Adamik Tamás: Vergilius és Radnóti eklogái

DUO

„Mivel Radnóti eklogáinak egyértelműen keletkezésük sorszámát adja címül, feltételezem azt, hogy a magyar költő valamiféle kapcsolatot teremtett saját eklogái és az azonos számú vergiliusi eklogák között. Vagyis Radnóti Első eclogája átvesz valamit Vergilius 1. eklogájából, Második eklogája szintén megőriz valamit Vergilius 2. eklogájából stb. Miközben tehát Radnóti egyes eklogái saját tragikus életének és helyzetének eseményeit tükrözik kronológiai sorrendben (Trencsényi-Waldapfel Imre alaposan feltérképezi Radnóti egyes eklogáinak politikatörténeti hátterét[12]), aközben az azonos számú vergiliusi eklogákhoz is kapcsolódnak, sőt a többi vergiliusi eklogából is átvesznek olykor egy-egy formai vagy tartalmi jegyet.” (Részlet a tanulmányból, a szerk.)

1.1. A polgárháborúk megrázó élményeinek hatására, 42 táján Vergilius új műfajba kezd: felújítja a Theokritosztól megteremtett pásztorköltészet műfaját.

E műfajban 42 és 35 között tíz költeményt csiszolt ki végleges formában, és ezeket mint válogatott verseket (eclogae – ’válogatások’) kiadta. Az eklogák egyes darabjaiból kiderül, hogy ez időben a fiatal költő baráti köre már tekintélyes emberekből állt: Asinius Pollio, Cornelius Gallus, Alfenus Varus, Cinna, és talán magával a fiatal Octavianusszal is kapcsolatba került.

1.2. Theokritosz pásztorköltészetében ideális világot fest: békés egyetértésben él növény és állat, ember és táj a szerelem mindent megszépítő fényében.[1] Vergilius átveszi a műfajt, a helyszínt, a pásztorok neveit, de soraiból kiérezzük, hogy ez a theokritoszi álomvilág már veszélybe került.[2] Viktor Pöschl így látja ezt a korszakot: „A római forradalom ideje, az életszerkezet mély megrázkódtatásaitól kísért véres átmenet a köztársaságból a császárkorba a római szellem világórája volt. Akkoriban keletkeztek Vergilius pásztorkölteményei, amelyek a latin költészet történetében csodának számítanak. Általuk vált Vergilius a mi költészetünk megalapítójává. A theokritoszi költészet általa véghezvitt átformálásától veszi kezdetét a pasztorális sokágú műfaja, amelynek az európai líra, a regény, az opera, a balett és a képzőművészetek sokat köszönhetnek.”[3] Ritoók Zsigmond szerint Vergilius „pásztorai álruhás pásztorok”, a római közélet szereplői. A véres polgárháborúk világával szembe Vergilius „emberibb ellenvilág”-ot állít, Arkadia idillikus pásztorvilágát, amely sohasem létezett. Viszont a pásztoristennek, Pannak komoly kultusza volt Arkadiában, és a hagyomány szerint itt a gyermekeket ősi énekekre tanították.[4]

1.3. Másik sajátos vonása Vergilius eklogakönyvének abban rejlik, hogy tudatos variáción alapuló szerves egységet alkot. A párbeszédes forma (1., 3., 5., 7., 8., 9) váltakozik az elbeszélővel (2., 4., 6., 10), a római tematika (1., 4., 6., 9., 10) a theokritoszival (2., 3., 5., 7., 8). Bizonyos szimmetria határozottan megfigyelhető a kötetben: az 1. ekloga a 9.-kel (földi megpróbáltatások); a 2. a 8.-kal (a szerelem megpróbáltatásai); a 3. a 7.-kel (a felszabadító zene és ének derűs fényei); a 4. a 6.-kal (a pásztorok zenéje felhat az égig, a 4. ekloga a jövőben bekövetkező aranykort, a 6. pedig a szörnyű múlt bűneinek büntetését festi); az 5. pedig a 10.-kel hozható tematikus kapcsolatba. Az 5. a kötet centruma: Daphisz halála és apotheózisa, a szellemi felemelkedés példája. A 10. pedig Gallusnak van szentelve, akit elragad a méltatlan szerelem (indignus amor).[5] Az 1. ekloga szerepéről ezt írja Viktor Pöschl: „A bevezető eklogát programadó szándékkal állította a költő a kötet élére, és kellemesen burkolt módon Octavianusnak ajánlotta. Itt művészetét a lét egészével hozza kapcsolatba. A bukolikus költészet úgy jelenik meg, mint vigasztaló játék, mint egy sértetlen, istenséggel áthatott világ hirdetése, ahol az ember még ember, és szemlélődve és magasztalva átadja magát a táj csodáinak, a természet és teremtményei szépségének és áldásának, még akkor is, ha végzetes kora mély sebet üt rajta. A boldogság egy sugara mégiscsak megérinti.”[6]

1.4. Az 1. ekloga tüstént tükrözi azt a veszélyt, amely a theokritoszi idillt fenyegeti: Meliboeus, a birtokától megfosztott pásztor így panaszkodik Tityrusnak, a szerencsés pásztornak, aki a szülőföldjén maradhatott:

Títyrusom, ki a sátras bükk hüvösén heverészel,
erdei múzsádat leheled lágyhangu sipodba,
míg mi hazánk édes mezeit s e határt odahagyjuk.
Hontalanul bolygunk: de te, Títyrusom, zugod árnyán,
szép Amaryllisedért a vadont epekedni tanítod

(1, 1–5; fordította Lakatos István).[7]

1.5. A 9. eklogából pedig kiderül, hogy a költő élete is veszélybe került, és a véletlenen múlott, hogy elkerülte a halált. Moeris így panaszkodik Lycidasnak:

  1. L. Hát te hová mégy Moeris? a városi útra igyekszel?
  2. Ó, Lycidas, mit is ér meg az ember, hogyha soká él;
    Hirtelen itt terem egy jövevény s azt mondja e földön:
    „Mind az enyém, takarodjatok innen régi lakósok!”

