"A „nép” egy olyan többnyelvű embertömeg, melynek tagjait nem köti egymáshoz semmi, csak az adott pillanat. Ezzel szemben a „nemzet” olyan közös alapokon álló ember-csoportot jelent melynek nyelve, származása, történelmi múltja
és ennél fogva jövendője is azonos.
Bizonyos „elemek” igyekeznek ezt ma elfeledtetni azokkal,
akiket idegen eszmék számára próbálnak meghódítani."
W. A.

Két éve már, hogy a magyar nép fölszabadult kínzói alól. Egy ellenséges nagyhatalom fegyvereire támaszkodva -, hogy Ady Endre hasonlatával éljünk – elébb „kipányvázták”, majd igába kényszerítették és mások épületeihez hordották vele a követ. Kínozták, gyötörték minden elképzelhető módon, több mint négy évtizeden keresztül, de végül mégis csak megszabadult kínzóitól. Szűkre faragott hazája korlátain belül a magyar nép ma tehet, amit akar. De tud-e még tenni? Tud-e még nemzetté válni, vagy annyira elgyötörték már, hogy képtelen a cselekedetre és erejéből már csak panaszkodásra telik?
Áthallatszik idáig a panasz: valójában nem sok változott, mert még mindég azok parancsolnak, akik az ellenség segítségével kerültek hatalomra. Még mindég azok ülnek a hivatalokban, akik nem régen még a kommunista elveket vallották. Még mindég azok kezében van a vagyon, akik másoktól vették el azt és hallani se’ akarnak arról, hogy visszaadják azoknak, akiktől elrabolták. Úgy tűnik, hogy mindeddig csak a szabadság árnyéka esett Magyarországra, annak napfénye nélkül.
Nép élhet árnyékban, de nemzet nem. A kérdés tehát ez: van-e még annyi maradék erő és akarat ebben az évtizedekig kipányvázott, kihasznált, megfélemlített és elgyötört népben, hogy nemzetté emelkedhessék újra?
Mert ha valóban szabadság van Magyarországon és a nép kívánsága szerint élhet, mi akadályozza abban, hogy letépje magáról a kullancsokat, vérszívó piócákat, lerázza béklyóit, elkergesse hamis prófétáit és őmaga döntse el, kiket kíván a hivatalokban látni a rendőrtől a szolgabíróig, a sintértől a polgármesterig, s a községi írnoktól a miniszterelnökig, portástól a bankigazgatóig?
Lehetséges, hogy mindez ma már csak egy időt látott vénember gondolatvilágában létezik, s a valóságban kivihetetlen, mert a halálra kínzott népből hiányzik már az erő, hogy saját sorsának ura lehessen. De lehetséges ám az is, hogy ennek a tehetetlenségnek a látszata mindössze az ájulásból ébredező nemzet átmeneti gyöngeségéből ered, amiből felocsúdva hamarosan lábra kel megint, lerázza magáról a nyakára telepedett piócákat és átveszi saját ügyeinek intézését.
Adja Isten, hogy így legyen!
(Krónika, 1993. február)

Hazánkért aggódó Honfitársaim!
Az esztendők súlya sajnos nem engedi, hogy ott legyek köztetek most, amikor úgy tűnik, hogy a történelem szekerén talán fordítani lehetne egyet végre szerencsétlen nemzetünk javára. Írásban kell tehát elmondanom mindazt, ami bennem forr és aggaszt, ahogy fölmérem mindazokat a veszedelmeket, melyek ott lapulnak a jelen és a jövendő között.
Kétségtelen, hogy nemzetünk léte a küszöbön álló választásokon múlik. A félévszázad óta uralmon levő söpredék mindent elkövet ma is, hogy a letiport, kifosztott és meggyalázott magyar nemzet öntudatát örök időre elnémítsa és engedelmes, megtört néppé gyúrja át a szenvedésektől megbénult tömegeket, hogy engedelmes rabszolgája legyen a nemzetközi tőkének.
Ennél fogva fölmérhetetlenül fontos ma, hogy:
– Fölébresszük népünk lelkében a magyar nemzeti öntudatot, a Haza szentségét, valamint azt a hűséget, becsületet és tisztességet, mely nemzetünket ezer esztendőn keresztül megtartotta és jellemezte.
