Turcsány Péter: Ki volt Wass Albert? (Mű és életrajz – előtanulmányok)

Ki volt Wass Albert?Opusz és Biográfia – (előtanulmányok)

Jelen összefüggő írás darabjai többnyire válogatások előszavai, vagy élő előadások partitúrái, amellyel Wass Albert életművét próbálta megközelíteni és megismertetni írójuk a nagyszámú olvasóközönséggel.
Az írás 100 lábjegyezet is tartalmazott, de honlapra való feltöltéskor ezeket mellőznünk kellett.

 

1.    Féltő nagyapára leltünk

 

„A kényelmes napokról nekünk le kell mondanunk: harcok idején, történelmi fordulóban, eszmék és népek elkeseredett mérkőzésekor születtünk, de a nagy időkhöz nagy nemzedék kell, s megéri, hogy a szerepet vállaljuk, összefogjunk, mint még soha, s a nyomasztó jelenben is tántoríthatatlan bizalommal dolgozzunk és mindent megtegyünk a szent célért, azokért, akik utánunk következnek.”
Márton Áron: Templom és iskola, 1939

Ahogy haladtak előre az órák, hetek és hónapok, gyűltek a jegyzetek, az idézetek és a felhasználásra váró memoárok, emlékezések, egyre erősebben nyomult felém a felismerés: a megalázott, de szellemében mégis függetlenséget áhító magyar nemzet 20. századi ra(b)pszódiájának történetét kell feltárnom ahhoz, hogy Wass Albert életéről írni tudjak.
Nagy idők nagy nemzedékének hazánkban és a Kárpát-medencében legelnémítottabb (fél évszázadon át „szív-némaságra ítéltetett”) írófejedelmét kell minden meglévő és leendő magyar olvasó lelkébe haza szállítanunk: hamvainak újra és újra történő hazaszállítása (sziklába helyezése és erdőkbe szórása) mellett és helyett a Feltámadás misztériumába kell ismét beavatnunk sokat szenvedett és még többször félrevezetett nemzetünket.
Úgy tűnik, minden új évszázadot egy-egy feledésre és megtagadásra ítélt nemzeti géniusz újraébresztésével kell kezdenünk. Miképpen tette ezt a magyar nemzet II. Rákóczi Ferenc csontjainak a Kassai Dómban történt újratemetésekor, úgy kellett tennie és tette is ezt a Kráter Műhely Egyesület kiadógárdája Wass Albert írói hagyatékának és életművének megjelentetésével. Számtalan önzetlen segítőnk van, felsorolásuk szinte lehetetlen, kutatók, szemtanúk, jogászok, irodalmárok, előadók, pályázó diákok és tanárok sokasága áll minden föllelt betűnk mögött, minden kiadott munkánk mellett.

Wass Albert a 20. század magyarság tragédiáinak előjátéka idején született, 1908-ban, amikor történelmileg véglegessé és visszafordíthatatlanná vált a Monarchia és a későbbi antanthatalmak érdekköri szétválása. VII. Edward és Ferenc József 1908-as cseországi fürdőtalálkozása már jelezte a 20. század vérgőzös folytatásának diplomáciai előkészületeit:

„VII. Edward, Anglia királya próbálta rábeszélni az öreg Ferenc Józsefet: ne kösse a Monarchia sorsát Németországhoz. Csakhogy Ferenc József már fiatalabb korában is nehezen hajlott az okos szóra. Makacs volt mindig, most meg már csökönyös. Felséges vendége kibeszélhette a lelkét, ő nem ingott meg. Az oroszok ellenében – erősködött – ő nem nélkülözheti a német szövetséget.
Edward végül is felhagyott a reménnyel, hogy ezt a konok vénembert valaha is meggyőzheti. 1908-ban járt nála utoljára. A búcsú perceiben a Ferenc József mögött álló angol nagykövet nem állhatta meg, hogy hangosan meg ne jegyezze: »Azt hiszem, hogy őfelsége élete nagy esélyét mulasztotta el.«
Az elmulasztott esély azonban nemcsak ezé a hetvennyolc éves aggastyáné volt. Az utolsó nemmel ő egész Európát odadobta az immár elkerülhetetlen háborúnak s a Habsburgok évszázados birodalmát az enyészetnek. Ezzel pedig a történelmi Magyarország sorsa is megpecsételtetett.
Íme, ez volt az európai háttere annak, ami a századforduló után hazánkkal történt.”

Az írót életeseményei a 20. század első felének egyik koronatanújává teszik. A románok 1918 december 23-i kolozsvári bevonulását, majd másnak Karácsonyestén a Kárpátok őre Deák utca-i szobrának felrobbantását családja körében éli meg a gyermek. Abban a Deák Ferenc utcában, amelynek családjai ötvenegynéhány év leforgása alatt két miniszterelnököt is adtak a magyar hazának (báró Bánffy Dezsőt és gróf Teleki Pált).
„Az első világháború következményeképpen 1918 decemberében a román hadsereg elfoglalta szülőföldemet, Erdélyt, ami addig Magyarország részét képezte – emlékezik vissza 1979-es Rövid önéletrajzában az író –. 1919. január 19-én, tízéves kisfiúként részt vettem azon a kolozsvári utcai tüntetésen, ahol a magyarok önrendelkezési jogukat követelték, annak szellemében, ahogyan azt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghatározta. A tömegre rálőttek a románok. Családomból többen megsebesültek, néhányukat letartóztatták és megverték. Amint megpróbáltam fedezéket keresni magamnak, golyók süvítettek körülöttem, és emberek hullottak a földre mindenfelé. Ez volt számomra a megváltozó világ első bemutatkozása. A nemzeti méretű tiltakozás ellenére Erdélyt mégis Romániához csatolták, és ezzel elkezdődtek kisebbségi sorsunk rémségei. Meg kellett tanulnunk románul, és megtiltották, hogy anyanyelvünket nyilvánosan használhassuk. Létünk minden vonatkozásában hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettünk.”
Érdemes elidőznünk az utcai tüntetés egy személyes momentumánál, mert maga Wass Albert is többször visszatér erre az epizódra, isteni elrendelés első jeleként is értelmezhetjük: „Tizenegy éves koromban akaratom ellenére román állampolgár lettem, és 11 nappal születésnapom után megismerkedtem a kisebbségi élet bajaival is: 1919. január 19-én, Kolozsvár magyarjai tüntető felvonulást rendeztek a főtéri New York szálloda elé, ahol az új határmegállapító bizottságot vezető francia tábornok lakozott. A román katonaság sortűzzel oszlatta szét a magyar tömeget (a francia tábornoknak azt hazudták, hogy kommunisták akarták őt megtámadni). A tüntetésnek 18 halottja és 38 sebesültje volt. Én futottam, akár a nyúl, nagyapám Deák Ferenc utcai házáig, s csak a báránybőr sipkát lőtték le a fejemről.
Az I. világháború utáni antant és román megszállás körülményeiről itt egy gyermek szemtanú emlékezik, szavaihoz nem férhet kétség, Trianon gyermeke beszél a magyarságot ért méltánytalan bánásmódról, a magyar területek megszállásáról, s később, felnőttként mindhalálig, ahol teheti, folyamatosan tiltakozik majd a magyarság etnikumának román beolvasztási kísérletei ellen.

Wass Albert a Farkas utcai Református Gimnáziumban tanul. Erdőmérnöki tanulmányait Debrecenben a pallagi főiskolán, majd a németországi Kohenheimben végzi, s a párizsi Sorbonne-on fejezi be. A román impérium alatti Erdélyben nem tehet mást, mint egyetlen gyermekként visszatér a családi birtokra gazdálkodni. Megházasodik, egyik közeli rokonát, nagynénjének lányát, Siemers Évát veszi el, Erdélyben öt gyerekük születik, akik közül az egyik korán meghal.
1936-ban ­ első regénye, a Farkasverem sikere után tagjává választja az Erdélyi Helikon írói közössége. Kós Károly, Reményik Sándor és Bánffy Miklós atyai barátsága és Dsida Jenő, Molter Károly, Szabédi László kortársi eliemerése mellett Tamási Áron, majd Nyirő József írói barátsága is köréje szövődik.
1938-ban már a legpatinásabb erdélyi írók társaságában jelenik meg a Mélység fölött című novellája a több kiadást látott Erdélyi köszöntő című nagy sikerú antológiában. (Büszkén nézem könyvespolcomon ma is az első kiadásnak a családom által megőrzött 927. számozott példányát.)
kép: az autogrammok és a belső címoldal
A kötet novellája a közel azonos időben alkotó japán Okutagawa Rjunoszuke és a későbbi írótárs, a magyar Sántha Ferenc írásművészetének erkölcsi hőfokán éreztei törvény és bűn, megtorlás és összejátszás, igazság és forgandó szerencse szinte mítikus körforgását a hószagú Kelemen havasok sziklái alatt: a magyar vadőr, az oláh vadorzó és a szász vásáros gazda történetében. A 29 esztendős író lerakta névjegyét az egyetemes irodalom asztalára.
A kötetbe válogatott írótársak névsora zordonan jelzi a szerkesztők ítélőerejének tévedhetetlen biztonságát, egy szelet irodalomtörténeti felsorolás: Nyirő József, Makkai Sándor, Tamási Áron, Dsida Jenő, Bánffy Miklós, Kós Károly és Wass Albert. Az együtt valók, az együtt lépők időben egyszeri, de kultúrtörténetünkben példaszerű találkozása a könyv lapjain. Annak az írógárdának együtt jelentkezése, amelyről Márai Sándor, a már akkor világhírű kortárs, így ír 1942-ben: „A székely, az erdélyi magyar, aki húsz esztendőt töltött el kisebbségi sorban, megtanulta  a dolgokat igazi valóságukban látni.”

 „Erdély

 

“Így írhatjuk, idézőjelben, ezt az egyetlen szót, mint az örökérvényű, sokat mondó fogalmakat, mint egy nagy és nemes szimbólumot. „Erdély”: a magyarság sziklavára, megtartója keserves történelmi időkben, egy nemzet és fajta életerejének jelképe és biztosítéka. Az ország megpróbáltatásának napjaiban sokszor Erdély adta a megmentő egyéniséget, a szellemnek azt a frissességét, amely győzelmesen szállt szembe a történelem haragjával.
A nemzet új kataklizmájában is elsőnek Erdély találta meg a szellem kivezető útját, nép és kultúra, modernség és hagyomány szinte őserejű összefoglalását teremtve meg irodalmában. Az erdélyi irodalom a nemzeti lélek győzelme a sors fölött, a tisztult magyarság öneszmélésének nagy bizonysága. Az a magasabb szféra, amelyben leszakadt magyarság és anyaország politikai határok fölött a lélek jegyében megtalálja egymást, az a magasabb légkör, amelyben fáradt napjaiban erőt, végzetében biztatást, útja sötétségében fényes ígéretet talál.
Erdély írói egy táj, egy történelem, egy nemzet szavát képviselik, az egyéniség változatosságával, a lelkiismeretvizsgálat komolyságával és a humor vigasztaló emberi derűjével. A jelen szomorú valóságából a jövő derűs valóságára utalnak, a fájdalomból a megszülető örömre. Örök magyar szó az erdélyi irodalom szava, s aki ezt megérti, szereti, az a nemzet jövője, hazai és leszakadt magyarság megtartása érdekében a legnagyobb és legszebb munkát végzi el. Erdély irodalmában egy kiért történelmi hivatástudat szól az ország egyeteméhez: fogadja a közönség oly szeretettel és örömmel, amilyen szeretet s öröm illik magvas művésziességéhez, – s a művelt magyarság emelkedett szelleméhez, műveltségi hagyományaihoz.

Erdélyi köszöntő, a könyv előszava
Az 1940-es 2. bécsi döntés a Wass-családi birtokainak szélén vonja meg Észak- és Dél-Erdély határát. Szűkebb szülőföldi tájegységének, a Mezőségnek kettémetszése sem etnikailag, sem geopolitikailag nem volt indokolt! A Teleki Intézet kiváló politikai és etno-földrajzi ismeretekkel rendelkező kutatója, Rónai András a Német Birodalom gazdasági érdekérvényesítésével magyarázza ezt a határként kirajzolt különös zsákot, hurkot.
„Kolozsvártól kelet felé a határ nagy kanyarulatot írt le, a feltűnő beszögellést nem nemzetiségi megoszlás keletkeztette. A Mezőségnek azon az eléggé gyéren lakott területén kevert magyar és román lakosság élt, egyik sem jelentős többséggel a másikkal szemben. Földrajzi szempont sem határozta meg ezt a vonalat, és a határ utakat, vasútvonalakat vágott el, Kolozsvár és a Székelyföld vasúti összeköttetése megszakadt. Ezért kellett lóhalálában megépíteni a Szeretfalva-Déva vasútvonalat.  A magyar vasútépítők és geológusok számára igen nehéz feladatot jelentett ez a Mezőség suvadásos terepén. A beszögellés a Mezőség rendkívül gazdag földgázmezőit (Kissármás) és az arra települt sokféle és jelentős ipart kanyarította ki Románia javára. (Gazdasági érdekét szolgálva, a másik félre más súlyos gazdasági terheket rótt: a gazdasági elvű területmegosztás sem könnyebb feladat, mint a nemzetiségi elvű.) A gázmezőre települt iparban jelentős érdekeltsége volt a németeknek, s ezt még növelni kívánták a következő években.
Az író Jönnek című regényében 10 nap történéseibe tömörítve, a szemtanú hitelességével, írja meg a várt felszabadulás utáni öröm és az elszakított emberek iránti bánat élményeit. Majd ezután is több novellájában ír a kettéosztottság miatt beállt közösségi, emberi anomáliákról. A Hűség bilincsében, a Máté Feri hazatér, a Kívül a métán című novellái az embert a szülőföldjén ért egyetemes sérelmekről beszélnek, egyetemes bánatról, egyetemes fájdalmakról, egyetemes érvénnyel.
Jaj, ezek az atrocitások hányszor vannak jelen mind a mai napig a politikusok meggondolatlan döntései nyomán a szegény emberiség történetében! S hányszor rejlik a cselekedetben a csattanós válasz, hányszor ismétlődik a keserű „magvetés”, de hát „búzavetés” az is, a Dél-Erdélyben maradt magyaroké:

„– Hova-hova, Stefán?
– Vetni, tanító úr.
– Éjszaka?
– Dolgozni kell, tanító úr, ha élni akarunk.
Hallgatva mentek egymás mellett, a szekér lassan csikorgott utánuk.
– Rosszul esik neked, ugye, hogy nem lesz itt Magyarország? – kérdezte hirtelen a tanító.
Telkes István felnézett a holdra és nagyot sóhajtott.
– Hát, tanító úr, ha az Úristen teszen velünk valamit, nem kérdi, hogy jól esik-e nekünk, vagy nem. Csak teszi, ahogy akarja. S mi igazodunk hozzá.
Hallgatva mentek egy darabig, aztán az iskolánál betért a tanító.
– Ne búsulj, Stefán, nem lesz neked ezután se rosszabb. Nem bántjuk mi azt, aki dolgozik és hallgat.
Telkes István újra felnézett a holdra, szemére húzta a kalapot, mélyen.
– Jóéccakát, tanító úr.
– Neked is, Stefán.
Ment Telkes István gazda a szekér előtt tovább, szembe a holddal. Olyan volt a hold, mint egy nagy tüzes kerék, mely addig gurult csak, s métát emelve a falu fölé hirtelen megállt.
Ahogy ment, háta mögött óriásira nőtt az árnyék, átesett a két ökrön, át a falu utcáján, s emberen túli távolságba nyúlt.”

Wass Albert íróként országos elismertségre tesz szert. Már nagyon fiatalon tagjai közé választja a Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Helikon, s később a Kisfaludy Társaság. Többek között a legjelentősebb magyar irodalmi díjnak, a Baumgarten-díjnak 1940. évi díjazottja, s egy évre rá újabb könyve elismeréséül (Csaba) a Klebelsberg Kunó díjat is átveheti. Írói feladatvállalása a 20. századi magyar írók között szinte példátlan. A titikzatos őzbak című önéletrajzi elbeszélés-füzére, református világlátása ellenére, a mélyen katolikus beállítottságú Pilinszky János elismerését is kiváltja. Két nagy sikerű történelmi regényt ír a szűkebb tájhazáról, a Mezőség 19. és 20. századeleji történetéről, a Mire a fák megnőnek és a Kastély árnyékában című regényeinek történelmi realitásérzéke és nemzeti önbírálata megdöbbentő, szenvedélyes, nagyvonalú. S még mesekönyvre is telik, elsősorban a gyermekeinek és a jövőben felnövőknek állít emléket a szülöföld tavainak meséivel, oláh-magyar mítoszvilágának bartóki színvonalú megörökítésével (Tavak könyve). Történelmi regénye hunok és székelyek közös eredetmítoszait realizálja (Vérben és viharban) modern lélektani ismeretek birtokában. Ifjúsági regénye pedig a többszörösen is árván maradt kamasz gyermek erkölcsi és emberi helytállásának örökérvényű oldalaival gazdagítja irodalmunkat: az nevelőszülőtől rámaradt juss visszaszerzése mellett az Egyedül a világ ellen című kisregény főhőse, Mártonka, a lelki vezetés nélkül maradt falu valódi hősévé válik.
Wass Albert írói áradásának és emberi fegyelmének szimbolikus értékeit mutatja fel Babits Mihály a Baumgarten Díj kiosztásán elmondott beszédében: „A bombazápor között íróasztalánál nyugodtan dolgozó Zrínyi az egész mai magyar irodalom jelképe lehetne, s alapítványunk ez idei névsora voltaképp ugyanazt billusztrálja, amit ez a jelkép.” A fiatal íróra nem lehetett hatástalan ez az életre szóló, megelőlegezett bizalom sem.
Ugyanebben a beszédében kifejezetten Wass Albertre vonatkozóak a következő sorok: „Aki regényíró, az egy távoli, alig ismert tájék, s egy elvonult, magának élő társadalmi osztály erkölcseit írja.” Ez a túlzó szavak nélkül elhangzó megállapítás mégis fontos az író számára, és számunkra, mai olvasók számára is. Wass Albert életében és művészetében a nagyapai hagyományként megőrzött erkölcsi alapelvek valóban meghatározóak. Erkölcsi romlás és erkölcsi helytállás mindig vonzotta, nagyobb formátumú műveinek és kisebb novelláinak is ezek a fő feszültségforrásai. Az egzisztencia határ- vagy peremhelyzeteiben megfelelő erkölcsi válaszokat keresett, s többnyire talált az író, vagy ha nem, akkor ítélete ostorként csattant akár szereplői hátán is. (Pl. Kicsi Anna sírkeresztje vagy majd A funtineli boszorkány megfogant átkai, stb.)

Más próbák, a jelen történelmének próbái is várták a fiatal apát és sikeres írót. Kései visszaemlékezésében egyszerű szavakkal foglalja össze a magyarság férfivilágának és nemzedékének háborús helytállását: „Egy évvel a felszabadulás után behívtak katonának, mentem is örömmel és büszkeséggel, hogy a magyar hazát szolgálhatom. Aztán jött a háború, melyről tudtuk, hogy jól nem végződhet. De harcoltunk, becsülettel, mert más választásunk nem volt.”

Esztendők, amik tízszeresen számítanak
„Hiába a nyolcvanhetediket taposom, s volt múltamban sok olyan esztendő, ami tízszeresen számít, mint például amit a Hitler börtönében töltöttem, ahol azzal szórakoztattak, hogy „vallatás” ürügye alatt jobb kezem ujjait tördelték sorba, vagy amikor kiküldettem a Pripjet mocsaraiba mint huszártisztet, s csak az ukránoknak köszönhetem, hogy életben maradtam.”

1943 őszén a 9. Magyar Kir. Lovasságnál zászlóaljparancsnokként részt vesz a csapattársaival a visszavonuló Ukrán Front harcaiban. Előbb a német vízi utánpótlást zavaró partizánokat leplezi le, majd katonatársait menti ki egy mocsaras vidéken át az ellenséges bekerítő gyűrűből, mindezekért másodosztályú, majd első osztályú vaskereszttel tűntetik ki, amelyekre élete végéig méltán lehetett büszke. Katonai visszavonuláskor Kijev közelében a gépkocsija alatt akna robban, s a több méteres repülés után a földet érés okozta agyrázkódás miatt „protoplazma megrázkódtatással” kezelik a front mögött, egy német hadikórházban, majd visszairányítják a hátországba.
1944 elejétől az Erdélyi Front 2. magyar hadosztályparancsnoka, Dálnoki Veress Lajos szárnysegédjeként szolgál. Januárban a dél-erdélyi, Brassóban állomásozó Német–Olasz Tiszti Bizottság mellé osztják be kommunikációs tisztként. Ekkor Sepsiszentgyörgyön állomásozik. Különleges megbízatásokat teljesítve részt vesz a dél-erdélyi román visszaélések és atrocitások kivizsgálásában, majd folyamatosan teljesíti szeretett parancsnoka utasításait egészen Horthy Miklós sikertelen átállási kísérletéig, a tragikus emlékű 1944. október 15-ig.
Előtte még, október 9-én látja utoljára Vasasszentgothárdon a későbbi romon uralom alatt lerombolt szülői házat. Nevelőanyja emlékönyvében az író így emlékezik meg a búcsúról: „Régi emlékek fájó melegével a szívemben búcsúzom a régi otthontól, melyet elsöpör ma a történelem vihara. De hiszek abban – ha van Isten valahol az életek és sorsok fölött –, hogy visszatérünk egyszer, s ha a ház, mely fölnevelt, újra otthonná válik, hogy kivirágozzon belőle új évszázadokra a győzedelmes élet.”
Ahogy Petőfi Bem apót a végzetes csatáig, úgy követte Wass Albert is D. Veress Lajost az SS-letartóztatás pillanatáig, mikor az írót is őrizetbe vették, a németek által akkor okozott újjcsönttöréseire több alkalommal is visszaemlékezik, noha egy nap után szabadon bocsátják, s az újonnan kinevezett tábornokok alatt még tovább szolgál. Több ütközetben részt vesz, s az Erdélyből kivándorló civil lakosság exodusának biztosítótiszti feladatait is nehéz helyzetekben ő látja el.
Vezérezredesét sopronkőhidai börtönében meglátogatja, ahol éppen ő buzdítja emigrációba vonulásra, hogy folytassa az Erdély önállóságáért folytatott küzdelmet, törtetlenül, egész életén keresztül.
Erdélyi magyarok nemzetmentő kísérlete
1943 nyarától Wass Albert Dálnoki Veress Lajos irányításával egyik jelentős szervezője volt a német majd szovjetellenes, de később a szovjettel kollaboráló erdélyi magyar ellenállási mozgalomnak. A Magyar Mentési Bizottság cionista vezetőségével közösen több mint 12 000 zsidó lakos életét mentették meg, elrejtve őket a német deportálások elől. Az író saját Ratosnya környéki vadászházában is rejtett zsidó családot.
Vezető magyar katonák, egyházi emberek, politikusok, tudósok, szerzetesrendek segítségével „a 165 000-es észak-erdélyi zsidó népesség egynegyede élte túl a holokausztot”.
Majd különös fintora sornak, hogy 1944 őszén éppen a mozgalomnak az Erdély földjén maradt tagjai alapították meg a román soviniszta düh megfékezésére az Erdélyi Kommunista Pártot. Ennek előtte két hét leforgása alatt több mint 50 000, katonai véderő nélkül maradt, magyar parasztot öltek meg román fegyveresek.
A kudarcra ítéltetett nemzetmentő kísérlet vezetőit, ill. résztvevőit később, 1944 december 18-a után, a Moszkvábol irnyított Államvédelmi Hatóság kivégeztette, bebörtönözte vagy a Duna-delta „Gulágjaiba” vitette.
„A vád mindig ugyanaz volt: kollaborálás a németekkel és népelnyomás. Pár hét az államvédelmisek börtönében, és az emberek a legelképesztőbb vádakat is beismerték. A »népbíróságnak« mindössze annyi dolga maradt, hogy meghozza ítéleteit és mozgassa a bábokat. Hatszáznyolcvanhat embert ítéltek halálra egyetlen év alatt, és kétezer-hatszáznyolcvanhét ember kapott hat évet meghaladó börtönbüntetést. Az elítéltek között volt az ellenállási mozgalom háromszáztizenegy tagja is.”

Az 1944. október 15-e utáni eseményekről Wass Albertnek Az Antikrisztus és a pásztorok című regénye és az emigrációban önálló könyvként kiadott Valaki tévedett című novellasorozata nyújthat lélek- és társadalomrajzban is hűséges látomást. Álljon itt, előzetesként, az író ún. Rövid életrajzának egy ide kívánkozó részlete, nyers visszaemlékezésként, megidézően:
„Októbertől csapataink Erdélyen majd Magyarországon keresztül vonultak vissza, erős orosz-román támadások közepette. Ennek ellenére mégis elég sokszor sikerült hosszabb-rövidebb időre visszahódítanunk egyes városokat és falvakat, ahol a románok és oroszok néhány napot töltöttek. Amit ott láttam, sohasem tudom elfelejteni: halálra erőszakolt magyar lányokat, egészen kicsiket, hároméveseket is, megcsonkított, lefejezett magyar férfiakat és nőket. Az a gonosz vérengzés, amelyet a románok és oroszok a magyar civil lakosság ellen elkövettek, mindent felülmúlt, amiről valaha is hallottam.”
Ahogy írja: a volt 2. magyar hadosztály Tasnádtól a Tisza-mentén keresztül, Győrön át Sopronig tartó visszavonulásában aktív szerepet vállal, főként a frontok a Nyugat felé menekülő civil lakosságot védve. A hazát március 31-én hagyja el, szűkebb családjával együtt, az utolsó civileket szállító vagonnal, orosz gránáttűzben. „Én nem menekültem, mindig csak visszafelé harcoltam” – nyilatkozza egy későbbi interjúban.

A trianoni nemzedék nem felejthető írógéniusza előbb németországi menekültként, lágerlakóként, majd milliomosok családtagjaként ugyan, de szerény éjjeliőrként írja meg az Adjátok vissza a hegyeimet! című feledhetetlen munkáját, és a már klasszikusnak számító A funtineli boszorkány című regénytrilógiát.

Hihetetlen, hogy ebben az időben veti papírra még az Erdők könyve című példázatos állattörténeteit, és különös, groteszk történetsorozatát, A rézkígyó című öt tételes munkáját is, amely Mózes Teremtés-könyvének abszurd parafrázisaként értékelhető, a világháborúk utáni újrakezdés abszurdjának. Ír a háború vesztes népeinek fiataljairól is egy életkezdő kisregényt Örökösök címen, mintha a korabeli filmes újhullám  alkotóival (a francia Rasnaissel, az olasz Fellinivel és a magyar Radványival) közös 2. világháború utáni nyitóhangot ütné meg a magyar írótárs. Erdélynek a román impérium alatti életére visszatekintve, a magyarság háborúvégi egzodusát is hűen ábrázolva írja meg erkölcsi példázataiban is felejthetetlen regényét: az Ember az országút szélén című kötetet, amit még szintén Németországban jelentet meg Ugyancsak még Európában kezdi el a Közép-európai élet társadalmi-filozófiai összegzésének szánt Elvész a nyom című nagyregényét is.
A Te és a világ című kisprózai-bölcseleti munkája az értékkereső ember háború utáni önmeghatározására tesz nagyszerű kísérletet. E kicsiny könyvet tömörsége, humánuma, egyetemessége Hamvas Béla életművének jeles darabjaival rokonítja.
1951 nyarától, az Egyesült Állomokba történt kivándorlása után az emigráció szellemi vezéreként, anyagi- és munka-áldozatokat hozó szervezőjeként, később könyv- és lapkiadóként, publicistaként és politikai tanulmányok szerzőjeként képviseli és tartja napirenden a magyarság ügyét, kölönösen a román soviniszta hatalomnak egyre fokozottabban kiszolgáltatott Erdély ügyét.
1952 májusában, első házasságát törvény szerinti értelemben semmisnek tekintve, Elizabeth McClainnal esküszik meg. Szimbolikus értékű, hogy Nyirő József halála után, 1954-ben őt kérik fel a patinás hírű Kossuth Kiadó igazgatói tisztére. Több emigráns lapnak lesz felelős kiadója vagy társszerkesztője, közülük kiemelkedik a Dr. Soos Géza által alapított Új magyar út (1950-1956).
Nem kis részben második felesége segítségével és saját munkája révén megbecsült tagja lesz az USA társadalmának. 1957-től nyugdíjaztatásáig a floridai, gainesville-i egyetem tanára. Fiai közül négy Amerikában él, egy Németországban.
Megalapítja és jelentős áldozatokkal működteti is az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet (1964), angol és magyar nyelvű kiadványokkal. Angol nyelvű lapokkal tartja életben a kossuthi Duna-menti Konföderáció eszméjét éppúgy, mint a kisebbségi magyar lét elleni igazságtalanságok számonkérését a szlovák, a román és szerb állammal szemben (Danubian Resarch and Information Center (1966), Transilvanian Quarterly (1979), Hungarian Quarterly (1984), Central European Forum (1988). Nemzetközű jellegű tevékenységéért és művei esztétikai értékének elismeréséül a Száműzött Írók Amerikai PEN Klubjának tagjává választják.
A trianoni, majd párizsi béke-diktátumokat soha el nem fogadó, s a magyarság méltányos igazságszolgáltatásáért szüntelenül harcoló közírói munkásságát mindvégig kiegészítette a tragédiákat részvéttel átélő és láttatni tudó alkotó ember igényes, látomásos, de mégis dokumentatív erejű szépirodalmi életműve.
Ma már a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal 20. századi párdarabjának tekinthetjük a nemzeti ünnepeinken oly gyakran felhangzó Üzenet haza című költemény-zsoltárát. Wass Albert a trianoni magyarság nagy nemzedékének nagy személyisége, nagy idők koronatanúja. Maradandó értékű alkotását 1947. március 15-e alkalmából írta, emigrációs társai erősítésére. Távol a hazától, „bújdosó”-ként, „hontalanul”.
Írói hitvallását maga is a nemzete és a kárvallott embermilliók melletti tanúság-tétellel kapcsolja össze:
„A szellemi ember felelőssége nem ismer megalkuvást, és a jövendő könyörtelenül számon kér tőle minden kimondott szót. Az emberiség nagy pereiben a szellemi ember a koronatanú: eskü kötelezi arra, hogy az igazat vallja, csak az igazat, és elhallgatás nélkül a teljes igazságot. Tanúvallomásától függ a perek kimenetele, és ha hamis tanúnak bizonyul: világkatasztrófákat von maga után. Köteles kimondani hangos szóval az igazságot, kínzókamrában és bitófán éppen úgy, mint bársonyszékben. A világzűrzavar mai állapotának megszüntetése, az apokalipszis dübörögve közeledő rémségeinek elhárítása, az emberi társadalom békés összhangjának megteremtése nem atombombákon, halálsugarakon és rakéta-repülőgépeken múlik, hanem egyedül azon, hogy az elkövetkezendő tíz esztendő alatt a népek szellemi embereinek lesz-e erejük letépni orrukról a korszellem hazug szemüvegeit, és lesz-e bátorságuk kimondani az igazságot.”
A zsoltáros idők és a homéroszi hang megtalálta költő-epikusát, de megtalálta „hősét” is: a trianoni igazságtalansággal sújtott, majd a 2. világháború vesztes magyarságát, a kiválasztott nép helyett a veszélyeztetett népet, a létében szétszaggatottat, a nemzetlététől majdnem megfosztottat:

„Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.”.

