"A „nép” egy olyan többnyelvű embertömeg, melynek tagjait nem köti egymáshoz semmi, csak az adott pillanat. Ezzel szemben a „nemzet” olyan közös alapokon álló ember-csoportot jelent melynek nyelve, származása, történelmi múltja Tovább olvasom… →

A délvidéki magyarkanizsai udvari kamaraszínház több erdélyi városban, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Nagyváradon játsza, kivétel nélkül, mindenütt teltház előtt Wass Albert: Jönnek és Adjátok vissza a hegyeimet kisregényeinek színpadi változatát. Maros megye prefektusa kitiltotta az előadást az ifjúsági házból és a Belügyminisztériumhoz fordult az emberiség elleni bűnösök népszerűsítésére vonatkozó kormányrendeletre hivatkozva. Rasszistának, fasisztának nevezte az írót. A román sajtó is heves gyűlöletkampányt indított a szervezők, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete ellen. A szervezet alelnöke szerint bármi legyen is a következménye, bátran néznek az ügyészségi kivizsgálás elébe, hiszen ez is hozzásegíthet Wass Albert rehabilitációjához. Tovább olvasom… →

A Duna menti Verőce település emléket állított a Hét vezérbejövetelének, Géza fejedelemnek és a templomkert alatti téren Wass Albertnek.Utóbbi, 2005. decemberében történt szoborállításával immár kimondható, hogyössznemzeti ünneppé tette a Dunakanyar e kiváltságos pontját. Tovább olvasom… →

Tízéves voltam, majdnem tizenegy, amikor mások szerint végetért a háború. Az enyém csak akkor kezdődött. Már ősszel megzavarodott a világ. A szokásos fácán- ésnyúlvadászaton sok volt az egyenruhás vendég. A park alatti országúton katonaiteherkocsik dübörögtek át, és a konyhában lehalkított hangon beszéltek acselédek a szavai jegyző fiáról, Kun Béláról, aki forradalmat akar csinálniorosz mintára. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen lehet egy orosz mintárakészülő forradalom, Szava viszont csak odaát volt, a legelők gerincén túl, sfélakkora se volt, mint a mi falunk. Nagy veszedelem nem jöhetett onnan. Apám, aki huszártiszt volt, és sebesülten tért hazamuszkaföldről, fölfegyverezte a cselédeket vadászpuskával, s mostohaanyámpiros-fehér-zöld karszalagot készített mindegyiknek, amire rá volt nyomtatvanagy fekete betűkkel: NEMZETŐR. Én is kaptam egy ilyen karszalagot, amitbüszkén viseltem éjjel-nappal… még az ágyban is. Az én fegyverem az apámtól kétévvel azelőtt kapott húszas volt, amihez még két doboz töltényt is kaptam akarszalag mellé. Egyikben pósta-sörét volt, a másikban vaddisznóra valóbrenecke-golyó.„Amikor szolgálatban vagy” oktatott apám, „a jobb csövetgolyóra töltöd, a bal csövet póstára.”Szolgálatba azonban csak egyszer kellett mennem, SoósBélával, a nevelőmmel, aki papnak készült. Sötét este volt már, s egyszerrecsak tűz gyúlt ki odalent, az első magtárak táján. Apám nem volt odahaza,Böjthe úr, az intéző ágyban feküdt törött bordákkal, mert rádőlt egy fa azerdőn, és Soós Béla volt a parancsnok. „Mehetek én is?” kérdeztem mohón, izgalmas veszedelmetszagolva. „Jöhetsz, de húzz csizmát” felelte, „nagy a sár odalent asok eső után.”Csizmát húztam gyorsan s mentünk. Sötét volt, mint a medvefarka alatt, ahogy Táti, a vadőrünk szokta mondani. Öten voltunk csak,nemzetőrök. A többi Isten tudja merre volt. Sándor, az inas, Jánoska, akisinas, Márton, a kertészlegény, Soós Béla meg én. Mikor kiléptem a házból,csőre töltöttem, ahogy apám tanított volt: jobb csőbe vaddisznó golyó, balcsőbe pósta. Aztán mentünk lefelé, a szutykos fekete éjszakában. Az alsó magtárak jó kilométernyire voltak lent a falu alsósarkában. Mikor kiértünk a parkból a domboldalba, láttuk, hogy a tűz nem amagtáraknál van, hanem valamivel odébb, az országút szélén. „Megjöttek a bolsevikek” suttogta Jánoska, a kisinas, „rájokmegyünk, s lelőjük őket mind tanár úr! Igaz?”Soós Béla volt a „tanár úr”, aki abban az évben végezte ateológiát, és így a békesség embere volt. „Ne beszélj bolondot”, torkolta le Jánoskát, „emberre nemlövünk!”