Ördögh Ottó eddig is mesélt: történelemtanárként, gyerekszínészként, előadóművészként és regényíróként. Tizenharmadik kötetének a meséje azonban merőben új. Története nem túl bonyolult: hőse, a szerelmében csalódott fiú egy Isten háta mögötti faluban próbál vigasztalódni. Az egyhetesre tervezett ottlét azonban jócskán elhúzódik, s közben egy öregembertől, újdonsült mesterétől új világlátásra tesz szert. Első pillantásra, önmagában véve, ez még semmi különöset, semmi eredetit nem ígér. Vajon érdemes volt-e Ördögh Ottónak hét évet szentelnie e karcsú regény megírására? Ugyan miért választhatta létértelmezése illusztrációjaként ezt a pofonegyszerűnek tűnő történetet? Mi rejlik a történet mögött? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre keresünk választ annak tudatában, hogy minden részletet nem tudunk, mert nem lehet külön elemezni, mert az egész allegóriaként működik.

A vérszegény cselekményt mozgató két legfontosabb figura az öreg és a fiú: korántsem véletlen, hogy a címben, valamint a felütésben és a zárlatban egyaránt feltűnnek, keretezik az elbeszélt történetet. Rajtuk kívül három másik fontos, virtuális karaktere is van a regénynek: az elefánt, a kis herceg és Buddha. Közülük az elefántot említi legtöbbször a szerző, átlagosan oldalanként egyszer, és az elefánt képi formában is felbukkan. A könyvben összesen 647 kép ábrázol elefántot: az elülső és hátsó borítón 11-szer tűnik fel, de magában a könyvben is végig szerepel: a grafikus rajzolatok a fejlécben folyamatosan fogják közre az oldalszámozást. Mindez pedig azt engedi sejtetni, hogy ennek az állatfigurának a műben emblematikus jelentősége van. A szerző a megmászandó hegyet is az elefánthoz hasonlítja: ezt az analógiát a hasonló alak tálcán kínálja fel. A hegyet éppen ezért Elefánthegynek nevezi el Ördögh – sokat mondó, ahogy az elefánt szeme kezdi el nézni a fiút (16. o.). Nem véletlenül: Kínában, Indiában az elefánt mindig a boldogság, a bölcsesség jelképe; az ottani hit szerint szerencsét hoz a felemelt ormányú elefánt, főleg párban – márpedig így ábrázolja a könyv összes képe.[1] Buddha közvetlen módon már ritkábban mutatkozik meg, de latens jelenléte mindvégig áthatja a regényt. A Buddha és az elefánt összeillik, de ha hozzájuk tesszük a kis herceget, akkor elmondhatjuk, hogy a fogalmi háromszög térben, időben, sőt kulturálisan is egymástól távoli jelenségeket kapcsol össze, folyamatosan váltogatva a valóság és a fikció alakzatait. Az állandósultnak mondható szerepcserék világos jelzései annak, hogy a regényben minden viszonylagos, az ábrázolt minőségek soha nem kötődnek stabilan ugyanahhoz a személyiséghez, a szorongató identitáshiány mélyén a dolgok folyamatos képlékenysége lapul. Így aztán túlságosan is sematikus eljárásnak tűnhetne a fiú és a kis herceg, valamint az öreg és Buddha egymással való, mechanikus azonosítása: az efféle merev kategorizálás aligha tükrözné hitelesen a regény szellemiségét. Hiszen az öreg fiatalkori énje korántsem áll távol a fiúétól, mint ahogy időnként a fiú is Buddha maszkját ölti magára. Az egyes karakterek egymás sziluettjébe való folyamatos áttűnését a narrátori közlések is folyamatosan támogatják. Az öreget hosszú fülcimpája okán egyszer maga a szerző hasonlítja elefánthoz (22. o.), máskor viszont Buddhához (33., 120., 165., 179. o.), de maga a fiú is képes saját magát „Buddha-elefántszemmel” nézni (199. o.). Ugyanakkor – a fiú hajdani szerelmének analógiájára – az öreg olykor „kis hercegnek” nevezi a fiút, aki félálomban előszeretettel azonosul is e mesebeli figurával (65. o.), máskor viszont egyszerűen csak B 612-es fogolyként aposztrofálja magát. Antoine de Saint-Exupéry művéből, A kis hercegből[2] csupán egyetlen idézet jelenik meg a regényben: „Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” (17. o., majd csak a harmadik mondat: 39. o.). De Ördögh Ottó művét így is mindvégig belengi „kis herceg” a szelleme, főként a maga folyamatos tudásvágyával. A Saint-Exupéry által gyakran szerepeltetett motívumok tudatos beemelése (sivatag, oázis, rózsák) ugyancsak folyamatos finom fogalmi asszociációt teremt a két mű között. A rózsa gyakran fordul elő Ördöghnél, de másként, mint Saint-Exupéry művében. A francia írónál a rózsa az általánosítás eszköze (ennek megfelelően általában többes számban szerepel, és gyakran