– Alaposan és lelkiismereten megvizsgáljuk mindazokat a jelölteket, akik a választások versenyében részt kívánnak venni és leplezzük le azokat, akiket mint nemzetünk belső ellenségeit ismertünk meg az elmúlt terroresztendők során.
– Kövessünk el minden lehetőt, hogy egyetlen egységes párt köré tömörüljenek mindazok, akik nemzetünk jövőjét, és tisztulását híven kívánják szolgálni, és ne hagyjuk magunkat ezer apró pártra feldaraboltatni újra.
Értessük meg minden józanul gondolkodó magyarral, hogy a jövendőt csakis egy közös táborban lehet eredményesen szolgálni és a felaprózódás újra csak verséghez vezet. Egy ilyen közös párt létrehozása mérhetetlenül fontos, melyben minden magyar megleli a helyét s melynek közös programját minden magyar elfogadhatja.
Honfitársaim, a feladat súlyos és a felelősség fölmérhetetlen. Eljutottunk történelmünknek ahhoz a pontjához, amelytől az egész magyarság léte, vagy nemléte függ. Ezt tisztán látom és fölismerem. S remélem így látják mások is, és eszerint cselekednek.

(Magyarok Vasárnapja, 1994. május 8. 19. szám, Magyar Pólus, Kráter, 2004)

Minden emberfia, amikor rászületik erre a világra, feladatot hoz magával. Valamit el kell végeznie ahhoz, hogy életének értelme legyen.
Legtöbbje végig bukdácsol életének göröngyös vagy kevésbé göröngyös útján, anélkül, hogy valaha is tudatára ébredne annak, hogy valami fontos elvégeznivalója lenne ezen a földön. Van, aki lelke mélyén érzi talán olykor, hogy tennie kellene valamit, de nem tud rájönni arra, hogy valójában életének mi is az értelme! Kapkod ide-oda, próbálkozik ezzel, próbálkozik azzal, míg bele nem fárad a sok próbálkozásba, és csalódottan hagyja abba a keresést.
Csak nagyritkán akad valaki, aki rátalál életének titkára és aszerint is cselekszik. Az ilyen ember többnyire nem él hosszú életet, és rendszerint erőszakos halál áldozata lesz, mivel a feladat, amire ráismert és amit magára vállalt, ellentétben van a „földi hatalmak” érdekeivel, és így jelenléte számukra alkalmatlan.
De nézzük meg először is, hogy mi az a „feladat”, amiről beszélünk!? Minden előtt legyünk tisztában azzal, hogy a Nagy Teremtő, nevezzük Istennek, vagy aminek akarjuk, hiábavaló munkát soha sem végez. Mindennek célja van, s ez a „cél” az, ami értelmet ad a teremtésnek.
Minket, s köztünk engem is, magyarnak teremtett a Nagy Alkotó. Ez azt jelenti, hogy emberi életünk értelmét ezen a szinten kell keresnünk. Itt van számunkra, a „kiindulási pont”: magyarok vagyunk, ennélfogva magunkon viseljük (akár tetszik nekünk, akár nem) mindazt, ami ezzel a szóval jár, és amit ez a szó jelent. Ez a szó már meghatározta számunkra a keretet, melyben élnünk kell, s mely keretben életünk célja rejlik. Hiába vergődünk ellene, hiába próbálunk kitörni belőle: számunkra nincs más keret. Csak ebben a keretben élhetünk boldog, megelégedett, termékeny, emberhez méltó életet. A Nagy Teremtő rendelése szerint csak ebben a keretben lelhetjük meg életünk értelmét és célját.
Ahhoz azonban, hogy rátaláljunk erre a célra s ennek értelmére: rá kell ébredjünk arra a feladatra, amit magunkkal hoztunk, mint láthatatlan útravalót: magyar voltunk feladatára. Amit, ha becsülettel elvégzünk: elégedetten térünk vissza Teremtőnkhöz. Ha elmulasztjuk: oda kerülünk, amit emberi szóval pokolnak neveznek, s ami valójában nem egyéb, mint lelki meghasonlás. Fontos tehát, hogy idejében felismerjük és tisztán lássuk magyar mivoltunk feladatát: a nagy magyar feladatot.