                        (9, 1–4; fordította Radnóti M.)[8]

2.1. 1938 tavaszán jelent meg a Kerényi Károlytól megindított Kétnyelvű Klasszikusok sorozatban Pásztori magyar Vergilius címen Vergilius eklogáinak teljes szövege Trencsényi-Waldapfel Imre gondozásában; a 9. eklogát Radnóti fordította. Trencsényi így ír erről: „A személyes élmény és a történelmi sorsfordulat olyan válhatatlan egysége ez, amelynek felismerése Radnóti költészetének az alaphangját is meghatározza. A halálfélelem és a költő kiszolgáltatottsága az erőszaknak Vergiliusnál ugyanúgy a béke feladott reményének a szimbóluma, mint Radnótinál nem egyszer.”[9] Majd konkrétan a 9. eklogáról így vélekedik: „A IX. ekloga abban az értelemben is beleépült Radnóti életművébe, hogy saját hangjait felerősítette, egész pályáját végigkísérő bukolikus motívum-készletének kezdettől fogva bennerejlő igazi értelmét önmaga előtt is a tudatosság magasabb fokára emelte, s egyben a klasszikus fegyelem felé tartó formai fejlődését – több más műfordításával együtt – elősegítette.”[10]

2.2. Trencsényi-Waldapfel Imre kezdte vizsgálni a kapcsolatot Vergilius kilencedik eklogája és Radnóti eklogái között.[11] Kezdeményezését sokan folytatták, de módszeresen még senki sem kutatta azt, hogy van-e kapcsolat Radnóti és Vergilius azonos számú eklogái között. Mivel Radnóti eklogáinak egyértelműen keletkezésük sorszámát adja címül, feltételezem azt, hogy a magyar költő valamiféle kapcsolatot teremtett saját eklogái és az azonos számú vergiliusi eklogák között. Vagyis Radnóti Első eclogája átvesz valamit Vergilius 1. eklogájából, Második eklogája szintén megőriz valamit Vergilius 2. eklogájából stb. Miközben tehát Radnóti egyes eklogái saját tragikus életének és helyzetének eseményeit tükrözik kronológiai sorrendben (Trencsényi-Waldapfel Imre alaposan feltérképezi Radnóti egyes eklogáinak politikatörténeti hátterét[12]), aközben az azonos számú vergiliusi eklogákhoz is kapcsolódnak, sőt a többi vergiliusi eklogából is átvesznek olykor egy-egy formai vagy tartalmi jegyet. Mindez arra utalhat, hogy Radnóti a változatosság, a varietas esztétikai elvét is átvette Vergiliustól, és még a római költőnél is nagyobb teret engedett neki. Az a tény, hogy a Harmadik ecloga után megírja a Száll a tavasz …című versét, amelynek alcíme Előhang az eclogákhoz, azt sejteti, hogy ez idő tájt már határozott elképzelése volt az eklogaciklusról.[13]

  1. 3. Az Előhang versformája hexameter, és három részre tagolódik. Az első rész a tavasz érkezését festi a természetben:

Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül a part is,
olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábanyomán már
kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol.
Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán,
tárnák mélyein és a vakondok túrta lyukakban.
[14]

„Az első tétel az eklogák vergiliusi hagyományainak szellemében, nemkülönben a klasszikus költészet hangulati reminiszcenciái sokhangú vonatkozásaival (Ibykos Töredék a tavaszról című verse pl.) az Első eclogában megpendített tavaszkép kiszélesítése, kifejtése a leggyakoribb eklogai ’közhely’ alkalmazása lesz”[15] – írja Bori Imre.

A második részből azonban megtudjuk, hogy a szabadság nem repül a tavasszal együtt, mert még meg van fagyva:

Száll a tavasz kibomolt hajjal, de a régi szabadság
angyala nem száll már vele, alszik a mélyben a sárga
sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan,
nem lát fényt odalent, sem a cserjén pöndörödő kis
zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred.
Rab.

„Rezignált vers ez, a hang az elégia legmélyebb altján dalol, pontosabban erre a hangra ereszkedik le a tavasz himnikus lendületének ünneplése után. A második tétel első mondata öt soron át repül a metrum szárnyán, újabb és újabb mondattagok részletezik a ’nem száll már’ gondolatát, hogy azután a hatodik sorban megtorpanjon az egy szótagos mondat könyörtelen pörölye csattanására: ’Rab.’ Rab, miként a világ vagy a költő, csak álmodik, s a tetszhalottság állapotában szendereg.”[16]

Az utolsó részben a költő megszólítja a természetet, a növény- és állatvilágot, hogy zajongjanak, és zajukkal ébresszék fel a szabadságot:

Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles
hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot hal!
rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya!
ébredj már aluvó!

„Éppen ezért a zárótétel felszólításai sem ’felszólítások’, hanem jajszavak, kiáltások, sikolyok, József Attila Nagyon fájának parafrázisai, a Radnóti Miklós-i ’nagyon fáj’-nak panaszai”[17] – vonja le végső értékelését Bori Imre. Megállapítását azonban megkérdőjelezi a vers utolsó sora: ébredj már aluvó!, amely az előző felszólításoknak a felszólító jellegét is megerősíti. Ez viszont azt jelenti, hogy Radnóti a Vergiliusénál borzalmasabb életkörülményei ellenére is megőrzött valamit a vergiliusi eklogák reményéből. Azt azonban én sem állítanám, amit Trencsényi-Waldapfel Imre állít: „A költő immár nemcsak félti a békét és gyűlöli a minden emberi értéket pusztulással fenyegető háborút, hanem mozgósít a szabadság megvédésére.”[18] És: „A bibliai szimbolika éppoly kevéssé téveszthet meg minket, mint a bukolikus jelképek: nem a vallás vigasztalásáról, hanem a szocializmus megvalósulásának biztos perspektívájáról van szó.”[19] Radnóti ugyanis mindvégig költő és próféta maradt, mint Vergilius, nem pedig forradalmi agitátor; és éppen ez a nagyszerű benne: mindvégig hitt a szó erejében, azaz abban, hogy ha a jelenben nem is, de valamikor majd, egy igazabb korban, intő szavai meghallgatásra találnak.

Jó ez az előhang, mert jól tükrözi eklogáinak formai és eszmei jegyeit: az eklogák természetszemléletét (növények, állatok): az ideálist és annak ellentétét a jelenben, de azért – halványan is – olykor a reményt is felvillantja; például: „kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol”. A csecsemőnyi melléknévvel akarva-akaratlan emlékezteti az olvasót Vergilius 4. eklogájának isteni gyermekére, egy jobb kor eljövetelére.