egyszerűen illattá szublimálódik), míg az utóbbinál az egyedi kötődés kifejeződése, a megismételhetetlenségé. Ez az eltérés egy másik lényegi különbséget is kidomborít: Saint-Exupérynél a vadászok rendre csütörtökön ismétlődő tánca egyedivé teszi a hét e kitüntetett napját a róka számára, míg Ördöghnél elsimul, abszorbeálódik az időfolyamba. A magyar regényben háromszor is említett H 2578-as bolygó ugyancsak A kis herceg bolygóira[3] enged bennünket asszociálni. Az intertextuális szövegalakzatok lépten-nyomon átütnek a regény gondolati alapszövetén. Ennek illusztratív példájaként említhetnénk Jókai Mór Jocus és Momus című művét. Az Ördögh Ottó által kreált álközmondás a regény 18. oldalán („Az ember lefekszik élve, s felkel halva”) pontos fogalmi leképezése a nagy magyar mesemondó egy paradox szófordulatának: „az ember lefekszik élve, s felkel meghalva”. A „kétszer születés” Ördögh Ottó-féle gondolata, Jókai művének prizmáján keresztül felerősítve, szemléletesen érzékelteti az emberi létezés abszurditását. Szerzőnk ugyancsak előszeretettel operál a hamis citátumokkal, mintegy szamárfület mutatva a bölcseleti irodalom axiomatikus emelkedettségének. A regényben négyszer ismétlődik az „Engedd le a mértéket a mélységbe, / S elmúlik életed sorsszerűsége” szentenciája, noha tudomásunk szerint a gondolatnak nincs pontosan megjelölhető bölcseleti forrása. Később Ördögh még tovább súlytalanítja a kijelentés pátoszát azzal, hogy a maga parafrázisában ezt az életvezetési tanácsot egészen vulgáris szintre szállítja le: „Engedje le a kútba a vödröt, s elmúlik szomjúsága!” (42. o.) Egyenesen álidézetnek tűnik a következő elmés megállapítás: „Buddhát lenézik, de a teát mégis isszák” (212. o.). A citátumokkal való ironikus játék az információs társadalom korának jellegzetes terméke, amelyben szüntelenül egymásba mosódik az objektív és a belőle leképezett valóság. Korunk nagy hatású posztmodern gondolkodója, Jacques Baudrillard is egy hamis citátummal igyekszik alátámasztani a szimulákrumok mindenhatóságának tézisét.[4] A bibliai idézetek parodizálása, kifordítása ugyancsak bevett gyakorlat Ördögh Ottó regényében: A „Kezdetben vala a Tea” (217. o.) szófordulat János evangéliumának első mondatára utal, míg a „Legyen tea!” (214. o.) imperatívusza a Teremtés könyve egy szöveghelyére (1,3.) tett direkt allúzióként fogható fel. A „kétemberes … Tea” (218. o.) kifejezés pedig vélhetően viccre utal: azért ötemberes a rossz bor, mert négyen le kell hogy fogják az áldozatot, míg az ötödik beletölti. A tea motívuma végigvonul az egész regényen (csak a szó több mint százszor fordul elő, ha az összetételeket is belevesszük). Egy helyen a szerző a teához hasonlítja az öreget, mivel közös bennük a keserédesség (56. o.). De a tea helyenként ennél bonyolultabb, egyenesen misztikus jelentéshordozóvá terebélyesedik. „A Tea minden” (210. o.). Hiszen önmagában életadó folyadék, amely jóleső érzéssel, szeretettel (189. o.) tölt el, a béke jelképe (209. o.). A tea alakot is válthat (218. o.), sőt ízt is: mindig olyan ízűvé válik, mint az, aki kóstolja (216. o.). A tea kavargatása a szüntelen változásra, az élet örvénylésére emlékeztet. A teázás a folytonosság, az ismétlődés jelképe (189. o.), a szertartássá vált közös teázás pedig megkönnyíti az öreg és a fiú kommunikációját. A jelképek kombinálódnak: a teáscsésze oldalát elefánt díszíti (189. o.). A teaizmus meghatározása (mert Ördögh ezt a fogalmat is bevezeti): „Rózsaillat, kert, almafa, Elefánthegy, napfelmente” (210. o.).[5] A költőien talányos megfogalmazást jól egészíti ki a „teaista” meghatározása, aki egyszerűen elégedett azzal, ami Van, tehát boldog.[6] A tea elkészítése igazából a fiú személyiségváltozásának tükre, eszköze: először az öreg formálja őt, aztán a fiú alakítja saját magát. A tea elkészítésének menete tehát ugyanaz, mint a teává válás folyamata: a megvilágosodás alakulástörténetét illusztrálja. Szorosan ide kapcsolódik, hogy az öreg magázza a fiút, de megkéri, hogy a fiú viszont tegezze őt (22. o.). Az öreg csak a regény legvégén hajlandó viszonozni a tegezést. Egyrészt ez utal a lehetőségre, hogy szerepet váltson az ember, másrészt addig (316. o.) tartja fenn az öreg ezt az aszimmetrikus (sőt: fordított) helyzetet, amíg a fiú „teává” nem válik. Utána már lehet kölcsönös a tegeződés.