A 60-as évek közepétől a 80-as évek végig meghívásokat teljesít, előadást előadásra tart, nemzetközi fórumokon is. Angolul ír és szerkeszt, a magyar nemzet önkéntes diplomatájaként száll szembe minden elérhető fórumon Ceausescu nönkényuralmával és nemzeti elnyomásával
A Securitate, a román titkosrendőrség többször tett kísérletet az író megfélemlítésére, elhallgattatására, sőt megöletésére. 1979-től többször próbálták kiadatási kérelemmel Romániába szállíttatni az írót egy 1946-os, hamis tanúvallomásokon alapuló, romániai népbírósági ítéletre hivatkozva. Az USA és az FBI mindannyiszor elutasította Ceausescu álságos kiadatási kérelmeit. Ugyanakkor 1985 őszén „Securitate-terroristák” bizonyítottan gyilkossági kísérletet követtek el Wass Albert ellen a clevelandi Holiday Inn Hotelban, amely csak az INTERPOL jól-értesültsége és bűnmegelőző munkája miatt hiúsult meg.

Wass Albert írói alkotóerejét nem törik meg közéleti harcai, sőt az erdélyi mgyarságért folytatott szinte népmozgalmi feladatai sem hátráltaják írói életművének további kibontakoztatását. A szerző által élete legfontosabb művének tartott: A funtineli boszorkány című három részes nagyregénye 1956-ban német fordításban, majd 1959-ben magyarul is eljut az olvasókhoz. A női lét kihívásait a három rész három módon abrázolja: 1. kiszolgáltatott árva, havasi kamaszlányként, 2.  boldog szeretőként, szülő nőként és csalódott anyaként 2. a hegyi tolvajok között is szent sorsú látnokként, aki szembeszáll az antikrizstusi pópa kísértő prkatikáival is.
1957-ben, majd 1958-ban Európában és Amerikában is megjelenteti a 2. világháború utolsó napjairól szóló tragikus munkáját, Az Antikrisztus és a pásztorok című regényét, egy vak leány és egy erdélyi faluközösség passio-értékű ábrázolását. 1965-ben kiadja az 1951-ben megírt Tizenhárom almafa folytatását, az Elvásik a veres csillag című szatírikus regényét, míg az előbbi regény a 2. világháborús időszak elé tart torz tükröt, addig az utóbbi munka a balkáni kommunizmus embertelenségének fergeteges humorú leleplezése.
1964-ben ismét a fasizmus és kommunizmus közös eredetvidékét vizsgálja a nagysikerű Átoksori kísértet című regényében. Mindent megkísérel, hogy az 1956-os magyar szabadságharc leverésének tragédiájára is felhívja az olvasók figyelmét. Az 1952-ben kiadott Why című kisregényét kibővíti az 1956 magyar hőseinek történetével, amelyet Magukrahagyottak címen 1967-ben ad ki, megterenmtve a polifónikus történelmi regény magyar műfaját.
A Kard és kasza című kétrészes család- és személy-történeti regényét 1974-ben adja ki saját költségén. A Halálos köd Holtember partján című könyvével már-már a krimi eszközeitől sem visszariadva kívánja bemutatni a világnak a Közép-európai magyarság 20. századi vesszőfutásait.
A Hagyaték című könyve Erdély látóembereiről, táltosairól, és azok tanításairól szól egyetemes érvényű üzenetekkel és szépséggel.
Utolsó, már a visszavonulás jegyeit magán viselő írói periódusában dolgozik a Voltam címen tervezett életrajzi kötetén. Ehhez dolgoza fel, többnyire novellaszerű részletekben, maga és nemezete emlékeit. A kötet csak posztumuszként szerkesztve látott napvilágot. Wass Albert a tervezett címválasztással tudatos és átgondolt történelmi dimenziót ad saját életének! Sieyes abé arra kérdésre, mit cselekedett a francia forradalom és terror éveiben, bölcs fölénnyel felelte: J’ai vécu. (Voltam.) Wass Albert is ezzel a történelmi bölcsességgel várta a román impérium(ok) és bolseviki rémuralmak végét.

Valaki tévedett. Egy vékony füzet, az amerikai emigrációból. Egy 1970-ben napvilágot látott, tematikus időrendben szerkesztett füzet, amely képes katartikusan megváltoztatni a 2. világháború szovjet előretöréséről kialakított, vörös romantikával megfestett képünket. (Valaki tévedett, Kicsi Anna sírkerezstje, Vitézek migazsága, Az újaradi vértanú, Marika hitet tesz.)  Az álirodalmak álságos ábrázolásainak világáról lehullt a lepel. A front vonulásával fokozódik a tragikus teher, ami a népre hárul. Szenvedés tisztítja és teszi erkölcsileg maradandóbbá a történelmi hatalmaknak és az emberi gonoszságnak alávetett népeket. Ez a vékony kötet visszaadja a méltóságát az önhibájukon kívül vesztessé vált kisebb Közép-európai népeknek is: ukránnak, ruszinnak, lettnek, lengyelnek, románnak, magyarnak.
Történészektől „történelmi zsákutcáról”, „utat vesztett nemzedékről” hallhatunk. Wass Albert embertelen helyzetekbe sodort hősei mégis az emberség példáival tűnnek ki az erköcsi romlás örvényeiből. Hősi, sokszor tragikus tettek öntudata izzik át a személyes és történelmi sordfordulókon.
A novelláskötet két címszavába tömörült az a kibeszélhetetlen tragédia, amit megélt ez a háborús nemzedék. Megélt, ha bele nem halt, mint közülük annyian, s ha túlélte, bele nem fulladt az örökös elhallgatásba, a hazugság áradatba, amelyben élete szív-némaságban tovább hányódott, akár a bolseviki tömb rémuralma alatt, akár a Nyugat rideg és nehezen átvészelhető lágereiben, depóiban, megaláztatásaiban. Nemzetek lettek alsórendű népcsoportokká a kimondott vagy ki nem mondott jogfosztottság állapotában. A szovjet Gulágok példája átragadt a nyugati „megfigyelő” és „kivizsgáló” táborokra is. A legérzékenyebbek, legtisztábbak vértanúságára figyelmez leginkább az író, pld. Egy pár rongyos cipő, Magyar karácsony bajor földön, Áruló.
Parabolikus legendái: Szentek zendülése, Magyar karácsony az égben és az 1956-ra megrázóan utaló Szrájkolnak az égben című történetek egy új magyar mítosz és legendárium darabjainak értékelhetőek.
A megbocsátás és a cselekvő bizakodás hangja vegyül a fájdalmas társadalom-kritikai írásokba. A szülőházát is elveszejtő író mitikus megbocsátást hirdet egy oláh látóember szájából A lópataki kísértet című novellában, és a Csikszenttamás követet küld szorongó népközössége a távoli demokráciák igazságtevő hatalmától várja, hogy „életet üzenhessenek vissza” küldöttükkel Erdélybe, „nem pedig halált”.
A magyar novellairodalom jeles művelői közé emelik ezek az írások. Fájó történetek, fájó drámák novellában elbeszélve, mondhatni: balladás prózát ír Wass Albert. Kései állat-novellái közül, első kedves lovára való visszaemlékezése a legmaradandóbb értékű: a háborút átvészelő, de a bajor gazda udvarán legyeengült és agyonvert ló ábrázolása a Cica című novellában személyes drámaiságával is magán viseli a maradandó esztétikai és morális értékek jelét.
Többször is megkísérli az író kötetté szerkeszteni a novella-műfaj el nem apadó erecskéinek hordalékdarabjait is. 1956 elején Hanky tanár úr amerikai kalandjai című szatírikus történeteit csak füzetsorozatként gépelt formában adta közzé. 1970-ben visszamenőleg szerkeszti meg az 1944-45-ös háborúvég erkölcsi helytállását szigorú, zárt műformában bemutató sorozatát: Valaki tévedett (1945-1950) címmel.. 1989-ben kéziratok kötegeiből válogatott Dunai Ákos, hogy az emigrációs idő novelláiból megszerkessze az A költő és a macska (1945-1989) című elbeszéléskötetét.
Az író halála után a napvilágra kerülő, illetve a sajtótörténeti kutatók által feltárt posztumusz írásokból a Kráter kiadó Csoda történt címmel önállú hatású novelláskönyvet állított össze. 1956 csodája, a nemzeti csodavárás, a személyes csodák vonzása teszi izgalmassá, értékessé, üzeneteiben erőssé a visszaenően összeállt elbeszélésfüzért. S ugyanakkor a Magyar örökség, a Zsoltár és trombitaszó, a Magyar pólus időrendben, illetve a művek felkutatásának sorrendjében közli az életmű elbeszéléseit.
A Voltam és más életrajzi történetek – Astor címmel az író által tervezett viszsemlékezések nyertek folyamatos történetként olvasható, végleges formát a Kráter 2006-os bővített kiadásában.
Egy rendezett, nagy novelláskönyv közreadásával, miként publicisztikái átható elrendezésével is: még adós az utókor.

Költészetét maga az író szándéka is művei fősodrába emelte, ezt jelzik A láthatatlan lobogó című vékonyka verseskönyv újrakiadásai (1947, 1948, 1953, 1957, 1969) és népszerűsége az emigrációs magyarság körében, amit csak erősített Szeleczky Zita művészi előadásában kiadott hangkazettája. Időmértékes, szatírukusan szép költeménye, a Szézéves dal az ismeretlen bújdosóról már-már A helység kalapácsa kései visszaidézője, a 19. és a 20. századi embersors 100 év közötti interferenciája a levert szabadságharc, illetve az elvesztett háború utáni bújdosó-létben.
Halála után a Püsky kiadó adta ki A bújdosó imája című versválogatást. Majd a Kráter kiadó Wass Albert Minden verse címen angol- és németnyelvű költeményeit is megjelentette, avatott fordítók segítségével. Újdonság erejével hat ma is, hogy a posztumosz kiadások versei egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Ünnepélyek, szavalóversenyek az előadóik nagy sikereit hozzák. Nem várathat sokáig, hogy az Üzenet haza, a Hontalanság hitvallása, az Ébredj, magyar! és az Apám, vagy a Nálunk kétszer hull le a levél és más versek tankönyveink és emlékezetünk állandó darabjai legyenek.

Életét nem egyszer kísérte személyes balszerencse is. 1987-ben el kellett temetnie második feleségét, Elizabethet, aki mindenkor segítette őt a munkában, amit szeretett hazájáért, Erdély függetlenségének visszanyeréséért próbált tenni. Fiatal barátját, Dunai Ákost, a Költő és a macska című novelláskötet összeállítóját európai autóbalesete (?) miatt 1989 novemberében kellett elbúcsúztatnia. 1993. július 9-én halálhírét keltik máig ismeretlenek, ettől lett hangos a floridai, az amerikai emigráns, az európai és a magyar sajtó, végül önmagának kell újsághírben fölemelnie szavát saját élete igazolásául. Szívpanaszokról is szól hír.
1989 decemberétől nagy reményeket fűz a Szász (Zas) Lóránttal megkötött kiadói szerződéshez, amely minden kiadott és kéziratos munkájára érvényes. Néhány kötete Magyarországon is újra megjelenik, de a magyarországi áldatlan terjesztési és kiadási viszonyok ismét elkeserítik. A műveit terjesztő kiadóvállalat csődöt jelent, s a könyvek kiadásának várt anyagi megtérülése elmarad. Újak kiadására, életmű sorozat elindítására nincs, vagy alig van remény.
A már-már teljes szellemi társtalanság és egzisztenciális elmagányosodás időszakában csak szellem-társaiban bízhatott, néhány segítő és tiszteletre méltó amerikai emigráns-társán kívül „levelesládája” nagy változatosságot mutat: Kolossy Sándor Ausztráliában élő szobrászművésszel, a fiatalabb költő-barát és lapszerkesztő Szász (Zas) Lóránttal, a mélységesen tisztelt Szelecky Zita művésznővel, majd a makói Halász Bálint mérnökkel és a mezőségi Lapohos András tanárral folytatott levélváltásban nem szakad meg a búzdító, a bíztató hang.
Nemzetféltő és nemzeti egységért felszólaló gondolatai mellett magánéleti problémákra, családon belüli lelki nézeteltérésekre is utalnak a posztumuszként összeállított Magyar örökség, Zsoltár és trombitaszó és Magyar pólus című kötetek levél- és interjú-ciklusai.
Ezekből tudhattuk meg, hogy az 1943-as ukrán fronton történt agyrázkódása után élete második súlyos balesetét is elszenvedi. 1996. szeptember 24-én gépkocsi baleset éri, koponyarepedéssel vitték be az umatillai kórházba. Ettől kezdve „emlékezőtehetsége gyöngülni kezd”.
A 85 év fölötti embert erős izomfájdalmak gyötörik, gyakorikká válnak az emlékezetkiesések és a hallucinációk, látása – főleg közelre – gyöngül, emiatt gondjai vannak a gépírással, és térdízületi fájdalmai miatt járni is csak nehezen tud, a gépkocsiból történő kiszálláskor is segítségre szorul. Olykor Géza fia és fogadott lánya, Anne látogatja. Mellette, közelében többnyire csak harmadik felesége van, Mary, aki zongorajátékkal vidítja olykor napjait, de neki is „nyolc unokája van már”, és az ő „gyerekei is sok gondot” hoznak a házhoz – írta az író egy 1997-es levelében.
Emigrácós magyar barátai ott jártunkkor arról is szóltak, hogy utolsó feleségével nem egyszer szóváltásába, veszekedésébe fulladnak az esték.
Astori szomszédai szerették, kedvelték a professzorként tisztelt úriembert, aki városuk történetét is megírta, de többször hónapokra lakást béreltek Mery egyik lányának közelében, s olykor hosszú időt töltöttek távol az író már megszokott környezetétől.
Pedig a kutyái, az astori kert általa ültetett virágai lehettek olykor az egyetlen vígaszai.
Jelntős anyagi nehézségekről számol be még a halála előtti hónapokban is. Hol fiai, hol Mary akarták Wass Albertet öregek házába utalni, magatehetetlenségére való hivatkozással.
Több végrendeletet ír, és több alapítványra hagyja életművének gondozását. Előbb a barátok és a kétes múltú, de gazdag Bánkúthy Géza által alapított Gróf Czegei Wass Albert Alapítványban bízik. Majd 1987 augusztusában a fiai által létre hozott Czegei Wass Alapítvánnyal köt szerződést, melynek jogosságát a Legfelsőbb Bíróságon vitatja a korábbról kiadói jogtulajdonos Szász Lóránt – amelynek bejegyzése is csak az író halála után történt meg –. Feltételezhetően azt szerette volna csupán elérni az író, hogy segítsék életműve erdélyi és magyarországi népszerűsítését. Fiai már nem igen beszélték a magyar nyelvet, műveit is alig ismerték. Kivételként Wass Endre említhető, aki Németországban született és ott dolgozik, de erdélyí asszonyt vitt feleségül, s megtanulta a magyart is beszélni.
Újrafelfedezésének írói sikereit már nem élhette meg. A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét kissé megilletődve még 1994-ban vette át a floridai konzultól és Csoóri Sándortól, de 1987-ben Kuncze belügyminiszter csak ideiglenes és esetileg meghosszabbítható állampolgársági igazolást állított ki az író részére, amit az idős ember inkább sértésnek ért meg, mintsem a Haza részéről történő bármilyen elismerésének.
A halála előtti hónapokban hallucinációs zavarairól és agyvérzéséről ír egy szentendrei magyar asszonynak.   Géza fia megemlékezéséből tudhattuk meg, hogy egy könnyebb lefolyású szívrohamot is kapott, de tartott tőle, hogy súlyosabb lesz állapota és magatehetetlenné válik. Nem tudjuk, értesült-e arról, hogy neve felkerült a Nobel-díj várományosok listájára, de egyes újsághírek szerint a Magyar Tudományos Akadémia ajánlása késett, egyre csak késett.
Wass Albert halálának körülményeiről többféle hír látott napvilágot, és még többféle feltevés kering. Egy biztos: Floridában, az író Astor park-i házának földszínti hálószobájában egy fegyver eldördült 1998. február 17-én.
Wass Albertet a halál érzelmeinek kiürülésekor érte. Holtponton, amelyen nem lendült túl.
A halál oka: elvérzés. Golyó ütötte seb nyomán.
A tanúk, a rendőrség és az orvosi boncolási jegyzőkönyv nem találtak gyilkosságra utaló jeleket.
A halála után néhány nappal egy könyvekkel és iratokkal megrakott könyvespolcot szállíttatott el Bánkuty Géza üzletember-sajtómágnás megbízásából az időközben már megszűnt Gróf Czegei Wass Albert Alapítvány egyik volt kurátora.
Öt nap múlva, utolsó feleségének, három gyermekének és családjuknak, az író néhány barátjának és egy miami-i magyar lelkészházaspárnak a jelenlétében scientista szertartás szerint búcsúztatta el az egyház egyik amerikai vezetője a széki református egyházmegyegondnokát, tábori- majd hajólelkészt, a magyar nemzet íróját, Wass Albertet.
Beethoven Örömódájának akkordjaira hangzott el a temetési szertartás, angol nyelven. Fia, Huba szintén angol nyelven búcsúztatta méltató szavakkal az édesapát, Vid fia még magyarul mondott el verset és Király Zoltán ny. református püspök is magyarul szólt az egybegyűltekhez.
Az újsághírek gyorsan vitték és visszhangozták a tragikus halálhírt, versek nyomatékosították az öngyilkosság hírét, mintha nem is a nagy író életművére, de a halálára lett volna szüksége az utókornak: a megtépázott jellemre, a megkeseredett emberre és nem a hittel telire, aki még 87 évesen, 1995 nyarán is bátorító szavakat küldött makói levelezőtársához: „Belső ellenségeink bizony ránk húzták a vizes lepedőt, ahogy odahaza mondani szoktuk, s nemzetünket szétzilálták úgy, hogy azt már az Úristen segítsége nélkül nem is lehetne megmenteni többé. Azonban az Úr velünk van, s ha megkapaszkodunk benne, még nincs veszve semmi. Idő kérdése csupán. Mi már nem éljük meg: egy emberi élet csupán pillanat az örökkévalóságban. De hagyatékunk megmarad s mutatja az utat.”
Wass Albert testét hamvasztották. Jutott belőle az astori park dermedt fáinak, majd később a marosvécsi sziklasírnak, és Istenszéke örökké fújdogáló szeleinek is. Idézzük az írót, most nem a jog szavaival, hanem az ő és ősi népe törvénye szerint, ahogyan ő temette el nála fiatalabb barátját, Dunai Ákost: szavaiból bizonnyal megtudhatjuk, kié hát az ő és a hozzá hasonlók írói és emberi öröksége:
„Ősi törvény szerint holtak kincsét szét kell osztani az élők között, hogy mindenkinek jusson belőle, kinek-kinek a maga rátermettsége szerint. Eleget téve ennek a törvénynek az igazság és a célszerűség kívánsága szerint: lelkesedésedet, hitedet és bátorságodat az Úr nevében a magyar fiatalokra hagyjuk, hadd gazdagítsa lelküket, s adjon erőt nekik a nemzetmentés nehéz feladatához. Harcos türelmed legyen a türelmetleneké, békés jó szándékod nyugtassa a békétleneket, munkakedved lelkesítse a jövendő magvetőit. Szereteted emléke azokat illeti, akik szerettek.”
Csak nehogy megmérettessünk, és könnyűnek találtassunk.

A férfiember életszakaszaiban többféle viszonyba kerül apjával. Olykor ellentétes, olykor szeretet-csökkentő, olykor tisztelet-növelő, olykor példa-erősítő szakaszok váltakoznak. Főleg az apa halála cezúrázza erőteljesen ezt a viszonyt. Gyakran jelentős idő telik el, míg elérkezik az emlékhez forduló szeretet, a megértő és utólagosan megbecsülő szeretet ideje.
Magam is az édesapám halála utáni évek múlásával párhuzamosan éreztem növekedni emlékének normaadó hatását, fokozottabb lelki jelenlétét cselekedeteim megválasztásakor, döntéseim meghozatalakor. Nagyapáim nem várták meg születésemet. Csak áttételes emlékeimben élnek, s így a haláluk utáni pszichikai visszahatásra a magam életében nem emlékszem. Talán éppen ezért:
Én nagyapát találtam Wass Albertben.
Azt a 2. világháborút vívta az ukrán-orosz fronton, amelyet édesapám. Áprily Lajos költő-tanár indította el őt költői útján Kolozsvárott, aki Budapestre kerülése után édesapámnak volt az osztályfőnöke a Lónyay Református Fiú Gimnáziumban.
Ahogy én tanultam édesapámtól a verssorok ritmizálását, láttató elmondását, úgy tanulta ő is tanárától ugyanezt, csak hatvan évvel korábban.
Nagyapára leltem Wass Albertben, aki maga is nagyapja békebeli szellemének, lelkiségének és erkölcsösségének volt hű örököse, és vált háborús időkben is méltó folytatójává. Előbb olvasói, majd írói és kiadói munkám során erősödött meg bennem az érzés, hogy nemzedékem nevében nagyapát nyertünk az író-költő elődben.
Rá volt szükségünk, az igazmondására, mely munkáinak alaptörvénye, a „töretlen hitre”, mely lelkiségéből árad, nyelvi tisztaságára, mely bartóki módon egyeztet székely hétköznapiságot az intellektuális magaslatokkal, a megalkuvás nélküli politikumra, mely a magyar nemzet politikai igazságtételéért küzd.
Érdemes és tanulságos pontosan megidézni Wass Albert Kard és kasza című könyvéből a főhősnek a nagyapjával folytatott párbeszédét:

„– Miklós, jegyezd ezt jól meg magadnak. Aki nem tud országáért küzdeni, az nem érdemel országot. Mi Erőssek mindég elől voltunk a küzdelemben.
– Papi is elől volt? – kérdezte a gyerek, komolyan.
Nagyapja bólintott.
– Mint huszártiszt elől nyargalt csapatja élén az ütközetbe. Úgy érte az oroszok golyója.
A gyerek elgondolkodva nézte nagyapja őszülő, szakállas arcát.
– Te is elől voltál, nagyapa? – kérdezte hirtelen.
Az öregúr egy pillanatra megdöbbenve meredt unokájára. Aztán bólintott.
– Én is. Csakhogy az én időmben nem volt háború, így hát politikában jártam elől. De te ezt még nem érted – tette hozzá és csontos nagy kezét rátette unokája fejére –, elég annyi, hogy az elől járáshoz szükséges ismernünk azokat, akiket vezetnünk kell.”

Nagykincsű szavak, nagykincsű útravaló nemcsak az I. világháborús gyermeknek, hanem mai unokáknak, s az unokák unokáinak, írástudóknak, történelem-előkészítőknek és politika-csinálóknak is.
Wass Albert – biblikus parafrázissal élve – előbb vállalt minket, s ezért ma már több nemzedék érzi és tudatosítja: nekünk is vállalnunk kell őt, hogy Hagyatékával élni tudjunk. Őt: a lármafa-nagyapát. A látóember-táltost, akinek „nem volt egyebe más csak a szíve, és a szívét a homlokán viselte”. Az emigrációban – népe nélkül, nemzetétől távol – is fejedelmi íróembert.

2. 12 mondat Wass Albertről
1. Shakespeare óta ennyi drámai szituációt nem írt meg író – nem érlelt meg ember.
2. Honnan hozta, mi az őssejtben megbúvó ok ennél a drámákat a regényeibe kivetítő nagy poétánál?
3. Orphikusabb minden Homérosznál.
4. Krúdy még valóban mesélt, de a fájdalom lírai ezüstje vonta be alakjait.
5. Móricz robbantó energiájú író, mondatai szétvetik az idillel kacér olvasói szalonokat.
6. Wass Albert a vér és szépség poétája, de tolsztoji léptékben.
7. Ő a mesélő, aki felszedi a magyarság és a Kárpát-medence történelmi aknáit, de nem robbantja fel,
a kiszerelt robbantó szerkezeteket éjjeliszekrényünkre helyezi, hogy könyveit olvasva végre múlttá nemesedjenek, szebb jövőnk inspiráló titkaivá.
8. Ő a poéta, akit a Titokzatos Őzbak vezérelt egy életen át.
9. Ő a gyermek, akit mindenhol Istenszéke várt, Florida mocsaras partjain is, hogy mindörökké Istenhez guggolva lásson múltat és jövendőt.
10. Ő a fejedelem, de trónjára életében nem léphetett.
11. Ő a magyarság íróvezére, de honfoglalásra hívó szavát csak halála után hallottuk meg.
12. Ő Isten látóembere, a hályogokat nyitogató „fekete bonc”, de őt ma is csak kevesek látják.

3. Wass Albert bemutatása
Wass Albert (Magyarország, Válaszút, Kolozs vm. 1908. január 8. – U.S.A. Florida, 1998. február 17.) költő, író, szerkesztő, erdőmérnök, egyetemi professzor, lap- és könyvkiadó, irodalomszervező. A II. Világháború után hazája elhagyására kényszerül, ahová soha nem térhet vissza. Hat gyermek apja, akik közül egy korán meghalt. Háromszor házasosott meg.
Kolozsvárott a Református Gimnázium diákja, majd Magyarországon gazdasági akadémiát végez. Németországban és Franciaországban tovább fejleszti erdő- és kertmérnöki ismereteit, a Sorbone-n doktorál, ezután a család erdélyi (ma: Románia-i), mezőségi birtokán gazdálkodik. Verseket, elbeszéléseket, cikkeket ír. Első verses könyvei 1928-ban és 1929-ben jelentek meg Kolozsvárott. 1934-ben az Erdélyi Szépmíves Céh kiadja a Farkasverem című regényt. Művek és elismerések sora veszi kezdetét: 1935-ben beválasztják a Szépmíves Céh tagjai közé, majd 1940-ben elsőként az erdélyi fiatalok közül megkapja a Baumgarten-díjat.
1940-ben a trianoni generáció talpra állásának regénye fogalmazódik meg a Csaba című epikus remekműben: szociális valóságábrázolás, történelmi igazságtétel-keresés és ősi nyelv, zene, ritmus egysége meghódítja a magyarországi olvasók szívét is. 1939-ben az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kisfaludy Társaság választja tagjai közé. Háború alatt rendkívüli termékenységgel hozza ki önéletrajzi és családtörténetei remekeit A titokzatos őzbak című novellafüzér, a Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában című regény jelzi munkásságát. 1942-ben Klebensberg-díjat kap, ugyanebben az évben felejthetetlen magyarországi körúton negyedmagával képviseli Erdély irodalmát. A gyermekekre gondolva írja meg a remekmívű Tavak könyve című mesesorozatát,amelyet a kortárs képzőművész, Hincz Gyula illusztrál majd 60 évvel később a nagyszerű művész, Kass János! Az ifjúságra gondolva születik meg a Vérben és viharban című ősi históriáskönyve és az Egyedül a világ ellen című páratlan alkotása is, amely egy kamaszodó gyermek életében mutatja meg a több nemzetiségű Erdély tragikus népi egymásrautaltságát.
1943 őszén az Ukrán frontra vezényelik, a kolozsvári IX. hadtestnél zászlóaljvezetőként a lovasságnál szolgál, önfeláldozó frontmunkája jutalmául előbb másodosztályú, majd első osztályú vaskeresztet kap. Sebesülése után Csíkszeredában, Brassóban a dél Erdélyi román atrocitások kivizsgálásában vesz részt. Ugyanakkor irodalmi munkássága elismeréséül Zrínyi díjat ítélnek meg a számára és a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé választja. Az 1944 október 15-i német katonai megszállásig Dálnoki Veress Lajos vezérezredes, majd hadseregparancsnok szárnysegédje. 1944 végén az ellene kiadott román majd szovjet parancsok ismeretében politikai üldözöttként hagyja el Erdélyt, majd 1945 március 31-én a civil menekülőket fedezve az utolsó vonatok egyikével kerül Németországba.