3.1. Radnóti Első eclogáját a Meredek út című kötetében tette közzé 1938 második felében. Egy latin mottóval vezeti be, amelyet Vergiliustól idéz, de nem az eklogákból, hanem a Georgicából:

Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem, tam multae scelerum facies; …- „Itt, hol a föld csupa harc, s ugyanaz gazság vagy igazság, bűnök ezer neme burjánzik.”

Radnóti tudja, hogy csak ott van még lehetőség az arkadiai ártatlanságra, ahol a földműves életforma megmarad. Azért idézi a fenti másfél sort, hogy a folytatását is az olvasók emlékezetébe idézze:

                                                „meg ekénket se becsüljük
Méltón már: besoroztatván a paraszt, röge parlag,
Görbe kaszájából keserű kardot kalapálnak”
[20]
(1, 505–508; ford. Lakatos I.).

Fölismerte azt, aminek mintegy negyven évvel később Rudolf Kettemann egy egész könyvet szentelt: Vergilius Georgicája és Eklogái kölcsönösen értelmezik egymást, mert mindkettőnek alapmotívuma az, hogy a jelen vészterhesen beteg, és a megváltás csak ép és egészséges világban lehetséges.[21]

Első eclogájában a pásztor és a költő beszélget. A költő azt hiszi, hogy itt a tavasz. A pásztor figyelmezteti: az április bolond, nem szabad hinni neki: elfagytak „a kicsiny tulipánok”. Majd megkérdezi a költőtől: „Mért vagy olyan szomorú?” Mire a költő: „Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot / annyira, hogy már néha nem is fáj, – undorodom csak.” Ezután a pásztor a spanyol polgárháborúra tereli a szót, majd megkérdezi, hogy Federíco Garcia Lorca elmenekült-e. A költő válasza: „Két éve megölték már Granadában.” Erre a pásztor: „Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? Nem menekült el a drága Attila se.” Végül megkérdezi a költőtől: „Hát te hogyan élsz?” Mire a költő: „Irok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint / ott az a tölgy él; tudja, kivágják, / … várja, de addig is új levelet hajt”.

Radnóti Első eclogája és Vergilius 1. eklogája között több érintkezési pont van, de én csak kettőt emelek ki: egy szerkezetit és három motívumot. A szerkezeti hasonlóság abban áll, hogy mindkét ekloga találkozással kezdődik, és az este elérkezésével fejeződik be:

Vergilius: M. Tityrusom, ki a sátras bükk hüvösén heverészel,
Erdei múzsádat leheled lágyhangu sipodba,
Míg mi hazánk édes mezeit s e határt odahagyjuk.

Radnóti: P. Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre?
K. Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!

Vergilius:   ím a tanyák tetején távol füst száll fel azonban,
                        és a magas bérceknek már hosszabbodik árnya.

Radnóti:     Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek,
                         alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.

A három motívum pedig a következő: a) Vergilius „mi hazánk édes mezeit … odahagyjuk. Hontalanul bolygunk”; Radnóti: „medvék és katonák együtt menekülnek el onnan; asszonyhad, gyerekek”; b) Vergilius: „Tölgyfánkba pedig hányszor vágott bele mennykő”; Radnóti: „mint ott az a tölgy él; tudja, kivágják”; c) Vergilius: „búsan mért hívod a mennyet, Amaryllis”; Radnóti: „Mért vagy oly szomorú?” Két formai egyezést is meg kell említenem: mindkét ekloga versformája hexameter; mindkét eklogában rendkívüli zeneiségű sorok vannak, például Viktor Pöschl rámutat arra, hogy a formosam resonare doces Amaryllida silvas (5) vergiliusi sorban a hangsúlyos magánhangzók lánca egyre könnyebb lesz: o – a – a – e – y – i.[22] Radnóti versének ezen soráról: alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét Bori Imre ezt írja: „S a verset a rövid életű, de még boldogan lebegő lepke képének csodálatos, zenei megoldásokban remek verssorával zárva, fel- és kiemelve a borzalmasnak ható háborús képek, a tragikus költői sors látványának örvényéből, de mégis szorosan a gondolatoknak ebben a körében maradva, a költői imagináció magasságába emelve a súlyos ’földiséget.’”[23]

Trencsényi-Waldapfel Imre[24] és Bori Imre is felhívja a figyelmet arra, hogy az „Első ecloga Vergilius IX. eclogájának közvetlen ihletése körében mozog, a helyzetek, gondolatok párhuzamos helyei is fel-feltűnnek, legfeltűnőbb azonban az alaphelyzet, s az abból kibontható képek és gondolatok”.[25] Ez annál is inkább így van, mert Vergilius 1. és 9. eklogája – mint fentebb láttuk – tematikus kapcsolatban áll egymással.

3.2. A Második eclogáját 1941. április 27-én fejezte be Radnóti, és először a Tajtékos ég című kötetben látott napvilágot 1946-ban. A bombázó repülő és a költő beszélgetését kapjuk benne. A repülő azzal kezdi, hogy majdnem lelőtték, de megmenekült, holnap újra bombázni fogja Európát. Majd ezt a kérdést teszi fel a költőnek: „Irtál-e tegnap óta?” A költő így válaszol:

Irok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes.”

Majd megkérdezi a repülőt: „Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?” A válasz: „a kedvesemre vágyom”, ha fenn vagyok, ha lenn: „újra szállni vágyom”, „emberként éltem én is, ki most csak pusztítok”. És megkérdezi: „Írsz rólam?” „Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek” – válaszolja a költő.

Keletkezéséről ezt írja Radnóti naplójában: „Több mint két évi készülődés után három napja elkezdtem írni a Második eklogát. Ma befejeztem. A repülő és a költő beszélgetnek. Hogy viszonylik az elsőhöz? Pistának tetszett, nem tartja gyöngébbnek. A níbelungi és az alexandrin párosítása hanghatásban teljességgel a disztichonra emlékeztet s a végén az alexandrint is níbelungival cseréltem ki, fokozza az ünnepélyességet, a rímek is tragikusan játékosak – ki veszi észre?”[26] E részletet Trencsényi-Waldapfel Imre is idézi, és az idézetben szereplő Pista nevet Vas Pistára egészíti ki.[27]

Nagy különbségek vannak Vergilius 2. eklogája és Radnóti Második eclogája között. Vergilius 2. eklogája monológ, versformája hexameter. Radnóti Második eclogája dialógus a repülő és a költő között. Ennek ellenére két motívum egyezik e két versben: a költészet és a halál. Vergilius: „Csak fitymálod verseimet, te kegyetlen Alexis? Rajtam nem könyörülsz? Már meghalok.” Radnóti: Repülő: „Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek;” „Irsz rólam? Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.”