Fel-feltűnik a regényben a tearózsa, a teavíz, a teafű, a tealevelek, a teáskanna, a teaház, a teáscsésze, a teaillat, a teatojás is, kivétel nélkül egyaránt utalva a teára. A „teatojás” speciális fogalma szintén két jelkép kombinációjából tevődik össze.

Nemcsak a tea bukkan fel azonban a regényt behálózó közmondások kontextusában. Sűrűn tűnnek fel a regényben más, kifejezetten komikus gondolati töltésű ferdített közmondások is. Például: „Nincsen elefánt agyar nélkül” (20. o.), amely a „Nincsen X Y nélkül” közmondássémára épül. A maga bináris jellegű, párhuzamra és ellentétre épülő szerkezetével megint csak a közmondások hangulatát idézi az „Aki jön, fogadom, aki megy, engedem” (26. o.) szófordulat, formailag-gondolatilag rímelve a későbbi „Jön, aki jön” és a „Lesz, ami lesz” (175. o.) típusú szintaktikai konstrukciókra.

Történetünk helyszíne egy falu. Ördögh Ottó először „szinte nem is létező hely”-ként (8. o.) jellemzi, aztán „mint egy különös bolygó”-ról (19. o.) beszél róla. Sokkal inkább virtuális, mintsem valóságos térábrázolásról van tehát szó. Ez a valójában nem létező hely mindvégig a főhős önmaga elől való menekülésének reprezentációja lesz. A menekülés azonban hiábavaló próbálkozásnak bizonyul, hiszen a fiú saját magába falazva, önmaga foglya marad. A faluban – szinte elsőként – az ösvényt veszi észre. Ez az ösvénymotívum aztán végigvonul az egész regényen. De az igazi ösvény nem kívül, a térben vezet, hanem belül, a lélekben. Az ösvény elvont értelemben való szerepeltetésére utal már közvetlenül az is, hogy helyenként nagy kezdőbetűvel jelenik meg. Az átvitt értelmet hol csak a dőlt betű jelzi (288. o.), hol a dőlt betű nagy kezdőbetűvel kombinálva (pl. Ösvény 31., 240., 243. o.). Ez a belsőleg megtett út eredményezi az „otthon” és a „haza” átértelmezését. A város helyett fokozatosan Hiketnunkot, sőt szűkebben az öreg házát kezdi jelenteni, míg végül a fiú megleli a belső otthonát. Ebben az összefüggésben sejlik fel a regényben a tudatos jelenlét (mindfullness) vonatkozásrendszere. Erre utal már a választott helyszín neve is: Hiketnunk, azaz latinul ’itt és most’. Ezen felfogás szerint itt és most kell élnünk (ezt mondatja Ördögh is az öreggel: „Magának két dolog fontos csak. Egyik az, ami volt, a másik az, ami lesz. Pedig csak egyetlen fontos dolog van. Az, ami Van. Nem egyszerűbb egy dologgal foglalkozni, mint kettővel, kedves Tólig?” [46. o.]). Az időn nem tudunk változtatni, a térben való mozgás pedig csak látszólagos előrehaladás, hiszen hiába utazunk bárhová, úgysem léphetünk ki soha önmagunkból. Mindez pedig arra figyelmeztet, hogy a kierkegaard-i váltógazdálkodás értelmében az extenzív létformákról az intenzív létformákra kell áthelyeznünk a hangsúlyt.[7] Az objektív értelemben vett idő- és térparaméterek tehát voltaképpen lényegtelenek. A regény elején felbukkanó „Hová rohan?” (30. o.) és a mű vége felé erre replikázó „Hova rohansz?” (312. o.) kérdés egyaránt implikálja a gyorsaságot és a helyszínváltoztatás képességét. A két mondatnak minőségi súlyt biztosít az a körülmény, hogy így mintegy keretbe foglalják a lepergő cselekményt. Az első ártatlan kérdés csupán, míg a második csak költői kérdésként értelmezhető – a köztes rész pedig mindkettőre frappáns választ ad. Ez a térfelfogás szervesen kapcsolódik Buddha jól ismert tanításához: „Úgy éljetek, hogy magatokban leljetek szigetre és menedékre…”.