VIKTORIA TOKARJEVA: MI LEGYEN?

(2. rész)

Artamonova két hétig nem járt a szakiskolába. Nem akart. És a telefonhívásokra se válaszolt. A lelkét bosszú és apátia töltötte el. Az se lendítette volna ki az állapotából, ha a rádióban bemondják, hogy kitört az atomháború.

Egész napokat töltött a zongora előtt, játszogatott a billentyűkön. Komponált egy kis gyerekdalt, ami érdekes módon bizakodó hangvételűre sikerült. Artamonova életben maradt, ezért aztán a zene is életigenlő volt. Szomorú darabokat a viszonylag boldogok írnak. Nekik van erejük a szomorúsághoz.

Április elsején volt Artamonova születésnapja. Húszéves lett. Kerek évforduló. Eljött hozzá az évfolyam. Kirejev is eljött, és ajándékba hozott neki egy agyagból készült tevefigurát. Azt mondta, hogy kecskét keresett, de nem talált.

Artamonova elcsodálkozott: emlékszik. Azt hitte, hogy bármi, ami vele kapcsolatos, az nem létezik Kirejev tudatában.

A teve olyan vidám volt, mintha csak egy kisgyerek készítette volna. Kirejev vastag filccel ráírta a teve agyag színű oldalára, hogy ARTAMOSKÁNAK. A felirat nem folytonos vonallal, hanem pöttyözötten készült. Egyik kis pötty a másik után. Artamonova beállította a tevét a kecske mellé.

Azon a napon a csapat teljes fordulatszámon pörgött. A spicces Gena Kokorjev elkezdett udvarolgati Artamonova anyjának, aki ezt viccesnek, ugyanakkor kellemesnek is találta: ha gyerekek udvarolnak az embernek, akkor a vele egykorúakra is lehet esély.

Aznap sok volt a vodka, az ennivaló, a fiatalság és a muzsika. Kirejev együtt táncolt a többiekkel, közben pedig dobbantott a lábaival. Artamonovának úgy rémlett, mintha valamit bele akarna taposni a földbe. Üres tekintettel nézett rá. Azután, hogy szerelme gyümölcse, a gyerek elveszett, maga a szerelem is értelmét vesztette.

Végül aztán mindenki teljes torokból énekelt. A zenészek különleges emberek, nem tudnak meglenni zene nélkül. Olyanok, mint a kétéltűek, kibírják a levegőn is. De jobb nekik a vízben.

Éjfélre széledtek szét. Hahotázás, muzsika, ok nélküli boldogságérzet – aznapra ez a három volt a jelszó. Ezekkel lehetett levegőhöz jutni.

És ott volt az agyagteve is, a kecske mellett. A kecske nagy volt. A teve kicsi. Álldogáltak egymás mellett, tíz éven át. A következő kerek évfordulóig.

A következő kerek évforduló a harmincadik. Az élet fő, meghatározó eseményei éppen ilyenkor történnek, a huszadiktól a harmincadik évig tartó időszakban. Utána minden már csak ismétlődik.

Artamonova elvégezte a zenei szakiskolát. Jelentkezett a Gnyeszinszkij Intézetbe, a karmester-kórusvezető szakra. Az intézet után az Úttörőpalota kórusának élére került. A munkakönyvében az állt, hogy kórusmester. Szép is ez. Szó szerint azt jelenti, hogy a kórus mestere.

Artamonova szerette a gyerekeket és a zenét is. A gyerekkórus a kettőt egyesítette. Úgy rohant a munkába, mint egy ünnepségre. A gyerekek pedig imádták ezt az iskolán kívüli életüket. A kórust senki nem adta fel.

A repertoárban voltak klasszikus és kortárs darabok is. Néhány dal pedig saját szerzemény. A lényeg a tiszta hangzás. Az alt hangokat úgy állította be, hogy a tercek belehasítsanak a levegőbe. Az erőfeszítésnek és kitartásnak köszönhetően a kórus első helyezést kapott a városban. Rádiófelvételük is volt. Mindenki hallgat rádiót. A dalát is meghallgatták. Bevették egy olyan népszerű énekes repertoárjába, aki belsőleg és külsőleg is a szocialista-realista lelkületet erősítette. Artamonova ezt az énekest az ő „éneklő dobbantójának” hívta. A dobbantótól a dal aztán átkerült egy fiatal, összetört lelkű énekesnőhöz. Annyira szívszorítóan énekelte, hogy „…nem zsákmány voltam, nem jutalom…”, mintha az személyesen róla szólt volna.