Előbb családjával együtt a Bajor-erdő vidékén, Bleinbachban él. után, 1948-banben Hamburgba költöznek, ahol első felesége családjához.ének családja élt. Sógora üzemében egy építkezésen kapott állást mint éjjeliőr. Az Adjátok vissza a hegyeimet! című akkoriban írt jelentős alkotása a kétszeresen Világháborút vesztett magyarság fájdalmaira, továbbá a Trianon-i és a Párizs-i Békeszerződéseken a Kisantant-államok által kierőszakolt kollektív jogfosztásra hívja fel a figyelmet. „Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet!” – E sikoly megrázza nemcsak az öt világrészre szétszórt magyarságot, de megrázza a nagyvilág olvasóközönségét is. E műve és még néhány hasonló lelkülettel megírt regénye és versei miatt Wass Albert maga és életműve közel 50 évig feketelistára került a bolseviki „világállam” regnálása idején. Ma már fiatalok lelkesednek az 1947-48 körül megírt Üzenet haza, Hontalanság hitvallása, Bújdosó imája című verseiért. Szülőföldjén 1946-ban koncepciós perben halálos ítéletet hirdettek ki fölötte, s ezt érvényben tartották halála szomorú pillanatáig. s Románia a bizonyítatlan ítéletet máig sem semmisítette meg.
A szülőföldjét és hazáját kényszerből elhagyó Embernek és az emberségéből kivetkőzött háborús emberiségnek állított mementót az író az Ember az országút szélén című alterego-regényben. Alkotói és alkati lelkierejét mutatja, hogy egyetlen abszurd irodalmi kísérletét Rézkígyó címen megírja ugyan 1947-ben, de pesszimista, elkeseredett hangulata miatt később nem adja ki újra. A vesztett háború emigránsait körülvevő dipi-sors kárvallottjairól vall a csak posztumusz-kiadásban megjelentetett Örökösök című kisregénye: a történet szereplői ukrán, cseh, magyar, lengyel menekültek a velük sokszor ellenszenvező német társadalmi közegben, akik mégis „felépítik ”az ifjúság és az újjászületés „hajóját”.

1952-ben kivándorol az Egyesült Államokba. Egy ohioi farm vezetése után második feleségével és családjukkal együtt Floridában telepedik le. Gainesville-ben az University of Floridán németet, franciát, európai irodalmat és történelmet tanít.. 1964-ben megalapítotja az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, irányítja a tudományos munkát és a könyvkiadási programot, szerkeszti Negyedévi Értesítőjét. Wass Albert saját kiadóvállalatot alapít Danubian Press néven, amely nem csak könyveket, hanem az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh által kiadott angol nyelvű folyóiratokat is megjelentetett. 1979-től az Erdély és kérdéskörével foglalkozó Transylvanian Quarterly, majd a magyarság általános problémáit felvállaló Hungarian Quarterly című negyedéves folyóiratai a magyar emigráció legjelentősebb bolsevik ellenes fórumaivá váltak. 1988 után a Central European Forum szerkesztőjeként fejezi be lapkiadói tevékenységét. Wass Albert könyv- és folyóirat-kiadásának célja az volt, hogy felkeltse az amerikai olvasóközönség és a politikai körök figyelmét a bolsevikok teljhatalmú államgépezettel irányított kegyetlenségeire, s külön is a Román állam Erdéllyel és annak közel két milliónyi magyar kisebbségével szembeni jogsértő magatartására.
Még a hetvenes években is több merényletet kíséreltek meg ellene a Securitate ügynökei, akiknek a fegyvereiből származó golyónyomokat Wass Albert még a vele készült, 1996-ban forgatott riportfilm során is meg tudta mutatni. E merénylet két elkövetőjét az amerikai rendőrség el is fogta, de mivel román diplomata-útlevéllel rendelkeztek, elengedte őket. Wass Albert igényét a magyar állampolgársága visszahonosítására 1996 és 1977 között a magyarországi bal-liberális kormány előbb visszautasította, majd megalázó válaszadásával meggátolta: a kilencven éves író állampolgársági bizonyítványa csupán a kiadástól számított egy évig lett volna érvényes…
90 éves korában, 1998. február 17-én Floridában egyes állítások szerint önkezével, mások szerint békés halállal, megint mások szerint ellenfeleinek sikeres merénylete által zárult le XX. századi tragédiákat és újrakezdéseket megélő, vállaló és vallató élete.

Wass Albert írásművészete Európa legnagyobb kisebbségbe szakított népességének, a magyarnak vált szépirodalmi reprezentánsává, s ugyanakkor az ezredforduló Közép-Európa-i és magyar irodalmának semmihez sem fogható szenzációja a Kráter Műhely Egyesület Kiadójának Wass Albert Életműsorozata.
Még Európában fejezte be A funtineli boszorkány című , három kötetes remekművét, amely a lángoló szerelem és az asszony-magány boszorkányos mítoszát dolgozza fel az író által jól ismert és szeretett Észak-kelet Kárpátok havasi világában. S közvetlenül a II. Világháború után örökítette meg hat nemzet (cseh, zsidó, német, lengyel, magyar és román) kétszeres katonai lerohanásának, megszállásának tapasztalatait az Elvész a nyom című Közép-Európát reprezentáló kulcsregényében. További műveiben is folytatta a XX. század legalantasabb, fasisztoid-bolseviki embertípusának és államalakulataiknak ostorozó ábrázolását: ezek közé sorolhatjuk az Elvásik a veres csillag, az Átoksori kísértetek, az Antikrisztus és a pásztorok című regényeket, s az Erdélyi keleti front orosz-(román) megszállásának mementót állító Valaki tévedett című novellafűzért. Említenünk kell még a Erdők könyve környezet- és tájszerető mesevilágát, vagy a Te és a világ aforizmáinak példázatos bölcsességét., majd az A költő és a macska című novelláskötetet.
Kiemelkedő értékűek utolsó életszakaszában alkotott művei is: a Kard és kasza című két részes nagyregényében egy 800 évre visszatekintő magyar család szenvedéstörténetét dolgozza fel, s a Hagyaték című szintén kronológikus jellegű mítoszkönyvében a magyarság keletről hozott hagyományai mellett a kereszténység végső kérdései (erény és bűn, becsület és embertelenség) kapnak nagy formátumú, epikai-lírai válaszokat. Regényei, novellái, verseskötetei és jelentős történelmi-publicisztikai írásai folyamatos szellemi ellenállást fejtettek ki a bolseviki világámítás és a közép-európai szociál-nacionalizmusok propagandájával szemben. Csak halála után jelenthetett meg Magyarországon a Józan magyar szemmel I-II. című publicisztikai munkásságát egybefoglaló munka.
A Kráter Műhely egyesület és a PoLíSz című irodalmi lap munkatársai vállalják az író sajtóban fölkutatott hagyatékának rendezését – sorra jelentetve meg poszthumusz-kiadású novelláit, karcolatait, tanulmányait, olykor csak gépelt formában megőrzött drámáját, regényét és színmű-töredékeit. A munka jelentőségét mutatják a következő posztumusz összeállítások: Tavaszi szél és más színművek, Magyar örökség, Zsoltár és trombitaszó – Örökösök, Magyar pólus, Karácsonyi üzenetek – A Temető megindul.  Az író kinyomtatott és kéziratos verseinek igényesen egybeszerkesztett kötete Wass Albert Minden Verse címmel látott napvilágot.
E kiadott kötetek tartalmazzák az idegen nyelvekből visszafordított munkáit is, de önálló regényként a magyar olvasók fordításban ismerhetik meg az Eliza című családregényt, amely a XIX. századi Amerikában játszódik, s ebben az író második felesége családjának állít emléket (Kovács Attila Zoltán fordítása). Angolul írt verseiben az időskori szerelem, az örök honvágy és a magarámaradottság hangjai szólalnak meg (Otthon-fa, Magányos magyar fa.)
1993-ban az akkori magyar államfő, Göncz Árpád (Antall József, a magyar miniszterelnök előterjesztése alapján) a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki, amit Csoóri Sándor a Magyarok Világszövetségének elnöke adott át az írónak. 1997-ben átveszi magyar állampolgárságáról szóló ideiglenes igazolását M. Collum amerikai kongresszusi képviselő jelenlétében.
1998 február 14-én a kiemelkedő kortárs költőket megillető Balassi Bálint Emlékkardot ítélték meg munkásságáért, amit halála után már csak fia vehetett át. Posztumusz díjként 1999 szeptemberben a Magyar Öröksgég díjjal, decemberben a Magyar Művészetért Díjjal és 2003. március 14-én az Alternatív Kossuth Díjjal jutalmazták életművét.
Minden hazai és emigrációban írt művéből sugárzik az Amerikában egyetemi tanárként és emigráns kultúraszervezőként működő író magasrendű erkölcsisége, mítoszteremtő kifejezőereje. Műveinek esztétikai-stilisztikai változatossága a XX. század nagy alkotóival: Marces-sal, Borghes-sal, Ecoval, Böllel helyezi egy sorba. Zárásul méltó megemlítenünk, hogy Wass Albert a Nemzetközi Pen Club tagjaként hivatkozott életrajzában az írószervezet jelmondatára: „Egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok”.

4. Wass Albert utóélete – Isten kenyere

 

Nagy emberek nagy vihart kavarnak
Isten kegyelmi munkájának köszönhetem, hogy segítőtársakat és türelmet adott e könyv szerkesztésének aprólékos, gyönyörű és hatalmas munkájához.  A Jönnek – Adjtok vissza a hegyeimet! című ikerregények 1993-as kiadása után 1998-tól tervezzük a Wass Albert Életmű kiadását. Feleségem, Szutor Ágnes kiterjedt levelezése és a kiadói jog előzetes tisztázása alapján, sőt a tolmácsolásból megtakarított pénze segítségével a könyvsorozatot 2000-ben indítottuk útjára, s azóta is első számú bábaasszonya, segítője a 36 kötetet számláló – elsősorban szellemi, s másodszorban – kiadói vállalkozásnak.
S mellénk megszámlálhatatlanul sokan álltak kereszt-hordozónak, segítőnek, az írófejedelem munkássága hírvivőinek, apostolainak, s mi is hasonlóan számlálatlanul sok nagyszerű ember mellé álltunk, olyanok mellé is, akiket bizony meghurcoltak Wass Albert nevéért, szobrainak, könyveinek dicséretéért. A nagy szellemóriás, az életében is sokak számára megemészthetetlen nagy egyéniség holta után is nagy viharokat kavar munkáival, emlékével és szellemi Hagyatékával.
Kavarogtak körülötte, s kavarognak emléke körül is az ügyek, a már-már megválaszolhatatlannak tűnő kérdések. Anyaggyűjtőként, szerkesztőként, összeállítóként magam és folyamatosan kutató segítőtársaim – szerte e kishazában és e Kárpát-hazában és a nagyvilágban – csak egyet tehetünk, miként korábbi munkánkban, a „Wass Albert élete – Töretlen hittel ember és magyar” című kötet „sajtó tükrében”, úgy ebben a könyvben is: a pontos és speciális sajtótörténeti feltárás Ariadne-fonálát kívánjuk kézbe adni a mellénk lépőknek vagy az utánunk jövőknek.
Hány kérdés és hányféle válasz az utóélet kutatása során! Az állampolgárság kérdése? De végülis ideiglenes magyar állampolgársági okmánnyal az íróasztalfiókjában fejezte be földi pályáját. Wass Albert halála? A 44-es magnum vajon kinek a kezében dördült el? A robbantó és roncsoló hatású golyó a magyarság xx. századi legnagyobb író-harcosának idősen is szelíd vonású arcát szaggatta cafatokra és nagy őseit idéző koponyáját vetette szét! Miért így kellett meghalnia? Kik hagyták magára és kik készítették elő halálát? Ma még csak egy biztosat állíthatunk, amit a holtmarosi tiszteletes, Bartha József  írt rá anno 2001 augusztus 11-i Wass Albert Emléklapjára: „Árvaként talált Rá a halál”.
A művei kiadásáért folytatott perben, mint a híres kaukázusi Krétakör-történetben, kit illet meg az igazi anyaságnak kijáró bölcs bírói igazságszolgáltatás, vagy a jelenben és a jövőben méltányosságot szolgáltató olvasói elismerés? Ki segítette anyagilag is, íróemberhez méltó szerződéssel az írót úgymond „Don Quihote-i szélmalomharcában” és harcolt ádáz levelekkel honi és erdélyi elismertetéséért? S lapszerkesztőként is folyamatosan közölte a 80 éven túli szenior nemzetét féltő üzeneteit, elő-előkerülő kéziratlapjait? Vagy ki és kik őrzik és népszerűsítik – könyv- és irodalmi lapkiadóként – a hamisítatlan írói életművet, összegyűjtve és népszerűsítve az író háború előtt írt újságcikkeit, verseit, novelláit, tanulmányait és verses kórusművét éppúgy, mint az emigrációban írt Magyar szemmel sorozatát vagy nagyhatású beszédeit, elgondolkodtató interjúit: egy nagy nemzetvédő harc dokumentumait?
A kérdésekre nem mindenkor kell megadnunk a választ. De a tisztán látás feltételeit meg kell teremtenünk mindenki számára, s ez lehet ennek a munkának a legnagyobb erénye! Ezért az éveken, hónapokon át tartó kutatói-szerkesztői munka és civil munkaközösségként a Wass Albert írói és etikai emlékét őrző és óvó állásfoglalások sokasága.
S az összegyűjtött újságcikkek lapjain jönnek felénk falkában a kérdések, mit kérdések, botrányok, nemzetgyalázással felérő vádak, de jönnek felénk a lesütött szemű tanúságlátók, a gyerekként Albi grófra emlékezők, az aranyos lelkű feketelakiak, az írószobát delente takarító Zsófi és Anna, a testvérpár, a vadász-kísérő Juon, a vasasszentgothárdi román, ki még ma is a volt kastélydombon él és bátran vallja Wass Albert tisztaságát: „Az ő emlékét ne bántsa senki – mondja, amikor már a helyi és országos román lapok, a rádió és a tv  kórusban zengi a magyar gróf bűnésségét – ő olyan volt, mint Isten kenyere.”
Ha szentté avatáskor a koronatanúk többnyire mindig az egyszerű nép soraiból kerülnek ki, akkor ebben az esetben is csodával határos az, hogy egymástól függetlenül az ortodox keresztény vallású román és a református feketelaki magyar asszony ugyanazt állítja, szinte mitikus közelségbe hozva Wass Albert jóságát. „Jó ember volt, nyugossza az Isten. Olyan volt, mint Isten kenyere…” Bartha tiszteletes úr ismétli meg jelentőségteljesen ezt a sugallatios állítást: „Isten kenyere! – azóta is a szívemen érzem ízét ennek a kijelentésnek, amit egy román paraszt mondott Wass Albertról, Anno Domini 2000. júl. 21-én.”
S akkor még mennyi-mennyi gond, meghurcoltatás, magyar író emlékét ennyire még nem akarták soha senkik meggyalázni: szoborállításra, iskolaalapításra szobor-bevonatás, iskolanév-levétel, erdélyi szórványiskolák és iskolaigazgatók megaláztatása! Példátlan olvasói sikerre irodalomtörténészi és filozófiatanári ledorongolás: olcsó hatásvadászat, bulvár-stílus, didaktikus cselekményszövés a vád! Miközben az óvodások Weöres Sándor óta még nem szerettek meg ennyire magyar írót, a Tavak könyvét, az Erdők könyvét és a Magyar mondákat a Magyar Rádió is rendszeresen műsorán tartja; miközben írásművészetét a nyelvészeknek és bölcsészeknek már egyetemen tanítja Adamikné Jászó Anna és Grétsi László professzor pedig az egyik legreprezentánsabb nyelvvédő antológiában helyezte el Wass Albertnek a magyar nyelvről szóló szerelmetes eszmefuttatását, miközben Csabai János, Bánffy György, Bubik  István, Dörner György, Sziki Károly, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos művész-apostolok teltházas estéken mondják és értelmezik szomorúságában, tragédiáiban is lelkesítő verseit, imáit; miközben  2004. február 20-21-én az Egyesült Magyar Ifjúság (EMI), az Erdélyi Magyar Ifjak és más ifjúsági szervezetek kezdeményezésére különböző korosztályok százai, ezrei tartanak egész napos maratoni felolvasást a Kárpát-medence és a világ különböző helyszínén, Kolozsvártól, Beregszásztól, Kassától, a délvidéki Muzslyától, Debrecentől, Budapesttől, Amerika magyarok lakta településeiig, még egy tengerjáró hajó teraszán is, hogy követeljék az író ellen meghozott román halálos ítélet visszavonását és feledhetetlen munkáinak a magyar tantervekbe és tankönyvekbe történő bekerülését.
Könyvünk a legegyszerűbb és leghálásabb szerkesztési eljárással készült. A sajtótörténeti kronológia mentén gyűjtöttük össze az írásokat. Wass Albert utóéletében az idő – és a „perc-emberkék” alattomossága – nem fukarkodott a történelem és sors által elrejtett taposóaknák felrobbantásával. Épphogy meghalt, s máris nem tudhattuk, mi történt azon a hűvös floridai hajnalon? A halottkémi jegyzőkönyv csak annyit árul el, hogy a haláleset 1998 február 18-a hajnalán történt. A halál oka: elvérzés. Előidéző: fegyverlövés. A jegyzőkönyv feltétele a halál utáni második napon. Már itt is micsoda űr a találgatások számára? Mi is történt azon a fájdalmasan hosszú hajnalon?! Miért a halál és a jegyzőkönyv megírása közti közel 36 órás késlekedés? Ugyanakkor az emigráns és a hazai sajtó már 19-én értesült az eseményről… S a történtek megdöbbentő folytatása: nem történik semmiféle hatósági kivizsgálás, jegyzőkönyv felvétel és mindaz, ami egy nem természetes módon bekövetkező halál esetében szinte kötelező lett volna. A halál körülményeiről és okozójáról csak regényes mendemondák, csak suttogások és elhallgatások. S négy napon belül temetési szertartás. Az írófejedelem testét elhamvasztják. Az erdélyi református egyházkerület valamikori gondnokát baptista templomban scientista pap búcsúztatja el. Még jó, hogy a legidősebb fiú, Vid elszavalja magyarul édesapja egyik legsúlyosabb versét és Huba fia emlékező beszédet tart, s Maiamiból egy lelkészházaspár vezetésével kis magyar csoport énekli a magyar nemzet és Erdély szent dalait.
A folytatás is rögös. Floridában a folyóba szórják a hamvak egyharmadát, s utána a család Erdélybe szállítja az ereklyeként őrzött csontport és testhamut, amelynek egy része az Istenszéke sziklájáról a fenyvesek tetejére hull, megáldva a szeretett tájat, s a  harmadik része… Ellenérzések és véleménykülönbségek után másodszori szertartással kerül Marosvécsre, a Kemény-család várkertjébe, Kuncz Aladár emlékasztalának közelébe, a Magyar Helikon írótalálkozóinak tölgyektől óvott és ma már zarándokok ezrei által látogatott helyszínére.
Tiszteletadás tiszteletadást követ. Az anyanemzet fiai neki ítélik a Balassi Díjat, majd a Magyar Művészetért díjat. Halóhelye közelében, Miamiban könyvtárat nevez el róla a református közösség. 2000 június 12-én Bögözön sor kerül a Wass Albert Általános iskola ünnepélyes névadására, 2001 nyarán Szászrégenben és Holtmaroson is szobrot avat a hálás és az emlékművekkel önmaga közösségét is megbecsülő utókor. „Iskolák viselik nevét s szelleme, tanítása megédesíti lelkünk mélyén a reménységet. Miként örök az Isten, szelleme örökkön él annak, aki tetteivel és munkájával hirdeti Isten örökkévalóságát. Wass Albert szobrát avatjuk az örökkévalóságnak. Megörökíttetett a hit mosolya, a féltő szeretet…” – olvassuk az ünnepi Emléklap nyitóoldalán. A Wassok családi fészkéhez, Cegéhez és Vasasszentgothárdhoz közel egy kis magar falu, Vice iskolájának udvarán állíttat emlékművet a község plébánosa és az iskolaigazgató. A szórványban élő magyar gyerekek örömteli zsivaja veszi körül a távolba tekintő író mellszobrát. 2003. februárjában a gróf Wass Albert Társaság Debrecen-Pallagon, ahol az író főiskoláját végezte, a mai Mezőgazdasági Középiskola falán avat fel máig megtekinthető féldomborművet.
Isten kenyere – élteti azt, aki megízleli, aki él vele. Olvasómozgalom kerekedik központi szervezés nélkül is, csakúgy, népakaratból, a nemzetté tevő néplélektől vezéreltetve. Szavalóversenyek, város- és falunapok, előadó körutak, filmforgatókönyv-író pályázat, emlékülés a Petőfi Irodalmi Múzeumban, s mindez egy eszmélkedni s emelkedni képes magyar nemzet reményében, egy nemzetegyesítő gondolattal átitatódva.
Budapesten 2003-ban Wass Albertnek ítélik az Alternatív Kossuth díjat, majd március 15-én a Budai Vár nemzeti ünnepségén az írófejedelem Üzenet haza című versét szavalja el Bács Ferenc színművész. Az egymást kézen fogó ünneplők már-már könnyel a szemben ismételik a vers refrénjét, s érezheti mindenki, kinek van szíve az érzésre: Petőfi Sándor után ismét nemzeti költőt ünnepel a magyarság. „Nekünk szeretni kell Őt, mert Ő előbb szeretett minket” – idézzünk magunknak bátorításul a bibliai mondatot.
S a bátorításra szükségünk is van! Most harsan igazán holtában is fel az ellenszirének hamis éneke. Vádak és vádak mindenütt! Ismét előkerítik a bolseviki román rémuralom népbíróságának hamis vádjait és halálos ítéletét. Feljelentések, miniszteri kiszállások, pénzbírságok Romániában. S a szomorú valóság: 2003 tavaszára román hatósági rendeletre a Wass Albert Általános iskolát átneveztették, az erdélyi szobrokat pedig karanténba helyeztették, kőemelvényeikről lefűrészelve várják feltámadásukat… s velük várjuk mi is Wass Albert igazságainak felragyogó napját!
Magyarországon is zendül a fals kórus: nyilas szimpatizáns, hungarista, antiszemita vádak örvénylenek fel a Népszabadság, a Hit gyülekezete által fenntartott Hetek, a HVG és a Magyar narancs információs szennyhullámain. A Széchenyi Könyvtárban zárult anyagok állítólagos tartalmai alapján mocskolják az író emlékét is… S összeáll, ami összetartozik: a román nacionalisták és a magyar liberál-baloldal megtalálta a közös célt: amíg ők lesznek urai ennek a mucsai Hunniának s ennek a dák-román Nagybirodalomnak, addig nem lesz a Kárpát-medencében szobra a magyarság és testvériség dicsőségére Wass Albertnek. Annak a Wass Albertnek, aki Közép Európa egységét hirdette, aki a szomszédság szeretetét és elvét hirdette az emigrációban is, aki fiatal íróként szállt szembe a román Vasgárda zsidó- és magyar-ellenes kampányával, aki a Cot la Cot –Vállvetve című antológia egyik írójaként fejezte ki a román és magyar nép egymásrautaltságának eszméjét, aki katonai megbízottként – tanúsító levelek állítják – munkaszolgálatos zsidókat és vagonírozásra ítélt ártatlanokat menekített, sokszor hamis papírral látva el őket.
Idehaza pedig a Budapesti Közgyűlés kulturális bizottsága 2004 augusztusának végén 5 igen, 5 nem és 2 tartózkodó szavazattal elutasította a budapestiek szoborállítási tervét a Vérmezőre. De vigasztaljuk magunkat:
2004 februárjától a Belvárosban fogadja vásárlóit, olvasóit és a kutatókat a Kráter Könyvesház Wass Albert terme, őrizve az író leveleit, első kiadású köteteit és relikviáit. Az író népszerűsítői bronzplakettel és pénzjutalommal járó Wass Albert Díjban részesülnek, amelyeket évente oszt ki a Kráter Műhely Egyesület vezetése. Vigasztaljuk magunkat: egy önfeláldozó házaspár és egy bátor ügyvédember a bukaresti Román Semmítőszék elé terjesztette a hamis vádakra épülő halálos ítélet visszavonásának lehetséges indokait. Vigaszunkra szolgál, hogy Esztergomon Szörényi Levente zenei ősbemutatót tartott Adjátok vissza a hegyeimet! címmel, hogy Koltai Lajos Gödöllőn a Szabadság napját Wass Albert emlék-összeállítással ünnepelte a hálás közönséggel együtt, hogy a Pilisben, a magyar alapítású Pálos-rendiek kolostor-romja mellett egy sziklabarlangban Wass-ősbemutatót mutattak be Bácskei János rendező és művésztársai, a hűvös szeptember éjt közel ezer eggyé vált lélekben hevítve fel. Székelyudvarhelyen örökös virág halom borítja a Vándor székely köztéren álló szobrát Csaba királyfi, Nyirő Gyula, Tamási Áron  és más erdélyi nagyságosak körében. S tudjuk miért a virág halom, s tudjuk miért a nemzetiszín-szalagos koszorú.

5. A veszélyeztetett nemzet költője
„Isten, add, hogy bujdosásom
így végződjék egy szép napon:
roskadjak én is le az útra,
tettől, tudástól gazdagon
maradjak ott nagy reményjelnek,
hogy bárki, aki haza vágyik
s átlép felettem gondtalan,
úgy mondja halkan, boldogan:
már csak tíz perc az út hazáig”.

W. A.: Otthon-fa

Wass Albert regényíróként, novellistaként, költőként, emigráns politikusként és nagyhatású közíróként is zsoltáros-szavú író. Zsoltáros idők Homérosza. Nem felejti s nem feledteti a XVI. századi Tinódi Sebestyén táncba szőtt ritmusainak magyar igazságát: „Ti magyarok! jobb ha mind eggyé lésztök, / Mint eddig egymást ne úgy szeressétök; / Úgy ad Isten jó szerencsét tinéktök, / És megszabadítja idegen néptől földetök.”
A Trianon utáni magyarságnak éppúgy, mint a Rákóczi Szabadságharc bukása után Erdélynek alapélménye marad a nemzeti szétszakítottság s az Únió vágya. Generációk a politika sodrában hol mámorosan, hol pedig, mint a XX. században, lelki vágyak és történelmi intézmények „romjai között” vetettek számot ezzel a fájó realitással. Wass Albert „keresztjét” a II. Bécsi döntés rövid és felemás nemzeti visszacsatoltsága után, a háború erdélyi szörnyűségei után az emigráció hontalansága, a bujdosónak kijáró félig szegett kenyér jellemzi. A tizenhét éves kamaszköltőként induló Wass Albert rövidebb-hosszabb, sőt az időben egyre hatásosabb epikai korszakai mellett, halála pillanatáig nem hagy fel a lírai húrok pengetésével. Életében négy verseskötetet jelentet meg, de versei más újságokból és a Wass-család hagyatékából is rendre-rendre előkerülnek.
Költői, majd írói útját tanáraként Áprily Lajos, szerkesztőként és atyai barátként Reményik Sándor és Kuncz Aladár, fiatalkori társként Dsida Jenő egyengeti és bátorítja. Velük közös transzszilván eszmeiségű gondolkodását korán felismerhetjük verseiben. Csak sajnálattal jelzem irodalomkutatásunk emlékezet-kihagyását, hogy Wass Albert legkorábbi Erdély-hitvallású dokumentumait éppen jelen kötetünk mutatja fel elsőként, Bakó Endre és Beyer István sajtótörténeti kutatásai alapján, a főleg Debrecenben megjelentetett versekben (Erdély, Gyertyaláng, Kolozsvár: 1930, Látogatás)

S mily furcsa is: Halottak éjszakáján
a hősök lelke hogyha hazaszállna:
hány lenne, aki nem találna többé
széles e földön egy piciny hazára!

Szélvész üvölt a csíki hegyek ormán,
fekete fenyők zúgnak szilajon…
Hazájukat ha számon kérik egyszer,
mit fogsz felelni, győztes Trianon?