„Akkor minek cipeljük a puskát?” kíváncsiskodott a kisinas. „Hogy védelmezhessük magunkat…”Erre azonban, nagy csalódásomra, nem került sor. Kiderült,hogy mindössze sátoros cigányok táboroztak ott a szekereikkel az útkanyarfeletti kicsi dombon. Így aztán ez volt az egyetlen alkalom, amikor nemzetőrimivoltomban megtölthettem a puskámat. Három héttel későbben, december közepén, megjött apám.Nagyanyámat hozta magával. „Nagyapám hol van?” kérdeztem, mert nagyon, nagyon szerettemnagyapámat. „Otthon maradt a bolondja Mező-Záhon” felelte nagyanyám. Nemis láttam őt többé, csak két esztendő múlva, amikor az oláhok hazaengedték.Amikor a cikudi oláhok rabolni kezdték az istállóit, hármat lőtt le közülük lóhátáról, ezért haragudtak reá. Néhány nap múlva csomagolásba kezdtünk. Készültünk beKolozsvárra. Az oláhok bent voltak Erdélyben, mondta apám, biztosabb, ha azasszonynépet városba visszük. Az a távoli dörgés, amit hallani lehetett,ágyúszó volt. Három napra rá útra keltünk. Két igás szekér rakva voltzsákokkal, hordókkal, bödönökkel, ládákkal. Ködös, esőre álló idő volt. AhogyGyekén áthaladtunk, mi elől a fekete hintóban a két lipiczaival, megettünk azigás szekerek, az oláhok temploma előtt emberek álltak, s néztek bennünket.Apám a bakon ült a kocsis mellett, övén katona-pisztoly, mellette a Mauser-puska,nagyanyám és mostohaanyám bebugyolálva a hátsó ülésen és én, térdemen keresztbefektetett huszas puskámmal szemben velök a kis ülésen. Az egyik igás szekérbakján Soós Béla ült a kocsis mellett, a másikon Terka, a szobalány és Márinéni, a szakácsnő úgy gunnyasztott hátul pokrócok és zsákok között, mint kotlóa fészkén. Sötét este érkeztünk be Kolozsvárra. Házunk a Deák Ferencutcában volt, az ötös szám alatt. Az utcára nyíló emeleti ablakokból látnilehetett bal kéz felől a minoriták templomát, jobb kéz felől a főtér sarkábanálló városházát. Két nappal későbben nagynéném is oda menekült föl Déva mellőla családjával, s úgy megtöltöttük a házat, hogy mozogni is nehéz volt benne.Nagynénémmel jött kis unokahúgom, Margit és unokabátyám, István. Apám másiknővérének árvái, az Atzél-gyerekek is velök voltak, a nálam két évvel idősebbÉdi és hat évvel idősebb Dia, aki nyomban átvette fölöttünk az uralmat, mintrangidős. Úgy osztogatta a parancsokat, mint egy huszárőrmester. Na meg aztánvelök Drili, a francia kisasszony, egy száraz, csontos nőszemély valahonnanElzászból, akinek a jelenlétében csak franciául volt szabad beszélni, mivel aszerencsétlen – ahogy Margit mondta – olyan buta volt, hogy hat év alatt setudott megtanulni magyarul. Valamikor december derekán érkezhettünk Kolozsvárra. A várostele volt faluról bemenekedett „úri néppel”, s még egyre jöttek a Bethlenek,Telekiek, Bánffyak, Hallerek, Ugronok, Mikesek. Haller Jenő házába, akiKolozsvár utolsó magyar polgármestere volt, „gyermekdélutánra” gyűjtöttekbennünket össze egy nap. Lehettünk harmincan is, s az egyik Degenfeld leánybirkózásra hívta ki a fiúkat, s ebből aztán olyan felfordulás lett, hogy azEgyetem utcai vén Haller-ház olyant még nem látott. Csak arra emlékszem, hogyengem jól a falhoz vágott a harcias leányzó, mire unokabátyám, Atzél Édi,bosszúból úgy eldöngölte szerencsétlent, hogy a felnőttek kellett kiszabadítsáka kezéből, s utána hamarosan hazavittek minket. A Deák Ferenc utcai ház földszintje, ahol a konyha meg acselédszobák voltak, tele volt fojtott hangú suttogásokkal azokban a napokban. Itt ez történt, ott az. Aszilvási intézőt elevenen nyúzták meg az oláhok, a tancsi kastélyt kirabolták,Bethlen Pált fához kötözve ostorozták. Hogy mi volt igaz mindebből, mi nem,soha se tudtam meg. Aztán megjött karácsony estéjének a