[8] Ennek egyfajta parafrázisa lesz Ördögh szentenciózus bölcselkedése: „Engedd le a mértéket a mélységbe, / S elmúlik életed sorsszerűsége”. Ez a mondat négyszer is feltűnik a szövegben, minőségi súlyát a Mistral betűtípus is nyomatékosítja. Negyedik felbukkanásakor igazolódik be a fiú sejtése a hang eredetéről: valójában az öreg az, aki szól hozzá. Felfelé, majd lefelé is kell a főhősnek másznia ahhoz, hogy végre megértse: igazából semerre sem kell másznia. A kezdetben a cél a (hegy)csúcs elérése, sőt minél több csúcs elérése volt, ráadásul az időfaktorral fűszerezve: minél előbb! De lassan ráébred, hogy egyrészt a mászáskényszer miatt gyönyörű látványokat hagy ki (14. o.), kimarad a kontemplativitás élményéből, másrészt, semmit nem nyer azzal, hogy eléri a csúcsot. A mászás végső mérlege tehát: nyereség helyett veszteség. Hiszen távolról a hegytető szikláit madárnak és madárfiókáknak látja (12. o.), míg közelről szemlélve csupán formátlan összevisszaságban, alaktalan tömbökben oldódik fel minden (14. o.). A hegytetőn állva aztán ő maga válik a kőmadárhoz hasonlatossá, mert a kőmadár (és minden más) belül van, nem pedig kívül. A helyváltoztatásnak a fő cél szempontjából sem volt semmi értelme: a város maga mögött hagyásával ugyanis egyáltalán nem szabadult meg az őt kísérő szomorúságtól, amelynek élményét pedig mindig is a várossal társította. Hiába hódít meg újabb és újabb csúcsokat, az ő bensőjében keletkezett szakadék ettől még soha nem fog eltűnni. Rá kell döbbennie tehát, hogy abszurd módon ő maga az a hegy, melyet meg kell másznia. A belső tudattartalommá oldott térben és időben való mozgás paradoxitását a regényben egy sajátos szófordulattal is érzékelteti Ördögh Ottó: „útidőközben” (77. o.) Ebben a sajátos fogalmi mezőben értelmezhető csak autentikusan az alábbi szövegrészlet: „A Zöreg kigubancolta a kagylót a hálóból, és füléhez nyomta. Egy ideig máshol járt. Mintha a kagylóba zárt időt hallgatta volna. A távcső következett. Szeméhez tartotta, hogy a teret faggassa. Körbe-körbeforgott vele, végül a fiúval szemben megállt.” (70. o.). Az idő felfogásában analógiák és különbségek egyaránt kimutathatók Saint-Exupéry és Ördögh között. A francia szerzőnél a mennyiségorientált, időtakarékosnak tűnő üzletember valójában időpocsékoló; a róka ideje azonban minőségben megélt, boldog idő. Ezzel szinonim a rózsára vagy a rongybabára látszólag csak „vesztegetett” idő; a „rókaidő” az, amely pontos időt feltételez. Ördöghnél szintén központi elem az idő (nagyon gyakori az idő más jelölése is: perc, óra, nap, hét, hónap, év; csupán a „napról napra” kifejezés nyolcszor ismétlődik). Nála azonban szinte hullámzik az idő, üteme folyamatosan változik. Először lelassul: az öreg a regény elején mindig csak azt ismételgeti, hogy: „nem sürgős”. Aztán szinte nyargal az idő: az öregre a fiú már úgy gondol, „mintha legalább ezer éve ismerné” (25. o.). Később pedig megkettőződik: „Mintha két film pergett volna egy időben. A Zöreg látta saját filmjét a katedrálisban, a fiú látta a Zöreg filmjét a kertben.” (78. o.) Majd az idő szinte megáll: a helyszínül szolgáló képzeletbeli falun hiába viharzik át naponta többször is a nemzetközi gyors, megállni csak hetente egyszer áll meg egy kisvasút, amit a főhős rendre le is késik: mintha neki soha nem lenne testre szabott a közlekedés. A (le)késés verbális szinten csak a regény elején (29. o.) és végén (262., 312., 318. o.) mutatkozik, de gondolatilag végighúzódik az egész regényen. Így az idő nyomása (pontosság, gyorsaság) és a késés tilalma fokozatosan átalakul, enyhül, megszűnik. A fiú hétről hétre elindulna, de nem tud. Beteljesedik, amit az öreg a regény elején (31. o.) megjósolt: az egész nyarat ott tölti. Ebből pedig egyenesen az következik, hogy a fiúnak „érdemes” is kés(leked)nie, mert „arról soha nem lehet lekésni, ami Van” (312. o.). Az idő felbomlásával pedig végül eljutunk ahhoz a sommás megállapításhoz, amelyet Ördögh a kis herceg szájába ad: „Idő nincs” (259. o.).