Az 1928-ban és 1929-ben – 20 és 21 évesen – kötetet publikáló Wass Albert éppen a mostani kötetben előkerült versekből állíthatta volna össze harmadik kötetét, de magyarországi majd nyugat-európai tanulmányai mellett erre nem került sor. Meg kellett tennünk ezt utólag – irodalomtörténetünkben szokatlanul, de nem egyedül állóan, hiszen tudjuk, hogy Ady Endre Utolsó hajók című posztumusz kötete is utólagos összeállítás eredménye. Munkánk eredménye az Ünnepvárás című rész ciklusokba illesztett gyűjteménye. (Kötetünk e részében következetesen tudtuk jelezni a versek lelőhelyeit.).
A kor és az erdélyi sors szelleme mintha elsődlegesen nem a lírikusi kibontakozást tartogatta volna  Wass Albert számára. A poétára komoly munka várt. Helytállás a debreceni mezőgazdasági főiskolán majd a Sorbonne-on, a bukaresti katonáskodás porondján, majd otthon a családalapítás, az öt gyerek felnevelésének semmihez sem hasonlítható szépségei és gondjai várták és a párszáz hold durva mezőségi föld gazdálkodásának mindennapjai. A versek közlése el-elmarad, Kisbán (Bánffy) Miklós buzdítására regényírásba fog: prózasorok, novellaszövétnekek gyulladnak fel egyre gyakrabban az életmű oltárán.
A harmincas évek több emlékezetes novella és két nagyszerű regény sikerét hozza. A zsoltáros-hitű költő a nemes-veretű magyar epika lírával erősen színezett változatát teremti meg. Hosszú-hosszú homéroszi alkotó-periódus veszi kezdetét a mezőségi családfő életében. Első regénye sikerét jelzi, hogy1939-ben megkapta a Baumgarten-díjat.
1940-re már a trianoni generáció talpra állásának regénye fogalmazódik meg a Csaba című remekműben: szociális valóságábrázolás, történelmi igazságtétel-keresés és ősi nyelv, zene, ritmus egysége meghódítja a magyarországi olvasók szívét is. A rég hallott igazság-hű szavak zenéjét, poézisét nem felejtheti el az olvasó, ha versbe tördelnénk, így festenének a felejthetetlen sorok:

„Magyarok mennek, téli éjszakában, öreg erdélyi földön.
Lopva, bújva, falvakat kerülve, gerincről-gerincre.
Ó, sokszor mentek már így, nehéz nagy időkben,
erdélyi magyarok, igen-igen sokszor.

Karmos szél éri őket, vad, hideg hegyi szél.
Zúzmara lepi a bajuszukat, szemöldöküket.
Nehéz a járás, töretlen hóban gerincről-gerincre.
De mennek.”

A hihetetlenül gazdag, közel huszonnyolc regényt és közel háromnegyed-száz novellát magába ölelő epikai életmű a kárpáti havasok mesés mítoszvilágát, a közép-európai sorskérdések filozófiai összegzését, antikommunista szatírát, a mezőségi magyarság ezer évének epikai feldolgozását, a kommunizmus és a fasizmus közös gyökérvilágát, az emigrációba kényszerültek Nyugat-európai kitaszítottságát, a Kelet-európai lágerélményeket és sok más – még a kutatók feldolgozására váró – történelmi jelentőségű témát hoztak felszínre. Ugyanakkor a II. világháború utáni epikai áradást ismét versek indítják el vagy kísérik, kimondva az emigrációs sors gondját-baját. (Az 1969-ben, Amerikában megjelentetett verseskötetében maga a szerző jelzi dátumokkal a Dalol a honvágy és A láthatatlan lobogó című ciklusok verseit. talán éppen versei megjelentetésének közel két évtizedes megkésettsége miatt is ismerhették kevesen Wass Albert nagy formátumú költészetét, kortársak és kritikusok egyaránt.) Pedig azok a versek tanúsíthatták volna és tanúsítják ma is, hogy Petőfi Vén zászlótartója kezéből volt helytálló magyar,  aki átvegye a Láthatatlan lobogót:

„Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,

ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!

S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót

kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!”

A zsoltárt termő idők és írónk homéroszi hangvétele megtalálta műveinek egyetlen és fájdalmas tárgyát, valódi hősét: a II. Világháború magyarságát, a kiválasztott nép helyett a veszélyeztetett népet, a létében szétszaggatottat, a nemzetlététől majdnem megfosztottat:

„Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.”
(Nagypénteki sirató).

A világháború utáni szétszórattatás élménye nemegyszer a magyarság-érzésen túli, mondhatni világirodalmi és egyetemes űzöttséget kifejező verssorokra ihleti. Az orosz Paszternákra emlékeztetnek érzékletes képsorai nem egy versében:

„Ujjonganak a kerti fák!
Kutyám boldogan felcsahol!
A ház előtt vár a család
s egy gyermek kacag valahol…!

(Igaz lenne, hogy a fákból
már egy sem áll? A ház halott?…
S azt a kis sírt, ott fent, már régen
betaposták az állatok…?)

Éles fütty. Váltók zakatolnak.
Ronggyá szakad a látomás.
München. Romok. Vak pályaudvar.
Megérkeztünk. Végállomás.”
(Utazás).

Tézis – antitézis – szintézis a fájdalom lírai hatványára emelve.

Ahogy Isten a nyelveken való szólás tálentumát adta prófétáinak, úgy a költő Wass Albert is többnyelvűen szól a világháború utáni Bábel zűrzavarában, majd amerikai emigrációjában. A Wass-család ládákban őrzött hagyatékából nemcsak példátlanul nagyszámú magyarul írott vers, de németül, majd angolul írottak is előkerültek. Utóbbiakat kiváló, két nyelven alkotó műfordítók munkája nyomán ismertetjük meg olvasóinkkal (Billinger Edit, Antal János és Gyöngyös Imre nagy beleérzéssel és igényes formahűséggel segítette munkánkat.) Teljes versek közlésére most nincs mód, de a Und langsam, langsam…(És lassan, lassan…) című verset két nyelven mutatom be, szimbolikusan is jelezve a háború utáni emberi talpra állás igényét és hitét:

„Die Stadt liegt novh in Ohnmacht und in Trümmern.
Die Menschen fristen ihr Leben wie die Ratten.
Doch Gott ist da: verborgn im rauchen Schatten
bauen schon dir Trauben ihren Nester.”

„A város ájultan hever, romokban.
Az ember itt még patkánysorsot él.
De Isten itt van mindenütt: fehér
galambok fészkük építik nyugodtan. ”

A strófa zárt és tökéletesen ölelkező rímképlete Rilke igényességére, lemeztelenítő képlátására éppúgy hangolódik, mint Áprily vagy Pilinszky hasonló időben írt fájdalmas soraira.

Az újonnan előkerült költői hagyaték jelentősége miatt kellett ismét a tematikus összeállítás szokatlan eszközéhez nyúlnunk. A kötetben és sokszor emigrációs lapokban sem megjelentetett költeményeket ismét ciklikus tematikájú rendbe soroltuk. Így kerekedett egésszé az A hontalanság útján címmel ellátott „életmű-záró verseskötet” a könyvön belül. Megrendítő, jeremiási hang uralkodik az Új székely sirató címen összeállított első ciklusban.

„De hány Kovács Kis István él ma
Aradtól nyugatra s keletre.
Nézik a változott világot
s nem lelik meg az utat benne.
Mert úttalan lett a világ,
korom lepte be és hamu,
s a gyűlölet szennye alatt
riadtan mered fel az égre
sok-sok néma vértanú.”
(Kovács Kis István balladája)

Elmondhatjuk, hogy a Búcsú Európátol című ciklus, majd a Tölgyfa az idegen földön című, feltehetően Amerikában megírt versek teljes költői életművé kerekítik Wass Albert versvilágát. A könyvünk megjelentetéséig csak töredékesen, valójában szervetlenül megismerhető, néhányak által – eléggé fel nem róhatóan –  egy verses költőnek  tartott lírikusról végre teljes porté rajzolódhat ki az őt szerető olvasók számára.

Ki is ez az ember, a mi epikus Homéroszként is zsoltáríró költőnk és költőként is a világégést láttató epikusunk, aki nem szűnik meg haláláig az ő és nemzete, szűkebben véve erdélyi népe igazságait, látomásait fülünkbe súgni vagy olykor üvölteni. 1947-es, a Léleklátó című versében egyik barátjáról írja a következő lelki portrét, amely önmagára is igaz:

„Arcán mindent tudók mosolyával
bölcs-szelíden néz szembe a világgal.

Keresztül lát álarcon, jelmezen.
Előtte minden ember meztelen.

Minden titok mélyébe belelát
és mosolyogva mindent megbocsát.

Mert minden mögött, ami emberi,
a rejtett összefüggést keresi.

A titokzatos aranyfonalat,
mely valahol a mélységben halad,

s túl emberen és sorsokon felül
egy fenséges titokban elmerül.”

Egy 1947-es, csak újságban megjelent versében még mindig – akár Picassora utalva is – a háborúk poklait megélt emberiség feltámadásáért dalol, fájdalmas hitelességgel. Istenben bízó szavakkal:

„Emberek vagyunk még, emberek!
Nem zúzott gépei egy bomlott-agyú kornak!
Nem tépett lomb, kit vak szelek sodornak!
Emberek vagyunk még, Isten népe!”.
(Az első galamb)

Érezzük-e a költőt indulásakor meghatározó erkölcsi tónust, hangszínt, Áprily Lajos humánumának hangját?
A magyar rím és strófaképzés kiváló mestereként ismerjük meg az Európától négy gyerekkel búcsút vevő költőt, Janus Pannonius híres Búcsú Váradtól című költeményéhez hasonlíthatóak az alábbi, hatalmas formakultúrával megírt stanzák:

Apátoknak majd megbocsássátok,
ha bús szemében megrezdül egy könnycsepp,
mikor kihull száján a búcsúszó,
s a régi partok lassan tovatűnnek –
fiaim, holnap indul a hajó.

Jaj, annyit kellene még mondani,
de fáj a nyelv és néma már a száj,
az ájult szív verése elhaló,
s a fáradt vágyak csapzott szárnya fáj –
fiaim, holnap indul a hajó.

Álmodjatok csak, majd virrasztok én.
Kárpátok orma, álmodó Maros-völgy
és drága Erdély, árva szép hazám!
Emlékezésem visszanéz, hanyatló
napom ráveti búcsúsugarát –
s holnap reggel indul a hajó.
(Búcsú Európától)

Ez a költemény, mint annyi más verse is, a magyar nemzet XX. századának hány sebét és hány család sorsát, végzetét énekli ki.
Nem volna teljes, ha nem szólnánk arról az immár költőfejedelmi tettről, amelyet az Üzenet haza című nagyzsoltár jelentett a magyarságnak, nemcsak az emigrációban, de itthon, a katonailag és társadalmilag megszállt Magyarországon s az elszakított nemzetrészek körében is. E költemény hatásának csodája nem szűnik meg napjainkban sem. Mondhatjuk, hazatért költemény ez az Üzenet…  Nemzedékeket versélményben egyesítő himnusz. Hazai szívekre s értőkre talált végre itt a Kárpát-medencében. Nem vagyunk bizonyosak, hogy a csillagok állása megváltozott volna, de Wass Albert hitét vele közösen vallhatjuk ma is:

„És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!”

Kötetünk címadásával Wass Albert költői életművének már végre közel áttekinthető teljességére utalunk, természetesen magunk is várva a minden utáni minden versek további felfedezéseit. A korábban általunk, a Kráter Műhely Egyesület által kiadott Összegyűjtött versek és a marosvásárhelyi Mentor kiadó által megjelentetett Nagypénteki sirató című kötetek versválasztékánál hangsúlyozottan bővebb, rendezettebb és áttekinthetőbb költészet-kozmoszt kívántunk olvasóinknak átnyújtani.
Az író életében megjelentetett kötetek versei esetén csak ott és akkor jeleztük keletkezésük helyét és idejét, ahol azt a szerző is megtette. Egy kivétel esetében (Erdélyi vallomás), ahol a versnek egy a kötet megjelentetése utáni változatáról tudtunk.
A kéziratos hagyaték versei közül többnek a szerkesztő adott címet, jelezve ezzel azon költemények teljességét, befejezettségét. Ilyen esetekben a cím alatt zárójelben feltűntettük a versek első sorát. A rendelkezésre álló változatokból minden esetben vagy a szerző által legutóbbi változatot, vagy az esztétikailag legteljesebbnek tűnőt válogattuk be. Előfordult az is, hogy változatlanul a vers első sorát tettük címhelyzetbe, zárójelek közé helyezve.
Előfordult egy-egy kivételes költemény esetében (Isten sír a Bábeltornya mellett), hogy a kézirat szöveghiányos részeit megpróbáltuk a szerző más művének részletei alapján kiegészíteni. Az ilyen jellegű betoldást szerkesztői jegyzettel láttuk el.
Az idegen nyelvű versek esetében a fordítatlan eredeti vers címét vagy saját fordításuk első sorát adták a magyar változatban címnek a fordítók.
6. Szellemi szennyesünk tisztítása
Nemzeti humanista szellemű lap Kolozsvárott, 1939–1944

„Ha megismerni kívánunk egy személyt, vagy a személyek egy csoportját,
akkor közelebbi és távolabbi környezetükkel is meg kell ismerkednünk,
amelyben mind a hagyomány, mind a világnézet ereje befolyásoló,
sőt olykor-olykor mindent eldöntő tényező.”
(C. G. Jung)

A rágalmak, amelyek körülveszik a 20. század magyarságának legkiválóbbjait is, már csak a jóindulatú tényfeltárással viszonozhatóak, a mocskos füstöt és a ködöt csak a jó szél és a napfény oszlathatja szét. Így és ezzel a vezérgondolattal ültem az asztalhoz, amikor Wass Albert-kutatásaim során a II. világháború szellemi életének felvázolásáig jutottam. Soha annyi rágalmat történetírók és hírlapi álhír-terjesztők nem hordtak össze történelmi korszakról, mint éppen erről az időszakról. A szellemi hitelrontás máig tart. Elkezdték a romániai magyarság politikai bértollnokai és a nyugati emigráció mindig napra kész balos mocsok-gyárosai, folytatták marxista-álcás katedra-keselyűk, s ma is szennyezik szellemi életünk tisztulni vágyó levegőjét a szoborgyalázók, az utólagos nyilaskeresztes-pártkönyv hamisítók és társaik. Szellemi szennyesünk tisztítása közéletünkre ma is ráfér. Éppúgy, mint a múlt század harmincas-negyvenes évek Erdélyében. A követhető példa feltárása is vezeti a mai író tollát, amikor annak a korszaknak a sajtóját kívánja feltárni, amelyről oly magasztosan és elismerően nyilatkozott egyik koronatanúja, Wass Albert: „Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy esztendei voltak ezek: 1930 és 1944 év között.” Igazságkeresésünk tárgya egy nemzeti humanista szellemű napilap Kolozsvárott, az 1939-1944-es esztendők Ellenzéke, amely az író életében jelentős szerepet játszott.
Írásommal az Erdélyi Magyar Újságíró Szövetség elnökére, Zathureczky Gyulára is emlékezni kívánok, és baráti körére, az irodalmi vezetőnek felkért Tamási Áronra és más kiváló írókra, az újságírás napi robotosaira, a Horthy Miklós által kinevezett erdélyi kormánybiztosra, gróf Bethlen Bélára, az. Erdélyi 2. hadsereg parancsnokára, Dálnoki Veress Lajos vezérezredesre és elsősorban a 22 éves lelki iga alól felszabadult kincses főváros, Kolozsvár szellemi kiútkeresésére és fölemelő, háború alatti életpéldájára. Vajon miért kellett 60 évnek eltelnie, hogy beszéljünk végre 1944 magyarságának minden nációhoz méltó, emberséges és tragikus helytállásáról?
Az Ellenzék, kolozsvári napilap: 1880-1944-ig. Bartha Miklós függetlenségpárti, ellenzéki politikus alapítja és főszerkesztője 1895-ig. 1920-25 között az erdélyi polgári liberalizmus lapja, szellemi irányítója Kuncz Aladár. 1923 nyarától heti 4 oldalas irodalmi mellékletet jelentet meg, állandó zenei-művészeti rovatok színesítik… Átmenetileg 1925-27 között az Országos Magyar Párt hivatalos irányvonalát vállalja, de 1927-től Bánffy (Kisbán) Miklós és csoportjának (Erdélyi Helikon) orgánuma lesz, irodalmi mellékletét Magyarországra költözéséig Áprily Lajos szerkeszti. Az Ellenzék „kisebbségi alapon áll, állásfoglalásai pártszempontból függetlenek.” (Erdélyi lexikon, 1928.) Szemtimrei Jenő 32-35-ig, Wégh József 38-40-ig, Zathureczky Gyula 40-44-ig, majd Szász Béla 44-ben jegyzi főszerkesztőként. Az Ellenzék felelős kiadója 1939-től 1944 őszéig az ellenfelei által is közismerten humánus és demokrata szellemű Vita Sándor.
A csöndes és progresszív nemzeti feléledés és nemzedéki együttműködés tanújele, hogy a román királyi diktatúra alatt, 1939. február 11-én, megalakult a Romániai Magyar Népközösség, melynek elnöke Bánffy Miklós lett. A vezetőségben helyet kapott Kemény János, Kós Károly, Tamási Áron, Asztalos Sándor, Kéki Béla és Vita Sándor. A Magyar Népközösség a 2. bécsi döntés után megszűnt, de Dél-Erdélyben Kurkó Gyárfás vezetésével folytatta működését.
Vita Sándor 1939-ben éppen Bánffy Miklós javaslatára lett az Ellenzék felelős kiadója, a napilap célja a demokratikus népi és nemzeti erők egységes összefogása volt. Ezt a törekvést jelezte már az Ellenzék akkor is, amikor a Vásárhelyi Találkozó fiataljainak helyt adott, mikor „népi demokratikus” céljai miatt őket az Országos Magyar Párt fórumai megtámadták.  Tamási Áron ugyanis a Vásárhelyi Találkozó megnyitó beszédében így fogalmazott: „Egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapokon álló népi demokrácia.”
Később, 1939. október 15-én Nemzedéki Vallomás címen Erdély akkori idősebb és fiatalabb íróit, nemzeti és baloldali írókat egyként szólította meg – éppen az Ellenzék hasábjain – a Tamási köré gyűlt nemzedék. „Ez a nemzedék korban és felfogásban odáig érkezett, hogy nemzedéki gondjai nemzeti gondokká nőttek és magasztosultak.” Voltak közöttük baloldali, népi demokrata nézeteket valló szerzők, pl. Asztalos István, Jancsó Elemér, Szemlér Ferenc Kovács György  és Demeter Béla, de a nemzeti humanista értékek írói is képviseltették itt magukat: Venczel József, Szabó T. Attila, Teleki Ádám és nem utolsósorban Kemény János személyében. E tömörülés legutolsó aláírója az akkor még csak 31 esztendős nagyreményű író, Wass Albert volt, akinek nemzeti, humánus és demokrata elkötelezettsége vitán fülül állt; ekkor már első regénye révén, az Erdélyi Helikon tagjaként, korábbi „helikoni”, majd nemzedéki összejövetelek résztvevőjeként, a Nemzedéki arcvonal felhívásának egyik aláírójaként egyre népszerűbb írónak tartották nemcsak Erdélyben.
Az Ellenzék lett az a legszélesebb olvasó réteghez eljutó fórum, éppen napilapként, amely át tudta venni a szellemi és szervezői stafétabotot Kós Károly nemzedékétől. Elmondhatjuk, hogy a lap és munkatársai legalább megkíséreltek felnőni a Márton Áron által kinyilvánított feladathoz: „Történelmi fordulóban, eszmék és népek elkeseredett mérkőzésekor születtünk, de a nagy időkhöz nagy nemzedék kell, s megéri, hogy a szerepet vállaljuk, összefogjunk, mint még soha.”
1940-től Zathureczky Gyula lett a napilap főszerkesztője (Öszény, 1907. július 5. – München, 1987. június 6.). Jogász, író, újságíró, majd rádiós szerkesztő. Személyében olyan ember került a lap élére, aki korrekt, tárgyilagos, humanista és nemzeti szellemű újságírást kedvelt és művelt. A Tisza István Tudományegyetem jogi karán, Debrecenben végzett. Pályafutását fővárosi lapok munkatársaként kezdte és a 30-as évek közepétől az erdélyi fiatal írók fórumainak egyik támogatója, propagálója lett. Az 1939-ben megalakult Romániai Magyar Néptanács egyik alapítója, szervezője. Riportjait összesítve jelentette meg a korszakról ERDÉLY, amióta másképp hívják című, maradandó értékű művét, amelyet Püski Sándor Magyar élet kiadója második kiadott könyveként, mint nemzedéki kiállást értékelt. 1940 után az Erdélyi Magyar Újságíró Szövetség elnökévé választják. Az Ellenzék főszerkesztőjeként nemcsak a Magyar Kormány berlini tudósítója, de gyakran foglalkoztatott újságírója is a budapesti lapoknak.
A könyv az erdélyi magyarságnak – a már a 2. bécsi döntés előtt megindult – egységesülő lendületét mutatja be, az alábbi sorok éppen Wass Albert akkoriban játszódó regényének, a Csabának gondolataira emlékeztetnek: „Falumunka, falumozgalom, falukutatás… Erdélyben megszületett az egyosztályú magyar nemzet…A kisebbségi sors első évtizedében megszűnt a különbség úr és paraszt, diplomás és írástudatlan között…Az erdélyi magyar társadalom spirituális forradalmának megindítói a fiatalok voltak… könyveket raktak elém és folyóiratokat, a maguk írásait… Szövetkezetek hálózata, magyar hitelélet, magyar tőke, szervezett gazdatársadalom, kulturális szervezettség, ütőképes politikai szövetség!”
Az Ellenzék irodalmi rovatát Vasárnapi szó címmel 1939 őszétől Tamási Áron, majd 1941 tavaszától Wass Albert szerkesztette. „Novemberben ismét hazatértem, és 1941 januárjának közepéig maradtam otthon, amikor a budapesti Erdészeti és Mezőgazdasági Minisztérium kinevezett „erdészfelügyelőnek” Désre. Ugyanezen év márciusában a kolozsvári Ellenzék című lap irodalmi szerkesztője lettem. Ebben a lapban már évek óta közöltem publicisztikai írásokat és novellákat. Ettől kezdve az időmet úgy kellett beosztanom, hogy eleget tehessek hármas feladatkörömnek. Egyrészt az otthoni gazdaságot kellett rendeznem, édesapámat segítve a munkában, másrészt az erdészfelügyelői feladataimat kellett ellátnom, s mindezek mellett a lap vasárnapi számainak szerkesztési teendőit is el kellett végeznem.”
Wass Albert életének és írói kiteljesedésének gazdag időszakát hozták a 2. bécsi döntés utáni évek. 1940-ben neki ítélik, első könyvéért (!) a Baumgarten-díjat. Gyermekei sorra születnek. Írásban és könyvei megjelentetésében példátlanul termékeny. 1940-ben megjelenik második regénye, a Csaba, a Márton Áron által megálmodott nemzedék nemzetépítő hitét rajzolja fel először az erdélyi irodalom egére ez a könyv. Kádár Erzsébet lelkesen méltatja a Nyugatban, le meri írni a regényről a talán egy életre szóló bátorító mondatot: „Tamási Áron hangja mellett ma a legbiztatóbb üzenet Erdélyből.” Megírja a Jönnek-et, Erdély visszavételének lélegzetelállító hitelességű dokumentumát. Sikere nem lehetett kétséges. 1941-ben megjelenik önéletrajzi novellafűzére, A titokzatos őzbak, amelyben nem csak saját család- és eszméléstörténete foglalkoztatja, hanem a Trianon előtti előérzetek és az utána bekövetkező lelki sokk társadalmi állapotrajza is. Írói sikere tartósnak bizonyul, könyvei kilenc-tízezer példányos utánnyomásban kelnek el a Révai Kiadó forgalmazásában. Magyarország megismerte Wass Albert írásművészetét.
1942-ben Klebelsberg-díjat kap. Ugyanez év tavaszán a Kemény Zsigmond Társaság íróival nagysikerű magyarországi előadókörúton vesz részt: Sátoraljaújhely, Budapest, Sopron és Debrecen értő közönsége ünnepli őket. Gyermekeinek s az utókornak örökbe hagyja a mezőségi tavak felejthetetlen mítoszvilágát a Tavak könyve című mesesorozatban. A könyvet, micsoda megtiszteltetés, Hincz Gyula illusztrálja, ihletetten, kitűnően. Megjelentet még egy feszült, izzó, hiteles regényt a hunok letelepedéséről Erdélyben (Vérben és viharban, Nemzeti könyvtár, 1942). Majd ír egy címében is szimbolikus gyermekregényt, megírja a Maros-mente, a Havasok népének Nyilas Misijét: az Istenszéke alatt igazságáért kószáló, küzdő és igazságot is tevő árva gyermek, Mártonka történetét. Egyedül a világ ellen. Úgy válik szimbólummá ez a mű, ahogy felismerjük: nem csak ez az árva fiú, hanem a kényszerekből háborúba sodródott magyarság volt egyedül már másodszor abban az embertelen világirtásban, világégésben. Egyedül a hűségben, a magyarságban „a szenvedés ösvényein”.
Korábbi munkáinál még nehezebb írói feladatra vágyik: kettős történelmi családregényt ír, társadalomkritikai igénnyel. 1943-ra elkészül a Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában című regény. E történetfolyamban 1849 sötét gyászától követi saját családja sorsát a Millennium látványos, de hamis ragyogásáig. Ismét tízezernél nagyobb példányszámok. Asztalomon éppen az egyik kötet kilencezredik példánya, megsárgult lapjaival. Siker és elismerések kísérik Wass Albert pályáját, de őt magát inkább a család, a hegyek és a szerkesztőség körében találjuk. Alkot és alkot. Itt irodalmat, ott szabad légkört az irodalom kedvelői és olvasói számára.
A Ellenzék irodalmi rovata folyamatosan kapcsolatot tartott a magyarországi népi-nemzeti írókkal, a Márciusi Front tagjaival, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, de a polgári írók közül Márai Sándorral, Zilahy Lajossal és az Erdélyből az anyaországba vándorolt Makkai Sándorral vagy Ravasz László püspökkel. 1942-től közli Entz Géza kiemelkedő művészettörténeti írásait. Több alkalommal az Ellenzék volt a Kolozsvárott is megrendezésre kerülő Könyvnapok egyik legfőbb házigazdája, támogatója.
A kulturális hírekben az akkori magyar sajtóhoz képest példa nélküli volt a teljes szellemi egység hangsúlyozása, nyitottak voltak a magyarságtól Trianonban elcsatolt területek írói felé, jöhettek azok balról vagy jobbról, lehettek zsidók vagy svábok, szlovákok. Különszámban ünnepelték a Délvidékről jött írókat, a Kassáról-Pozsonyból érkezőket, de lapszerkesztői és olvasói Illyés Gyulát, Kodály Zoltánt is értően és szeretettel tűzték zászlójukra.
Szólnunk illik az Erdélyi helikon két világháború közötti és világháború alatti szerepéről is, hiszen szellemisége döntően meghatározta az Ellenzék szerkesztőinek és íróinak nézeteit és gondolkozásmódját. Wass Albertet, noha baráti és rokoni szálak fűzték az Erdélyi helikon alapítóihoz, csak 1936-tól találjuk a meghívottak között. A Temető megindul című verses kórusdrámájának 1943-as marosvásárhelyi bemutatása és sikeres első regénye, a Farkasverem megjelentetése után érte ez a megtiszteltetés. Az író első marosvécsi meghívásakor Molter Károllyal és az akkor már családi barátként számon tartott Tamási Áronnal, „Áronkával” kerültek egy szobába. A három írót a vendéglátói figyelmesség terelte össze, hogy az idő és a rosszindulat szellemi és erkölcsi értelemben soha szét ne szórhassa őket többé. „Tizenegy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egy időben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás szoborral. Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy esztendei voltak ezek: 1930 és 1944 év között.” – kell megidéznünk a koronatanút.