Artamonova a „Pávák sírásá”-t először a Balti-tenger strandján hallotta meg. Lúszja fia, Szerzsik ült mellette, aki éppen azokban az időkben érkezett vissza a katonaságból. Szerzsik a tranzisztoros rádiót tekergette, amikor kibuggyant belőle a „Pávák sírása”. Artamonova annyira megdöbbent, és annyira történt vele még valami más is, hogy nem bírta tovább, felkelt a homokból és járkálni kezdett a strandon. Aztán szaladni kezdett. Lehet, hogy ha ott marad, Szerzsik mellett ülve, akkor meghasadt volna a szíve a boldogságtól. Muszáj volt leráznia magáról ezt az örömöt, ilyen életveszélyes körülmények között nem tarthatta magában. Artamonova csak rohant, körbe tudta volna futni az egész tengert, fel, egészen Svédországig. De végül minden elmúlik, beleértve a boldogság erejét is. Estére rájött a hideglelés. Úgy látszik a boldogságban is ki lehet merülni. Ezen az éjszakán pedig, mielőtt elaludt volna, ezt gondolta: „Köszönöm, Kirejev”.

És hogy Kirejevről is szóljunk: otthagyta az intézetet a harmadik évfolyamban, aztán elveszett valahol az élet útvesztőjében. Azt mondták, hogy az ÉHÉ-ben (énekes-hangszeres együttesben) játszik. Ezt az együttest viszont ellehetetlenítették. Akkoriban mindennel így történt. A vezető elvtársak loptak és tapostak. Nem tűrhették a szabadon gondolkodókat, akiktől nem lehetett volna kényelmesen lopni. Szabadon akarsz gondolkodni? Parancsolj kérlek! Csak éppen senki nem fizet ezért. Csak a hűséges szolgálatért fizettek.

Artamonova mindezt nem tudta, de valami sejtése azért volt. Rufina nehezen viselte a szegénységet, Kirejevnek pedig bűntudata volt.

Pont ebben az időszakban, húsz és harminc között, de inkább közelebb a harminchoz, Artamonova férjhez ment Szerzsikhez. Rögtön a Balti-tenger után. Miután Szerzsik az anyakönyvi hivatalban felhúzta az ujjára a gyűrűt, Artamonova valamiért ezt gondolta: „Így jártál!”. Ez nem Szerzsikre vontakozott, hanem Kirejevre. És volt valami, amit sajnálni kezdett.

Szerzsik rendszerető és unalmas volt. Épp, mint minden rendszerető ember. Emiatt aztán mindig biztos volt, hogy másnap is lesz nap.

Artamonovában nem élt olyan szerelem, mint amilyet Kirejev iránt érzett, de OLYAT ő nem is akart. Az OLYANTÓL meghalni jó, élni viszont nyugodt, emberileg élhető hőfokon kell.

A megelőző tíz évben Szerzsik hazatért a seregből, elvégezte az Idegennyelvi Intézetet, és szinkrontolmács lett. Artamonova a második felesége volt. Előtte egyszer már sikerült neki megnősülnie és elválnia. Artamonovával ellentétben az előző felesége egy olyan jóravaló asszony volt, akiről az embernek azonnal egyszerre az összes művésznő az eszébe jut. Csak zaklatott volt. Amikor nem tetszett neki valami Szerzsikben, akkor letépte róla és a szemüveget és a földhöz vágta. A szemüveg meg összetörött. Rémes volt. Szerzsik abban a pillanatban elveszítette a látását. És ez még nem minden. Ami ennél fontosabb, az az, hogy jó szemüveget nem lehetett csak úgy szerezni. Külföldről hozatni nagyon drága dolog, Lúszja meg lehozta a csillagokat is az égről, hogy a fia márkás szemüvegben járhasson. Erre ő meg földhöz vágja. Micsoda garázdaság!

Szerzsik helyes fiú volt, ez az igazság. Sokat evett. Artamonovában már nem merült fel az elmondani – nem elmondani, megkérdezni – nem megkérdezni dilemma. Elmondta és megkérdezte, de leginkább meg se kérdezte, hanem a saját belátása szerint járt el. Szerzsik meg csak bólogatott és evett.

Artamonova rájött, hogy a szerelem hatalom. Bármilyen hatalomról is legyen szó, az megbénít. A szerelem hiánya pedig szabadság. Úgy keversz, ahogy akarsz. Az a jó, ha nincs szerelem.

Szerzsiknek hallása az nem volt. Amikor szinkrontolmácsolt, egy ütemre tette, ez pedig szakmailag kényelmes megoldás, hiszen a tolmács nem művész. Az volt a dolga, hogy átadja a szöveget, nem pedig az, hogy kiszínezze a hanghordozásával.

Csak egy dolog volt zavaró: a seregben Szerzsiknek kitört az első foga, vagy az is lehet, hogy kiverték neki, ott előfordul az ilyesmi.

A fog olyan az embernek, mint egy kerítés, ami eltakarja a szem elől, ami a ház mögött zalik. De itt volt egy luk a kerítésen, látszott, ahogy mozog a nyelv. Az ember eszik, beszélget, a nyelv átforgatja az ételt, kiejti a betűket, állandóan csinál valamit. Itt is, ott is előbukkan.