Az elillanó idő, az elmosódó téralakzatok értelemszerűen nyitnak lehetőséget az álomszerű látásmód felerősödésére. Az álmok a regényben elsősorban a fiú álmaiként jelennek meg. Kettős szerepük van. Egyrészt pozitív tartalommal bírnak: segítenek feldolgozni a történteket, inspirálnak, mutatják a jövőbe vezető utat. Másrészt negatív karakterisztikát is kapnak, hiszen a tudatos jelenlét (egyik) ellentétjei. Ebből adódóan a hiketnunkiak élesen elkülönítik az álmot és a valóságot: „Itt csak a messziről idevetődő turisták álmodtak mindenféle színes álmokat” (19. o.). Jellemző, hogy amikor a fiú elkezdené mesélni az álmát, az öreg máris beléfojtja a szót (35. o.). Mert az öregnek éppen az a feladata, hogy kibillentse őt az álomszerű létérzékelésből. Ezért a regényben az „álom” szó gyakran az „ébred(és)”-sel kollokációban jelenik meg. A fiú álmai, érzései gyakran külön bekezdésben, dőlt betűvel tűnnek fel, előttük-utánuk sorkihagyás választja el őket az egyenes betűs részektől. A dőlt betű itt az álom, a képzelődés, a virtuális, azaz a valóság alternatívája. Pl. a 9–10. oldalon a szükségesnek hitt hegymászás alternatívájaként mutatja azt, hogy egy tó mélyén (is) lehet boldog, ebben a kontextusban értelmezendő a rádióban hallott mese a ­17. oldalon. Az álom és a valóság közötti folyamatos lebegés illusztrációjaként is felfogható a szövegben igen gyakori „mintha” szó. Körülbelül oldalanként egyszer fordul elő. Ezen belül, gyakran dőlt betűvel, az előbb említett külön bekezdésekben, sokszor a bekezdés első szavaként szerepel. Elvileg a valóságot hasonlítja egy elképzelt helyzethez, de e kettő mintha helyet cserélne: az elképzelés valósággá válik, és fordítva. A szerző ezzel a finom fogalmi oszcillációval érzékelteti és oldja fel az álom kétarcúságát. A virtuális, gyakran álomszerűvé oldódott térben való mozgás elmaradhatatlan, vissza-visszatérő eszköze a motorkerékpár. A motorkerékpár központi elem. Egyrészt, mert majdnem százszor jelenik meg a szó maga. Másrészt, ha egyáltalán történik bármi is a regényben, akkor az a motorkerékpár összerakása. Harmadrészt, mert a VANNI kategóriájának első eleme. A „VANNI” Ördögh regényében egy játék neve. A szerző magyartanárként találkozhatott ezzel a hibás főnévi igenévvel diákjainak feleleteiben, talán innen származik az ötlet, hogy életre keltse a nem létező szót, és a regényben backronymként (azaz mozaikszóként) fogja fel és használja, amelynek feloldása a következő:

Volt már maga motor az életében?

A zsákban ugrálást próbálta már?

Nem beszél véletlenül dzsiberisül?

Napfelmentét látott-e már önmagában?

Ivott már hegyi forrásból teát? (32. o.)