napja. Hideg szél fújt,esett a havas eső már második napja. Dél fele lövéseket lehetett hallani,ágyúlövéseket, Apahida felől. Délután lovas szekér zakatolt végig az utcán,csendőrök kapaszkodtak rajta, sisakjukon vadul tépte a szél a kakastollat. Alovak vágtatva rohantak a szekérrel, a csendőrök meg rikoltoztak: „Jönnek az oláhok! Be a házakba, mindenki! Itt vannak már aHonvéd utca végén! Zárják be a kapukat!”Tovazörögtek. Olyan csönd lett utánuk, mintha az egész városvisszafojtotta volna a lélegzetét. Az utcára néző emeleti ablakoknáltömöttödtünk mindannyian, csak apám és nagyanyám nem. Ők ketten a nappalibanültek. Apám olvasott, nagyanyám rakta a kártyákat, mint mindég a kis asztalon. „Jönnek az oláhok!” kiáltottam be hozzájuk, a nappaliba, deapám föl se nézett a könyvéből, úgy mondta: „Ha jönnek, elmennek.”Drága jó apám, valóban hitte is, amit mondott. Mi pedigszorongtunk az ablakoknál és lestük az utcát. A havas eső elállt, de az ég felhősmaradt. Alacsonyak voltak a felhők, hasukkal a háztetőket súrolták. Korán voltmég, de máris sötétedett. Aztán megjelentek az utcán az első oláhok. Gyalogosanjöttek. Nem is léptek egyszerre, ahogy katonákhoz illett volna. Gyűröttekvoltak és rendetlenek. Soknak bakancs se volt a lábán, bocskorban csoszogtak. „Itt vannak”, szólt be nagynéném a nappaliba. Apám letette akönyvet, fölkelt a karosszékből s odajött az ablakhoz. Aztán csak ennyitmondott: „Csürhe ez, nem hadsereg. Úgy kisöpörjük ezt a szemetet innen, hogylábuk se éri a földet. Csak térjen magához az ország.” Azzal visszatért anappaliba és olvasott tovább. Az oláhok pedig jöttek, jöttek, rendetlen sorokban,megtöltötték az utca mindkét oldalát, még a középső piacot is, aholreggelenként a kofák szoktak ülni, ernyőik alatt. Jöttek, jöttek, megállásnélkül. Lassan, piszkosan, rendetlenül, csak jöttek. Be a főtérre, át a főtérens tovább az Unió utcán, Monostor felé. Mint egy nagy, szennyes árvíz, csakjöttek. Sötétedett. A lámpagyújtó ember, aki az utcai gázlámpákatszokta volt sorra gyújtani, nem volt sehol. Talán nem engedték ki az oláhok azutcára? Talán megkötözték? Meg is ölték talán, s ezentúl sötétben leszünkodakint? Ezek a gondolatok ránehezedtek a lelkemre s összeszorították a torkomat.Ott álltam nagynéném és mostohaanyám között, orrommal az ablaküvegen, s ahogyfölnéztem rájok, hogy megkérdezzem, mi lesz ezentúl lámpagyújtó ember nélkül,döbbenve láttam, hogy könnyek gördülnek alá mindkettejük arcán. Sírtak.Megijedtem ettől. Tudtam, hogy amikor felnőttek sírnak, akkor nagy baj kelllegyen. Valaki meghalt, vagy még annál is rosszabb. Ekkor kicsi Margit hirtelenmegszólalt a másik ablaknál, a maga cérnavékony hangján:„Mamika… mikor lesz karácsony?” Átfutott a mi ablakunkhoz,és meglátta édesanyja arcán a könnyeket. Síróra állt a szája egyszeribe. „Nem hoz többé karácsonyfát az angyal?” kérdezte pityeregve.Nagynéném magához ölelte. „Az angyalnak ma más dolga van, lelkecském”, mondta könnyeitnyeldesve, „ma nem ér rá velünk törődni. Ma az egész ország gyászban van…”Mély csönd támadt a szavai után. Senki se mert szólni. Csakálltunk ott az ablaknál, s én nem mertem egyikre se nézni, mert féltem, hogy énis elsírom magam. Már pedig egy nemzetőrnek, aki ott viseli karján a nemzeti színűszalagot, nem szabad sírnia. Odaléptem Margithoz. „Ne félj” mondtam, s válláratettem a kezemet, „ha csak egy is ezekből be mer jönni ebben a házba, lelövöm.Ott van a puska az ágyam mellett, és töltve van!”A nappali szoba ajtaja nyitva volt. Apám fölemelte a fejétés odaszólt hozzám a könyve mellől: „Ha ott van még, akkor jobb lesz, habedugod a matrac alá, mert elébb-utóbb házkutatást tartanak itt ezek avankujok. De elébb vedd ki belőle a töltést” tette hozzá, „s dugd el azokat isvalahol.”A nappaliban már égett a mennyezetről alácsüngő