1942 augusztus 14-16-án: a történelmi idő még egyszer szellemi összegzésre készteti az erdélyi írók jeleseit. Az írói közösség nyilatkozata címmel közös állasfoglalást tesznek közzé. Az utolsó helikoni összefogás dokumentuma kételyt nem ismerően szögezi le, hogy a másfél évtizedes múltra visszatekintő írócsoport: „Óhajtotta az erdélyi népek egymáshoz való szükséges és közhasznú békességét, nem különben hangsúlyozta a szellemi kultúrának népek és nemzetek, politikák és világnézetek felett való egyetemes kötelezettséget. (…) A népek nagy együttesében élve, így nem feledkezhettünk meg azokról az erkölcsi törvényekről sem, amelyek tiszta és erős magyarságunkon keresztül kötelességünkké teszi az alapvető emberi eszmények megbecsülését és szolgálatát. Küzdöttünk a hatalmi elnyomás és a szociális igazságtalanság ellen.” Azok írták alá ezt a maga korában példaszerű, máshoz nem hasonlítható kiáltványt, akik magukat akkor már az „erdélyi magyarság szellemi irányítóinak” vallották. Méltán. A 19 aláíró között az utókor sem találhat mást, mint büszkeségre okot adó neveket: Bartalis János, Bánffy Miklós, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kemény János, Kiss Jenő, Kós Károly, Maksay Albert, Molter Károly, Szabédi László, Szentimrey Jenő, Tamási Áron, Tavaszy Sándor és Wass Albert.
Nemcsak a magyar históriában, de a 2. világháború alatti egyetemes kultúrtörténetben is példaadó kiállásról beszélhetünk. Az utókor nevében Marosi Júlia erdélyi irodalomkutató fogalmazza meg helyesen tettük politikai és erkölcsi jelentőségét: „Az együtt élő népek szellemi értékének megbecsülése, s ennek hangsúlyozása 1942-ben a helikoni hagyomány egyik legfontosabb vonásának: a fasizmus évei alatt megőrzött humanizmusának bizonysága.”
A háborús időkben korrektül, demokratikusan, de antibolsevistaként és nemzeti szellemben dolgoztak az Ellenzék munkatársai. „Az emberben magában vannak a bajok. Abban, hogy jelszavaknak hódol.” Írta a főszerkesztő Z. Gy. még a német hadisikerek idejében, 1943 március 5-i vezércikkében. Wass Albertnek azonos volt a véleménye, amelyet több művében is nyomatékosított. Gyakran előfordult, hogy a magyarországi német sajtófőnökség követelt a laptól helyreigazítást az antant-barát közlemények leközlése miatt.
Wass Albert – noha nevét nem tüntette fel a lap impresszuma, visszaemlékezése alapján –1943 márciusától június 1-ig szerkesztette a lapot. A helyreigazítási eset és sok más, az Antant-hírügynökségeitől átvett hír jelezte az író kiváló tájékozottságát és angolszász-amerikai szimpátiáját, de a már akkor kialakult bolsevik-ellenességét is. A lapnál töltött fordulatos 1943-as évre így emlékszik vissza az író: „Amikor 1943 márciusában az Ellenzék főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ideiglenesen engem bíztak meg a helyettesítésével. Július elsején azonban, amikor két német a Gestapótól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából „felügyelniük” kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek „keresnek” engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza.”
Az Ellenzék szellemi pezsgésére és demokratikus szellemére jellemző, hogy Tamási Árontól szinte évente közöl írásokat, amelyekben nyomon követhetjük az író demokratikus és antifasiszta gondolkodásának alakulását: Szellemi őrség, Ellenzék, 1939. október 15., Hitvallás és vallomás, 1939 november 12., Érnek az idők, 1939 december 10. sz., jelünk, A háromágú csillag, 1940 január 14. sz., vallomás, 1942 április 25. sz., Kérdés és felelet, 1943 szeptember 14. sz.
Érdemes a német fegyverek árnyékában is demokrata és nemzeti humanista szellemű Kolozsvár napilapjára figyelnünk, ahol leírattatnak és olvashatóak az alábbi mondatok, s micsoda földöntúli remény vetette őket papírra: „Valójában csak most döbbenek rá, hogy milyen veszedelmek között kellett nekünk magyaroknak áthaladnunk. Mindenek között a legbiztatóbb jel s egyben nagy szerencse, hogy a nemzet eszméjét nem tudta hatalmába keríteni olyan politikai világnézet, amely idegenből érkezve, a magyarság természetének nem is lehetett volna megfelelő. Egyedül társadalmunkban tettek kárt ezek a politikai világnézetek, amelyek mind a két szélsőséges, idegen rendszerekkel szerettek volna boldogítani minket.”
Az irodalmi szerkesztésben utód Wass Albert és Tamási Áron barátságának fényes bizonyítéka a megjelent emlékező írásokon túl, hogy az 1941-ben született Wass Hubának keresztapja és keresztanyja volt az Ábel írója és átkeresztelkedett, zsidó származású felesége, Margó.
1944-ben a lap már megkockáztatta a nyílt németellenességet is. Demeter Béla, Az Ellenzék bulvárkiadásának szerkesztője, nyílt konfliktusba került a Sztójai kormánnyal, s emiatt e számot hatóságilag betiltották. Később Nagy Józsefet, az Ellenzék haditudósítóját a Gestapo elhurcolta és meggyilkolta.  A háború alatti Kolozsvár vezető körei (Bethlen György, Teleki Géza és a 2. magyar hadsereg parancsnoka, Dálnoki Veress Lajos vezérezredes) közismertek voltak angolszász-barát politikájukról, ugyanakkor Horthy háborúból történő sikertelen kiugrási kísérletének is éppen ők voltak nemcsak főszereplői, de É-Erdély civil elöljáróiként a kezdeményezői is. 1944 őszén ők szabadították ki a baloldal korábban német nyomásra letartóztatott vezetőit a börtönből, ők bújtatták és mentették ekkor a Dél-erdélyi zsidóság tagjait vagyonra és rangra való tekintet nélkül, és ők feleltek a szovjet front előli lakossági menekülés mondhatni sikeres végrehajtásáért.
Gróf Bethlen Béla, É-Erdély utolsó, Horthy által kinevezett kormánybiztosa Naplójában így tanúsítja a történteket: „Én már 6-án reggel kiszaladtam Tordára, mert meg akartam előzni azt, hogy az aranyosszéki magyarság – meggondolatlanul a saját szakállára – hozzáfogjon a városban vagy a környékén az „igazságtételhez”. Tordára érkezve mindjárt felvettem a kapcsolatot az ottani magyarság vezetőivel. … Nekik őszintén feltártam a helyzetet. (…) Mindenütt figyelmeztessék a lakosságot, hogy tartózkodjék minden provokációtól. Aztán néhány román értelmiségi útján tudtára adtam a románságnak, hogy amennyiben passzívan viselkednek, nem lesz bántódásuk. Majd a saját lakásán felkerestem dr. Várfalvi Mór ügyvédet, régi ismerősömet, az ottani zsidóság vezető személyiségét… Utasítottam, hogy siessen át legközelebbi zsidó ismerőséhez és közölje vele intézkedésemet, mely szerint senki se varrja fel a sárga csillagot és a továbbiakban senki se maradjon közöttük a lakásában, hanem húzódjék meg valamelyik barátjánál, ismerősénél. Ezt az üzenetet közvetítsék aztán családtól családig úgy, hogy rövid idő alatt értesítve legyen így Torda egész zsidó lakossága. (…) Bár a Torda körüli harcok hetekig eltartottak, az egész idő alatt sem a zsidóságot, sem a románságot bántalom nem érte. tehát ez a kiszállásom sem volt hiábavaló.” (Gróf Bethlen Béla, É-Erdély utolsó kormánybiztosának Naplójából) „A korábban letartóztatott Balogh Edgár és Demeter János érdekében is gróf Bethlen interveniált a rendőrségen, így nem indítottak eljárást ellenük. Mindkettőből hamarosan egyetemi tanár lett, Bethlen Béla pedig nyomtalanul halt meg, letartóztatása után eltűnt a román börtönökben.”
Ha összegezni kell, milyennek is ítélhetjük meg ezt a fórumot, az Ellenzéket? „Zathureczky és körének” munkáját? Milyen is volt ez a fórum a 2. világháború véres és embert próbáló forgatagában? Milyen lehetett? Amilyen Erdély népe akkor. Kivételes pillanata volt a történelemnek: Erdélyben egységesült parasztság, fiatalság és úri világ, jobban és erőteljesebben, mint az anyaországban, mondhatni: máig példa értékűen! Természetesen a lapok telve voltak a háború hol lelkesítő, hol lehangoló híreivel, hírügynökségek sokszor ellentmondó állásfoglalásaival, bolsevik-ellenességgel, de soha nem nácibarátsággal, fasiszta jelszó-halmozással!
Ma már történészek állapítják meg, hogy a Horthy Miklós és kisebb részben Bajcsy Zsilinszky Endre mögé sorakozó magyar értelmiség 90-95 százaléka soha nem engedett teret a náci és fasiszta ideológiának! A zsidótörvényeket csak folyamatos német nyomásra hajtotta végre az ország vezetése. Politikailag 1943-tól nyitottak voltak a finn példa iránt. Kállay kormányzósága alatt várták a különbékét az angolszászokkal, sajnos hiába. Titokban reménykedtek az Antant balkáni partraszállásában is, szintén hiába. „Magyarország nagy vesztesége, hogy a balkáni partraszállásban a szövetségesek nem láttak akkora lehetőséget, mint amekkora veszélyt Hitler látott benne.” – írja majd a helyzetről Horthy monográfusa.
Az 1944. március 15-i német megszállás, a Sztójay-kormány kényszer-kinevezése és Adolf Eichmann Budapestre érkezése után egyértelműen kényszerpályára siklott történelmünk, de csak akkor! S még akkor is mentettük, ami még menthető volt, az utolsó pillanatig: a katonai és polgári becsületet, az emberek, a megalázottak, majd a menekülők életét, a szeretteink életét. A polgárság és jelentős mértékben az ország vezető rétegei bújtatták, segítették a deportálás elől esetenként menekülni tudó zsidókat, de a Gestapóval, az SS-el és az SD-vel szemben tehetetlennek kellett bizonyulniuk. Az egész nemzet volt veszélyben, a Vörösmarty által megjósolt nemzethalál lett apáink világháborús végjátékának mindennapi tapasztalata.
1944 májusától a magyarországi zsidóság, majd az 1944 őszi harcokkal kezdődően az egész magyar nemzet került mindennapos életveszélybe, egy totális háború civil áldozataivá.
„Kolozsváron és általában Észak-Erdélyben sokkal jelentéktelenebb volt az antiszemitizmus súlya, mint az anyaországban, mindez azonban az érintetteken vajmi keveset segített.” – írja Hámori Péter fiatal kutató. S ehhez hozzá tehetjük Gidó István megállapításait: „Számos magyar, román értelmiségi és közember vállalta a rejtegetéssel vagy mentéssel járó kockázatot. Tóth József, Szabó T. Attila egyetemi tanárok álltak ki zsidó személyek érdekében. (…) Vita Sándor, az Erdélyi Párt képviselője pedig a mentési kérések elbírálásánál több mint hatvan zsidó családot mentett meg a deportálástól. Életben maradtak azok is, akiknek a Haynal-klinika nyújtott menedéket…”
Az 1944. október 15-e utáni eseményekről Wass Albertnek Az Antikrisztus és a pásztorok című regénye és az emigrációban önálló könyvként kiadott Valaki tévedett című novellasorozata nyújthat lélek- és társadalomrajzban is hűséges látomást. Most álljon itt az író ún. Rövid életrajzának egy ide kívánkozó részlete, nyers visszaemlékezésként, megidézően: „Októbertől csapataink Erdélyen majd Magyarországon keresztül vonultak vissza, erős orosz-román támadások közepette. Ennek ellenére mégis elég sokszor sikerült hosszabb-rövidebb időre visszahódítanunk egyes városokat és falvakat, ahol a románok és oroszok néhány napot töltöttek. Amit ott láttam, sohasem tudom elfelejteni: halálra erőszakolt magyar lányokat, egészen kicsiket, hároméveseket is, megcsonkított, lefejezett magyar férfiakat és nőket. Az a gonosz vérengzés, amelyet a románok és oroszok a magyar civil lakosság ellen elkövettek, mindent felülmúlt, amiről valaha is hallottam.”
A Román Magyar Irodalmi Lexikon (RMIL) szócikkében Jordáky Lajos zavarosan, tévesen, rosszul informáltan és baloldali előítélettel nyilatkozik az Ellenzék állítólagos jobbra, majd a háború vége felé ismét balra tolódásáról: „A 2. bécsi diktátum (döntés, T. P.) után az Erdélyi Párt szócsövévé válik. 1941 és 43 között erős jobboldali befolyás alá kerül Zathureczky Gyula és köre vezetése alatt. (Sic. T. P.) Előbb a radikális, majd a liberális írókat rekesztették ki, faji szempontokat alkalmaztak, s felhagytak a haladó hagyományok ápolásával. (…) Részleges visszatérés a demokratikus vonalra csak 1944-ben következett be, erre utal a lap burkoltan antihitlerista publicisztikája a német megszállás alatt.”
Az írásunkban feltárt időszakról mégiscsak azt jegyzi meg a szerző: „A háború utolsó éveiben ismét jelentkeznek szerkesztőségében a Vita Sándor képviselte haladó polgári erők.” Hogy is van ez? Vita Sándor nevezte ki az imént említett Zathureczkyt, lapszerkesztési elveiket, sőt politikai céljaikat mindvégig együtt dolgozták ki és valósították meg, s nemcsak Erdély, de a kor Európájának is egyik legdemokratikusabb és leghumánusabb vonalvezetésű napilapját szerkesztették – s akkor a nem hálás, de a megfélemlített és korrupt utókor képviseletében jön egy Jordáky nevű szakszervezeti vezető, aki mételyeit, dezinformációit lexikoncikkekbe préselve zavartalanul áraszthatja a generációk elméjébe, mindmáig, generációkról generációkra?
Így kell zavarossá tenni, ami tiszta! Egy demokrata, humánus és nemzeti napilap egységes vonalvezetését a bolseviki nézetektől befolyásolt utókor így próbálja meghamisítani. A szócikkíró részrehajlóságát indokolttá teszi saját, háború utáni élettörténete: Jordáky Lajos szocialista újságíró 1944 után a Szakaszervezetek Tanácsának főtitkára, majd a megalakult Szociáldemokrata Párt elnökségi tagja. 1956-ban a Dobay István-féle per vádlottjaként tartóztatják le, de nem került vád alá (!) és szabadlábra helyezik.
Wass Albert és Tamási Áron barátságát fizikai létükben csak az orosz megszállás vághatta ketté, csak a „vasfüggöny” zárhatta őket el egymástól, mikor is óvatosságból, féltve Tamásit, Wass néhány válasz nélkül maradt levele után már nem próbálkozott a híradással. Ezzel együtt, amit Isten, sors és írói elhivatottság kötött össze, azt sem a mostoha történelmi idő, sem az utókor rosszindulatú hamissága nem vághatja szét. A két író barátsága a nagy magyar íróbarátságokéval rokon: a Petőfi – Aranyéval, a Gulyás Pál – Németh Lászlóéval.
A lap főszerkesztőjének, Zathureczky Gyulának a sorsa a nyugati emigránsok sorsához lesz hasonló, de reméljük, elfeledettsége nem a sokakéval rokon elhallgatottság végzetével lesz terhes. Közéleti, újságírói munkássága közismert és elismert volt életében. 1944-ben Budapesten van az ostrom alatt és egy amerikai bombatámadáskor elveszti feleségét és 10 éves fiát. 1945-ben, az ostromgyűrűben, mint tartalékos főhadnagy orosz hadifogságba esik.
1948-ban a hadifogságból kiszabadulva Ausztriában, majd Németországban telepedett le, ahol a dél-európai kérdések szakértőjeként tevékenykedett. 1949 januárjában a Mindszenty-per elleni tiltakozásul Nyirő Gyulával, Wass Alberttel, Szathmáry Lajossal, Kerecsendy Kiss Mártonnál és másokkal együtt aláírja a Magyar emigráns íróknak a világ népeihez írott Kiáltványát. Fontos Cassandra-sikoly volt ez az emberiség jobbik lelke, a világ értelmisége irányába, a kiábrándító bolsevik-világ képmutató magatartására, a hazugságok mögötti valós terrorra figyelmeztette a világ lelkesedő baloldali és tartózkodó jobboldali szellemeit egyaránt: „Mindszenty bíboros letartóztatása (…) egy jel az alvilág erőinek a végső támadás megindítására is, minden ellen, ami még a nyugati szellem örökségének bélyegét hordja magán Magyarországon.” Azokban a hónapokban – éppen az ő felhívásuk nyomán – az egész világra „kiterjedt a tiltakozási hullám”, az európai és amerikai nagyvárosokban egyaránt „a letartóztatott és elítélt prímásért imádkoztak.”
Zathureczky Gyula megírta az oroszországi magyar hadifoglyok első monografikus értékű sorsregényét (Az úton végig kell menni, Róma) A hadifogolylét pszichológiai és szociológiai természetrajza úttörő voltában megelőzi Szolzsenyicin hasonló értékű Gulág-beszámolóit. Csakhogy a világ a regény elszigetelt magyar nyelve miatt nem figyelhetett fel a mű korszakos jelentőségére. A berlini tudósító, lapfőszerkesztő majd huszártiszt további életútja is méltó az etikus és politikus magyar újságíráshoz, használta mindig a toll fegyverét, ha kellett, hogy nemzete érdekeit a világ bármely pontján is képviselje. 1948-50-ig Radio Rot-Weis-ot (Salzburg) munkatársa; 1949-50 között a Hungária című lap főmunkatársa; 1950-53-55 között az Erdélyi Sajtószemle, az Erdélyi Magyar Sajtószemle és az Erdélyi Szemle szerkesztője illetve társszerkesztője; 1950-től Innsbruckban a Tiroli rádió magyar adásának szerkesztője és bemondója; 1951 augusztusától 1972 júliusáig a SZER belpolitikai munkatársa és bemondója, s többek között a Hanns Seidel Alapítvány és más külországi szervezetek vezetőségi tagja. Erkölcsi feddhetetlenségét a CIA alapos vizsgálatai bizonyíthatták, mikor többek között régi barátjával Kovách Aladárral együtt őt is felkérték a SZER európai munkatársai közé. Az ötvenes évek elején bevonja a SZER munkájába a szintén feddhetetlenségi bizonyítvánnyal bíró Wass Albertet.
A Hungária „Annak az emigrációs tábornak, amelynek a Hungária volt amolyan központi orgánuma, amely széles körű olvasótáborral rendelkezve és nyomtatott formában megjelenve kellő publicitást kínált mindenkinek, akinek e szemléletnek megfelelő mondanivalója volt (…) Azoknak a politikusoknak és újságíróknak lett a közlési helye, akik egyfelől rokonszenvezte a negyvenöt előtti rezsim némely jelenségével, és csak fenntartásokkal vették tudomásul a negyvenötös változást, de ugyanakkor elkülönítették magukat a nyilas szélsőségektől és olyan tünetektől, melyek hitelüket ronthatták volna a nagy nyugati nemzetek szemében. (…) Cikkírói közé tartozott Cs. Szabó László, Kannás Alajos, Zathureczky Gyula, Mátray (Marschalkó) Lajos és Wass Albert.”
Az 1950-51-ben az 1944-es ellenállásban szerepet játszó Soós Géza (a Soli deo Gloria diákszövetség volt vezetője) kezdeményezésére a Magyar Szellemi Munkaközösség létrehozta az Új Magyar Út című folyóiratot , amely tömöríteni kívánta a 45-ös és 46-os emigráció „íróit és szakembereit”. A felelős kiadó Wass Albert, a társszerkesztő Gombos Gyula és főmunkatársa Vatai László volt. A szerkesztőség 1952-ben átköltözött Washingtonba. Munkatársai között találjuk – a már természetesnek vett – Zathureczky Gyula mellett Bogyay Tamást, Ferdinándy Mihályt, Flórián Tibort, Kannás Alajost, és a clevlendi egyetem professzorát, Reményi Józsefet, a magyar irodalom amerikai megismertetésének élharcosát.
A hatvanas években Zathureczky Gyula könyvével kezdi meg a Wass Albert által létrehozott Amerikai Magyar Szépműves Czéh az amerikai könyvkiadását: Transylvania, Citadel of the West (Gaineswille, 1965). Több ezer amerikai egyetemistához jutott el ez a könyv, és a Fehér Ház képviselői először az ő munkája alapján ismerhették meg „a keresztre feszített magyar nemzet” huszadik századi igaz kálváriáját. A 80-as években gyakran publikál a Kanadai magyarság című lapban, olykor Wass Alberttel és Habsburg Ottóval közös témakörökben. Megemlítendő, hogy 1979-1987 között még elvállalta az 1950-es alapítású Hadak útja című lap szerkesztését. Mondhatjuk, a rotációs gépek mellől dőlt ki 1987 január elején bekövetkezett halálakor.
Zathureczky Gyula 1927-től hivatalos újságíróként dolgozott, 60 éves újságírói-szerkesztői gyakorlata például szolgál az utókornak hivatás- és magyarságszeretetből. Aki az ő emlékét sérti, az több millió magyar múltjába tapos, aki az általa a 2. világháborúban szerkesztett Ellenzéket rágalmazza, az csak dezinformáltságból vagy máig tartó félrevezetési szándékkal teheti. Sajnos, a Jordáky-féle rágalom-gerjesztők ma is vannak még legalább annyian, mint a kommunizmus bértollnokai által ránk testált Romániai Magyar Írók Lexikonának jóhiszemű olvasói. Vagy talán mégsem? Remélhetem-e, hogy halkul az ármány hangja?

7. Karácsonyos lélekkel
Karácsonyos szemmel, karácsonyos lélekkel tallóztam a fekete karácsonyokat igen sokszor megélő, de a betlehemi csillag reményét soha szeme elől nem tévesztő író gondolatai, írásai között.
Az elvált szülők gyermekeként korán anya nélkül felnövekedő Kicsigróf legkoraibb és talán legszebb karácsonyi emlékét az anyjával ünnepelve, idegen távolban, idegen városban élte meg. És aztán Vele már soha többé.
„Emlékszem, azon a karácsonyon becsaptam anyámat. Már ünnep előtt titokzatos dolgok történtek, angyalhaj hevert a szőnyegen, fenyőszag volt, de én tudtam, hogy mindez csak érettem van. Tudtam, hogy nem angyal hozza a karácsonyfákat, s a játékokat sem ő, hanem boltokban árulják, s pénzért veszik. Láttam otthon, mikor a cselédek a karácsonyfával bajlódtak, apám vadászni volt, s estére készen kellett legyenek vele. Én is segítettem nekik olyankor a díszítésnél. Nem kívánta senki, hogy higgyek az angyalban.
De éreztem, hogy anyám nem tudja ezt, s szeretné, ha hinnék benne. És hittem. Színészkedtem neki s szaladtam az ablakhoz, ahol éppen akkor röpült át az angyal. Örvendtem a fenyőszagnak, s megtaláltam az elhullatott aranyhajszálakat. Itt járt az angyal – súgtam titkolódzva, s anyám örült neki, mint egy gyerek.” (A titokzatos őzbak, Elindul egy élet)
A csodálatos apai nagyszülők gazdag hagyomány- és mesevilággal bűvölték el a természeti világgal már korán meghittséggel azonosuló gyermeket, majd ifjú embert. A nagypapa és nagymama meséi az elpusztíthatatlan szeretet magányos, de hódító pillanataival gazdagítják a gyermek ábrándvilágát.
„Minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennük lévő rosszat.” (Karácsonyi mese)
Az I. világháború utáni román megszállás gyásza ráborult a családi ünnepekre is, csak lopva, még a szülői házban is lázadva, magányosan tartotta meg a kamaszodó fiúcska az ünnepet. A gyász, a tragédia árnyéka még ezt a legszentebb estét is maga alá gyűrte, némává tette nem egy akkori erdélyi család életében. A „maga teremtette” Ünnep mégis feledhetetlen, s egy életre Istennel eljegyzetté, meggyűrűzötté tette a majdani írót:
„Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga láng dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.
Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak s most már nem csak románok ünnepelnek ebben a faluban.
Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába. S talán, azt hiszem, úgy is volt.” (Wass Albert: Az én titok-karácsonyom, A titokzatos őzbak)
A felnőttkor embert próbáló sodrában Wass Albert – miközben feleségétől hat gyermeke látta meg a napvilágot – soha nem feledkezett meg a gyermekek karácsonyáról, a szegénységben is lelki gazdagságot árasztó Jézuska hatalmáról, a kérő hit világot változtató erejéről. Egy páratlan közösségi alkotás születik meg az I. világháború kirobbanása előtti szorongó élethelyzetben. Az író a gyerekekkel közösen írja meg és állítja össze a szeretet új, gyermekien naiv és felemelő himnuszait az Ötven erdélyi gyerek levele a Jézuskához című füzetben. (Az írást becses kortörténeti ritkasága miatt a gyerekek javítatlan írásmódjában tesszük mi is közzé, a szerk.)
„A szeretet nevében nyitok ma be Hozzád, Ismeretlen Olvasó. A szeretet nevében állok
meg párnázott ajtódon belül, sürgős ügyek, fontos tanácskozások, alázatos kérések és nagyra törő célok nyomán, melyek egy küzdelmes és nehéz esztendő belső szobádat annyiszor megjárták.
Én csak most jövök. Most is csak azért, mert küszöbön áll a nap, az az egyetlen egy nap az évben, mely hivatalosan is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a gondjaidé, a céljaidé, munkádé és a szereteté csupán egyetlen egy, s annak is az estéje egyedül.
Pedig hidd el, Ismeretlen Olvasó, fordítva kellene legyen. Háromszázhatvannégy nap a szereteté s egyetlen csak a többi dolgoké s még annak is elég az estéje. Hidd el, kérlek, nem olyan ez a világ már régen, mint amilyennek Isten teremtette volt. Új teremtés játékát űztük benne mi, emberek s a játék veszedelmesen jól sikerült. Úgy elrontottuk ezt a világot, hogy néha már magunk sem ismerünk reá, s zagyva célvesztettségében tétovázva állunk, mint ijedt gyermekek.” (Wass Albert előszava)
A 20. század középső harmadának rettenetes korszakát félelmetes előérzetek készítik elő, főként Európa művészei alkotnak felrázóan maradandó műveket ebben az időben. Képzőművészek, szobrászok, színházi- és filmrendezők, látomásos költők. Kötetünkben először lát napvilágot az I. világháború halottaira emlékező A temető megindul című kórusmű, amely  tekinthető egyben a Nagy világégések, Hirosíma és Szeptember 11. előérzetének. (A kis füzetkében megőrzött művet nem tárolták a könyvtárak ezertonnányi archívumai, egy Wass Albert emlékéhez hű család őrizte csupán meg az utókornak az 1933-ban kiadott alkotást.) Az emberiséget ért későbbi döbbenet és sokk utólag teszi igazolttá az erdélyi költő vízióját.

„EMBERISÉG HANGJA (Kitörve) Itt vagyok!
(Sötét kórus) Itt vagyok, fekete bányamélyben!
(Vegyes kar) Itt vagyok: a lappangó veszélyben!
(Sötét kórus) Itt vagyok koromban, szennyben, porban!
(Világos kórus) Itt vagyok: a mámoros pokolban!
(Női kar) Itt vagyok a lázban és a vágyban!
(Sötét kórus) Itt vagyok: minden haláltusában!
(Női kar) Itt vagyok a kínban és a jajban!
Panaszban, könnyben, csókban, diadalban!
Zúgó iramban! Felcsattanó szóban!
(Szoprán szóló) Itt vagyok a kitépett sikolyban!
(Sötét kórus) Gyilokban, pénzben, gépfegyverzenében!
(Sötét szóló) A gyűlöletben!
(Szoprán szóló) És a szenvedélyben!
(Mind, fokozódó tempóval, egyre hangosabban)
Örült iramban kavarogva, forrva:
itt vagyok! ha még nem tudtad volna!
Pénz csörög és ágyú dübörög!
Vér csöpög és máglya füstölög!
(Női kar) Kiáltás csattan és sikoly hasít!
(Világos kar) Acél sziszeg és villámfény vakít.
(Mind) És vér… és vér… és mindenütt a vér…”

És természetesen ismét a gyermek szeretet- és Isten-kereső hangja mutatja meg a gyászból is kiláboló lelki csillagok ragyogását. Az apját elvesztett, a mindörökre szeretet-éhes és nyugodt életre éhező gyermeknek szól az angyalok kórusa:

„Hozsánna néked, szárnyas büszke szó:
emberszavak legtisztábbika!
Hozsánna néked, tavaszi vihar!
Szívtetőről-szívtetőre dobbanj
új álmodások jelszavaival!
A szeretet van homlokodra vésve,
áldott vagy te a szavak között:
Béke! Béke!”

Wass Albert hazája – Erdély és Magyarország – kényszerű elhagyása után elsőnek a szeretet verseivel szól szeretteihez, sorstársaihoz (Karácsonyi mese, Karácsonyi vers). Később a menekült-lét, majd az emigráció politikai hitvallásaiban is Krisztust és Nemzetét vallja irányelvei fundamentumának.
„Nézzetek a szívetekbe karácsonyos szemmel, őszinte és becsületes lélekkel. S ha azt látjátok az ön-keresés során, hogy szíveteknek valamelyik zugában rosszindulat, irigység, keserűség vagy bármiféle más tisztátalan érzés lakozik valamely magyar testvéretekkel szemben: gyomláljátok azt ki gyorsan. Mielőtt véglegesen és halálosan megmérgezné bennetek az életet.
Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt, hadd pusztítson ki belőletek minden sötétséget ezen a karácsonyon. A civódások, pártoskodások nemzetéből változzatok át a szeretet nemzetévé, s meglássátok: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten.” (Karácsonyi levél)
Összeállt végre Wass Albert karácsonyainak könyve. A teljességhez hozzá tartoznak szeretett honfitársaihoz írott körlevelei a tengerentúlról. Szüntelen szeretetre és békére buzdítás, nemegyszer imaszavak szólítják meg ma már nemcsak kortársait, hanem az utána következő nemzedékeket, sőt gyermekeinket is. Tanúságtétel részünkről, a könyvet kiadók és összeállítók részéről is ez a gyűjtemény, a keresztény magyarság több mint ezer éve virágzó hitének tanúsága. Karácsonyos lélekkel nyissa fel, ki benne lapozni kíván.