Minden feladat célt szolgál. Egyetlen nagy célt: a fennmaradást. A magyar feladat célja tehát nem egyéb, mint a magyar nemzet fennmaradása.
Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amit a mai világ uralkodó szellemisége minden eszközzel megsemmisíteni igyekszik, mint az elmúlt időkből hátramaradt kísértetet, amit „nacionalizmus”-nak neveznek, és ami nem egyéb, mint az ember önkéntelen ragaszkodása múltjához, nemzeti örökségéhez és mindahhoz, ami másoktól megkülönbözteti.
Érdemes megjegyezni, hogy ennek a „nacionalista világnézetnek” a magját éppen azok ültették bele az emberi világ szellemiségébe, akiknek nemzetközi képviselői ma legádázabb ellenségei ennek a gondolatnak. Van-e nacionalistább nemzet a zsidónál, kik a maguk körében legmakacsabbul ragaszkodnak a maguk saját nemzeti törvényeihez és szokásaihoz? Akiknek nemzeti törvényeit maga az Úristen rendelte el!? Minden nemzetnek egyforma jussa van ahhoz, hogy a maga saját nemzeti eszméit kövesse s azoknak törvényei szerint éljen. A magyar nemzet törvényei semmivel sem alábbvalóak más nemzetek törvényeinél, beleértve a zsidókat is. S mint ahogy más nemzetek fiainak Istenadta jussuk van ahhoz, hogy saját nemzeti irányvonalaik szerint éljenek, ugyanez a jussunk megvan nekünk is.
Nézzük csak, hogy mik is ezek a „jussok”! Először is a nyelv. A népszokások megőrzése, nemzeti ünnepek tiszteletben tartása. A Haza földjéhez való juss, mely apákról a fiakra száll. Minden nemzetnek jogos feladata a nemzeti szabadság és az ország megőrzése, mert ennek a kettőnek a veszte a nemzet vesztét is jelenti.
Mi magyarok semmivel se vagyunk más nemzeteknél alábbvalóak. Miért igyekszünk hát elhitetni magunkkal ezt az alacsonyabb-rendűséget? Ennek csak két oka lehet: szellemi restség, vagy ami még ennél is rosszabb, az öntudat csődje.
Annyit hallottunk már másoktól, mind idegenektől, mind olyanoktól, akik hozzánk tartoznak, köztünk élnek, de az élet keserűségei már megfosztották minden nemzeti öntudatuktól, és úgy vélik, hogy lopás, csalás csak akkor bűn, ha azt velünk szemben követik el mások, de ha mi követjük el, akkor „élelmesség” a neve. Annyit hallottuk már ezt az élelmességnek nevezett új törvényt magyar földön is, hogy rendre el is fogadjuk már, mint valami „új öltözetet”, ami nem csak divatosabb, de okosabbnak is tűnik. Becsület, tisztesség, jóakarat úgy tűnik, mintha idejüket múlt fogalmak lennének. Csalóké és hazugoké a világ!
Márpedig az emberi életformának ez az új „alakzata” romlásba és pusztulásba vezet. Ha még van olyasmi, hogy „magyarok földje, magyarok országa” akkor vissza kell térnünk, de nagyon is gyorsan, a „magyarok rendjéhez”, vagyis ahhoz az ősi alaphoz, aminek becsület és tisztesség a neve, mert országunk csak így lehet újra „magyarok országa”.
Azok, akik a kommunizmus hátán belovagoltak Magyarországra és az úgynevezett „felszabadulás” után is vezető állásokban maradtak, így vagy amúgy, előbb vagy utóbb el kell tűnjenek onnan, mielőtt szemétgödörbe süllyesztik az országot. Az előbb-utóbb bekövetkezendő új választások törvényes és békés alkalmat nyújtanak majd ehhez, s ha emberek vagyunk még és magyarok: élünk is az alkalommal.