villanycsillár. „Gyújtsd föl itt is a villanyt”, szólt rá Istvánra a nagynéném, „kezdsötét lenni.”Sötétedett odakint is gyorsan. Az oláhok még egyre jöttek,mintha el akarták volna árasztani a fény nélküli várost. Dia volt az, akielsőnek látta meg a csodát és felkiáltott az ablaknál: „Nézzétek!”A főtér felé fordulva állt ott nagyra nyílt szemekkel. Arranéztünk mi is. A lélegzetem elakadt. A nagytemplom felől egy fehérbe öltözött csoport közeledett.Fiúk és leányok, fehérbe öltözve, magosra emelt égő gyertyákkal vezették amenetet. Megettük, kis szekérben, széna között, kicsi Jézus. Két szárnyasangyal húzta a kis szekeret, s a szekér megett ott jött József és Mária, akirályok meg a pásztorok s hosszú sorban emberek, asszonyok, égő gyertyákkal akezükben. A járdán jöttek. A lassú menet éle elérte az utcát, s az oláh katonákmegtorpantak előttük. A gyertyás gyermekek, a kis Jézus szekerét húzó angyalok,megettük József és Mária, a királyok meg a pásztorok s a gyertyás emberek ésasszonyok hosszú sora lelépett rendre a járdáról az utca közepibe, s jöttek,lassan és méltóságosan a bámészkodó oláhok néma sorfala között. Néhányanlevették fejükről a katonasipkát és keresztet vetettek. A gyertyás betlehemimenet pedig ment tovább, egyenesen a Kárpátok Őrének szuronyos puskáratámaszkodó szobra felé. Megálltak ott, kicsi Jézussal a honvéd-szobor előtt,körülvették s egyszerre csak felhangzott odalent a betlehemes ének: „Mennybőlaz angyal eljött hozzátok, pásztorok, pásztorok…”De akkor már apám ott állt mellettünk, s nyitotta ki azablakot. „Énekeljetek ti is”, mordult reánk, s az ő arcán is láttam legördülniegy csillogó könnycseppet. A hideg decemberi levegő arcunkba csapott.Énekeltünk mi is, együtt énekeltünk azokkal odalent. A szemben lévő házakablakai is megnyíltak rendre, a mellettünk lévő házak ablakai is megteltekemberekkel, asszonyokkal, gyermekekkel, s mindenki énekelt. Az oláh katonákpedig álltak odalent bambán, s bámultak. Az ének után egy pap lépett elő, megáldotta a tömeget ésmegáldotta a szobrot. Átellenben velünk, a túlsó járdán, egy tiszt-forma emberkiabálni kezdett, de nem értettem meg a szavát. Alighanem románul kiabált, ésén csak oláhul értettem, úgy ahogy. A katonák megmozdultak, s lökdösni kezdtékodalent az embereket. „Dutye, dutye, dutye!” kiabálták s volt olyan is, akipuskatussal taszigálta a betlehemeseket. Valahol eldördült egy lövés, egymásodik, egy harmadik. A katonák ég felé tartott puskával lövöldöztek mindkétoldalon. A betlehemes tömeg meglódult s futni kezdett vissza, a templomirányába. Apám betette az ablakot. „Tegyétek be mind az ablakokat és húzzátok össze afüggönyöket”, parancsolta. Ekkor már nagyanyám is ott volt mellettünk. „Közelne menjetek az ablakokhoz”, mondta, „még meglőnek ezek a bolondok.”„Nem emberekre lőnek”, csillapította apám, „tömegetoszlatnak csak.”Álltunk a lefüggönyzött szobában, megzavarodva. AztánJánoska jelentette, hogy a vacsora tálalva van. Átmentünk az ebédlőbe. „Senki se ül le”, mondotta apám, s a hangja fátylas volt,különös, „imádkozunk… Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy… tartsd védő kezedetnemzetünk, országunk felett… s őrizz meg bennünket a gonosztól… ámen…”Már a gyümölcsnél tartottunk, amikor egyszerre csakrettenetes nagyot dördült valami odakint az utcán. A képek is megmozdultak afalon, s hallottuk csörömpölni a nappali szoba ablakait. Apám lábra szökött.„Mindenki itt marad!” parancsolta. Átment a nappaliba ésbehúzta maga megett az ajtót. Ültünk, fagyottan. Senki se mert szólni. Mikor apámvisszajött, arca sápadt volt és szürke. „Felrobbantották a gazok a Kárpátok Őrét”, mondotta tompán.Olyan mélységes harag volt a hangjában, hogy úgy éreztem, mintha levegő ismegfagyott volna körülöttünk. Tovább olvasom… →

Tovább olvasom… →

Tovább olvasom… →