Artamonova minden nap elmondta Szerzsiknek, hogy: „Csináltasd meg a fogad!” Ő pedig minden nap azt válaszolta, hogy: „Hát persze!”

Háromszázhatvan nap múlva, a háromszázhatvanadik „hát perszé”-t követően Artamonova letépte róla a szemüveget és a földhöz vágta. Szerzsik pedig döbbenten állapította meg, hogy minden nő egyforma.

Elváltak. Ahogy a versben is van: „Örömtelen volt a szerelmünk, Legalább majd búcsúnk se fáj.”[3]

Artamonova anyja is összeveszett Lúszjával. Ez az, ami igazán fájó volt. Egy nagy barátság repedt meg és bomlott szét. A világban egy kicsivel kevesebb melegség maradt. Szerzsikkel is csak a baj volt.

Artamonova nem írt dalt Szerzsikről. És egyébként is olyan volt, mintha akkor nem is lett volna életben. Amikor megpróbált visszaemlékezni ezekre az időkre, nem volt mire emlékezni.

Abban a kirejevi időszakban – a tizennyolctól húsz évesig tartóban – annyit beszélt, mint aki meg van bolondulva. Véres könnyeket ejtett. Erős érzelmeket élt át. Akkor életben volt. Utána meg csak volt.

Artamonova arra gyanakodott, hogy a nagy feszültség alatt szétégtek a vezetékei. Örökre kikapcsolva marad.

Sokat dolgozott, kifáradt és nem vágyott a boldogságra. Minek akarni, ami nincs. Béke van meg akarat. Ebből annyi van, amennyi csak jólesik.

Negyvenen túl egy nőnek már annyi.

De Artamonova, mint egy őszi alma, csak negyven éves korára érett meg. Akkorra szebb lett, mint amilyen húszévesen volt. Régen vézna volt, most pedig karcsú. Régen zavart volt, félénk, mint egy idegen udvarba keveredett kiskutya. Mára pedig nyugodt lett, biztos volt a saját dolgában, a saját nélkülözhetetlenségében. Megjelent benne valami, amit úgy hívnak, hogy önérzet. A külső megjelenés lényeges eleme. Volt benne mélyen valami, ami nem változott, megmaradt frissnek, fiatalnak. Volt valami, amire várt. A magányért cserébe kapott jutalomra. Arra talán, hogy bukkanjon fel Kirejev. De ő maga nem kezdeményezett. És amikor közös ismerősökkel találkozott, nem kérdezett semmit. Inkább majd meghallja, ha mondanak valamit.

Semmi pontosat, lényegeset nem lehetett tudni. Az ÉHÉ-hez Kirejev már öreg volt, negyvenhárom. Nevetséges lenne egy üldögélő bácsit nézni, ahogy a hangszerét nyekergeti. Már más idők járnak, az esztrád énekesek változást hoztak az előadásban. Korábban a vibratót és a bégető hangokat szerették, ma pedig minden betűt hangosan elkiabálnak, akár a süketek, akik most tanulnak meg beszélni. Úgy tekergetik a szájukat, hogy az bármelyik pillanatban le is pattanhatna az arcukról.

Tegnap a bégetés, ma a kiejtés, holnap majd még valamit kitalálnak. Elkeseredetten próbálják magukra hívni a figyelmet, odacsalogatni magukhoz az embereket. Az „Ave Maria” viszont, az volt, van és lesz.

Na és Kirejev… ő mit csinált a lázadásával? Rufina elérte a nyugdíjkorhatárt. Nem szült. Elfecsérelte az időt. Ugyanabban a kétszintes, középkori épületben laktak, amit az állam védelmezett, de fel nem újított. A második szintet kiadták albérletbe, szövetkezeti tagoknak. Abban reménykedtek, hogy ezek a vállalkozó tagok majd kitatarozzák a házat, és elintézik a telefont is. Rufina a szövetkezetiekben reménykedett. Kirejevben meg már nem. Hát így álltak a dolgok.

Olja nyugdíjba ment. Egész életében megállíthatatlan volt, most pedig hirtelen le kellett fékeznie. Vége volt a jövés-menésnek, előkerült a HOVA? és a MIÉRT? kérdése. Hogy hova, azt tudjuk. Az öregségbe. Miért? Semmiért. Rágcsálta, csak rágcsálta őt az élet, aztán kiköpte. Olja hozzá volt szokva, hogy nélkülözhetetlen legyen. Ebben állt a hiúsága, ez volt az, amiben az ápolónők és az anyák megvalósítják magukat. Kellett neki még egy védtelen lény.