3.3. A Harmadik ecloga keletkezési dátuma 1941. június 12., és szintén a Tajtékos ég című kötetben publikálták. Tulajdonképpen egy imádság a Pásztori Múzsához. A költő egy kávéházban ül, és a vers első felében kétszer is megszólítja a múzsát a „Pásztori Múzsám, légy velem itt” formulával. Először elmondja, hogy „csak egy álmos kávéházban” ül, de odakinn fény van; a második megszólítás után pedig megjegyzi, hogy hét ügynök ül a kávéházban. Harmadszor is megszólítja a múzsát, de rövidebben: „Légy velem itt!”, mondja, mert elmélkedni kíván „a csodás szerelemről:” Utána ismét három fohász következik: háromszor ismétlődik a „Pásztori Múzsa, segíts!” Az első két fohász után következnek a testi szerelem képei a kedvessel. A harmadszori ismétlés után a szerelmet háttérbe szorítja a fájdalom:

„Pásztori Múzsa, segíts! szerelemről zengjem a dalt már,
karmol folyton a bú, új fájdalom űz a világban,
mindig, újra csak új! elpusztulok itt hamar én is.”

A negyedik fohász után a pusztulást kiterjeszti a többi költőre is:

Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők …
csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat,
sem nemesívű szép görög urna nem őrzi, de egy-két
versünk hogyha marad … szerelemről írhatok én még?
Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát!

Feltűnő különbség figyelhető meg Radnóti Harmadik eclogája és Vergilius 3. eklogája között is. Radnóti verse monológ, Vergiliusé dialógus: két pásztor, Menalcas és Damoetas vitája és versengése. A verseny döntőbírája egy harmadik pásztor, Palaemon. Radnóti eklogájának színhelye egy kávéház, Vergiliusé a tavaszi friss mező. Vergilius versében a boldog arkadiai világ uralkodik, Radnótiéban a bú, a fájdalom és a közeli halál. Közös jegy viszont a két vers között a versforma, a hexameter és a főtéma: a szerelem. Radnóti a szerelemről elmélkedik, a két pásztor pedig a szerelemről vitatkozik, és a szerelmi költészetben verseng.

A Radnóti-versben a Pásztori Múzsám, légy velem itt, illetve a Pásztori Múzsa, segíts! refréneket valószínűleg Vergilius 8. eklogája “Maenaluson termett nótát zengjünk, furulyácskám!” és “Hozd el a városból, te varázsige, hozd haza Daphnist!” refrénjei sugallták.[28] A Pásztori Múzsa szókapcsolatot azonban Trencsényi-Waldapfel Imre fordításából veszi, aki Vergilius 4. eklogájának 1. sorát – Sicelides Musae, paulo maiora canamus – így magyarítja: „Pásztori Múzsák, szálljon a dal kissé magasabban”.[29] A „csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat” sorban található ’halom’ főnevet pedig Vergilius 5. eklogájának 42. sorából, amely így hangzik: Et tumulum facite, et tumulo super addite carmen – állapítja meg helyesen Rimócziné Hamar Márta,[30] mert a tumulus latin főnévnek, amely kétszer is előfordul az idézett sorban a szótári jelentése ’halom’, ’sírdomb’.

3.4. A Negyedik ecloga szintén a Tajtékos ég című kötetben jelent meg először, és 1943. március 15-én készült el. Az ekloga a Költő és a Hang párbeszédéből épül fel. A költő elárulja, hogy születésekor „üvöltött”, mert nem kellett neki a világ. A Hangtól megtudjuk, hogy „a vörheny és a kanyaró” majdnem elragadta, de mégis megmaradt. Miért? A Költő válasza: nem tudja. „Szabad szerettem volna lenni mindig / s őrök kísértek végig az uton.” A Hang felsorolja, hogy mennyi szépet látott eddig: jámbor őzsutát, gyantacseppet, mezítelen asszonyt, szarvasbogarat. Mire a Költő: „Rabságból ezt se látni már.” Bár lett volna „növény, madár”.Segíts szabadság, / ó hadd leljem meg végre honnomat.” „A fák között már fúvall a halál.”

K.: És már tudom, halálra érek én is,     H.: Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
emelt s leejt a hullámzó idő;                     elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
rab voltam és magányom lassan             De haragod füstje még szálljon az égig,
növekszik, mint a hold karéja nő.            s az égre írj, ha minden összetört!

Sok mindenben eltér Radnóti eklogája Vergiliusétól. Radnóti e versben kötetlenül rímelő jambikus sorokban beszél és beszéltet, mert a költő és a Hang párbeszéde ez a vers: témája a költő élete születésétől a haláláig. Vergilius pedig a Múzsákat szólaltatja meg, tehát Radnótinál a Hang tölti be a Múzsák szerepét. De még ennél is jelentősebb egyezés, hogy mindkét versben fő téma a csecsemő. Vergilius versében Saturnus új ivadékot küld, aki megszületésekor mosolyog az anyjára. Radnóti csecsemőként nem akart megszületni: üvöltött és tiltakozott. Vergiliusnál az új ivadék az arany kor hírnöke.[31] Radnóti csak szeretné, ha eljönne az aranykor; erre szóegyezéssel utal:

És megszületni újra új világra,
mikor arany gőzök közül vakít
s új hajnalokra kél a nap világa.

Erre az egyezésre már a korábbi kutatók is rámutattak. Bori Imre: „S megfesti, Vergilius IV. eclogájának szellemében, mint ahogy ez az egész ekloga a vergiliusinak ellenpontjait játssza ki.”[32] Rimócziné Hamar Márta: „Vergilius várja egy csodás gyermek születését, Radnóti Miklós pedig fájó szemrehányással kéri számon, miért is kellett ennek a fiúnak megszületnie.”[33] Ferencz Győző: „Ez az ecloga, amely a költő saját születéséről, pontosabban a kéretlen születés elleni tiltakozásáról szól, ily módon, ha visszájáról is, de Vergilius nevezetes, a gyermek születését megjövendölő IV. eclogájának a tükre.”[34]

3.5 Az ötödik ecloga Bálint György emlékének van szentelve; 1943. november 21-én keletkezett, és a Töredék alcímet viseli. Az első hat sora jó tükörképe az egész versnek:

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Félsorokat róttam.
Másról, másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
rámszól: róla beszélj.