A VANNI beépülését a fiúba (azaz a fiú felépülését) kiválóan jelzi a három helyesírás disztribúciója is: eleinte „VANNI”, majd fokozatosan átmegy „Vanni”-ba, végül pedig „vanni” alakban jelenik meg, tehát köznevesül. De mit is jelent ebben a kontextusban valójában a motorkerékpár? Hiszen a házi alkatrészek igazából alkatrész-paródiák: rozsdás radiátor (hengernek), horpadt tartály, konzerves doboz (porlasztónak), infúziós cső (benzincsőnek), küllő nélküli kerék, egyenetlen sárhányó, műanyag cső (sebváltónak), limlom. Számos rész világosít azonban fel bennünket afelől, hogy mit is értsünk a motor és az összerakás művelete alatt: „Magát is így rakom össze” (43. o.); „fiúmotor” (44. o.); „Maga segít nekem összerakni a motort, én meg magát rakom össze” (57. o.). És hogy mire való a motor? Főként „hazatérni” lehet (44. o.) vele. Áz átvitt értelemben vett hazatérés eszköze természtesen nem lehet a ténylegesen létező vonat, amelyre jegyet váltunk, amelynek ülésére kényelmesen lehuppanunk. Ebben az összefüggésben tűnik fel a megépítendő autó motívuma is: szöges ellentétben áll a vonattal, hiszen a vonatot más építette, a legjobb tehát, amit a fiú tehet vele, az, hogy lekési. Az autó viszont éppen attól lesz értékes, hogy a fiú a saját kezével építi. A virtuális utazás több erőfeszítést követel: metaforikus síkon, a zötyögős-töfögős motoron történik, amelyet ráadásul saját magunknak kell összerakni. Az öreg is egy ilyen motoron járta a világot fiatal korában. Nem kellett hozzá Harley-Davidson, elég volt hozzá egy 50 cm³-s Babetta. Utolsó lett a versenyen, de ezen nem múlt a boldogsága. Ahogy tehát az álomnak, úgy a motornak is multifunkcionális szerepkör jut a regényben. Ez a jelentéstartalom a metaforikus szóhasználatban is lépten-nyomon kifejezésre jut. Jellemző, hogy az öreg a saját szívét is motornak nevezi. A fiú motorjának pedig be kell indulnia, mielőtt az öreg szívmotorja leállna (265. o.). A regény műfaja ebben a megközelítésben sajátos Umbildungsroman (a szó szoros értelmében is, hiszen látszólag jármű építéséről szól), más szempontból viszont egyfajta „fan fiction”-ról is beszélhetünk, hiszen Ördögh Ottó vállalkozása A kis herceg egyfajta folytatásának is tekinthető, még ha jelentős csavarral is. De éppúgy felfogható biblioterápiás alkotásként is, mint ahogy egy lényegi kérdés feltevése a programregény gondolati profilját is kirajzolja már rögtön a mű elején: „Hogyan tudnék a szenvedéstől megszabadulni?” (10. o.) A szerző mindvégig erre az alapkérdésre keresi a választ. Meg is találja, de nem azonnal. Először arra kell rádöbbennie, hogy a halál (majdnem leesik a hegytetőről az első hegymászás alkalmával) nem csak a szenvedéstől szabadítaná meg, hanem egyúttal megfosztaná saját létezésétől is. Ez pedig nem lehet a célja, hiszen, éppen ellenkezőleg, lankadatlan életkedvét illusztrálja elkeseredett próbálkozása, hogy a zuhanás közben megkapaszkodjék. A regény kulcsproblémája az, hogy feltárja az emberi egzisztencia szerkezetét. Ebben a szemantikai mezőben pedig új megvilágítást nyer a létezés és a gondolkodás viszonya is. Descartes-nál a gondolkodás még a létezés elsődleges bizonyítéka. Ördögh Ottó azonban megfordítja ezt a képletet, amikor némi iróniával rögzíti egy helyen: „Gondolkodom, tehát nem Vagyok” (141. o.), a „Van” nagy kezdőbetűjével utalva a a VANNI fogalmára. Örödgh létszemlélete sokkal inkább a kierkegaard-ival rokon, akinél a gondolkodás marginális jelentőségűvé zsugorodik a létezéshez képest, sőt a „cogito ergo sum” végeredményben a „sum” kategóriájára redukálódik. Ennek a felfogásnak érzékletes jelzése a regényben a dzsiberis nyelv: a regény egy tizede után (32. o.) jelenik meg. Halandzsanyelv, a neve az angol gibberish/jibberish sajátos átírása. Először az öreg szájából halljuk, ám hamarosan a fiú is átveszi. Nem az öreg és a fiú közös, titkos nyelveként értelmezendő. Bár a szerző azt írja egy helyütt, hogy „…a dzsiberis… egybekapcsol az öreggel” (38. o.), ezt a narrátori kijelentést nem szó szerint kell venni. A regényben a dzsiberis funkciója az, hogy rávilágítson az „értelmes” nyelv tulajdonképpeni értelmetlenségére. Lényegében tehát arra, hogy valójában nem a nyelv szavaival kommunikálunk, hanem annak hangzásával, hangulatával, metakommunikációs jeleinkkel, magatartásunkkal. Így tudja az öreg és a fiú eklatáns módon kifejezni (eljátszani) dzsiberisül beszélve a biztatást, a félszegséget, a felbátorodást, az elismerést, az utasítást, vagy éppen a vitát (35–38. o.). A fiú megszabadul a mentális lexikon kötöttségétől, s a dzsiberis így a jókedv, a szabadság nyelvévé válik. A fentiek fényében kell értelmezni azt a tényt, hogy ha az öreg nem szól a fiúhoz egy napig (39. o.) – ahogy Cháim Potok Kiválasztottjában az apa teszi Danny-vel – hallgatásával azt kommunikálja, hogy szeretné, ha rátalálna saját erejére, érzéseire. Mert „a szavak is csak küllők az elmekeréken” (134. o.) – írja kifejezően Ördögh. Ennél nem többek: történeteinket „szavakkal deszkáztu[n]k körbe” (134. o.). Az öreg fűrészporhoz hasonlítja a szavakat: „Ha intelligencia vetül rájuk, csillognak, ha nem, akkor csak arra jók, hogy beborítsák a földet. […] Nem ártana már egyszer az összestől megszabadulni.” (139. o.). Majd eljut egy beszédes szóalakvegyületig: „szavakság” (155. o.), végül pedig a „szavak elhagyásá”-ig (169. o.). A nyelvhasználat tehát egyértelműen alkalmatlannak bizonyul arra, hogy leképezze az emberi létezés (beleértve a gondolkodás) bonyolult szerkezetét.