Egy teljesen új országot kell teremtsünk magunknak, ahol az erény újra erény és a hitványság hitványság. Ez nem lesz könnyű feladat, mivel az „új urak” szennye beszívódott már apránként a megmaradt nép testébe is, és sokan vannak, akik nem hisznek többé a munka erejében, hanem a törvény és erkölcs megkerülésében látják a boldogulás útját. Ennek az újfajta, megbetegedett szellemiségnek el kell tűnnie magyarok földjéről, hogy újra megbízhatóság legyen az a nemzeti tulajdonság, mely évszázadokon át becsületet szerzett a magyar névnek.
Márpedig ez nem lesz könnyű munka. A beteg testet könnyebb gyógyítani, mint a beteg lelket. Ehhez elsősorban is példaadásra lesz szükség és félős, hogy ettől a megfertőzött nemzedéktől aligha telik jó példákra, amíg csalás a gazdagodás útja és szemfényvesztés a politikai siker titka.
Elsősorban is az ifjúságot kell megmenteni a romlástól, melynek nevelője ma a pornográfia, valamint a meggazdagodás legaljasabb módszereit dicsőítő irodalom. Új, szilárd alapokra épülő ifjúsági irodalom megteremtése szükséges. Fel kell támasztanunk és beindítanunk az olyan könyvsorozatokat, melyek bennünk, az idősebb nemzedékben megteremtették azt a szellemi alapot, ami ezer viharon át is megőrzött bennünket magyaroknak és megtanított bennünket arra, hogy mi a helyes, mi az igaz, mi a becsületes és mi a magyar. Mi történt azokkal az ifjúságot formáló, lélekemelő könyvsorozatokkal, mint a „Hazafias Könyvtár”, „Filléres Könyvtár” és ezekhez hasonlókkal? Ezek voltak azok az olvasmányok, melyek megőriztek bennünket minden lélekszennyező szeméttől, melynek egyetlen célja az ifjúság megfertőzése, szellemi erejének lerombolása volt s mely szemét ma uralja a világot.
Ennek az építőerejű ifjúsági könyvkiadó vállalatnak az újjáépítése lenne ma a legfontosabb munka. Talán be lehetne még szerezni valahol a „Hazafias Könyvtár” történelmi értékű könyvecskéit és egy kis átírással újra kiadni!? Idejét-múlt vénember vagyok már, de egy ilyen ifjúságot mentő munkának az elkezdésére még alkalmas lehetnék, ha sikerül összekotorni hozzá az anyagi alapot. Tartsuk észben az ősi jelmondatot:

(Magyarok Vasárnapja, 1995. július 9. Szász (Zas) Lórántnak, a lap főszerkesztőjének szíves ajánlása alapján.)

Az utóbbi időkben egyre többen és többen teszik föl a kérdést: mikor megyek már haza?
Ideje tehát, hogy őszinte választ is adjak ezekre a kérdésekre.
Először is: bár Magyarországon születtem, hat évvel az első világháború kitörése előtt, Anglia, Franciaország és Amerika jóvoltából mégis Romániában nőttem föl – mint harmadrangú román állampolgár. Illetve Erdélyben, mely országrész ezer esztendőn keresztül családom és nemzetségem otthona volt. Küzdelmesen éltünk ott, az igaz. De pompás-szép hegyei, termékeny dombjai és völgyei mégiscsak hozzánk nőttek idők folyamán, lelkünk hozzánőtt Erdélyhez s még a lassanként beszivárgó oláhokkal is meglettünk volna. A bajt a románok hozták reánk, kiket az angolok és franciák szabadítottak a nyakunkra a Kárpátokon túlról.
Bár a világpolitika szeszélye néhány kurta-szép esztendőre visszacsatolt Magyarországhoz, a vesztett háború után mégiscsak mint román állampolgárt ítélt halálra távollétemben a kommunista vészbíróság, mely ítéletet mindeddig semmiféle törvény nem törölte el.
Így tehát ma csak Magyarországra „térhetnék haza”, ahova viszont nem köt semmi személyes, se rokoni, se földrajzi, sem emlékbeli szál, csupán a nyelv. S még az is – ahogy hírét vettem – ma már nem ugyanaz a magyar nyelv, amit én beszélek. De még így is hazámnak tudnám nevezni a magyar földet, ha ez valóban a megmaradt magyar nemzet szabad hazája lenne, mely nemzetnek magam is egy távol esett gyümölcse vagyok.