7. Ráhangoló írás a Csoda történt című elbeszéléskötetre

Ezeket a legendákat, novellákat, parabolákat nem a szerző szerkesztői szándéka, hanem az összetorlódó idő nem szeszélyes kívánsága tette egy újabb kötet egymáshoz illeszkedő darabjaivá. Wass Albert 2. világháborús tapasztalatait, Erdély és a magyarság 1944-45-ös egzodusát egy kiváló, maradandó értékű és önálló könyvben adta ki Valaki tévedett címmel. Annak az elbeszéléskötetnek az Előljáró beszédében írta magáról, „akit az Isten szemtanúnak rendelt erre a világra”.
Önmeghatározását jelen könyve is megerősíti. Az idő hagyta ránk különböző újságlapok és kéziratlapok sűrűjében a most összeállított történeteket. Mégis közös szinte mindegyikben a világháborús trauma után talpra álló ember, gyermek, angyal kiútkeresése, akár a múltba merülve is a példázatos személyiségek: táltosok, szerzetesek, papok után kutatva.
Csodák történnek a hívő lélek életében, a hinni tudó lelkeknek és nemzeteknek megadatnak a csodák. Legyenek azok megalázott indiánok egy tőlünk távoli földrészen, vagy a 19. századi Habsburg elnyomás börtönviselt rabjai, vagy az 1989-es  temesvári forradalom Tőkés Lászlót egy emberként védő magyarjai – az Istentől nekik rendelt feladatot kell megélniük itt a földön, és Isten védőszárnyai nem hagyják őket cserben.
Ez a hit rendeli eggyé ezt a 17 írást, amely a szerkesztő legnagyobb megdöbbenésére éppen annyit kóstál, mint a 2. világháború Erdélyének tragédiáit világgá kiáltó elbeszéléskötet darabjai. Lehetnek-e véletlenek az életben, az irodalomban, az alkotói vagy szerkesztői folyamatokban? Nem feltételezném. Mint ahogy azt sem, hogy éppen az emigrációs élet un. Muhari törvényét fogalmazza meg a kötet egy életút-parancsra felszólító novellája, összefoglalva Wass Albert benső indítékait, mindnyájunk fölött lebegő erkölcsi parancsát:
„– Gyermekeid nem beszélnek már magyarul, nem törődnek származásukkal, elvesztek a magyar nemzet számára. Erre vagy büszke? Vagyont gyűjtöttél, de használod-e fajtád, nemzeted védelmére? Amerikainak jó vagy talán, de magyarnak nem. S azért idéztünk ide, unokám, hogy megmondjuk neked: kevés időd maradt. S ha nem használod arra, amire az Úristen adta, nem éred meg az ötvenedik évet, mert ez a Muhari-törvény…!
– Ez a Muhari-törvény! Ez a Muhari-törvény! Ez a Muhari-törvény! – zúgtak föl nagyapja mögött a többiek, s a zúgást átvette a muhari fenyveserdő, a muhari dombok, a muhari völgy… Egyetlen nagy zúgássá növekedett körülötte minden, s már csak katonaruhás apja szomorú szemét látta, ahogy nézett reá, és látta az ajkait mozogni, és a zúgáson túl is megértette a suttogását: – Én ott estem el hazám védelmében, Torda alatt, fiam, s most már csak te vagy az egyetlen és utolsó Muhari… Szégyent ne hozz reám… Ne hívd ki magad ellen Isten haragját s a Muhari-törvényt… Még nem késő… Ez a Muhari-törvény…!”
Wass Albert XX. századi novellaírásunk nagymestere. Kisprózáit a harmincas évektől kezdve rendszeresen közölték az erdélyi lapok. A sors paradoxona, hogy írótársai előtt a Farkasverem című regénye és éppen a novellák alapozták meg írói elismertségét, de elbeszéléseiből önálló kötetet mindössze hármat jelentetett meg életében (A titokzatos őzbak, Valaki tévedett, A költő és a macska.) Folyóirat- és antológia-közlései egész életében fenntartották és táplálták ez „örök műfaj” iránti hajlamát.
A Kráter Műhely Egyesület Wass Albert Életműve sorozat új kötetét azzal a nem csekély vággyal és hittel adjuk át olvasóinknak, hogy az erdélyi írók által igencsak kedvelt elbeszéléskötet-formában hozzájárulhatunk Wass Albert írói világának további megismeréséhez: értékőrző és értékalkotó munkássága további népszerűsítéséhez.

8. Az író és életszakaszai
A gyerek még nem probléma-megoldó, hanem -elszenvedő lény. Emlékezetébe vésődnek megrázó vagy felrázó tapasztalatai, ezek még nem felismerések az összefüggések vizsgálata során, hanem a majdani homo esztétikus csíra-élményei, lárvácska-élményei: esetenként a fájdalom (és öröm) első összeállt képsoraiban válik a világ saját élményévé, ezzel önmaga elkülönültségében tekint már vissza reá a létezés. (Jung, 1930-1993)

Ez az elkülönültség már a kamaszkor jellem-alakulásait és az élet-megpróbálta férfi végzet-világát vetíti csírájában – mondhatni bábjában – a megfigyelő elé: ezek az elő-megfelelések, elő-korrespondanciák mind az egyén sorsképletének hordozói. Ugyanakkor „ezek az emlékezési szigetek” nem mások, mint a kis lélek erőfeszítései arra, hogy saját léte megkülönböződjék elhatárolt élményvilágában, hogy kialakulhasson a saját életfonál öntudatba emelt folytonossága.
Olyan alapja ez a tudatnak, amely majd a konfliktus-felismerés és konfliktus-kihordás kamaszkori báb-állapota után az egyéni létforma konfliktus-megoldásainak adja át a teret a felnőtt férfi életében; legalábbis ideáltípusként szemlélve egy-egy emberlét élet-genezisét.
Wass Albert első „tudatszigetei”, emlékezésének sarkpontjai is jelzik, hogy a jellemfejlődés ideális dinamikája nem könnyen fejlődött s alakult a Trianon utáni Transyilvania földjén, a szociális és nemzeti elnyomással sújtott román impériumban. Édesanyjától örökölt finom lelkiségében az esztétikai beállítottság dominál. A harmóniaigény, a szomorú létélmény passzív szemlélése és a vígasz-keresés erősen meghatározza Wass Albert fiatalkori személyiségét – korai szinte lávaszerűen zúduló versvilágát (W. A. 1927, 1928), majd első tárcáinak, novelláinak témáit.
Az elszenvedő esztétikum lesz a fő meghatározója nagyhatású első regényének, a Farkasveremnek (W. A. 1934) és a tíz évvel később kiadott, elsősorban gyermekségére visszaemlékező A titokzatos őzbak (W. A. 1942) című novellafüzérnek is, de még az orosz megszállás történelmi tablóját novellákba sűrítő Valaki tévedett című összeállításnak, sőt a 2. világháború utáni A funtineli boszorkány című hatalmas triptichon-regénynek is.
A sorsproblémák megoldásával küszködő kamasz irodalmilag maradandóvá tett történéseit írja meg a román-világban boldogulásáért küzdő fiúcska esetén keresztül a – címválasztásával is szimbolikus erővel ható – Egyedül a világ ellen című kisregényben. Marci elsősorban Nyilas Misi rokona, de ő már, egy negatív korszak lezárásának reményében, a fel nem adás biztonságát hordja tetteiben.
A felnőtt élet, a családfő társadalmi és emberi elhívatottságát fejezi ki a nagy sikerű Csaba-regény, amelynek még mindig az esztétikai, lírai hatása elsődleges, akárcsak ezidőtájt az A. Camus számára világhírt hozó novelláknak, regénynek. Szerzőnk élete ugyanakkor már a felelős sorsvállalás, vállalkozás és mindenkori helytállás példájának tekinthető, békében s háborúban egyaránt. (Jelzi ezt a Sorsvállalás és a Vállalkozáson című novellák erős életrajzi fogantatása.)
A probléma-megoldásért küzdő ember irodalmi válaszait mégis csak az 1947-48-as év hozza meg az emigrációba kényszerült férfi, a családapa és író számára. Költészetében a háború után a világlírában is az elsők között ad hangot – a hontalanná lett ember, a háború pusztításaiból fölemelkedő vox humana küldetéstudata. (Az első galamb, A bújdosó imája, A hontalanság hitvallása, Üzenet haza). Egy visszaemlékezés-értékű novella főhőse – az író alteregója – így jellemzi a korszak állapotát, igényeit:
„Az emberek már elkezdték újraépíteni a romba dőlt házakat s eljön az idő, amikor valamennyit újraépítik s nem lesz több rom sehol. De amíg az egész emberi világ az újraéledő falakat figyeli, addig az emberi romokkal nem törődik senki. Az emberi romokról mindenki megfeledkezett. S ha nem történik valami, ha valaki nem lép közbe és csinál valamit, úgy eljön az idő, amikor minden új lesz, csupán az ember marad a régi, s romba dőlt lelkek kísértenek az új falak között. Azért lettem remete, hogy próbáljak segíteni ezen. Hogy amíg mások a falakat építik nappal, addig én éjjel a lelkeket építgessem újra. De még nagyon kezdő remete vagyok. Még csak odáig jutottam el, hogy hinni tudok a jóságban, a megbékélésben, a szeretetben. Ezeken át talán egy nap eljutok odáig, hogy hinni tudok az emberekben is. Mert ez a fontos. Amíg nem tudunk hinni az emberben, addig nem tudjuk újjáépíteni a világot sem” (Istenkeresés)
E szavak is az érett realitásérzék és az eszmény dúló csatáját s egyben harmónizálásuk reményét fejezik ki, akárcsak a háború utáni egyik első Nobel-díjas Dylen Thomas eget-földet, nyomort-szépséget megrengető költészete. Találó a tervezett regény címadása is: Hitvesztett nemzedék. Jelzi Wass Albert szembenézését a korszak nihilizmusával, közönyösségével, mely maradandó nyomokat hagyott midndmáig az európai és észak-amarikai ember mentalitásában.
A párizsi békediktátummal újra földönfutóvá tett és határokkal szétszabdalt magyarság iránti kötelességérzet ad megújuló értelmet szavainak, írásművészetének. Így születik meg az Adjátok vissza a hegyeimet! nevezetes és sokat idézett Előszava, ez a vádirat értékű sikoly, amely számunkra, magyarok számára csak Ady Endre: Üdvözlet a győzőnek című verséhez, Reményik Sándor Új szövetség című költeményének elszántságához és Babits Mihály: A könnytelenek könnyei című Trianon-fájdalmú „szózatához” hasonlítható. Ekkor írt novellái is érett számvetésről vallanak. Visszaemlékezései is értékőrző szempontokat érvényesítenek. (Búcsú egy kutyától, Cica és más rövid írások a később megjelentetett A költő és a macska című kötetből)
A probléma-megoldással küzdő ember regénye a már néhány példányban kiadott Örökösök című kisregénye is, de a fasizmus és bolsevizmus kettős rémségeire adott legjelentősebb válasza – írói és emberi pályaszakaszában is új fejezetet kezdve – az Elvész a nyom című sorsfaggató munkája lesz, 1952-es megjelenéssel. Közép-Európa hat nemzetének, hat társadalmi rétegének és 2. világháborús nemzedékeinek egzisztenciális válasz-kereső regénye ez!
Innen válik visszamenőleg is érthetővé Wass Albert írásműveinek hatalmas tobzódása a 40-es évek mindkét felében, áthúzódva az 50-es évek elejére is. A 30-45 éves író többszöri nekirugaszkodás után végezetül nemcsak a kortársi, hanem az eljövendő emberiségnek is válaszképes alkotásokat helyez az asztalára. Kétségeken és félelmeken túl a jellem- és emberfejlődés dialektikája győz: Wass Albert munkásságában a homo esztétikust kiegészíti a homo etikus.
Az írói számvetés időszaka a bolseviki társadalom-bírálatot tartalmazó remekművek (Átoksori kísértet, Antikrisztus és a pásztorok) és a humor rekeszizmait is kesernyésen megmozgató munkák után (Tizenhárom almafa, Elvásik a verse csillag) a két kötetes családtörténeti-életrajzi ihletésű nagyregénnyel, a Kard és kaszával zárul. Mondhatni, lenullázódik a feldolgozásra váró racionalitások világa.
A még ereje teljében küzdő férfi a maga 60. életéve után már főként közíróként, publicistaként, majd lap-és kiadóvállalat-alapítóként és tuilajdonosként küzd igazságaiért, nemzeti igazságainkért. Magyar szemmel állandó rovatot ír a Kanadai magyarság című lap számára, bízva a nagy lélekszámú kanadai emigránsok tettre készségében, áldozathozatalában (W. A.: Józan magyar szemmel, 2002). Közéleti írásait angolul is közreadja a Danubian press című lapjában, s könyveit, regényeit, más a magyarsággal foglalkozó történelmi munkák társaságában rendre lefordíttatja az Amerikai Magyar Szépmíves Céh kiadványai számára.
Ezt a korszakot kötetünkben A magyar hivatással a tengeren túl és a Kárpát-medence öröksége címen összeállított közéleti írások reprezentálják, magyar nyelvterületen elsőként a Kráter Műhely Egyesület gondozásában, illetve fordítsában.
Mégis, a 80. évéhez közeledő író számára a 1980-as évek már másról is szólnak – írói önvizsgálat, hit, személyes és történelmi példa egybeesése, bölcsesség és megtartó mítosz  szakad föl, fogalmazódik és mutatkozik meg a Hagyaték című kötet történelmi kronológiára fűzött darabjaiban. Az író ezekben a miniatűr példázatokban is megtalálta a maga hangját, hangnemét és üzenetét. A „vénülés” bástyái közé visszahúzódva még nagyapaként is szórta ha nem is unokái, de vágyott honi és erdélyi olvasói elé a gyöngyöt.
Jutott az írói elszánásból még élete utolsó évtizedére is. A lecsupaszodott mesélőkedv, a visszatekintés kora jött el. Nem véletlen, hogy a tervezett Voltam című könyv elkészült darabjai a bevezetőmben említett „emlékezésbeli sziget-élményekkel” van telehintve, telerajzolva, sokszor szinte önkényes gazdagsággal!
Nem is történhetett ez másként. Az öregedő kedély lelki beállítottsága visszatér a gyermekéhez: kiemel az emlék-tapasztalatok közül egyet-egyet, hosszasan elidőz megjelenítésüknél, s ennek fényében értelmez embert, emberiséget, sorsot! A bölcsesség fényébe vonja a megtapasztalt gyermek-kori, azaz kora-emberi történéseket.

A Voltam posztumuszként összeálló darabjai nem valósították meg az író szándékát: nem valósulhatott meg a 9 nagyfejezetre tervezett életrajz fokozatos kibontása, de lehetett az, amire „a lemenő nap fényében” minden élemedett korú ember vágyik – elrendezett múlt, elrendezett visszatérés a saját élet, az elkülönült élet kezdetéhez, hogy ne maradjon fehér folt az életrajz és életmű, a biográfia és az opusz viszonylatában, hogy ne maradjon adósa sem magának, sem nemzetének, sem utódainak az ember, az író. Így lehetnek a gyermek Albira, a „Kicsi grófra” történő visszaemlékezések záróakkordjai egy feledhetetlenül monumentális életútnak, életműnek.
A Voltam ugyanakkor felkészülés a halálra. S miként a bábaasszony segíti a gyermekét szülő anyát, úgy a posztumusz szerkesztő-társ is – e sorok írója – ollóval metszi fel az életmű egészét, hogy az író szellemiségét követve megszülessen a csak-túlvilágról vagy az utókor-szemszögéből eggyé látott létezés szerves – a léthez méltó – egysége. A halál kettészakít tervet és munkát, de a már ismert művekben elszórtan jelentkező emlékezés-morzsák együttesen ritualizálják az írói búcsúzás aktusát. Wass Albert igényével: a megértés, a szeretet egymáshoz rendelő törvénye szerint.

9. Wass Albert, a nemzetféltő politikus

 

A személyiség egyre tágulóbb hatáskifejtő képessége

Etológiai megfigyelés szerint a társas lények hím egyedeinek egyedeinek territoriális helykijelölése úgymond erőfitogtató hatáskifejtési igényként a fajtán belüli pozíciószerzés legfőbb jelzőrendszeri mutatója. Ehhez hasonló, tehetjük hozzá, a személyiség társadalmi szerepvállalásainak körülhatárolása, kijelölése is! Főként közéleti szerepvállalások terén figyelhetjük meg, hogy a feladat- és szerep-kijelölések halmozása jelentős, de nem minden esetben pozitív, belső késztetésre történik. Újságírók, közírók, politikusok, tévésztárok esetében a szereplési hatáskifejtés erős növekedése figyelhető meg, de nem minden esetben jár ez a személyiségfejlődés fejlettebb fokozataival.
Nagy jelentőségű író embereknél sorsfordító történelmi helyzetekben vagy ezek előérzetekor gyakran előfordul a közéleti szerepvállalás fokozottabb igénye és az erőteljesebb közírói jelenlét belső szüksége. A 2. világháború alatt többek között Móricz Zsigmond, vagy Márai Sándor száll ki a publicisztikai porond nagyobb nyilvánosságának küzdőterére, de Kovács Imre, Szabó Zoltán, Németh László folyamatos közíró jelenléteit, vagy ennek megszakadásait is beszédes tettként tartja számon nemzeti köztudatunk.
A nemzetlét féltő írói

 

„Irodalmunk tele van újságon kívüli újságíróval. Aki ír, az a vad vágtában eléjevetődő megoldatlan problémák megigézettje: az író végül is nem ír, hanem kiáltoz, nem alkot, hanem világgá beszél, nem ábrázol, hanem segíteni akar, nem emberről szól, hanem femzetlétet félt. A művek útjában egy nemzet sorsa áll.”

Szabó Zoltán: Írók az újságpapíron, 1944

Wass Albert életében a harmincas évek végi apróbb jelzések után előbb 1948-tól figyelhetjük meg a közéleti szerep-vállalás, sőt szerepalkotás erőteljes jelentkezését. A 2. világháború utáni időben szépirodalmi ambíciói, sőt költői vezérszerepének megnyilatkozásai mintegy háttérben tartották szervezői és eszményalkotói megmutatkozását. 1951 őszétől amerikai kivándorlása komoly beilleszkedési feladatokat jelentett számára. Új házassága, a gyerekek iskoláztatása és egyetemi tanári munkássága ekkoriban háttérbe szorította a fő cél megvalósítását: a nemzeti egységgondolat és a nemzetstratégiai hivatástudat következetes képviseletét. Szépirodalmi munkássága továbbra is társadalmi és történelmi értelemben üzenet értékű, ám ez időben közírói munkája még nem túl jelentős.
1964-es feladatra eszmélése (második feleségének tettre sarkalló gondolatai) indították el azon a közéleti úton, amely 1989-ig (felesége haláláig) egyértelműen meghatározta emigránsi tevékenységét. Megalapítja erdélyi mintára az Amerikai Szépmíves Céhet, majd a Danubian Press kiadóvállalalatot.
Az addigi írói-esztétikai termékenység, a kivándorló nemzedék jelentős regényeinek megírása, közöttük az Adjátok vissza a hegyeimet! nagy sikere nem feledtethette el, hogy Wass Albertnek történelmi feladata van Amerikában a magyarság ügyének képviseletére. Az új feladat azonban új személyiségstratégiával és életmódváltással járt. Kanadában majd Amerikában előadói körúttal ébreszti és serkenti az emigráció tagjait, segíti a magyarság közép-európai történelméről korábban kialakított hamis kép szétoszlatását. Magyar szemmel címen publicisztikai sorozattal népszerűsíti a magyar igazságot. A magyarság és Erdély múltjáról szóló angol nyelvű könyveket és folyóiratokat ad ki, a magyarságról kialakított kép számunkra előnyös megváltoztatását szeretné elérni. Wass Albert ekkor alelnöki szerepet vállal az Erdélyi Magyarok Világszövetségében, és más társadalmi tisztségekben is tevékenykedik. Nemcsak a magyar emigráció szervezetei, hanem a Fehérház bizonyos lobbi-csoportjai is a romániai magyar nemzetiség elleni kulturális népirtás egyik leleplezőjeként tartják őt számon.
Az addigi írói-esztétikai termékenység, a kivándorló nemzedék jelentős regényeinek megírása, közöttük az Adjátok vissza a hegyeimet! nagy sikere nem feledtethette el, hogy Wass Albertnek történelmi feladata van Amerikában a magyarság ügyének képviseletére. Az új feladat azonban új személyiségstratégiával és életmódváltással járt. Kanadában, majd Amerikában előadói körúttal ébreszti, serkenti az emigráció tagjait, segíti a magyarság közép-európai történelméről korábban kialakított hamis kép szétoszlatását. Magyar szemmel címen publicisztikai sorozattal népszerűsíti a magyar igazságot. A magyarság és Erdély múltjáról szóló angol nyelvű könyveket és folyóiratokat ad ki, a magyarságról kialakított kép számunkra előnyös megváltoztatását szeretné elérni. Wass Albert ekkor alelnöki szerepet vállal az Erdélyi Magyarok Világszövetségében és más társadalmi tisztségekben is tevékenykedik, továbbá vezetője a Dunai Kutató és Információs Központnak, melynek tevékenysége szervesen kapcsolódik a könyvkiadáshoz: számos tanulmány és cikk publikálása mellett a központ munkatársaival állítja össze az Igazságot Erdélynek! (1977) és a Népirtás Erdélyben – Nemzet a siralomházban (1985) című dokumentumköteteket. Nemcsak a magyar emigráció szervezetei, hanem a Fehér Ház bizonyos lobbicsoportjai is a romániai magyar nemzetiség elleni kulturális népirtás egyik leleplezőjeként tartják őt számon.
Nemzetközi jelentőségű kapcsolatok kiépítésében, előadások megtartásában, népszerűsítő kiadványok kiadásában nélkülözhetetlen munkát végez. A magyar és az erdélyi problémakör megvilágítására külön folyóiratokat indít (Hungarian Quarterly, Transylvanian Quarterly), külön orgánumot a Kárpát-medencei népek „igaz” történelmének is: a Central European Forum emigráns és nem emigráns, magyar és nem magyar kutatók (irodalmárok, történészek, néprajztudósok, szociológusok) véleményének ütközőpontja. A mottó az erdélyi századvégi publicisztika jelszava: „Az igazat írni, csak az igazat” (Petelei István). Megdöbbentő, hogy második felesége haláláig fáradhatatlanul harcol a román nacionalista erőkkel szemben, noha a Kivénült harcos leteszi a fegyvert című írásában mégis negatívan értékeli az emigrációs magyarság össztevékenységét. Ettől kezdve közéleti ambíciói visszahúzódnak. Voltam című visszaemlékezésein dolgozik, illetve Hagyaték címen Erdély táltosainak állít maradandó szépirodalmi emléket. Életének utolsó évtizede a visszaemlékezések esztétikai munkálataival esik egybe, egyfajta csendes készülődés ez a szép elmúlásra.
De ebben a helyzetben is újra tudja értelmezni az itthoni magyarság előtt álló politikai és társadalmi feladatokat. Elemez, agitál és megdöbbentő jóslatokba bocsátkozik.
Közéleti szerepvállalásának a körülhatárolt több mint negyed évszázada így utólag is nagy jelentőségű nekünk, Kárpát-medencében maradt, különböző állami formációk nyűgei között élő magyaroknak. „Nép még élhet árnyékban, de nemzet soha.” Wass Albert tudja, hogy állam– és nemzetalkotó magyarság csak akkor nyeri vissza közép-európai és európai jelentéségét, ha nemzeti intézményeit újra kiépíti, továbbá nemzeti érdekeit hatékonyan képviseli közéleti szinten, a világpolitikában is.
A Wass család az ősi Mezőségen még az író nagyapai és dédapai vonalán is főispáni és főrendi házi tagokkal büszkélkedhetett. 1935-1942-ig az ifjú családapa, Wass Albert a széki esperesség egyházmegyei gondnokaként látott el közösségi feladatokat. 1943-tól háborús szerepvállalását az a Dálnoki Veress Laos altábornagy motiválja, aki abban az időben az Erdélyi hadtest parancsnoka volt, és Horthy Miklós kormányzónak akadályoztatása esetén helyettese lett volna. Az író – visszaemlékezése szerint – egy titkos csoporttal összedolgozva földalatti összeköttetéseket épített ki a magyar hadvezetés, a helybeli zsidóság megmentésére, és más egyházi vezetőkkel együtt a háborúból való kiugrás méltóságunkat megőrző módjait készítette elő. Csodálkozni valónk ebben az időszakban is akadt. Az író két éven keresztül alhadnagyi rangban főbb katonai parancsnok titkáraként dolgozik, de kilenc szépirodalmi munka megjelentetése is a nevéhez fűződik. Széleskörű írói kibontakozásának nagy időszaka volt ez.
Ez a visszatekintés azért fontos számunkra, mert amikor tehette volna, mégsem választotta a széleskörű és nyílt közéleti szereplés ódiumát. Ezzel szemben amerikai nyugdíjaztatása után, jelentős anyagi, sőt fizikai megpróbáltatásokat vállalva mint szellemi vezér ontotta publicisztikai írásait és az emigrációs magyarságot felrázó beszédeit. Nem rajta múlott, hogy élete is majdnem ráment erre az önként vállalt harcra. Hála Isten, az amerikai titkosszolgálat résen volt, a romániai titkos ügynökök nem tudták elvégezni gyilkos feladataikat
Mintha a hatvanas évektől döbbent volna rá, hogy nem elég az írói hivatás, nem elég az esztétikai szépség és igazság művészi szolgálata, hanem a tettek, a közéleti cselekvés, a könyvkiadás nemzetszolgálati feladata fontosabbá vált számára. Dálnoki Veress Lajos még 1945-ös búcsúszavai ekkor értek személyiségét meghatározó útravalóvá. „Ne tedd le a fegyvert, menj nyugatra s képviseld továbbra is a magyar ügyet.” Saját szavai szerint ez a feladat vitte már Amerikába is, de valójában a politikai, közírói feladatvállalásaival üzent hadat a nyugati magyarellenességnek ugyanúgy, mint a keleti, romániai kulturális népirtásnak…
Nyugdíjas évei kezdetétől az író élete és közírói munkássága a felfokozott cselekvés tüzében edződött. Wass Albert személyiségének tágulását, feladatvállalásainak megsokszorozását jelentette ez az időszak. Mondhatjuk, a szellemi vezéregyéniség hatáskifejtése – Erdély magyarságán is túlmutatóan – a magyar nemzet érdekképviseletének cselekvési terével válik azonossá. Politikai írásainak összesítése ezt a zárótételünket támasztja alá.
Wass Albert példamutató közírói munkásságát kiegészíti a kiemelt időszakban közölt karácsonyi és évközi körlevelezése, amelyben összefoglalókat küld barátainak, híveinek, tájékoztatásul a magyar ügy aktuális kérdéseiről, saját nemzetféltő tevékenységéről, hitvallásairól.

11. Wass Albert a magyar jövő iránytűje
Wass Albert életművének megbecsülése és nemzeti önbecsülésünk egy alapvető kérdés párhuzamos tételei.
Önértékelésünk része és – műveit megismervén – beteljesítője az Erdélyben született író minden mondata, minden munkája.
Trianon előszelének, Kolozsvár román megszállásának sokkja tíz éves korában érte, s élete további nyolcvan esztendeje e magyar és Kárpát-medencei traumára adott válaszkísérletek sora volt. Versben, oratóriumban, novellában, tanulmányainak tudatos kiválasztásában, gazdálkodóvá válásában, családalapításában, regényeinek témaválasztásában, katonai helytállásában, kitüntetéseiben, emigrációs szerepvállalásaiban, kultúránk értékeinek és nemzeti igazságaink önkéntes külképviseletének ellátásában, sőt angol nyelvű népszerűsítésében.
A magyar nemzet történelmi sorskérdései és az ezekre adott egzisztenciális válaszok adják novellái és regényei nagy részének fő témáit. Utóbbi negyed évezredünk társadalmi kérdéseinek úgymond Mengyelejev-táblázata rajzolódik ki művei által.
Mire a fák megnőnek című regénye az 1849-es oláh bosszúállástól a Kiegyezésig tartó időszak erdélyi középosztályának túlélési stratégiáját helyezi vizsgálódó tekintetünk elé. A kastély árnyékában című munka a Millennium úri és polgári osztályainak megdöbbentő önbírálata, a Kárpát-medencei nem magyar nemzetiségek alantas eszközökkel való előnyszerzésének időszaka.
A Farkasverem című Baumgarten-díjas alkotás a Mezőség történelmi vezető osztályának társas-lélektani élveboncolása és egy szárnyabontó nemzedék lélekelemzése: szerelmeké, irodalmi szárnypróbálgatásoké, nagycsaládok egymásba kapaszkodó megmaradásáé egy elnyomó és idegen impérium alatt.
E műnek mintegy folytatása a Csaba című nagyszerű munka, amely az említett nemzedék népnemzeti összefogásának és eszmélésének kulcsregénye.
A szerző mintegy predesztinálva volt arra, hogy a Jönnek! című újabb könyvében a 2. Bécsi-döntés fájdalmas-reményteli, boldog-szomorú pillanatainak hiteles történetét dokumentálja.
Az Adjátok vissza a hegyeimet! című méltán legközkedveltebb pamflet-regénye Trianon után a másodszor is igazságtalan politikai diktátummal megpecsételt háborúvesztés drámája.
Az Átoksori kísértetek és az Elvész a nyom a második világháború megpróbáltatásait élő erdélyi ill. közép-európai társadalmi összképet vizsgálja – önmetsző elemzésekkel, heroikus emberi értékek pusztulásra ítéltségével.
A Tizenhárom almafa és az Elvásik a veres csillag a bolseviki embertípus és diktatúra hétköznapjait sötét szatírába mártva állítja pellengérre. Az író e munkákban tér- és időbeli távolságból tud hiteles képet festeni a magyarországi és az erdélyi mentalitás különbségeiről, majd a Duna-delta gulágjában szenvedő székely társairól. E könyveket már a 60-as években írta Amerikában.
Műveiben ugyanakkor helyt kapnak a magyarság és Európa sorskérdéseinek válaszkísérletei is. Még a második világháború alatt megírta az Egyedül a világ ellen című kisregényt, amelynek kamasz-hőse az igazságkeresés és az emberi segítőkészség emblematikus alakjává vált. A háború lezárása után megírt Ember az országút szélén és a későbbi Antikrisztus és a pásztorok című regények fölemelő férfi- és nőalakjában az iszonyatokkal szembeszálló életút-mintákat találjuk fel.
Az Örökösök című DP-regény a legyőzött nemzetek hontalanjainak összefogását példázza egy fiatal közösség életében: kis- és nagynemzetek, győztesek és vesztesek demokratikus Európájáért száll síkra!
Két remekműve pedig világirodalmi szinten szólaltatja meg emberi társadalom és kozmikus természetvilág elvesző összhangját. A Funtineli boszorkány a nősors Kárpát-világi, havasi nagyregénye, a társadalom kivetettjei között élő asszony – kamaszlány, anya majd szent – csodás történetei a leghétköznapibb realitások bugyraiban, megrázkódtatásai és apoteózisa. Életének legutolsó novellafűzére a Hagyaték egyfajta história-fölötti összegző munka. A hitevesztett történelem érclapjai alatt vergődő áldozatok világában keresi, találja meg és mutatja fel a magyar táltos-papok csodákra képes cselekvési terét!
Wass Albert életműve a nagy lélek válasza egy kisstílű, egy emberségünkben vérig alázó korszakra, éppúgy a fasizmus éveiben, mint a bolsevizmus fél-földrésznyi „imperializmusa” alatt.
„Amit ők nem őrizhetnek meg, azt kell nekem megőriznem számukra. Amit ők nem mondhatnak ki, azt kell nekem kimondanom helyettük is. Amit ők nem sírhatnak világgá, azt kell nekem világgá kiáltanom.” (W. A.: A magyarságtudat gyakorlat)
Amit ő tett, azt a nemzet minden tagjáért tette. Sőt, munkái alapján mondhatjuk, hogy a Kárpátok alatt élő, egymásra uszított népek megbékéléséért és Közép-Európa többszörösen megtört nemzeteinek önbecsüléséért is.
Humánuma meggyőző párhuzamba állítja a középkori bolgár eretnek-mozgalmat az ötvenes évek koreai és a huszadik századi erdélyi függetlenségi harcokkal a Magukrahagyottak című, filmért kiáltó kisregényében. Wass Albert folyamatos nagyvilág felé tekintésében is elsősorban Erdély írója volt és maradt. Erős szellemi gyökereit ez az autonómiára képes, nagy történelmi tradíciójú népközösség adta. „Erdély a legyőzhetetlen erő” – írta egy halála előtti vallomásában. A porig alázott, a Romániába beolvasztott Erdély edzette mégis írói egyéniségének makacs, kitartó és küzdő vonásait. Hajthatatlanságát, következetes becsületességét, eltántoríthatatlan igazság-követeléseit – és töretlen hitét.
A hontalanná, bozgorrá tett erdélyi magyarság szavát halljuk ki a nyugati emigráció Canossa-járásának idején írott verseiből is:  (Dalol a honvágy, Mikor a bujdosó az Istennel beszél, Hontalanság elégiája, A bujdosó imája, Magyar cirkusz, Nagypénteki sirató, Üzenet haza, Hontalanság hitvallása)

„Hontalan vagyok,
mert hiszek jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok,
de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel ember és magyar.”