Önkéntelenül is felvetődhet a kérdés: kinek szánta, milyen célközönségnek írta Ördögh Ottó a regényét? Kézenfekvő a válasz: azoknak, akik már eléggé érettnek bizonyulnak hozzá. Ahogy a szerzőnek is fel kellett nőnie a megvilágosodáshoz, úgy az olvasó is a „megbölcsülés” legalább legalsó gondolati fokán kell álljon. Különösen azok számára lehet hasznos, akiknek a célja a „csúcs”, akik – a szerző szavával élve – „versenyeznek”, másokat legyőznek, maguk alá gyűrnek, akár nemtelen eszközökkel is: megtévesztéssel, sárba tiprással, kifosztással. A könyv választ adhat nekik arra az általuk ki nem mondott, de magukban időnként talán felsejlő kérdésre, hogy miért nem érzik mégsem teljesnek az életüket, noha mások fölé kerekedtek, csak éppen saját énjük felett nem sikerült soha diadalmaskodniuk.

Bízzuk az autentikus választ a szerzőre, hiszen van a könyvnek egy sokatmondó ajánlása is, amely így szól: „A kétszer születetteknek.” Az vegye tehát a kezébe a könyvet, akinél a második születés megtörtént, vagy: legalábbis készül.

Ízelítőül egy részlet:

– A szerelem itt van – mutatott a szívére –, s nem ott – nézett a hegy felé. Az ott csak illúzió.

– A hegy?

Válasz helyett mesélni kezdett.

– Mindig is nagy túrázó voltam. Újra és újra megmásztam a Szerelemhegyet. Úgy gondoltam szerelmeimre, akiket odafent találtam, mint két lábon járó megváltókra, akik majd boldoggá tesznek. De nem így történt. Amikor a Szerelemhegyről le- ereszkedtem, újra és újra egyedül éreztem magamat. Csalódott voltam, és dühös rájuk.

A Zöreg pöfékelt egyet. Mintha a pipa sóhajtott volna, és az emlékdüh szétoszlott a levegőben.

– Cipeltem a lelki hátizsákom, hogy odafent telirakjam fénylő szerelemmel. Úgy jártam, mint a mesebeli törpe, aki kincsekért megy az erdőbe, de minél többet rak zsákjába, a zsák annál nagyobbra nő. Amikor hazaviszi kincseit, már nem is találja meg őket a sötét zsákban. Mintha az üres zsák én lettem volna. A sötét nagyobb volt bennem, mint a fény, amit a szerelmek adtak. Tátongott bennem az űr. Hiába mentem fel újra és újra a hegyre, már a Szerelemhegy is üres volt. Nem várt rám odafent senki.

– Egyszer aztán betoppant életembe az Igazi – folytatta tovább, napfényesebb hangon. – Vállamra vettem az egész Szerelemhegyet, hogy kettőnk helyett is cipeljem. Mindenáron boldoggá akartam tenni.

A Zöreg nagyot nevetett.

– Te ezen nevetsz?

– Csordultig voltam ürességgel. Maga szerint mit tudtam neki adni?

A fiú hümmögött. A Zöreg folytatta. Beszédjét pöfékeléssel tagolta. Mondott néhány mondatot, szívott egy nagyot a pipából, és kifújta.

– Egybekelésünk évfordulójára két gesztenyefát ültettem a kertünkbe. A fák nőttek, s mi együtt nőttünk a fákkal. Lassan kezdtünk gyökeret ereszteni. Egymást nyesegettük, együtt virágoztunk, a gesztenyékből együtt készítettük a nagy hasú pálcikaemberkéket. Ahogy egymás mellett nyújtózkodtunk ki-ki a maga ege felé, óhatatlanul egymásba kapaszkodtunk. Tíz év múltán úgy néztünk ki, mint egy kéttörzsű fa. Két törzs, egy árnyék.

Már nemcsak bennem tátongott árnyék, hanem benne is.

Egy „szép” napon az árnyékok útra keltek. Feleségem távoli városba cipelte ürességét, én magamra maradtam a sajátommal.

Egy év múlva az első gesztenyefa elszáradt. A következő évben a második.