De bárhogyan is keresem a „felszabadulás” után még megmaradt magyar nemzet nyomát Magyarország mai lakosainak, főként politikai képviseletének megnyilatkozásaiban: nem lelem sehol. Mindössze egy „népet” látok ott csupán, egy meggyötört, sokat szenvedett népet, mely megtanulta, hogy bizalmatlan legyen és önző, amikor csak módja van hozzá. Ezt a népet ma nagyobbára olyanok vezetik, akik pozícióikat még a nemzetközi kommunizmus zavaros vizeiben szerezték meg, s akik nem a népet szolgálják, hanem érdekeket, s piacon árulják még ma is mindazt, amit a hajdani nemzeti vagyonból megmaradt. Ha én ma „hazamennék” oda, vagy lebunkóznának egy esztendőn belül, vagy bolondokházába zárnának mint „közveszélyes őrültet”, aki veszélyezteti az ország nemzetközi helyzetét és kitűzött irányvonalát.
Vén fejjel még valami kis bölcsesség is ragadt reám az évek során, és ha nehezen is, de megértettem, hogy az, aki nem lelné helyét egy változott világban, az csak maradjon ott, ahol már vackot kotort magának valahol.
Különösképpen, ha még csak nem is hívják.
„Nemzetünk örökkévaló erőforrása maga az ÚR-ISTEN. Ennek az egyszerű igazságnak a tudata pedig az a kapcsolódó szerkezet, ami ezt az erőforrást nemzetünk javára értékesíteni képes!” – Nagyapám mondotta volt ezt több mint hatvan éve, ahogy ott ültünk a borízűalma-fa alatt, a kispadon.
Bizony, sok idő eltelt azóta. Íme, átléptem én magam is jó ideje már a nyolcvanat, s a gonoszság árvize, mint egy nagy szennyes hullám elnyelte Magyarországot, s néppé alázta az egész magyar nemzetet. Vajon mit mondana Nagyapám, ha köztünk lenne most? Alighanem ezt: „Ideje lenne már visszatérni nemzetünk örökkévaló erőforrásához, az ÚR-ISTEN, ahogy azt annak idején mondottam volt neked!”
Nocsak. Gondolkozzunk ezen egy keveset. Miből állna ez a visszatérés? Alighanem ebből: tisztázzuk a fogalmakat. Az „élelmes” szó nem fedi a tolvajt, a csalót, a rablót. A mástól elrabolt ház vagy föld nem jelent „otthont” a rabló számára, mindössze „zsákmányt”. És így tovább.
A „nép” egy olyan többnyelvű embertömeg, melynek tagjait nem köti egymáshoz semmi, csak az adott pillanat. Ezzel szemben a „nemzet” olyan közös alapokon álló ember-csoportot jelent melynek nyelve, származása, történelmi múltja és ennél fogva jövendője is azonos. Bizonyos „elemek” igyekeznek ezt ma elfeledtetni azokkal, akiket idegen eszmék számára próbálnak meghódítani.
Javaslom, hogy kezdjünk el gondolkodni ezeken a kérdéseken mielőtt egy új nemzedék felnő és fizetett „pecérek” elidegenítik mindattól, amit ma „ósdinak” neveznek és emiatt, szerintük, szégyellni kellene.
A magyar nemzet – bár sokan próbálják eltemetni – ma is él és sajog egy olyan szellemi elnyomás alatt, melynek egyetlen célja, hogy megszerezze a hatalmat az ország és annak népe fölött.
Nocsak: gondolkozzunk ezen!
„Eridj, tűnődj és szedd össze magad!” – mondotta volt Nagyapánk valami jó nyolcvan esztendővel ezelőtt, valahányszor panasszal fordultunk hozzá, legyen az megoldhatatlannak látszó iskola-feladat, vagy bármi egyéb. „Eridj, tűnődj és szedd össze magad!” Ez volt Nagyapánk orvossága minden nehézség ellen, amit az élet utunkba állított. Nyolcan voltunk unokák, és megtanultuk hamar, hogy Nagyapánk orvossága minden egyébnél többet ért.