Ha róla szólunk, ha érte, és életművének becsületéért és minőségéért kell szóra emelkednünk, akkor a magyar nemzet egészének önértékelése és önbecsülése a tét. Ezt nagyon is tudhatták azok az olvasótársaink, akik szerte e kis hazában és a tőlünk leválasztott Kárpát-hazában őt és írásait választották a humánum és túlélés zsinórmértékéül.
Wass Albert nemcsak az elmúlt negyed évezred hiteles tanújaként szólalt meg, hanem látomásai, nemzetünk elé állított célképzetei és hagyományos értékeinket sugalló erkölcsi üzenetei magyar jövőnk kibontakozását előlegezik. Írói és költői munkássága – jól forgatva az utókor kezében – iránytű lehet erkölcsben, szépségben és igazságkeresésben.
Ha életszentségét és irodalmi munkásságát egyesek el kívánják szakítani a magyar olvasóközönség szívétől és értelmétől, akkor – ezek az őt még holtában is rágalmazó senkik – a magyar nemzet kulturális öneszmélését akadályozzák, jelentős értékeink elszegényítésére és elsorvasztására törnek. A média bértollnokai, sőt egyetemeink álságos kultúrharcosai is megszenvedett múltunkat hamisítják, apáink és nagyapáink becsületét tépázzák – jövőnket építő eszméinket sötétítik el.
Mit érne Hemingway nélkül az amerikai irodalom? Mit érne Baudelaire nélkül a francia, vagy Pessoa nélkül a portugál? Sorolhatnánk a párhuzamokat. Az ötven hosszú esztendő össznemzeti felejtése után a tőlünk eltiltott író-óriás mégis föltámadt a róla hallgató esztétáink és politikusaink által megásott tömegsírból.
Írásaival itt él közöttünk, küzd értünk és jövőnkért. Mesélőkedve szétárad közöttünk, nemcsak történelmi tablóiban – mint például a Kard és kasza című nyolcszáz évet felölelő tanú-regényében – hanem a Tavak könyve, az Erdők könyve és a Mondák könyve illusztrált képeskönyveiben is gyermekeink kezében.
Ünnepet készítünk elő. 1908. január 8-án született és 1998. február 17-én halt meg Wass Albert. Centenáriumának megünneplése kötelesség, feladat és díszszemle. Munkássága mellé kell felsorakoznunk, ki-ki a maga képességei szerint: gyermek a szavalatával, tanár az értő és szerető szavaival, irodalomtörténész és történész az elemzéseivel és következtetéseivel, színházi rendező és színész a tehetségével és megelevenítő-képességével, múzeulógus az emléktárgyak és gyűjtemények tárlatba rendezésével, önkormányzatok a rá emlékeztető szobrok felavatásával, művelődésszervezők műsorok és szavalóversenyek rendezésével, ifjúsági szervezetek emlékének és igazságainak hű őrzésével, a történelem-csinálók pedig megalázott tömegeink újból nemzetté-emelésével.
Ünnepelni nem elég. Wass Albert életműve azt sugallja, hogy álmaival, céljaival kötelességünk eggyé válni – csak akkor vagyunk folytatói ennek az örökségnek. Az ő álmai kultúránk megszenvedett álmai. Zrínyié, Csokonaié, Petőfié, Kemény Zsigmondé, Adyé, Babitsé, Móriczé, Máraié, József Attiláé.
Azt kívánom, hogy a 2008-as centenáriumi év kulturális tradícióink és nemzetteremtő politikánk megújulásának évét hozza el mindnyájunk számára. A gondjainkkal való szembenézés, a társadalmi összefogás, a politikai tisztánlátás, az igaz és a szép egységének újra megtalálása jelenti a Wass Albert emlékéhez méltó feladatokat számunkra.
1949-ben megírt ars poeticája soha nem veszti érvényét.: „Az emberiség nagy pereiben a szellemi ember a koronatanú: eskü kötelezi arra, hogy az igazat vallja, csak az igazat és elhallgatás nélkül a teljes igazságot. Tanúvallomásától függ a perek kimenetele, és ha hamis tanúnak bizonyul: világkatasztrófákat von maga után. Köteles kimondani hangos szóval az igazságot, kínzókamrában és bitófán éppen úgy, mint bársonyszékben.”
Wass Albert igazságszeretete és Erdély igazságaiért való kiállása a legfőbb példa számunkra. És ha Erdély igazsága, akkor a magyarság igazsága. S ha a magyarság igazsága, akkor a függetlenségükért küzdő nemzetek igazsága. Akkor az emberhez méltó jövőt kereső és megtaláló humánum igazsága.

(Elhangzott  2007. november 9-én a marosvásárhelyi Vártemplom dísztermében, a Wass Albert centenárium megnyitó ünnepségén)

12. Wass Albert kiválasztottsága és hivatástörténete
„A nagy időkhöz nagy nemzedék kell, s megéri, hogy a szerepet vállaljuk, összefogjunk, mint még soha” – jelentette ki a múlt század harmincas éveinek záró akkordjaként minden idők nagy erdélyi, katolikus püspöke: Márton Áron. Az idők méhe pedig már korábban megszülte kiválasztott fiait, és Isten különös kegyelme felkészítette őket nagy küzdelmek elviselésére, sőt megvívására is.
Ez történt a 19. században is, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, majd Petőfi nemzedékével. S történelmünk megrázó ismétlődéseképpen a 20. század két világháborúját és a trianoni szétszaggatottságunkat átszenvedő nemzedékekkel is.
Isten jó előre kiválasztja embertelen fájdalmaink szószólóit, az igaz tanúnemzedékeket. Tanúságtevőknek, hitet gyarapítóknak, hűeknek alakítja és formázza tragikus idők nagy íróit.
Nagy fájdalmak, nagy korszakok kiválasztott embereket adnak az emberiségnek. Korai fájdalmak, korai megpróbáltatások szérumoltásai készítik fel őket a későbbi súlyosabb „tűzpróbákra”.
A négyéves Albi elveszíti játékait a mezőségi tóvidék váratlanul felbuzgó árvizében. Futna, vetné magát szembe a csörtető szennyel, hogy mentse kicsiny háza népét. Árvíz, halálos és mérgező veszedelem. Magány és tehetetlenség tapasztalásai hányszor visszatérnek majd a kilencven évet megélt ember életében!

„Figyeltem a víz minden mozdulatát. Már nem egy nagy elnyúlt élőlénynek láttam, hanem sok apró ellenséges mozdulatnak, mely készült elfoglalni mindent. Új és új csapatai törtek elő a gyepből, s gyorsulva közeledtek. Egy perc s mögöttem összezárult az árvíz két karja, és én sziget lettem.
Ezt a sziget-érzést sokszor éreztem azóta is. Akkor döbbenetes volt, ijesztő és iszapszagú. Még nem tudtam, hogy mi az, amit érzek, de valami névtelen sötétség szorított össze, s csak nézni tudtam és hallgatni csöndben. Azóta sokszor éreztem ugyanezt, és megtanultam, hogy a bezáruló magány árasztja ezt az érzést. Mikor az elhagyatottság összecsukódik körülöttünk, és megérezzük, hogy egyedül vagyunk ezen a világon. Egyedül vagyunk, és körülöttünk iszapszagú, szürke, idegen árvíz, mely szigetté teszi az életünket.”

Később többször is szembe kellett néznie Wass Albertnek az őt vagy a nemzetét érintő megsemmisítő rémpillanatokkal. De mégis, már a gyermeket is körülveszi Isten a maga különös jeleivel. Gyermekkora egy másik rémült pillanatában a tó zsilipjének rozoga gátjánál megmenti a vízbe zuhanástól, szinte csodaként biztos cölöpöt tesz a lába alá. Hétköznapi földi örömeiben is jelen van, de valahogy mindig történik valami különös a gyermekkel.
A nagypapától flóbertet kap, első nyúlvadászata sikeres, s míg édesapjának léha vadásztársasága közönyös, a kis Albi aludni tér, s álmában életre szóló látomást kap.
A magyarság pompás eredetállata védelmező őrként meglátogatta, lelkileg megjelölte a fantáziájában amúgy is igen érzékeny gyermeket:

„Álmomban nagy sötét erdőket láttam – azóta is gyakran álmodom ilyent – nagy, súlyos csendet hallottam, és föld és ég között mozdulatlanul, mint pompás kőszobor, állt a fejedelmi őzbak, és csillagokat bökdösött az égbe.” 

„Mint pompás kőszobor” magasodik a lélek sötét erdejében „föld és ég között” a „fejedelmi őzbak”: sikert ígérőn, nem félelmesen, sőt „csillagokat bökdöső” merész hetykeséggel. Nyoma sincs a kicsiny játékait éppúgy, mint a gyermek lelkiségét is fenyegető „szennyes ár”-nak.
A „kőszobor”-szerűség erőt, bizonyosságot jelent: a mély-én erejét, a mély-lélek erejét! (Akár Jákobét, aki első, Istentől kapott álma helyét azzal a kővel jelölte meg, majd tisztelte oltárként, amelyen feküdt álomlátása alatt.) Életre szóló eligazító erőt vélhetünk a kisgyermek álmában. A lelki természet templomának felmagasodó urával szembesült. Volt hová menekülnie!
A „nagy súlyos erdő”, a lelki megrázkódtatások és a nyomasztó elhagyatottság, az egyedüllét súlyát jelenítik meg, „a súlyos csend” a lelki rokontalanságot, a jövő visszhangtalanságát vetíti az álombeli tájra, de: az erőteljes Őzbaknak van jövője, van hite, tán ő maga a jövő és ő maga a hit. Szemtől szembe, „színről színre” látni a legmagasabbrendű álombeli „találkozásokkal” rokon.

13 évesen, 1921-ben újra próba alá vettetik fiatal élete. Istentől kapott első leckéjét tanulja meg az őt kígyómarásból kigyógyító öregember bölcs szavain keresztül: Albi, mint a mesék gyermeke a javasember kérdésére félholtan is kidadogja a választ:

„Hosszú lehetett az út oda föl, de nincs emlékezésem erről. Mindössze arra emlékszem – de az is lehet, hogy úgy tűnik, mintha emlékeznék erre, mert annyiszor hallottam mások szájából –, hogy egy öregember fölém hajolt és megkérdezte:
– Mit tudsz Istenről, gyerek?
S én meg kinyögtem, nehezen mozduló nyelvvel:
– Ő teremté a világot…!
– Színigazat mondtál, s ehhez tartsd magad – felelte az ismeretlen szakállas vénember, s megtoldotta egy második kérdéssel: – Ha Istennel lennél, teremtenél-e mérget?
Azt mondják, akik ott voltak, hogy erre csak megráztam a fejemet, mert beszélni már nem tudtam többé. Kék voltam, mint az érett szilva, s szemem is lezárult. De úgy rémlik még ma is, mintha roppant messzeségből hallottam volna az öregember hangját, ahogy mondta:
– Az Úr se teremtett ilyesmit. De az emberek buták, s nem hiszik el, amikor mondom. Na. Amit Isten nem teremtett, annak nem lehet hatalma fölötted, ’sze tán Isten gyermeke vagy. Teszünk egy kis ciberét a marások helyére, hadd menjen ki belőlük a hőség, s rendben leszel, mielőtt hármat szól a fürj…”
Néhány év múlva szembesülni kíván csodálatos fölgyógyulása emlékével, s a színhelyre látogat. Kellett ez a látogatás, hogy életre szóló tanítássá váljék gyermekkorának isteni kegyelme. Elszánt hitté, amely későbbi iskoláztatása során Debrecenben, Németországban és Franciaországban, majd katonai szolgálatai alatt Bukarestben megkönnyítik számára az üres, cinikus világban való eligazodást:
„Az Úr végezte azt. Ő tartotta meg magát is, ha igaz, amit mond. Én csak egyike vagyok azoknak, kik őrzik még mindég a szent hagyatékot, amit őseink hagytak volt reánk sok száz esztendeje annak, régi időkből, mikor még az Úr nemzete voltunk. Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinyke ösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydult világban, mint elmohásodott vadcsapás havas erdő sűrűjében, amit már csak a lélek láthat meg, nem a szem.”

A kiválasztottság mellé hitet is kapott Wass Albert. A Trianonban vesztes nemzet talpra állítói maguk mellé fogadták. Első regénye és novellái sikeresek. Gazdálkodásba kezd, majd kérdéses körülmények között, de elszántan családot alapít, „iránymutató magyarként” küszködik hétköznapjaiban.
Egyházi tisztséget vállal, újságot ír, erdőmérnöki állását örömmel végzi, mikor a kötelesség hívja, katona lesz, olykor csodás események kísérik tetteit. Eközben nem gyűri le őt a teendők sokasága, jelképesen kíséri, kísérti és sarkallja a Titokzatos őzbak tovább, Csaba vezér legendája is vállaira nehezedik, ha kell, harcol ő is a nemzetért, az erkölcsi helytállás talaján, mint kicsiny kamasz hőse: az Egyedül a világ ellen c. regényében. Nemzetalakító, népi igazságokat megnevező, természet- és istenhű irodalmat vet ki tolla alól a sors.

„Magyarságom a gyökér, mely hozzáköt földhöz s nemzethez. Emberségem a korona, mely a fa törzsét egyenesen nőni tanítja, s mindig fölfele. Hogy amellett a magyarságom helyhez kötött, abban nincsen semmi meglepő. Ha sehova-sem-való magyarnak tudnám magamat, akkor már gyökértelen lenne bennem a magyarság. Regionális a magyarságom, mint ahogy emberségem is az, midőn azt mondom, hogy magyar vagyok. Magyarország a hazám, de Erdély az otthonom, s ezt nem is akarom soha elfeledni.”

Nem késik az elismerés sem: a Baumgarten-díj, a Klebelsberg-díj. Sem a megtisztelő tagság a Kisfaludy Társaságban, ahol a Reményik Sándor halálával megüresedett helyre őt választják az írótársak.
S nem késik a bukás, az újabb nemzetbukás órája sem. Részvétlenül, mondhatnánk, ha lehetne nemzetünk egyik legsúlyosabb éveiről beszélni így: nagypolitikai megrendelésre, különbéke lehetősége nélkül elérkezik számunkra a második világháború drámai végjátéka. Mintha 95 év múlva ismétlődne a huszadikban – a tizenkilencedik század. Ismét a muszkaáradat söpri el jól megszervezett honvédelmünket, függetlenségi ambícióinkat, szabadságtörekvésünket.

„Apám, én láttam ezt a háborút
és megvakult azóta a szemem.
A torzult-arcú emberfenevadban
Isten képmását többé nem lelem.

A régi gyermekmesék mind hazudtak.
Embert habzsolt a gyilkos tudomány!
Nem hősök és vitézek háborúztak:
csak férgek kúsztak a gyűlölet nyomán.

Nem volt sehol bajvívó, hősi torna,
csak síró nők és feldúlt otthonok,
csak olcsó préda és embertelenség,
tolvaj próféták, férgek és romok…!”

(Levél, 1946)

1944. október 9.: Kolozsvár átengedésének napja, az erdélyi haderők visszavonulásának kezdete, exodus Erdély magyarságának és a székely népnek. „Egy apáca imádkozik Mátyás szobra előtt”. A szemtanú ki más lehetne, mint Wass Albert, a katonai tetteiért kétszer kitüntetett karpaszományos alhadnagy! De ezek a gyászidők ismét elrendelést, életére szóló további elhivatást tartogattak a számára, Dálnoki Veress Lajos hadtestparancsnok mikor elbocsátotta tisztjeit Erdélyben, az írót nem engedte szülőföldjén maradni:

„Nekem azonban nem nyújtott kezet, nekem azt monda Veress Lajos akkor a kolozsvári hadtestparancsnokságon, téged pedig nem engedlek el. Reád kötelességet adok, neked ki kell menned a nyugatra, szembe kell fordulnod azzal a viharral, ami bennünket elsodort, és meg kell mondd a nyugat népeinek, hogy mi történt velünk. Így kerültem én ki szabad földre, honfitársaim, én nem menekültem semmi elől, én feladattal jöttem, s ahogy a parancsot kaptam, szembefordultam a széllel, mint a havasi farkas, magamban, egyedül, és azóta is jövök.”

Már nemcsak katonai kötelességből, de parancsnoka közvetítésével elháríthatatlan erkölcsi feladattal utazik keresztül a lepusztított Magyarországon, Nyugat felé az emigrációba.
A kiválasztottnak új hivatást ad a sors. Az ismét vesztes magyar nemzet igazságait védeni és felmutatni lett hivatott Wass Albert a világ előtt.
Megírja nagyszerű politikai tézisregényét az Adjátok vissza a hegyeimet! Az otthontalanná lettek többmilliónyi magyarsága nevében nagyszerű költeményekben is hitet tesz otthontalan igazságaink mellett. Üzen haza.

„Majd magamat, mint vérbe mártott kardot
a dúlt határon körülhordozom.
Jaj annak, aki otthonunkat lakja
prédára éhes bitorló-jogon!

Fölzúg az erdő, hogyha jönni látja!
Lába elé göröngyöt vet az út!
Rabszolgaság ellen az ősi föld
bogáncsokkal lázadni megtanúlt!

Megkeseredik szájában a kenyér.
A bor ecetté lesz az asztalán.
Az ágy nem ád nyugalmat, s rémek űzik
vacogó foggal át az éjszakán!

Nem ismeri el urának a ház,
s tolvajt kiált mögötte a küszöb!
S arcába ütnek, hogyha nem vigyáz,
a dédnagyanyám-szőtte függönyök!

Halottak napján sírjukból kikelnek
a tisztes holtak, kicsik és nagyok.
És számon kérik tőle jussukat
és számon kérik azt, hogy hol vagyok…?

Mert mienk csak ott a békesség, apám.
Másé csupán a dúlás és a préda.
Verejték nélkül termett gabonának
szára törékeny és kalásza léha.
(Levél, 1946)

Hitet tesz magyarsága és szülőföldje mellett ettől kezdve minden tettével, minden írásával, akkor is, ha nem engedik át szavait és műveit Kelet-Európa vasfüggönyei. A vesztes Közép-Európa szószólójává emelkedik. Az Elvész a nyom című regényét hét nemzet legjobbjainak, hét társadalmi réteg második világháborús emlékműve gyanánt helyezi az olvasóasztalkákra.
Az író mesélőkedve óriási, törhetetlen, s meséi alatt egy filozófiailag és teológiailag is  megalapozott látásmód mutatkozik meg.
Arra is telik csodálatos erejéből – igenis, mondjuk ki, legalább kellő humorral, a „magyar Shakespeare”-nek – hogy a Funtineli boszorkány című remekművében emléket állítson évezredek letűnt havasi világáról és vad, durva, de mai világunknál mégis tisztább erkölcseiről. A nősors misztériuma, de tragédiáiban a Szentlélek átsugárzó kegyelmével.
Wass Albert elhivatottságának tudatában írói felelősségvállasból is példát mutat. Mielőtt elhagyja Európát, üzen nemcsak a világba szétszórt, hanem az Erdélyben maradott írótársaknak, művésztársaknak is. Bárha megfogadták volna, bárha erősítette volna őket, bárha eljutott volna hozzájuk közíróként is megfogalmazott üzenete: haza!

„A világzűrzavar mai állapotának megszüntetése, az apokalipszis dübörögve közeledő rémségeinek elhárítása, az emberi társadalom békés összhangjának megteremtése nem atombombákon, halálsugarakon és rakéta-repülőgépeken múlik, hanem egyedül azon, hogy az elkövetkezendő tíz esztendő alatt a népek szellemi embereinek lesz-e erejük letépni orrukról a korszellem hazug szemüvegeit, és lesz-e bátorságuk kimondani az igazságot.”

Európai emigrációjánál nagyobb próba várja amerikai kivándorlása során. A Gazdálkodó, a Gróf, a Katona stílszerűen a befogadó család farmján kezdi meg napi teendői végzését. Négy gyermek eltartása, nevelése mindent háttérbe szorító feladat. Az Úr gondoskodása itt is határtalan. Néhány hónapon belül – a családi háttér elemzésére most nincs mód – befogadóját Elisabeth McClain asszonyt feleségül veszi. Új felesége nagy segítségével beilleszkedik az amerikai társadalomba. Tanári állást kap egy floridai egyetemen.
De…, de… hiába küldözgeti leveleit a világ magyarságához a Szabad Európa Rádió hullámhosszán, hiába írja újabb és újabb regényeit, olykor öniróniával, szatírával, máskor elkeseredett dühvel és szomorúsággal: a tehetetlenség egyre keserűbb érzéseket szül benne. Partra vetett, egzisztenciájában éppen hogy megkapaszkodó Jónásként kesereg. Az irodalmi siker: álöröm, ha nem szeretett Erdélyéért, rabbá tett magyar nemzetéért tehet valamit.
1963: egy újabb figyelmeztető fordulat Wass Albert hivatástörténetében. A gyógyító öregember, a szigorú katonatiszt után, a férje vívódásait részvéttel figyelő feleség adja meg élethivatásának új távlatait:

„Bevallom, amerikai skót feleségem fejében született meg a gondolat, hogy amit az osztrákok, csehek és románok meg tudtak tenni száz évvel ezelőtt, azt minden bizonnyal mi is meg tudjuk tenni ma, és nekünk könnyebb dolgunk lesz, mert nem kell történelmet hamisítanunk, csupán össze kell szedjük a bizonyítható anyagot. Ebből a gondolatból született meg először, erdélyi mintára, az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh, majd Masaryk mintájára a Danubian Press, és az ezekből fakadó folyóiratok: a Transylvanian Quarterly, majd a Hungarian Quarterly és utolsónak a Central European Forum.” 

Új erőre kap a cselekvésvágy. Megszületik az erdélyi és a magyar ügy nagy közéleti harcosa: a szervező, a lap- és könyvkiadó, a lelkiismeretet felrázó publicista. De a cél nem a puszta magyar önsajnálat és magyar helyzetkeresés, hanem ügyeink képviselete angol nyelven; a közéleti politikai célok eléréséhez, igazságok kivívásához a tudományos háttér kialakítása. A harcos metamorfózisa politikussá, tudóssá. Magyar szemmel címen a kanadai magyar emigrációnak folyamatosan írja tettekre buzdító gondolatait, de fontosabb ennél angol nyelvű könyvkiadása, közép-európai tudományos központ szervezése, tiltakozások és jegyzékek küldése az amerikai Fehér Háznak, akár az elnöknek.
Élete veszélybe kerül. Ceauşescu 1975-től különös erővel üldözi; a románok imperátora gyilkossági kísérletekkel, rágalomhadjáratokkal veszi célkeresztjébe a különös magyar dámvadat. Wass Albert élete istenkísértés még elszigeteltségében is, de bátorsága és humora példaszerű ezekben a nehéz esztendőkben is. Romániától 1986-ban az USA megvonja a legnagyobb vámkedvezmény elvét.
Felesége, talán egyetlen valódi harcostársa 1987-ben meghal. Wass Albert megírja politikai missziójának búcsúdalát Kivénült harcos leteszi a fegyvert címmel. Kiábrándító az emigráció önzése, a megélhetési életstratégiák elnyelik a magyar ügyet.

Ám Isten újabb gyönyörű feladatot tartogatott még Wass Albert számára. Az íróra, az írói lelkiismeretre hárul ismét a munka java. 1976-ban befejezte a Kard és kasza című többgenerációs, nagy családregényét. Ebben a könyvében az író időskori alteregója táltos emberként végső bölcsességek hirdetésével és jóságával szól ellenséghez és baráthoz egyaránt. Az idős, vak gyógyító ember a mennyei tudás birtokának jelét viseli az arcán. „Jönnek idők, mikor látnak a vakok, s megvakulnak a látók” – hirdette a Biblia is.
A léleklátó embernek, a léleksegítő tudás profétájának a szava egyszerű és gyógyerejű: „Istennek tartozol, nem nekem. (…) Légy jó mindenkihez. Légy igazságos mindenkivel, s nem lesz mitől félned.” Volt ellenségei is csodatévőnek, szentnek látják.
S ő maga? Útja végére ért, mondhatnánk, fenségesen, de inkább azt tartja: öregen és fáradtan. Személyes számvetésre, személyes szépségek visszaképzelésére is telik:

„Ült, ült a vak ember, és talán életében először érezte, hogy öreg és fáradt. Elnehezedett lelke, kapcsolatot keresve az örökkévalóság nyugalmával. Isten hullámhosszára próbált rákapcsolni. De lassan ment ez is, nehézkesen. S a békesség derűje tépett foszlányokban tért vissza csupán, mint amikor szél sodorta fellegek között cafatokban hull alá a napfény, záportól könnyes dombokra.” 

1985: Ugyanez a mágikus, mitológiai, legendákat a létezésbe, a történelembe szövő írói hang kap maradandó formát a18 részes Hagyaték című novellafüzérben. Nemzeti sorskérdések és a személyes hit kérdései soha irodalmi műben, ennyire összefonódottan nem leltek formára.
Teljes a kör. Amit a gyermek kapott a bölcstől, most a bölcs adja át a gyermeknek:

„Az öregember ott ült a barlang szájában, a pihenő padkán, és csontos kezét odatartotta a roskadó tűz zsarátnoka fölé. Odébb, az aprító tönkön, ott ült a gyerek. Tizennégy éves, ha lehetett, de ember módjára ült ott, ázott ködmönében, szakadozott harisnyában, ócska katonabakanccsal a lábán, s mellette a balta. Szeme kerekre nyílva, szomjasan csüngött a vénember minden szaván. Odakint szünet nélkül esett, esett a hideg, szürke, apró szemű, november végi eső.
– A jó, ha útjára engeded, mindég legyőzi a rosszat – mondta mély, dörmögő hangon az öreg –, mint ahogy a fény legyőzi a sötétséget. Mondom, ha útjára engeded. Mint ahogy a tiszta tükör útjára engedi a napfényt, odatükrözi, ahova irányítod. A tiszta tükör. Vakult tükörben elvész a napfény, gyerek. Igyekezz hát, hogy tiszta tükör lehess, amilyennek Isten megteremtett, s akkor tied lesz az Ő jóságos ereje, tied lesz mindég, továbbsugárzásra… Nehéz ezt fölfogni, tudom – tette hozzá kis szünet után –, pedig ebben rejlik a titok…”

Gyermek-emberiség és Isten-teljesség egysége furulyázik át az idők hosszán. Wass Albert azt a végső bölcsességet tudja átadni nekünk, a magyarságnak, az emberiségnek és visszaadni Isten teremtett világának, ami az ő életét is megmentette, ami őt is emberré tette, s ami nélkülözhetetlen jövőnk fundamentumához.
A „titokzatos őzbak” „fejedelmi őzbak”-ként áll már az idők sziklatalapzatán. Századok szennyáradata, az erkölcsi relativizmus özönvize nem tehet kárt benne. Miképpen Wass Albertben és emlékezetében sem, az alkotóban, a Petőfi által megénekelt hű „zászlótartóban”:

„Mert élek még! Ha törten is,
Ha vérben is, ha görcsben is,
még ha utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott,
de harcom végigharcolom,
s a lobogót megmarkolom!”