Valóban befejezetlen sorok tarkítják a verset, amelyből megtudjuk: Ukrajna mezőin holtak fekszenek, nem kaptak Bálint Györgyről hírt, senki sem tudja, él-e. Ám egyszer „koppan” a hír: eltűnt. Megdermed a költő: felidéződnek benne a jó barát szavai, szinte testi valóban szemléli. „Mégsem tudok írni rólad!” – ezzel zárja a versét, ezért Töredék az alcíme.

A két ötödik ekloga – Vergiliusé és Radnótié – között lényeges hasonlóságok vannak: mindkettő versformája hexameter, és mindkettő egy korán elhunyt ifjút gyászol, Vergilius Daphnist, Radnóti Bálint Györgyöt (1906. július 9. – 1943. január 21.). Ahogyan nem tudjuk, hogyan halt meg Daphnis, a mitikus pásztor (Hermész és egy nimfa fia), ugyanúgy nem tudjuk, hogyan halt meg Bálint György: mindkettő eltűnt. Radnótinak írnia kell róla, de nem tud a fájdalomtól írni, ennek bizonyítékai a félsorok a versben. Tulajdonképpen költői fogás a félsorok alkalmazása, és az a kijelentése is, hogy nem tud írni barátjáról. Nem akar írni róla, mert Vergilius ötödik eklogájában ketten is dicsőítik a meghalt Daphnist, a pásztorköltészet feltalálóját: Mopsus és Menalcas. Az ő dicséreteik Bálint Györgyre is vonatkoznak: „a kegyes Daphnis békén szeret élni” (61) – ugyanez elmondható volt Bálint Györgyről is.[35]

3.7. A Hetedik eclogát 1944 júliusában írta Radnóti a Lager Heideman (Heidenau) nevű fogolytáborban, Bor közelében Szerbiában. A Bori noteszben és a Szalai Sándornak a költő által átadott lapokon maradt fenn úgy, mint a Nyolcadik ecloga.[36] Az esti láger képével indítja az eklogát: szavait megszólítás formájában feleségéhez intézi:

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerítés, barak oly lebegő, felszívja az este. …
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

A megfáradt foglyokat elfogja az álom, és álmukban hazatérnek. „Ó, megvan-e még az az otthon?” – kérdi a költő.

Alszik a tábor, de a költő verset ír a homályban, szerelmes verset feleségének, jó híreket várva. Deszkán fekszik, férgek közt: egy nappal rövidebb a fogság, de az élet is.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Radnóti versének igazi tragikumát akkor értjük meg igazán, ha Vergilius 7. eklogájával vetjük egybe, mely így kezdődik:

Egy széltől suhogó tölgy alján ül vala Daphnis,
Arrafelé tartott Corydon és Thyrsis; ihokkal
Ez, meg amaz tejelő kecskékkel. Mindenik ifjú
És született arcas: mind éneklésre hasonlók,

Mind pedig egymással dalban versengeni készek.[37] (Fordította Baróti Szabó Dávid)

„A kép, amely a vers elején kibontakozik, a pásztorvilág békéjét leheli. Bukolikus táj tárul föl a szemünk előtt. Tömör verssorok körvonalazzák a színhelyet és a témát. Daphnis egy tölgyfa árnyékában foglal helyet. Ez egy új variációja a fa alatt pihenő és zenélő pásztoroknak. A hetedik ekloga eleje fölött is lebeg valami abból a védettségből, amelyet az első ekloga kezdő képe sugall, valami a szent körzet ünnepélyességéből, a békéből, amely körülfog bennünket, ha oda belépünk” – írja Viktor Pöschl.[38] Teljes ellentéte ennek a Radnóti-ekloga kezdete: a tölgy ott is ott van, de teljesen más állapotban és funkcióban: „szögesdróttal beszegett, vad / tölgykerítés”, amely fogva tartja, szabadságuktól megfosztja az egész napos kemény fizikai munkától meggyötört rabokat, akik a fáradtságtól este álomba zuhannak, és „horkolva repülnek a foglyok, / Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.” Amíg Vergilius versében két pásztor, Corydon és Thyrsis váltakozva vetélkednek a versmondásban a napfényben fürdő tölgyfa alatt, addig Radnóti versében, a költő a sötétséggel küzdve írja a versét: „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, / úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek.” Két egyezés azonban van a két vers közt, az egyik formai, a másik tartalmi. Mindkét ekloga versformája hexameter, és mindkét ekloga egyik témája a szerelem, a két pásztor saját szerelméről is énekel; Radnóti pedig a világirodalom legszebb szerelmi vallomását küldi feleségének: „és nem jön az álom, az enyhetadó, mert / nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” Radnóti itt Horatius egyik ódájának utolsó sorát variálja, mégpedig saját fordítását, amely így hangzik: „csak véled tudok én halni is, élni is”.[39]

3.8. A Nyolcadik ecloga – dátuma 1944. augusztus 23. – Radnóti leghosszabb eklogája, a Költő és a Próféta párbeszéde. Az eklogaciklus lezáró darabja, amely a költő meggyilkolása előtt (1944. „november 8-án vagy 9-én, a Győr megyei Abda község határában agyonlövik”[40]) két és fél hónappal keletkezett. „A Nyolcadik ecloga megint hangot váltott, a nosztalgikus emlékezés után lázadó hangot hirdetett.”[41] „A Nyolcadik eclogában emelkedik prófétai dühe a legmagasabbra, amelyben megzendíti a Károli-féle biblia zordon nyelvét is a Költő és a Próféta párbeszédeiben. Az irodalmi utalások, vonatkozások gazdag szövedéke lelhető itt meg: a Nyolcadik ecloga például egy anti-Jónás: Náhum próféta vállalta itt a prófétaságot, Babits Jónása ellenében.”[42]