Artamonova a gondolataiban állandóan visszatért ahhoz az átkozott perchez, amikor a sebész előtt állt, és megkérdezte, hogy: „Lehetne, hogy mégse?”. A sebész mondhatta volna, hogy ”Hát persze, hogy lehet. Menjen haza.” És akkor ő kiment volna. És a fia most tizennyolc éves lenne. Valószínűleg a seregben szolgálna, ő pedig elmenne az ünnepélyes eskütételre, behízelegné magát a helyőrségi parancsnoknál, és meghívná a hangversenyére.

A meg nem született fia úgy létezett az életében, akárcsak a falon átszűrődő muzsika. Tompán, de hallhatóan. És minél előrébb haladt az időben, annál jobban hiányzott neki. Üres az az élet, amit csak magunkért élünk. Az ember arra vágyik, hogy áttöltse az erejét valaki másba.

Artamonova elment a madárpiacra és vett egy papagájt. Pesztruskának nevezte el. A papagáj nem ember. Madár. De még ez is jobb, mint a semmi. Illetve jobb, mint a senki.

Az úttörőpalotában összebarátkozott Vahtanggal, aki heti két alkalommal drámapedagógiai foglalkozást tartott. Egy napra estek az elfoglaltságaik.

Vahtang valódi művész volt, egy igazi színházból való, csak nem adtak neki olyan szerepet, amilyet szeretett volna. Például Versinyin szerepét. A rendező ezt mondta neki: „De hát Versinyin se nem grúz, se nem egy férfiszépség.” A rendező mindezt úgy ejtette ki a száján, hogy a „se” szavakra külön hangsúlyt helyezett. Mintha szégyenletes lenne megnyerő külsővel rendelkezni. Csehov viszont, többek között, elismerően szólt erről is: „Az emberben mindennek szépnek kell lennie: az arcának is, az öltözékének is, a lelkének is és a gondolatainak is.” A mai dramaturgiában meg az van, hogy ha az arcod és az öltözködésed rendben van, akkor gyanús alak vagy. Seftelő vagy csókos. Honnan is lehetne rendes ruhája a szovjet embernek? Ha pedig a lelked és a gondolataid ütik meg a mércét, akkor egy éhenkórász, szétcsúszott szerencsétlen vagy. Egy fura, szemüveges, gyűrött ruhás figura.

Vahtang szenvedett az alkalmatlanságától, nem látott ebből kiutat. A szerelemben sem volt szerencsés. Igaz, hogy jól nézett ki, de pénze nem volt. Lakása se. Artamonova meghallgatta a bajokról szóló panaszait, megetette, és végül a szenvedések miatt bele is szeretett. Vahtang pedig az együttérzése miatt szeretett bele Artamonovába. Mintha csak Shakespeare találta volna ki az egészet.

Összeházasodtak.

Vahtang beköltözött az egyszobás lakásba. Artamonova anyja áttelepült a konyhába. Szűkösen voltak, nyilván. A gyerekcsináláshoz viszont nem kell sok hely.

A gyerek mégse akart megfoganni. Artamonova elment orvoshoz. A nőgyógyász ezt mondta: „Nem lesz itt gyerek. – És megkérdezte: – Az első terhesség abortusszal végződött?”

Artamonova ezt válaszolta: „Egyszer.”

Az orvos erre ezt mondta: „Néha egyszer is elég.”

Hát, ezzel végződött számára Kirejev látogatása. Mit is akart akkor? Ha jól emlékszik, akkor a Gyermekalbumot, Csajkovszkijtól.

A teve a korábbi helyén állt, kissé lenézően vigyorgott a lelógó agyag szájával.

Vahtang havonta egyszer hazatelefonált az anyjának Kutaiszba, és a telefonkagylót a kezével letakarva ezt mondta: „nem jött össze”. Az anya nem volt megelégedve a fia házasságával. Artamonovában, egy anya szemével nézve, túl sok volt a NEM. Nem volt szép, nem volt fiatal, nem volt kisasszonyos. Gyerek nem fogant meg benne. Hát akkor? Mi benne a jó?

Ennek a sok NEMnek volt alapja. De Artamonova másfajta önértékeléshez volt szokva. Nem tetszett neki az anyósa róla alkotott véleménye. Meg akart szabadulni tőle. Ki akarta zárni a kapcsolataiból. Az anyós viszont együtt járt a Vahtang csomaggal. Vagy viszed mind a kettőt, vagy hagyod mind a kettőt. De hogy anyukát elpakoljuk, mint egy poros papucsot, Vahtangot meg megtartjuk – ez nem tűnt megoldhatónak.

Vahtang nélkül lenni nem akart. Olyan szép férfi volt, és annyira tele volt eszmékkel, mint a Bronzlovas [4]. Annyra jó volt elaludni és felébredni is úgy, hogy betakarta őt a nehéz karjaival, egy igazi tűzhely mellett érezhette magát.