A harmadik évben költöztem a faluba. Elbújtam a világ másik végébe.

– Csalódott voltál?

– Az, hál’ Istennek!

– Hál’ Istennek? – húzta fel szemöldökét a fiú.

– A csalódás bölcsesség – vágta rá a Zöreg, s mélyet szippantott a faragott szárú pipából. Egyszerű mesélőből ismét műanyagtrónján mosolygó Buddhává változott.

– Miben csalódtál?

– Abban, hogy más ki tudja tölteni az ürességem, és abban, hogy én be tudom tölteni a másét.

– És nem?

– Időről-időre igen, örökre nem. Mindenki a saját zsákjáért felelős.

Összegzésül: a szerző minden bizonnyal legérettebb műve, az irodalom és a filozófia élvezetes keveréke, „kisimul a lélek”[9] tőle.

Dr. Gergye László egyetemi docens, ELTE Irodalomtörténeti Tanszék

Bárkaonline

[1] „Tulajdonképpen az ember elméjével való viaskodásának, és kibékülésének a jelképe ő, más néven a nagybetűs Realitás” – írja egy szakavatott elemző, Ördögh Ottó (http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/az-a-baj-hogy-odakint-keresunk-es-nem-idebent–ordogh-otto)

[2] Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg. Fordította: Rónay György. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1970.

[3] Ugyanez a szám (az árulkodó „H” betűvel) azonban jelezhet magyar települést (a „25” kezdetű irányítószámokat Komárom-Esztergom megyében (éppen a szerző szűkebb pátriájában) használják, de az Ördögh által választott 2578-as nincs kiosztva).

[4] „Le simulacre n’est jamais ce qui cache la vérité – c’est la vérité qui cache qu’il n’y en a pas. Le simulacre est vrai.” („Sohasem a szimulákrum rejti el az igazságot – az igazság rejti el, hogy lényegében nem létezik. Maga a szimulákrum igaz.”) Jean Baudrillard: Simulacres et simulation. Paris: Galilée, 1981, 9.) Baudrillard a kijelentés forrásaként az Ószövetséget jelöli meg, pontosabban a Prédikátor könyvét, ott azonban ilyen tartalmú állítás nem olvasható.

[5] A „teaizmus” szó olvastán eszükbe juthat a taoizmus nevű filozófia és vallás. Többről van azonban itt szó, mint paronímiáról. A regény ösvényei, az öreg útmutatásai jelentős mértékben a taoizmus bölcs ösvényeit, útjait idézik. A „Menj vele, és ne ellene” (128. o.) óhatatlanul Lao-ce tanítását juttatja eszünkbe.

[6] A „teaista” fogalma előkerül Ördögh egy későbbi írásában is: Sortalanság – Magyar irodalmi paródiák. Budapest: Móra Könyvkiadó, 2018. Másként, kifejtve és játékosan Szerb Antalnak tulajdonítva. Ugyanitt a TEA több feloldást is nyer: Tiszta Energia Alfája és Tudatos Elengedés Alfája (157. o.), Tudatosan Elengedett Angyal (165. o.). A Sortalanság és A kis herceg és Buddha párhuzama más elemben is jelentkezik, pl. „Idő nincs” (sorrendben 152. és 259. o.).

[7] Søren Kierkegaarda Vagy-vagy c. művében hívja fel a figyelmet rá, hogy a helyváltoztatás a térben soha nem jelenthet igazi megoldást az egyénszámára. „Unalmas dolog vidéken lakni, ezért az emberek a fővárosba utaznak; megunják hazájukat is, ezért külföldre utaznak; fáradtak vagyunk Európától, ezért Amerikába stb. utazunk, csillagtól csillagik tartó végtelen utazás ábrándos reményéhez menekülünk. Vagy más a mozgás, de mindenképpen extenzív. … Ez a módszer önmagát szünteti meg, és a rossz végtelenségét jelenti.” (S. Kierkegaard: A váltógazdálkodás. Egy társadalmi okosságtan kísérlete. In: S. Kierkegaard: Vagy-vagy. Fordította: Dani Tivadar. Budapest: Gondolat, 1978, 370–371.). Az értelmetlen, semmit meg nem oldó elvágyódásra jó példa Csehov Három nővérében (és a korabeli orosz irodalom egyéb műveiben) a Moszkvába költözés illúziója.

[8] Dígha Nikája. Fordította: Vekerdi József. 16.2.26/ii.100, 1989.

[9] Ördögh Ottó: „Úgy tekintek magamra, mint egy spirituális ügynökre”. In: KEMMA – a Komárom-Esztergom megyei hírportál, 2018. 08. 07. (https://www.kemma.hu/24-ora/ordogh-a-spiritualis-ugynok-806211/).