A Költő üdvözli a Prófétát, és megkérdezi, hogy melyik a „nagyharagú próféták” közül. A Próféta válasza: „Náhum vagyok”, „és zengtem a szót asszír Ninivé buja városa ellen”. Költő: „Ismerem ős dühödet, mert fennmaradott, amit írtál.” Próféta: „De a bűn szaporább, mint annak előtte”, ezért „a tűz elemészt majd mindent.” Költő: „Mit használtak a szózatok és a falánk fene sáskák / zöld felhője mit ért? hisz az ember az állatok alja! / Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsemőket. … szertehevernek a holtak a város térein. … mondd, mi hozott most mégis a földre?” Próféta: „A düh. … látni szeretném ujra a bűnös / várak elestét s mint tanú szólni a kései kornak.” Költő: „Már szóltál. …de mondd, évezredek óta lehet, hogy / így él benned a düh?” Próféta: „akit egyszer az Úr elküldött, nincs kora annak, / s nincs nyugodalma, a szén, az az angyali, égeti ajkát.” Költő: „Mily fiatal vagy atyám!” Saját “röpke ide”-jét nem mérheti hozzá… A Próféta válasza más, öntudatot adó:

Csak hiszed. Ismerem újabb verseid. Éltet a méreg.
Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek,
s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar, míg
eljön az ország, amit igért amaz ifju tanítvány,
rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat.
Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra,
már születőben az ország. … Útrakelünk, gyere, gyűjtsük
össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már,
Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott,
az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös.

Radnóti Nyolcadik eclogája mind formájában, mind eszmeiségében egyezik Vergilius nyolcadik eklogájával. Mindkét vers hexameterben íródott, továbbá formájuk dialógus; és mindkét vers a prófécia, illetve a költészet hatalmát hirdeti: „Próféták s költők dühe oly rokon” – mondja Radnóti. Vergilius eklogája a költészet hatalmának demonstrálásával kezdődik:

Pásztorversenyetek, jó Damon s Alphesiboeus,
Kiknek nótáját, legeléssel mit se törődve,
Úgy hallgatta a nyáj, a hiúz bámulva figyelt rá,
S visszafelé törvén a folyók, hallgatni megálltak:
Versenyetek dalolom most, Damon s Alphesiboeus.
[43] (1–5; fordította Vietórisz József)

Radnóti verse a költészetnek ezt a hatalmát visszhangozza felerősítve: Ha a költészet képes az állat és növényvilágot megindítani, mennyivel inkább képes az embereket. Ebből a felismerés indítja a cselekvésre Náhum prófétát: „Jöjj hirdetni velem, már közelít az az óra, / már születőben az ország. … Útrakelünk, gyere, gyűjtsük össze a népet!” A fentieken kívül még két motívumra érdemes felhívni a figyelmet: „vágj mihamarabb fáklyát” – mondja Vergilius, „mess botokat már” visszhangozza Radnóti; „közeleg feleséged” – így Vergilius; „hozd feleséged” – írja a magyar költő.

Egyébként Radnóti eclogája utolsó két sorának „göcsörtös bot”-jával kapcsolatos kutatások jól szemléltetik a költészet és valóság bonyolult összjátékát. Tolnai Gábor így ír erről: „Alig érkeztünk meg a rézbányák városába, Borba, megismerkedtünk a görögkeleti lelkésszel, Milorád atyával. Hatalmas termetén a görögkeleti papok jellegzetes reverendája. Hatalmas fehér szakállat, vastag bajuszt viselt. Arcvonásai, mint egy prófétáé. Barázdált, széles, magas homlokát ritkuló ősz haj szegélyezte. Jobb kezében – erre támaszkodott – «göcsörtös bot», mérete alapján pásztorbotnak is beillenék. A «szép öregember», – mondom magamban a költő szavait.” A következő bekezdésből azonban kiderül: nem biztos, hogy Radnóti látta Milorád atyát.[44] Ezért Tolnai Gábor így folytatja: „A költői képzelet modell nélkül is képes valóságábrázolásra! Akárhogyan volt, Náhum alakja a költői megélés és megelevenítés remeklése. Mondjuk még meg azt is, a telibetaláló, realisztikusan pontos jelzők sorában lehetnek zseniális ráérzések, de ugyancsak előfordulhatnak a költő nagy műveltségi anyagában lerakódott, s abból megformálódó költői elemek. Ilyen példa a Trencsényi-Waldapfel Imréé, aki a «göcsörtös» jelzőt Vergilius V. eclogája Révai Miklós fordította, e sorával véli összefüggésbe hozhatónak: «Te pedig fogadd el ezt a botot. Szép egyenlően nőttek görcsei …». Hasonlóan érdekes feltételezés a Melczer Tiboré. Még az egyetemen, Radnóti-szakszemináriumban vetette fel először, hogy a «szép öregember» szókapcsolat talán a szláv kalugyer kifejezéssel függ össze, ami görögből (a kalogerosz-ból) származik. Ennek jelentése pedig «szép öreg»”.[45]

4.1. Azt a feltételezésemet, hipotézisemet, hogy Radnóti elkészült eclogái valamilyen módon kapcsolódnak az azonos sorszámú vergiliusi eklogákhoz, a fentiekben valószínűsítettem. Feltűnő tény, hogy Radnóti eklogái közül hiányzik a Hatodik ecloga. Trencsényi-Waldapfel Imre így utal erre a tényre: „Olyan költemény nem került elő Radnóti hagyatékából, amely a „Hatodik ecloga” címet viselné.”[46]

. Azt nem tételezhetjük fel – folytatja Trencsényi –, „hogy Radnóti megfeledkezett volna arról, hogy odahaza melyik sorszámnál hagyta félbe az eklogák írását. Így vagy arra kell gondolnunk, hogy a Hatodik ecloga elveszett, vagy arra – ami valószínűbb –, hogy a költő azt a cím nélküli töredéket szánta a ciklus hatodik darabjának, amely 1944. május 19-i keltezéssel maradt fenn.”[47] Trencsényi a következő érvekkel támogatja meg feltételezését: 1. Ez a vers az Ötödik eclogával szemben, amelynek töredékes formája csak forma, tényleg töredék. 2. A benne található ószövetségi utalás a Negyedik eclogához kapcsolódik és a Nyolcadik eclogát készíti elő. Trencsényi ezen érvelés alapján a Töredék című verset Hatodik ecloga címen Radnóti eklogái közé sorolta, és az általa gondozott Radnóti Miklós: Eclogák című kötetben publikálta is 1961-ben.[48] Trencsényi javaslatát elfogadta Réz Pál, aki szintén kiadta az eklogákat külön kötetben,[49] továbbá Pomogáts Béla is, aki így indokolja meg: „A Töredék, úgy tetszik, méltán illeszkedik az eclogák rendjébe, talán még határozottabban fordult szembe az elvadult korral, mint az előbbiek:

Oly korban éltem én a földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
[50]

4.2. Bori Imre mást javasol. Ezt írja ugyanis: „Én az ekloga formai ihletése, a stílusmegfelelések alapján inkább a Sem emlék, sem varázslat című versét sorolnám az eklogák közé.”[51] E vers a jelen kor teljes reménytelenséget festi, de bízik a jövőben:

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.