Az éjszakák ötletesen és változatosan teltek. De a nappalok… egyformán és unalmasan. A színházba új rendező jött, egy Asztafjev darabot vittek színre. A rendező azt mondta Vahtangnak: „Mégis milyen orosz muzsik lenne tebelőled?” Vahtang ezután elgondolkodott azon, hogy nem kellene-e visszaköltöznie Kutaiszba, ahol játszhatna grúz klasszikusokat. Ott meg biztosan ezt mondanák neki: „Vahtang, tebelőled meg milyen grúz lenne? Apád orosz, anyád orosz, Moszkvában tanultál.” Artamonova rájött, hogy a lényeg nem a nemzeti hovatartozásban rejlik. Hanem abban, hogy Vahtang nem elég tehetséges. Nem elveszett eset, de mindenki látja, hogy erőtlenül fejezi ki magát. Mint egy kutya, aki érti ugyan az emberi beszédet, de ő maga nem tud beszélni. Vahtang nem érzett semmit a tehetségtelenségéből. Nagyon ritka, hogy valaki be tudja látni a fájó, az igazán fájó igazságot. Az olyat például, hogy „tehetségtelen vagyok”, vagy azt, hogy „gyáva vagyok”. Az emberi jellem sajátja, hogy igazolva akarja érezni magát. Hiszen akinek nincs igaza, az nem is él. Vahtang tele volt komplexusokkal és ambícióval – mindazzal, ami változást hozhat az ember dolgaiban. Ezzel együtt minden sikertelenségét át is hárította az emberekre, a körülményekre, a világ általános igazságtalanságára. Artamonova számára világossá vált, hogy Vahtangnak szakmát kell váltania. Nyugaton például lehetne belőle fizetett szerető, drága szállodákban. Na de ilyennel elég nehéz lenne előhozakodni egy férfi előtt.

A gyerek ugyan nem fogant meg, Vahtang viszont egész jól betöltötte a gyerek szerepét. Főzni, vasalni kellett rá, meg kellett vígasztalni, zsebpénzt kellett adni neki. De így sem lett belőle igazi gyerek. Az éjszaka meg nappal nem folytatódott. A nappal pedig fontosabb.

Artamonova lelkében lassan beérett, kialakult a nagy értetlenség kérdőjele: MIÉRT?

Egy szép napon az egésznek vége lett, mégpedig, ahogy Vahtang értékelte a helyzetet, minden előzmény nélkül. Vahtang éppen a szokásos módon a kagylót a kezével eltakarva mondta az anyjának, hogy „nem jött össze.”

Artamonova kivette a kagylót a kezéből, és mondott bele valamit. Mintha valamilyen címet meg irányt emlegetett volna. Ahova anyukának kellene mennie. Anyuka ebből semmit nem értett, Vahtang viszont igen. És mivel ők ketten egy csomagban léteztek, anyukával együtt kénytelen volt menni Vahtang is.

Artamonova magánélete nem bonyolódott tovább. Ezzel szemben a kórus élete felvirágzott, erőre kapott. Elutaztak Bulgáriába, Kínába és az USÁ-ba is.

Szófiában a házak falai tele voltak ragasztva gyászjelentésekkel. Az egyiken Artamonova ezt olvasta: „rettenetes csend”.

Kínában bicikli-tenger. Amerikában meg teljesen más minden, mivelhogy a bolygó másik oldaláról van szó. Még a levegő is más, és a kórus is másként szól. Artamonova szinte fizikailag érezte ezt a másságot.

Sokat dolgoztak, időnként egy nap két koncertet is adtak. Szabad idejében pedig a boltokban bolyongott. Amerika Artamonova számára egyetlen nagy áruháznak tűnt. Nem többenek. És nem is kevesebbnek.

Esténként kihozott a kórusból mindent, amit csak tudott. A karja, mint egy távirányító, bármilyen jelet ki tudott adni, ki tudta préselni a kórusból az összes lelket, az összes leheletet. Állva tapsoltak nekik.

Tizenöt év – első jubileum.

Az ország a kultúráért tett erőfeszítéseiért kitüntetésben részesítette, és a „kiváló dolgozó” elismerést címet adományozta Artamonovának. Az átadási ünnepségre a Kremlben került sor.

Artamonova előtt egy alacsony termetű öreg vette át az elismerést. A szakszervezeti mozgalom előmozdításáért és valamilyen évforduló kapcsán tüntették ki. Annyi világos volt, hogy valami négy éves jubileumról volt szó. Az öreg rálépett a gázpedálra, és ordítozni kezdett, transzba esett, mintha epilepsziás roham fogta volna el, megköszönve élete legboldogabb pillanatatát megígérte, hogy ő a továbbiakban is… az összes maradék erejével…. Az öreg kopasz fejbőre kipirosodott, Artamonova pedig amiatt kezdett aggódni, hogy a szakszervezeti kiválóság nehogy gutaütést kapjon.