Kicsi, piti korszakok, kicsi és piti jellemeket (és írókat) szülnek. Piti Nóbel-díjasokat is. Nemzedékek szürkülnek, jellegtelenedek el irányt adó egyéniségek nélkül. Mi, a ma nemzedékei megtapasztalhattuk mindezt saját sorsunkban is, a Kádár-korszak hosszú évtizedei és a mai, kriptokommunista időszak uralomváltása során. Írónemzedékek maradtak adósok valós emberábrázolással, valós ideológia-kritikákkal és nemzetet erősítő önbecsüléssel.
Wass Albert mai népszerűsége éppen a szemtanúság és a szembenézés heroizmusának elismerése és lebilincselő írásművészetének is szeretetteljes elfogadása. Ahogy Kölcsey, úgy Wass Albert is az anyanyelv mindenekfölötti nemzetmegtartó erejében hisz: politikailag álságos, süllyedő, hamis mai korszakunkban. Végakarataként olvashatjuk nagyapja erkölcsi „hagyatékára” is hátratekintő politikai testamentumát, 1997-ből. Érdemes elidőznünk márványba véshető gondolatainál:

„Íme, átléptem én magam is jó ideje már a nyolcvanat, s a gonoszság árvize, mint egy nagy szennyes hullám, elnyelte Magyarországot, s néppé alázta az egész magyar nemzetet. Vajon mit mondana Nagyapám, ha köztünk lenne most? Alighanem ezt: „Ideje lenne már visszatérni nemzetünk örökkévaló erőforrásához, az ÚR-ISTENHEZ, ahogy azt annak idején mondottam volt neked!”
Nocsak. Gondolkozzunk ezen egy keveset. Miből állna ez a visszatérés? Alighanem ebből: tisztázzuk a fogalmakat. Az „élelmes” szó nem fedi a tolvajt, a csalót, a rablót. A mástól elrabolt ház vagy föld nem jelent „otthont” a rabló számára, mindössze „zsákmányt”. És így tovább.
A „nép” egy olyan többnyelvű embertömeg, melynek tagjait nem köti egymáshoz semmi, csak az adott pillanat. Ezzel szemben a „nemzet” olyan, közös alapokon álló ember-csoportot jelent, melynek nyelve, származása, történelmi múltja és ennélfogva jövendője is azonos. Bizonyos „elemek” igyekeznek ezt ma elfeledtetni azokkal, akiket idegen eszmék számára próbálnak meghódítani. (…)
Cseréljük föl ezeket az elfajzott idegen fogalmakat jól bevált magyar szavakra, mint „tisztesség, becsület, hűség, igazság” és így tovább, mely fogalmak valamikor a még el nem taposott magyar nemzet „kulcsszavai” voltak. Emelkedjünk tehát nemzetté újra, leljünk önmagunkra, és az Úristen, ki Úr városától idáig elkísért, erőforrásunkká válik megint!”

Wass Albert tudta, hogy mi tesz népet nemzetté, tudta, hogy mi az össznemzeti, a Kárpát-medence népeit egységesítő, de mégis magyar feladat. Wass Albert erkölcsi alapokra helyezte a magyar jövőt, s minden jövőbeni lehetőségünk csak nyelvi megtisztulásunkkal veheti kezdetét.
Mi is készül jövő időnk méhében? Újabb megalázó emberi, társadalmi és nemzeti megaláztatások? Vagy gyújtogatja-e már Isten a lelkek mélyén a kegyelem mécseit? Készíti-e, erősíti-e új időknek megfelelő új nemzettudatra a magyart?
Kérdéseink megválaszolásának titkát rejtegeti még holnapunk. De ma már tudjuk, ennek a jövőnek Wass Albert írásai és eszméi: ajtónyitói voltak és lesznek.
Tudván sejtjük és sejtvén tudjuk, hogy az Albi gyerek által megálmodott „fejedelmi őzbak” nemzeti eredetmondánk egyik alapjelképe bizony, hogy nem múzeumok vagy közterek szobortalapzatához illik.
Szökkenése új világokat nyit meg előttünk. Szarva „csillagokat bökdöső”, emberségünk egyetemes csillagaival áldott. Ebben hihetünk s ez az erőnk.
Mindenkori magyar és keresztény mitológiánkban a jobb, a teljesebb élet küldötte ő. Érettünk küldött szent jelenés, akit látott Wass Albert, s aki az ő hivatását, útját is megjelölte. S akire nekünk is szükségünk van jövőt teremtő útjainkon.

1924, 1944, 1963, 1985 egy-egy új fejezet Wass Albert hivatástörténetében. Nem az önakarat hiúságai, hanem a feladatkijelölések alakították nagy írónk életpályáját. Hivatástörténete nemzetlétünk sorskérdései körül nem egy helyben forgott, hanem „célkereső magyarként” létráról létrára hágott; tragédiák, megpróbáltatások, kudarcok, eredmények közepette.
Visszatérve személyes életpályája lezárásához: jó reformátusként maga összegezte Istenhez szóló egyik utolsó sóhajával élete értelmét: élete tapasztalatait egy kéziratban fennmaradt költeményben. Nem életgyónás, de szembenézés az élet lezárásával, de számvetés a VOLTAM című vers megrázó üzenete. Mintha testamentumként az Erdély megoldatlan sorsáért „megszakadt szív” szólana hozzánk:

VOLTAM

Ha elmegyek, eltávozom,
s gondozni többé nem tudom:
Ki eteti meg bús kutyámat?
Ki simogatja hű macskámat?
Ki ügyel majd otthonomra?
Virágokra? Madarakra?

De tudom: ha majd fáradt kezem
Isten kezébe leteszem:
Ő elgondoz kutyát, macskát,
madarat és virágocskát.
Megtesz mindent, mit tenni kell,
s nem lesz mögöttem üres hely,
megtesz mindent, amit lehet
az örök isteni szeretet.

Mit ér a könny s mit ér az ember,
ha úgyis meg kell halni egyszer,
s elvész a szó és nem marad
csak egy tenyérnyi hely a föld alatt,
rothadó hús, szétfoszló csont:
Voltam. Éltem. Meghaltam. Pont.

Magányos magyar fa bús erdélyi dombon,
görcsös, kiszáradt, hajlott hátú cserfa,
utolsó magyar fa Erdély véres földjén,
ott áll még ma is, csatázik a viharral,
míg lassacskán lerágja az idő…
Magányos magyar fa bús erdélyi dombon:
megszakad érted a szívem…


(Elhangzott a Kráter Műhely Egyesület Szükségünk van Wass Albertre című születésnapi gálaműsorán, Budapesten, a budai Várban, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában, 2008. január 8-án.)

13. Wass Albert 7 alapszimbóluma

Wass Albert szellemi-lelki érzékenysége fokozottan érvényes a vallási szimbolika alkalmazásában, használatában:

hegy, kő, víz…

„Mert megjeleníti Isten lakhelyét a hegy, ami éppen ezért szent (zsolt 43.3).”
„Ez a kő, amelyet emlékkőül felállítottam, az Isten háza lesz (Ter 28,12-22.”
A víz több jelentése közül az Üzenet haza című versben – ahogy a gyermekkori áradás-élménnyében, majd öregkori szorongásában is – bibliai vonatkozású Wass Albert szóhasználata: „Pusztító erő a víz, de aki az úrhoz imádkozik a szorongattatás idején, azt nem éri el a betörő víz áradata (zsolt 32,6).

S ha ehhez hozzátesszük a fontosabb társadalmi-közösségi szimbólumok átélt és éltető tartalmait:

zászló, de láthatatlan,
haza, de a hontalanság országútján,
Erdély, de megfosztva függetlenségétől,

akkor látjuk, hogy a világi életminőségek és a szakrális lét harmóniája élteti s látja el folyamatos jelzésekkel az ő életművét, s általa ez a nagyszerű életmű lát el minket ébresztő és megtartó impulzusokkal, ÜZENVE – HAZA, hozzánk, nekünk, az itt- és túlélőkhöz –  a bennünk megújulásra váró alapminőségekkel, alapértékekkel.

Hegy,
kő,
víz,
zászló,
haza,
Erdély.

S a hetedik eszmény-minőség: legyünk mi, mi magunk, a ma és a mindenkori mában élők – a múltat vállalók és a jövőt teremtők – nemzetté, közösségi nemzetté a nemzetek testvériségében.
Boldog szomorúság

 

“A Bánffy-palota erkélyéről pompás magyar lobogó csüngött alá.
Csillogott, ragyogott az öreg város, mintha angyalok sikálták volna fényesre.
A magyar Kolozsvár élete fölébredt húszéves álmából,
mint Csipkerózsika, kit megcsókolt Szabadság-királyfi.”

(Wass Albert: Kard és kasza)

 

Ez a könyv az évek alatt egyre erősödő, de impulzusaiban felgöngyölíthetetlen empátia története, egy benső késztetésre egymásra találó közösség szellemi gyűjtőmunkájának eredménye; mézét, kedves Olvasó, fogyassza jólélekkel és szeretettel!
Szerzője 15 esztendeje találkozott először Wass Albert könyvével, ekkor jelentette meg az 1940-es 2. bécsi döntés erdélyi történéseit bemutató Jönnek! című szociorajzot és az Adjátok vissza a hegyeimet! című második világháború után írt magyar mementó-regényt. A két könyv közös kiadása akkor társadalmi tettnek számított: íróként szólt Wass Albert a huszadik századi magyarság el nem évülő megrázkódtatásairól, de öröméről és bánatáról is. Csak az öröm fennsíkjáról tudjuk valóban számba venni fájdalmaink suvadó völgyeit.
Kosztolányi híres versének kettős jelzőszerkezetét (Boldog-szomorú dal) Wass Albert egy visszaemlékező feljegyzésében oximoronná alakította: „Boldog szomorúember Észak Erdélyben”. Életének nem ez volt egyetlen fájdalmas-örömteli ellentmondása. És nekünk, a 20. századi magyarságnak sem!
A szabadság-vágyó és igazság-termő sorspillanatokat hosszú megtorlások, erkölcsileg kétes időszakok váltották történelmi eseményekben és veszteségekben talán legdúsabb évszázadunkban.
Wass Albert nem véletlenül vált mindannyiunk szívében a Hazaszeretet és a Hontalanság költőjévé. Ugyanakkor a szigorú számonkérés és a szárnyaló szépség felkent író-papjává. Minden munkájában a teljesség és az emberség igényével szól hozzánk. Teljességünk pedig a lét ellentmondásos döbbenetének átéléséből fakad.

Szólni Wass Albertről: maga is boldog szomorúság. Anya nélküli gyermekkora, a nagyszülői ház hagyományos magyar értékrendje, a léha békeidők és háborús haláltáncok Kolozsvára, Mezősége… Román megszállás, Trianon ránk kényszerített diktátuma, a mezőségi tavak álomvilága, a havasok kegyetlen valósága és titkai, főiskola és egyetem külvilági tapasztalatai. Elhaló szerelmek és – a sajnálatosan szokás számba menő – érdekházasság. Írói siker és háborús helytállás a fronton. Visszavonulás. Erdély exodusa. Száműzötten és egzisztenciálisan tekintve „rabkoszton” Németországban Mi lesz a jövője a vesztes népeknek Európában? A magyar emigráció erkölcsi hivatástudatával még messzebbre kerül a szeretett Erdélytől: számkivetve a „szabad népek” Amerikájába. A hontalanság álma a szabadság államáról… A skót származású új feleség felvállalja a négy gyermekével Amerikába érkező apát, és csodálatos életerőt lehel a „magányos farkas” lelkébe. Szervezőmunka, írói munka, közéleti feladatvállalás 1964-től 1989-ig – míg végül „a kivénült harcos leteszi a fegyvert”. Fiai pedig „elvesztek a magyarság számára” – néz szembe Wass Albert idős korában a szomorú családi mérleggel. Az öngyilkos pisztoly kézbevétele már csak egy utolsó kísérlet, hogy élete utolsó évei ne süllyedjenek bele a családi viták áldatlan iszaptengerébe. Az élet és a létezés nagy írója mindezekkel együtt Isten iránti maradandó hittel vallja tervezett életrajzi munkájának örökhagyó jeleként: „Fuit” (Voltam). Élt, volt, alkotott: ehhez kellett az elhivatottak „boldog” hite, a táltosi csodavárók hegy-éleket bejáró és barlang mélyeket belakó biztonsága, és ugyanakkor a tapasztalatok terhével megrakott lélek már-már feloldhatatlan „szomorúsága”. Nemzetlétünk vagy nemzet-nemlétünk nagy kérdésének örök feltevése – minden írásában.

Ahhoz, hogy Wass Albert életét és írói-költői munkásságát hitelesen átadhassuk kortársainknak és az utókornak, nagy utat kell bejárnunk: egy 800 évnél korosabb históriájú család múltját és az egyik legősibb magyar terület (nyelv és néprajz tekintetében is!), a Mezőség dombjait, völgyeit és tavait, legalább is azon a birtokterületen és környékén, aminek sorsát Wass Albertre, sőt a kis Albira is rátestálták az ősök évszázadai.
Mielőtt célomat, az „élet és mű” bemutatást megvalósítottam volna, körültekintő kutatásokba fogtam. Persze e hatalmas múltba tett utakhoz társakat is adott a sors: feleségemet, családomat, munkahelyi munkatársaimat, kutató barátaimat, erdélyi egyházi embereket, lelkészeket, írókat, művészeket, muzeológusokat, a magyar emigráció nagyrészt segítő szellemű gárdáját. Bárhová is mentünk, bárhol is bontottuk ki Wass Albert szavaival a „láthatatlan lobogót”, mindig örömmel fogadott minket az „Isten áldotta” és szeretettel befogadó nép, nemcsak a magyar, a román (az oláh), a cigány, az indián és az amerikai is: Erdélytől Floridáig. De ne feledjük: szomorúságaikat, megbántottságaikat, írónk teljességgel méltatlan meghurcolásának szégyenbélyegét is felpanaszolták nekünk. Könyvemmel – korszerű igénnyel élve – nemcsak irodalmi, költészettani és prózapoétikai ismereteket, hanem élettapasztalatot, társadalomrajzot, sőt fotó-dokumentumokat is kívántam nyújtani.
Ha lehetnek „szegény” gazdagok, s lehetnek „gazdag szegények”, akkor lehetnek s lehetünk mi magunk is „szomorú” boldogok és boldog „szomorúemberek”. Talán leírhatjuk, kell is, hogy azokká legyünk: a Lét elviselhetőbb, megértő derűjével, a szomorúságban is „boldoggá” tevő hittel. A Kard és kasza gyógyító öregjének vallomása hitelesebb, emberibb a ma oly divatosan reklámozott életelixírek hirdetéseinél:

„Ült, ült a vak ember, és talán életében először érezte, hogy öreg és fáradt. Elnehezedett lelke, kapcsolatot keresve az örökkévalóság nyugalmával, Isten hullámhosszára próbált rákapcsolni.
De lassan ment az is, nehézkesen. S a békesség derűje tépett foszlányokban tért vissza csupán, mint amikor szélsodorta fellegek közül cafatokban hull alá a napfény, záportól könnyes dombokra.”

Gondolataim lezárásaként tartozom még (tervezett) munkám szerkezetének bemutatásával. Érdekes módon: 12 részre bomlott számomra (is) a teljesség.
A hatalmas, 0.1 megnevezésű nyitó részben a napokra, hónapokra, évekre, életszakaszokra bontott életutat mutattam be, közkívánatra, állandóan jelentkező igényt kielégítve, az olvasót a szerzővel egyenrangú alkotóvá tévő, dokumentáló módszerekkel élve.
A 0.2. rész  = család-, sors- és lételőzmény. A múlt idő és a jelen tér felnyitása is egyben.
S csak a következő nagycímmel ellátott rész: A régi Erdély lép be könyvünk író hősének életébe. Ettől kezdve Wass Albert Voltam című tervezett életrajzi munkájához írott életszakasz-felosztását követtem. Régies elnevezéssel a következő 9 „könyv” fogja majd összefogni a 90 esztendős élet hivatástudatra épülő történéseit és irodalmi munkáinak értelmezési kísérleteit.
A tervezett 10. részben olyan műfaj- és kortörténeti írások kapnak majd – a következő kötetben – helyet, amelyek összefoglalják és időlegesen berekesztik a Wass Albert munkáival és élettörténetével kapcsolatos részkutatások eredményeit.

Adós vagyok írásom „kétkezességének” feloldásával: ezzel azt a többletet szeretném jelezni olvasóimnak, amit Wass Albert könyveinek közel 15 esztendő alatti folyamatos megjelentetése ajándékozott meg. Írásaira való figyelésem, ráhangolódásom teszi, hogy e könyv elkészítését a nagy író szellemével és lelkületével való „együttműködésnek” érzem. Két kéz (két írólélek) közös üzenete szól itt megszenvedett magyarságunkról, 20. századi létünk és életünk történelmi „mélyrepüléséről” és mégis kirajzolható távlatairól.

Wass Albert, a boldog szomorúember I., előszó

Wass Albert magyar humanizmusáról 

(Elhangott a budapesti Rákosmente Wass Albert Szoboravatóján 2008. szeptember 27-én)
Kedves Testvéreim! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Rákos-menti ünneplő közösség! Példa és példázat kedvéért gyűlik össze ma is az ember fia és leánya, ezért emlékezik, s ezért állít szobrot jeleseinek. Mi is ezt kell, tegyük. Wass Albertnek egy őseitől megörökölt példázata világít rá mai helyzetünkre, a mi helyzetünkre, a szoborállítók helyzetére is:

„Majdnem minden székely falu fölött van valahol egy hegygerincnek fölé emelkedő sziklás csúcs, amit Bajkiáltónak, vagy Bajhegynek nevez a nép. Hajdani időkben onnan kiáltották meg egymásnak őrt álló székelyek a közelgő veszedelmet: török hadat, tatár portyát, császári dúlókat.
Előbb baltafokkal megdöngettek odafönt egy odvas vén fát, s a mély bongó hang átívelt a völgyek fölött, gerincről gerincre. Odalent a falvakban abbamaradt a munka. Az emberek figyeltek. Aztán hosszúra nyújtott, öblös hangon jött is már a kurjantás föntről:
– Halljad, havas, halljad! Szentgyörgy felől hadak közelegnek!
S lent a völgyben már kötötte is a nép a batyut, s menekült lábas jószágával együtt a havasba.
Így vészelte volt át a székely Erdély csücskében az első ezer évet. De használatban volt ám a Bajkiáltó újabb időkben is. Innen adták hírül szemfüles hegyi népek fináncok érkezését, román csendőrök jöttét és sok egyéb veszedelmet.”

Kárpát-medencénk ma: bajkiáltó fák erdeje!
A 2008-adik esztendőben mi – Jókai Anna meghitt kifejezésével – „barátunk Wass Albert” emlékét és életművének nagyságát ünnepeljük. Ha róla szólunk, az erőszakoltan szétszabdalt és már szétzuhant Kárpát-medencei magyarság nemzetegyesítő és nemzet-újjáteremtő vágyáról is szólunk. Wass Albert „irányt mutató” gondolatával: „a néppé alázott magyarságot kell újra nemzetté emelnünk.”

Ki kell újra és újra mondanunk: az úgy nevezett szocializmus korszaka, kiváltságosainak és szekértolóinak „új osztálya” nem teremtett közösségi társadalmat; nem is akart, ahogy azt magáról már akkor is hazugul és álságosan hirdette. Éppen hogy hatalomátvétele első pillanataitól kezdve közösségeket vert szét, évszázados nemzeti és civil hagyományokat kísérelt meg kiirtani a nép emlékezetéből – s ez ellen emelte fel tollát Wass Albert, már az Adjátok vissza a hegyeimet! megírása idején, 1948-ban, s ennek kiáltott Floridából is Erdély földje felé fordulva, megálljt!  Ez az ő „töretlen hitének” törhetetlen nagysága: számkivetve is megőrizte nemzetsorsunk megtagadott igazságait, amelyek így nemzetlétünk nagyságának zálogai maradhattak. S művei által átöröklődhetnek a ma és a jövő új nemzedékeihez.

Ma őt, és megtartó eszméit ünnepeljük. És igenis mondjuk ki: hirdetjük szerte a Kárpát-medencében. Bajkiáltó fák vagyunk mindannyian. Zúgjon csak a bajkiáltó fák erdeje.
Hirdetjük, ha csak azt sorolom is fel, amit ebben a centenáriumi évben tettünk, és tesznek nemzettársaink: ünnepeltük emlékét 2007. október 23-án a Szarvas városi ártér ünnepi szoboravatásán és ugyanezen a napon a budapesti Szabadság téri Hazatérés Templom előterében elhelyezett portré alatt; majd november 9-én a marosvásárhelyi református Nagytemplom közössége előtt, 2008. január 8-án a Magyar Kultúra Alapítványának budavári nagytermében, lépcsőroskasztó, csodálatos Wass Albert rendezvényünkön a művészvilág nagyjaival közösen, és január 12-én Budakeszi egész magyar fővárosunknak példát adó szoboravatásán.

Pomázon irodalomtudósok, nyelvészek, lelkészek, írók elemezték munkáit a Nekünk szükségünk van Wass Albertre! címmel rendezett konferencián. A Magyar Művészetért Alapítvány posztumusz Árpád fejedelem-díjjal tisztelte meg az írót, amelyet örök megőrzésre a Kráter Műhely Egyesületnek adott át. A sport terén 300 résztvevővel emléktúrát és jelentős íjászversenyt is rendeztek lelkes fiatalok a Wass Albert emlékére. Budapesten ismét ünnepléssel kezdete az évet a Hazatérés Temploma református gyülekezete. A Szabad Tér filmrendező-csapata emlékfilmmel ünnepelt. Nagymaros, Érd, Siófok, Hatvan, Nagyatád, Veresegyháza, Zsámbék is emlékezett. Csepel után az idén Taksony, Zalaegerszeg, Debrecen városa emelt szobrot szeretett írónknak.

A Kultúra Lovagrendje emlék-kopjafa állításával adózott emlékének, amit Erdélyben a Wass-birtokhoz közeli Feketelak presbitériuma fogadott be. Márciusban a dési református egyházkerület második alkalommal Ördöngösfüzesen rendezte meg nagy sikerrel a Wass Albert szavalóversenyt. Ebben az egyházkerületben, amelynek 1938 és ’43 között ő volt a főgondnoka, a lelkészek is külön gyűlésen emlékeztek meg nagy szülöttükről. Marosvécsi síremlékénél és a holtmarosi reformátustemplomban a messziről odasereglettek együtt ünnepelték a helyiekkel az emlékét.

Szoboravatásra készült az itt egybegyűlt Rákosmente-i közösség is.  Utánunk a holnapi napon Újpest, majd októberben Csurgó és az Emlékév zárásaként jövő januárban Pomáz következik, hogy csak azokról a már tudott településekről szóljak, akik az Emlékév keretei között helyezik el példaadó lelki panteonjukban a költőírót. Ez a nagyszerű ünnepléssorozat, nemcsak Wass Albert írásművészetének, hanem jellemének, magatartásának is szól. Közéleti és politikai üzenete mindenkor egyértelmű volt és lesz:

„Tartsa azonban mindenki észben: bajkiáltónak lenni súlyos és nagy felelősséggel jár. Úgy rostálja meg mindenki lelkén át a szót, hogy igaz jó szándékon kívül más indulat abban ne legyen.
Jelszónk immár ötödik éve: »Mindég magunkért, soha mások ellen!«”
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Mi, Kárpát-medence bajkiáltó fái bátran visszhangozzuk az ő szavait. A magyarságot éppen az általa megfogalmazott magatartás emelheti ki annyi egymásra fenekedő nép és nemzet közül. Bajkiáltó fákként, vagy netalán honfoglalás-kori Őrtüzekként kell szembenéznünk mai társadalmi- és történeti kihívásainkkal. A Wass Albertet ünneplők serege apró falvainktól nagyvárosainkig, szórvány-magyarjainktól a messze idegenbe szakadt emigráns közösségekig egyként jeleznek egymásnak őrtüzeikkel. Mi, Wass Albert ünneplői “vállvetve” élő és alakító testvériség szellemében nézünk a jövő elé, ahogy ezt nagy írőnk is teette, de magyar jövőt akarunk mindenhol ebben az ősi Kárpát-hazában.

Wass Albert ellenfelei egyszerűen nem tudják kiről, és mit beszélnek. Sem esztétikailag sem politikailag.
A „még meleg a kezünk” kézfogásának szellemében kell közénk idézni az író meghitt és szeretetre méltó személyes alakját. Mi, írók és irodalmárok még emlékezünk Illés Endre mecénási alakjára, a kezdőket istápoló vezérszerepére. Éppen ő volt, aki Erdély távoli szülöttjét, Wass Albertet Baumgarten-díjhoz segítette; Babits Mihálynak ő hívta fel a figyelmét a páratlan érzékenységű és kivételes ábrázolóképességű íróra. Különös tanúságtétele a sorsnak, hogy Illés Endre éppen ’43 őszén vetette papírra Wass Albertet méltató bekezdéseit, az erkölcs- és emberpróbáló második világháború súlyosbodó napjaiban, Illés Endre üzenetéből érdemes volna Wass mai ellenfeleinek is kihallania az őt elismerő, baráti szót:

„Wass Albertről csak finoman lehetne beszélni, híven az ő költői stílusához.Körülbelül olyan hangon, mint amilyent ő ütött meg a Titokzatos őzbak-ban, ebben a költői vadásznaplóban. Mindketten (Asztalos Istvánnal, TP) a mai világ bonyolult problémáit kutatják és finoman és tiszta kézzel nyúlnak ehhez, mint az orvos, aki operálni és gyógyítani akar.”

Ahogy a Tejutat, a Hadak Útját beragyogják gazdag nyári éjszakákon a távolban égő csillagok, úgy világítják be a Kárpát-medence magyar településeit a Wass Albertet ünneplők lelki lámpásai. Járja át ismét a remény hite nemzettársaink szívét!
Wass Albert a „barátunk” marad. S minket, mai írókat és irodalmárokat is barátokká tesz az erdélyi író által megálmodott „Csaba hit”:
„Hátul a kipányvázott lovak, elől a tűz s fáradt, szótalan, rosszkedvű húnok.
Ő aztán felállt és azt mondta.
– Ne búsuljatok. Elölről kezdünk mindent. Építünk új országot. Szebbet. Boldogabbat. Csak a magunk számára. Ne féljetek, megsegít az Isten. Most pedig előre, utánam! Ők pedig felugráltak mind a tűz mellől, arcukon kinyílott a lelkesedés s ujjongva kiabálták.
– Úgy van! Éljen Csaba királyfi! Elölről kezdünk mindent! Éljen az új ország!
Szép volt, hatalmas, boldog pillanat volt.”

Kárpát-medencénk: ma a bajkiáltó fák erdeje. De Wass Alberttel – nem csak ebben az esztendőben – az élni- és megújulni akarás, a győzni tudás üzenetei járják be nemzettársaink lelkét. Ne feledjük! Ez az egyre hangosabban zúgó erdő a történelem során már nem egyszer borult virágba és még nem egyszer fog lelkében és tetteiben fölegyenesedve gyümölcsöző jövőt és végre áldott otthont is teremteni magának itt Budapest peremén és szerte a Kárpátok alatti tájainkon. Meg fogja tenni, mert ez őseitől örökölt kötelessége. S abban az ünnepben velünk lesz Wass Albert, mert ez a kis helyi közösség azzal nyilvánította ki akaratát, hogy velük legyen az Írófejedelem, hogy szobrát ide álmodta meg, gyermekei játszótere közé, polgártársai szellemi terébe.
Rákosmente elsősorban nem a Bajkiáltás erejében hisz, hanem a Wass Albert által megénekelt Látóemberek igazságában, és abban, hogy éppen a nemzetmentő szellem Őrtüzeinek lángjánál tudjuk felmelegíteni szívünket, hogy látva láthassuk egymást, és adjuk át egymásnak azt a magyar humanista kultúrát, amiről a II. Világháborús nagy világégés után Wass Albert szólt talán a leghitelesebben és leginkább hitet adóan:

„Segítsetek megteremteni azt a független és szabad magyar szellemi pólust, mely méltó módon képviselhesse a világ közvéleménye előtt a hazájából kiüldözött ezeréves magyar humanista kultúrát, és tovább vigye azt a szellemi irányvonalat, mely egy Balassán, egy Vörösmartyn, egy Arany Jánoson, egy Petőfin, egy Ady Endrén és egy Babits Mihályon keresztül mindenkor az egyetemes emberi jogokat és igazságokat hirdette.
Ne koldusalamizsnával segítsetek, hanem öntudatos és céltudatos kötelességvállalással, melynek parancsa véretekben él és kötelez!
Mindnyájatok karjára szükség van, hogy magosra tarthassuk azt a kis megmentett lángot, egyetlen örökségünket, ami az ezeréves magyar múltból maradt! Ennek a lángnak égnie kell tovább, hogy az emberi kultúrák tüzei között és azokkal együtt messzire látszó fénnyel hirdesse ma is és a jövőben is a legszentebb magyar örökséget: az örök humánumot!
És azon keresztül jogunkat az élethez.“

(A beszédben felhasznált Wass Albert szövegek lelőhelyei:Wass Albert, a nemzetféltő című tanulmánykötet és a Csaba című regény.)

Leave a Reply