Véleményéhez csatlakozik Marianna D. Birnbaum.[52]

4.3. Emery George a Nem tudhatom … című vers mellett érvel, de más verseket is felvesz a jelöltek listájára.[53] Véleményem szerint azonban csak azok a versek jöhetnek számításba, amelyeknek nincs saját címük. A fenti három vers közül a Töredék és a Nem tudhatom …felel meg ennek a követelménynek, mert az előbbinek később adták a Töredék címet, az utóbbinak pedig a címe a kezdősorával azonos, tehát nem igazi cím. A Sem emlék, sem varázslat című versben a sem emlék, sem varázslat kifejezés szerepel ugyan a versben, de nem kezdősorként, hanem a versen belül egy versmondatban; onnan emelte ki a költő, és maga a kiemelés tudatos címválasztás, ezért ezen az alapon kirekeszthető a jelöltek közül. A Töredék és a Nem tudhatom közül pedig azt lehet inkább a Hatodik eclogának tekinteni, amelyik valamiféle egyezést mutat Vergilius 6. eklogájával úgy, ahogyan azt a többi ekloga esetében kimutattam.

Radnóti Nem tudhatom kezdetű verse három részből áll. Az első részben azt hangsúlyozza a költő, hogy e tájék a szülőhazája, mert belőle nőtt ki:

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyermekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
S remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok.

A második rész ellentét pillérein nyugszik: aki repülőről tekint le e tájra, csak nagy vonalakban látja, a költő viszont minden zugát közelről ismeri:

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
S nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát.

A harmadik részben kiemeli a költő, hogy vannak itt bűnösök úgy, mint más népek között, de bűntelenek is vannak:

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Végül egyetlen sor következik, amely az egész verset frappánsan lezárja:

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Már Trencsényi-Waldapfel Imre felfigyelt arra, hogy ez a vers a bombázó repülő motívummal kapcsolódik a Radnóti Második eclogájához:[54] Emery George hangsúlyozza erről a versről, hogy a „hazaszeretet fájdalmas szónoklatának nyelvezete. A köz, a saját magát tragédiába keverő ország bűntudatát párosítja a hazai világ apró rebbenéseire figyelő költő érzésvilágával.”[55] Megjegyzi továbbá, hogy Vörösmarty Szózatával és Kölcsey Himnuszával rokonítható. A vers képvilága is megengedi, hogy eklogának tekintsük ezt a verset. E vers pilótája rokon a Második ecloga pilótájával, a bombázás borzalma a Hetedik, Nyolcadik, sőt az Első eclogára is emlékezteti az olvasót. Versformája, a nibelungi verssor és vizuális tömbje is a Második eclogához kapcsolja.[56]

4.4. Szerintem e vers több szállal is kötődik Vergilius 6. eklogájához. Nemzeti jellegű mindkét vers: Vergilius Alfenus Varusnak és Gallusnak állít emléket ebben az eklogában, mert segítettek abban, hogy újra békésen élhessen, Radnóti pedig magyarságának és hazaszeretetének: „Itthon vagyok.” Mindkét költő verse elbeszélő jellegű. Vergilius eklogájának nagy része Silenus éneke, aki az epikureus atomelmélet alapján beszéli el a világ és az élőlények keletkezését. Radnóti is a természetből eredezteti saját létét, mégpedig a haza természetéből: „Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem testem is majd e földbe süpped el.” Silenus énekének második fele olyan régi mitológiai átváltozásokat sorol fel, amelyeknek oka a szerelem volt. A szerelem motívuma Radnóti versében is látványosan jelen van: „ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, / a csókok íze számban hol méz, hol áfonya”. Vergilius eklogájában az epikuroszi világmagyarázat a Ritoók Zsigmond szerint a nyugalmat szimbolizálja: „Mint ahogyan az sem megfeledkezés a helyzetről, hogy a mámoros álmából ébredő Silénos két pásztorfiúnak Epikuros világkeletkezési elméletét adja elő, hiszen ahhoz, hogy ez az Arkadia megvalósuljon, az ember félelmeitől felszabaduljon, erre is szükség van.”[57] Radnóti is eklogáiban az ideális, a nyugalmas és békés élet utáni vágyát fejezi ki. Vergilius 6. eklogájához kapcsolja a verset lezáró utolsó sor: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg”, mert Vergilius 6. eklogája az érkező este képével fejeződik be: „S ámbár istenek is sajnálják, mélyül az este” (fordította Keszi Imre).[58] Ernst Robert Curtius figyelt fel arra, hogy írók és költők művük egy részét vagy egészét azért fejezik be, mert a nap is befejeződött: elérkezett az este. Ez a befejezésmód Cicero De oratore című munkájában érhető tetten először: „Az utóbbiakkal kapcsolatban pedig a nap figyelmeztetett, hogy rövidebb legyek, amely már maga is hanyatlóban lévén, arra késztetett, hogy én is hanyatt-homlok fussak végig rajtuk” (3, 55, 209). De Vergilius Eklogái terjesztették el, mert három eklogája is (az 1., a 6. és a 10.) az este megérkezésének képével fejeződik be. Ezt a szokást átvették a latin nyelven alkotó középkori költők, tőlük pedig a kialakuló nemzeti nyelvek költői.[59]