A magas rangú tisztségviselő, aki a kitüntetést átadta, udvariasan kivárt. Láthatóan hozzá volt szokva az ilyen rohamokhoz. Akárcsak az alvó madaraknak, neki is volt a szeme előtt egy hártyaréteg, aminek köszönhetően összeszűkült a látása. A magas rangú tisztségviselő ezt használta fel arra, hogy elzárja magát a valóságtól. Képtelenség minden alkalommal átélni valaki más örömét. Nincs az az egészség, ami elég lenne ehhez.

Az öreg kiüvöltötte magát, aztán erőtlenül visszaült a helyére. Bekapott egy Validolt.

Artamonova következett.

A piros dobozkában lévő kitüntetés átadásával együtt a magas rangú tisztviselő azt tanácsolta, hogy ugyanebben a szellemben folytassák tovább. Ebben az évben is és jövőre is. Lehet, hogy azt gondolta, hogy Artamonovából, miután megkapta az elismerést, eltűnik a lelkesedés. A kitüntetés: cél. Ha pedig a célt elértük, minek tovább gürcölni?

Artamonova elcsodálkozott és visszakérdezett: „Tessék?”

A magas rangú tisztségviselő nem értette, hogy mire vonatkozik a „tessék?”. Egy ideig sima, emberi arckifejezéssel néztek egymásra. Hártyás szemek nélkül. Artamonova észrevette, hogy nem más, csak egy egyszerű férfi áll vele szemben, a szeme mélyén ukrán huncutság lapul, a kivörösödött arcából ítélve pedig inni is szeret. Ez a férfi is észrevett valamit, és amikor leültek, hogy elkészítsék az ünnepélyes fényképfelvételeket, ezt mondta: „Tetszel te nekem”, – és rátette a kezét Artamonova térdére.

A fénykép elkészült. Artamonova felemelte a térdéről a kezet és ezt súgta: „ez egy kompromittáló dokumentum”. Ő pedig ezt súgta válaszul: „Peresztrojka van. Mindent szabad.”

Egy gondolat erejéig felvillant Aratmonovában, hogy megkérdezi tőle, merre lakik. Megkérdezni – nem megkérdezni… nem tudta eldönteni. Maradt is hát az egyszobás lakásban.

Artamonova dalait éttermekben és színpadokon is énekelték. A takarékbetétkönyve közben már egy mocsaras vidék kútjához volt hasonló: ahogy kimeríted, máris tele van megint. Ez jó dolog. A pénz maga a szabadság. Megszabadít nemzetünk élelmiszer–  és könnyűiparától. Lehet piacon enni. Külföldről öltözködni. Autóval közlekedni. Egy szép napon Artamonova arra a felismerésre jutott, hogy a saját MUNKÁjával él házasságban. Ennél jobb férj pedig neki nem kell. A munkája eteti, öltözteti, szórakoztatja, utaztatja, adja neki a barátokat, helyet a társadalomban. Hol lenne manapság olyan férj, aki ennyi mindent tudna adni?

Artamonova az úttesten közlekedett, a járdán pedig azok a kétszázrubeles férfiak jártak csapatostul, akik száz rubelt vodkára költenek. A fonnyadt, zeneileg tehetségtelen Szerzsikek, a senkinek se kellő Vahtangok, azok, akiknek se az arca, se az öltözéke, se a gondolatai nem hiányoznak senkinek. Ő viszont mellettük megy. Mellettük és FELETTÜK. Jól van ez így.

Uszmanova érkezett vendégségbe. A beteg fiának egy jobbfajta klinikára volt szüksége. Jobban mondva a fiú nem is beteg volt, hanem kopoltyúív eredetű fejlődési rendellenességgel született. Okos, normális fiú volt, de egy kicsit olyan, mintha kétéltű volna. A füle mögött volt egy üreg. Ezt kellett összevarrni. Ezek az üregek állták el Uszmanova elől az eget, a földet meg az egész világot. Egy őrült ember agyonhajszolt, mániás tekintete tükröződött vissza az arcáról.

Az ilyen pillanatokban Artamonova örült, hogy nem gyereke van, hanem madara.

Pesztruska vidám és okos madár lett. Imádta Artamonovát, akire, mikor hazaérkezett a munkából, kamikáze módon repült rá felülről. Éppen, mint egy japán, hősi halálra készülő pilóta. A zuhanórepülést Artamonova fején vagy a vállán fejezte be. Ki tudott ejteni néhány megszokott mondatot is, ilyeneket például, hogy „Pesztruska inni akar”. Mély, robotszerű hangon beszélt, ahogy a hasbeszélők szoktak. Artamonova egyszercsak úgy döntött, hogy megnehezíti a feladatot: „Lelkünk szép buzdulásait szenteljük hazánknak, barátom!”[5] A mondat hosszú és bonyolult volt egy madárléleknek. Pesztruska erre ingerült és dühös lett, a vállán ülve pedig kitépkedte Artamonova hajszálait. Artamonova anyja felháborodott és azt kiabálta, hogy ettől Pesztruska pont úgy elromlik, mint egy memóriahiányos számítógép, és hogy Artamonova csak romba dönti Pesztruska lelkivilágát. Artamonova visszavonulót fújt. Felhagyott a Puskin-idézetekkel. Aztán egyik este Pesztruska egyszercsak tisztán és érthetően ezt mondta: „Lelkünk szép buzdulásait szenteljük hazánknak, barátom!”

