükrében tündérekkel múlat teret, időt.
Szép ívű homlokát sirató asszonyok emelik föl-föl,
bánatom márvány falán egyre magasabbra,
miközben visszajáró halottaim bazalt-párnát
raknak fejem alá, takaróm az idő végtelen boltozata.
Apám, anyám, testvérem, lányom párkák marta,
porló teste szikár-gót oszlopkötő mészlerakódás.
Roskatag lábam botladozik sarok-köveikben,
míg elhullajtott hajléktalan gondjaimat keresem
kapualj-erődök huzatos sikátoraiban, sátoros
ünnepek tisztára mosott szavaiban, fenyőerdők
sóhajaiban, zuhogó források aláhulló kristályaiban,
míg szememben sűrűsödik a szarkaláb-bozót,
tüskéi vérvörös virágok, belakják tenger-világát.
Selyemhernyó-gubó életem vékonyodó
fonalát szálanként szövöm magam köré,
bújócska napjaim takarom hulló őszi falevéllel.
Lánctalpas ekék körkörös barázdát húznak,
felszántják arcom csont-ugarát, förtelmes
férgek rágják álmaimba menekülő éjszakáim
falát a fogyó, s mindig megújuló hold hideg
fénynyalábjában, míg átgördül rajtam százszor is
véres kerekével a szárszói tehervonat.

Egekig felmagasodó magányom
mentsvár ölelése: Zsuzsám holtomig
szerelme, pihe könnyű takaró-melege
álmokba ringató hajó, csermelyen palló,
összetartó mágnespatkó-zár, széltörő
palánk, szarvascsapás-menedék falkába
verődő kutyacsaholásban, vágott sebre
cicfarok, harangzúgás nyugalma.

Örvények szédülete kavarog bennem, gótikus
templomkupolákban fészkelő zsoltáros ima,
tornyosuló teremtésvágy, s benne a halotti tor
marasztaló öle, az időtlen idő, a véges végtelen,
a leporolt múlt, a semmibe mutató jövő délibáb
hét színe, vázon aluli kerékpár-hajtás gyermeki
öröme, a képtelenség képessége, halandók
halhatatlansága, a lyukas- zászló-lobogtatás
vihara, a bátorság hűbelebalázsa, örvénylő időben
rúgkapáló szalmaszál-kapaszkodás
ronggyá mosott csipke terítő- szakadás foltja,
kiáltozó versem visszhangtalan hiábavalósága.

Kassa, 2013 karácsonya.

3 hozzászólás a(z) “Gyüre Lajos versei” bejegyzéshez

  1. Szeretném Gyüre Lajos-“Tanító néni kérem”szövegét valahogyan megszerezni,sajnos az interneten nem jártam sikerrel,vers-próza mondó versenyen 2015 április 14.-én szeretné a kisfiam előadni a művet.Köszönöm előre is: Koós Nóra (koosn79@gmail.com)

    1. A szerző üzenete:
      A “Tanító néni kérem” szövegét megtalálhatja a kérő a “Hol kél fel a nap” meséskönyvemben. Ha nem tudja megkapni, elküldöm a kötetet. Az ára 1800 frt. plusz postaköltség. Ebben az esetben kérem a postacímet. Az összeget :Varga Béla ales. Mátyás kr. út, Tata címre kérem.

Minden vélemény számít!