A hajdani unokákból ma már csak én maradtam, egyedül. Ezekben az utóbbi években azonban „vén fejjel is” gyakorta éreztem újra Nagyapánk egyszerű, tömörré sűrített orvosságának szükségét emberi és magyar életem sok megbokrosodott nyavalyája ellen.
„Tűnődj!” Időbe került, míg ennek a jelentéktelennek látszó kis szónak az értelmét sikerült megfejtenem. Tűnődés – elmélyülő gondolkodást jelent, ami nélkül a föl-fölbukkanó bajok megoldásának útjait lehetetlen lenne fölfedezni, különösen, ha ezek személyesen érintenek bennünket. Ennek a tűnődésnek időszerű sürgősségét Nagyapánk az „eridj” szócska előzetes hozzáadásával emelte ki. „Eridj, tűnődj!” – szólt a parancsolat s nyomban utána meg is jelölte ennek a tűnődésnek a célját is: „szedd össze magad!” Nyelvünknek ez a sajátságos kifejezése azt jelenti, hogy állítsuk csatarendbe gondolatainkat, gyűjtsük össze a bennünk rejlő erő-tartalékot és fordítsuk minden figyelmünket a szóban forgó kérdés megoldásának irányvonalába.
Miért kezdem mondanivalómat ezzel a nehézkesnek látszó bevezetéssel? Mivel a baj, amivel küszködök, egymagába’ véve is nehéz, ennél fogva orvoslása még nehezebb. Ha itt ülne most velem szemben Nagyapám: tanácstalanságomat látva tanácstalanságomat látva összevonná borzas szemöldökét és rám mordulna: „Nocsak! Fontos lenne számodra a baj megoldása, vagy nem? Ha nem, akkor ne bosszants vele se engem, se magadat! De ha valóban fontos, akkor köpd meg a markodat s fordulj szembe vele! Megoldhatatlan baj nincs ezen a világon, csak gyönge ember van, aki megijed a saját árnyékától! Nocsak, hadd lássuk azt az árnyékot, ami a lelkedet rongálja!”
Hát ez bizony súlyos nagy árnyék, sötét és ijesztő. Nemzetem jövendője aggaszt. Nagyapám első tanácsát megfogadtam: összeszedtem magam, úgy ahogy. De most mi legyen? Nagyapám mondaná: „most az, hogy nevezd meg emberi szóval, magyarul, hogy mi hát a baj?” S én mondanám: „Ezeréves gyökeremet kitépték a földből! Földönfutó lettem! Idegenek uralkodnak ma a magyarok földjén! Örökségünk dobra került! Darabonként adják el hazánkat, s nincs, ki szót emelne ellenük, mert aki szót emelhetett volna, azt vagy legyilkolták, vagy kiűzték! Magyar nemzet nincs ma, csak nép van! Százféle irányba szalad, százféle nyelven beszél! Eleget mondtam?”
Nagyapám pedig bólintana, komoran, homlokán elmélyülnének a ráncok.
„Eleget mondtál – bólintana –, de valamiről megfeledkeztél!”
„Miről?” – kérdeztem én.
„Hát az Úristenről!” – mondaná, s hozzátenné: „Nemzetünk örökkévaló erőforrása, minden időben, maga az Úristen volt! S ennek tudata, valamint gyakorlati alkalmazása volt az a kapcsoló szerkezet, ami ezt az erőforrást nemzetünk javára fordította! S értékesítené ma is – tenné hozzá –, ha élnétek vele, ti boldogtalanok!”
Bizony, ezt mondaná Nagyapám, ha itt lenne közöttünk. A kérdés tehát ez: képesek vagyunk-e tudatosítani, úgy önmagunkban, mint a többi magyarban, az Úristen fogalmát, mint egy valóságos, élő erőforrást? Mert ehhez bizony nem elég, ha csak mondjuk, hogy hiszünk Istenben. Ezt bizonyítani is kell ám!
És mi be is akartuk bizonyítani.