Mindent elérhető, csak akarni kell. Artamonova mást se csinált, csak elért valamit, de nem magának. Másoknak. Nem tudott nemet mondani és folyton az őt körülvevők elvárásaival aggatta tele magát. Úgy gondolták róla, hogy a „kiváló dolgozó” elismeréssel még inkább előnyös helyzetbe került. Artamonova mindet elintézett: telefont, sírhelyet, dalt a rádióban.

A jótetteknek van egy közös tulajdonsága: tízszer is meg lehet segíteni velük ugyanazt az embert. Előszörre nem segítesz, akkor még maradsz ellenség. De Artamonovának nem voltak ellenségei. Szerették. Volt miért sajnálni (egyedülláló). Volt miért csodálni (jóságos, tehetséges). Az együttérzés eltüntette az emberekből az irigységet. Artamonovát makulátlanul tiszta és őszinte érzésekkel vették körül az emberek. Ez a sok kis jóindulat együtt volt az ő egyetlen, nagy szerelme. Ezekkel lélegzett. Külföldön rosszul érezte magát, ott a barátok bizsergése hiányzott a levegőből. De itt, az egyszobás lakásban volt nyugalom és erő, munka és pénz, barátok és anyuka. És Pesztruska, végülis.

Egyszer azonban szerencsétlenség történt. Egy keddi napon. Emlékszik, éppen kedden, este. Artamonova kiment a szobából a konyhába. Pesztruska meg kamikáze módjára igyekezett utána. Artamonova ezt nem vette észre és becsukta maga után az ajtót, amibe így Pesztruska a kis fejével teljes erőből belerepült.

Késő este temették el az udvarban, amikor már senki se láthatta. A papucsok alatt tárolt egyik dobozba fektették, aztán elásták.

Hazaértek. A szobában „rettenetes csend” volt.

Artamonova elsiratta Pesztruskát, akit agyonütött az ajtóval, elsiratta Kirejev fiát is, és az egész szétesett életét is. Úgy érezte, vér folyik a szeméből.

Az anyja elment mellette és ezt mondta:

–  Persze ha én haltam volna meg, nem sírnál ennyire.

Ha hihetünk a relativitáselméletben, akkor az élet második felében, csakúgy, mint a rendes éves szabadságok második felében, gyorsabban múlnak napok.

Artamonova hetente egyszer nagytakarítást tartott otthon. Minden kis porszem egyenlő egy másodperccel, anyagban kifejezve. Egy rész a hamuból. Amikor a port törölte, úgy rémlett neki, hogy a saját idejét törölgeti.

Azt mondják, hogy a homok se más, mint szétaprózódott kő. Mindegyik homokszem idő. Akkor a sivatagban benne van ezer év. Micsoda gondolatokra képes az ember, ha éppen nem a hangjegyeken jár az esze!

Moszkvában vendégszerepelt egy híres orgonista. Artamonovának egy oszlop mögé szóló helyre sikerült jegyet szereznie. Semmit nem lehetett látni, csak hallani.

Becsukta a szemét. Hallgatta. A zene csak búgott benne, kiszorítva mindent, ami evilági. Igazság szerint a kórus is egy orgona, csak élő hangok alkotják. A hangok a kupoláig és még feljebb, egészen Istenig jutnak. Már nem kell sokat várni, és kiderül, hogy miért sírunk, nyögünk, születünk félig halként, miért öljük meg a gyerekeket és a madarakat. Hogy miben reménykedünk ennyire mohón.

Artamonova indult vissza a metróhoz. A gondolataiba merülve ment lefelé a mozgólépcsőn, és szinte meg se lepődött, amikor meglátta maga előtt Kirejevet. A lépcső vitte mindkettejüket lefelé, míg ki nem dobta őket a sima, kemény aljzatra. Muszáj volt valamiről beszélgetni.

–  Kit látnak szemeim! – szólalt meg vidám hangot megütve Artamonova.

Kirejev ijedten próbálta behúzni nagyra nőtt hasát. Szeretett volna férfiasabbnak látszani.

Hasonlított a korábbi önmagára, de más volt. Mintha önmaga bátyja lenne, aki vidékről feljött a városba. A vonásai megmaradtak, de az egész ember már nem olyan, már más életet él.

Artamonova tudta, hogy a megelőző évben Kirejev éttermekben játszott, azt mondják, az asztalok között járva zenélt. Hát ide rejtette el a lázadását. A kupicák aljára.

Csak álltak, és néztek egymásra.

–  Hogy vagy? – kérdezte Artamonova.

–  Semmi különös.

Kirejev mélyen a fejébe húzta a sapkáját, hogy ne kelljen a hajával bajlódnia. Szánalmas mosolyra nyitotta a száját, közben pedig kilátszott alsó fogsorának sápadt, élettelen fogínye.

„Szentséges ég, – szörnyülködött Artamonova. – Ugye nem igaz, hogy egy ilyen rozzant figura miatt ment tönkre az életem?”

–  Te merre mész? – kérdezte Kirejev.

–  Jobbra, – mondta Artamonova.

–  Én meg balra.

Ahogy az már csak lenni szokott, sose mentek egyfelé.

Artamonovában hirtelen felmerült, hogy ezt mondja: „Tudod, lehetett volna gyerekünk.” De hallgatott. Mi értelme lenne olyasmiről beszélni, amin már nem lehet segíteni.

Ott álldolgáltak még egy ideig. Tizenhat porszem szállt a fejükre.

–  Hát, akkor szia, – búcsúzott el Artamonova. Minek tovább porosodni.

–  Szia – válaszolt beleegyezően Kirejev.

Megérkezett a metró. Artamonova elbizonytalanodott, azt gondolta, lehet, hogy éppen élete utolsó metrójába száll be.

Kirejev ott maradt a peronon. Lökdösték az emberek, de nem vette észre. Magában elmerülve álldogált.

Artamonova egy ideig még látta, aztán a szerelvény behajtott az alagútba. A vagon kissé dülöngélve haladt, Artamonovába pedig beleringott az üresség.

Aztán hirtelen, villámcsapásként szakadt rá a felismerés, hogy Kirejev életét az ő „elmondani – nem elmondani”, „megkérdezni – nem megkérdezni” dilemmái tették tönkre. Ha a sok gondolkodást mellőzve szült volna, akkor a fia most harminc éves lenne. Együtt jönnének vissza a hangversenyről. Ezt mondta volna Kirejevnek: „Bemutatom a fiadat”. Kirejev pedig meglátta volna a fiatal és pimasz, egyenes gerincű, erős kézfogású önmagát. Mint a tükörbe, úgy nézne bele az agyag kecskeszarv szemébe, az élete pedig értelmet és reményt nyerne. De így mi van? Áll a peronon, mint egy leselejtezett paradicsom. Pont, mint harminc évvel ezelőtt, amikor nem vették fel a zeneművészeti szakiskolába. Artamonova keserűen megfizetett Kirejev eltékozolt tehetségéért. És ahogy akkor, most is kedve lett volna elmenni a refektóriumba, kihívni és azt mondani neki, hogy „Te vagy közülünk a legtehetségesebb. És még nincs minden veszve.” Kirejevet látta maga előtt, a fejébe húzott sapkájával. Az élet meghurcolta, de ő már csak ilyen. Ugyanazok a szemek, mint a kecske szarva, ugyanaz a magába fordulás, távolságtartás. Az emberek megöregszenek ugyan, de meg nem változnak. Ahogy ő maga sem, ugyanígy nem. A kutya is ugyanúgy vonyít a sínek között. Por és homokhegyek vannak köztük, de nem változott semmi.

–  A következő állomás a Belorusszkaja – tájékoztatott a jól kiválasztott női hang.

Artamonova felemelte a fejét és elgondolkodott: „Érdekes. A Belorusszkajánál ültem le. Csak az lehet, hogy a szerelvény megtett egy tejes kört. Ugyanitt szálltam be.”

Artamonova körbeért.

Kirejev épp ott állt, ahol korábban is. Artamonova csak akkor látta meg, amikor a metró ajtaja már éppen csukódni készült. Nem hagyta, hogy bezáródjanak, az utolsó pillanatban kiugrott a peronra. Ahogy közeledett Kirejevhez, megkérdezte:

–  Te mit csinálsz itt?

–  Várlak, – mondta röviden Kirejev.

–  Miért?

–  Egész életemben csak várlak.

Artamonova hallgatott.

–  Lefogytál – jegyezte meg Kirejev.

–  Te pedig meghíztál. Az össztömegünk akkor nem változott.

Kirejev elmosolyodott, és kilátszott a fehér fogínye.

Arató Eszter fordítása

Jegyzetek:

[1] A. SZ. Puskin: Anyegiin, Ápriliy Lajos fordítása

[2] Вероника Тушнова : Нам не случалось ссориться

[3] Mihail Jurjevics Lermontov: Megegyezés –  Szabó Lőrinc fordítása

[4] Hivatkozás A. Puskin: A Bronzlovas c. elbeszélő költeményére

[5] A. Puskin: Csaadajevhez (К Чаадаеву), Lothár László fordítása

Minden vélemény számít!