De közelíthető ez a vers Vergilius 2. és 4. eklogájához is. A 2. eklogához köti az áfonya szó: „de szedik az áfonya termést”,[60] „Halványsárga virág tarkítja az áfonya színét.”[61] A 4. eklogához pedig a szőlő, a méz, a csecsszopó, a békés szavak fűzik és az a boldogabb jövőbe vetett remény, amely mindkét versben felcsillan.[62] Vergilius is nyomatékosan kijelenti 4. eklogájában, hogy a gonoszság nem tűnik el teljesen: „Mégis, a régi csalárdság magva megmarad itt-ott”.[63] Radnóti érthető okból felerősíti korának gonoszságát és embertelenségét, de e versben azt is állítja, hogy vannak ártatlanok is: „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen / s csecsszopók”. A vergiliusi eklogák világára jellemző növény és állatvilág is megjelenik e versben: „S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom”, „de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát”. A Nem tudhatom kezdetű vers tehát sok szállal kötődik mind Radnóti, mind Vergilius eklogáihoz, különösen pedig a Vergilius 6. eklogájához, ezért méltán formálhatna jogot arra, hogy betölthesse a hiányzó hatodik ekloga helyét. De a költő mégsem adta meg neki a Hatodik ekloga címet. Mi lehet az oka? Talán az, hogy amikor a majdnem kész verset 1943 szilveszterén felolvasta barátainak, éles vita keletkezett e vers hazafias hangvétele miatt: „kell-é ilyen hazfias vers, nem megalkuvás ez? Van-é még hazánk? S így folyt a vita, végeláthatatlan. Miklós hallgatott, tán kissé fanyarul mosolygott is.”[64]

Jegyzetek:

[1] Vö. Pásztori Múzsa.Theokritos költeményei. Görögből fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Kerényi Grácia. Magyar Helikon, 191–201.

[2] Lásd részletesen: Adamik Tamás: Római irodalom a kezdetektől a Nyugatrómai Birodalom bukásáig. Pozsony, Kalligram 2009, 290–298.

[3] Viktor Pöschl: Die Hirtendichtung Virgils. Heidelberg, Carl Winter Universitätsverlag 1964, 7.

[4] Vergilius eclogái. Fordította Lakatos István. Az utószót és a jegyzeteket írta Ritoók Zsigmond. Az illusztrációkat készítette Kass János. Magyar Helikon 1963, 70–71.

[5] Jacques Perret: Virgil. Paris, Hatier 1965, 15–18.

[6] Pöschl 1964, 7.

[7] Vergilius 1. eklogáját a következő kiadványból idézem: Vergilius eclogái. Fordította Lakatos István. Az utószót és a jegyeteket írta Ritoók Zsigmond. Az illusztrációkat készítette Kass János. Magyar Helikon 1963, 7.

[8] Vergilius 9. eklogáját a következő kiadványból idézem: Pásztori magyar Vergilius. Publius Vergilius Maro eclogáinak teljes szövege. Baróti Szabó Dádvid, Devecseri Gábor, Fazekas Mihály, Keszi Imre, Radnóti Miklós, Rájnis József, Révai Miklós, Trencsényi-Waldapfel Imre, Vas István és Vietórisz József fordításaival. Összeállította és a kísérő tanulmányt írta Trencsényi-Waldapfel Imre. Budapest, Officina 1938, 49–51.

[9] Radnóti Miklós: Eclogák. Az utószót írta Trencsényi-Waldapfel Imre. A kötetet illusztrálta Szántó Piroska. Magyar Helikon 1961, 64. Ugyanez a tanulmány megtalálható bizonyos változtatásokkal és kiegészítésekkel Radnóti Miklós eklogái címen a következő kötetben: Trencsényi-Waldapfel Imre: Humanizmus és nemzeti irodalom. Budapest, Akadémiai Kiadó 1966, 296–324.

[10] Trencsényi-Waldapfel 1961, 72.

[11] Trencsényi-Waldapfel 1961, 89–90.

[12] Trencsényi-Waldapfel 1961, 80–81, 80–84, 92–93, 96–98.

[13] Vö. Bori Imre: Radnóti Miklós költészete. Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet 2009, 154.

[14] Radnóti verseit a következő kiadás alapján idézzük: Radnóti Miklós összes versei és műfordításai. A kötetet Koczkás Sándor rendezte sajtó alá. Szépirodalmi Kiadó 1959.

[15] Bori 2009, 154.

[16] Bori 2009, 155.

[17] Bori 2009, 155.

[18] Trencsényi-Waldapfel 1966, 314.

[19] Trencsényi-Waldapfel 1966, 318.

[20] Vergilius Georgicáját a következő kiadványból idézem: Vergilius összes művei. Fordította Lakatos István. Magyar Helikon 1967, 56.

[21] Rudolf Kettemann: Bukolik und Georgik. Studien zu ihrer Affinität bei Vergil und später. Heidelberg, Carl Winter Universitätsverlag 1977, 13.

[22] Pöschl 1964, 13–14.

[23] Bori 2009, 151.

[24] Trencsényi-Waldapfel 1961, 76–79.

[25] Bori 2009, 151.

[26] Radnóti Miklós: Ikrek hava. Napló. A szöveget gondozta Ferencz Győző. Jegyzetek: Melczer Tibor. Budapest, Osiris Kiadó 2003, 154 (1941. április 27.).

[27] Trencsényi-Waldapfel 1966, 310.

[28] Vö. Pásztori magyar Vergilius 43–49. Vietórisz József fordítása.

[29] Trencsényi-Waldapfel 1966, 313–314.

[30] Rimóczi-Hamar Márta: „…Már néha nem is fáj, – undorodom csak.” Antik Tanulmányok 46 (2002) 211–212.

[31] Vergilius 4. eklogájának vallástörténeti hátteréről l. Trencsényi-Waldapfel Imre: „Vergilius pásztori múzsája” In: Pásztori magyar Vergilius 79–101.

[32] Bori 2009, 156

[33] Rimóczi-Hamar 2002, 205.

[34] Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. Budapest, Osiris Kiadó 2005, 430.

[35] Vö. Ferencz 2005, 432.

[36] Radnóti Miklós: Bori notesz. Radnóti Miklós utolsó versei. Bevezeti Ortutay Gyula. Negyedik kiadás. Szépirodalmi Könyvkiadó, Magyar Helikon 1978, 17–18; 23–25.

[37] Pásztori magyar Vergilius 37–39; fordította Baróti Szabó Dávid.

[38] Pöschl 1964, 93.

[39] Vö. Radnóti Miklós: Orpheus nyomában. Műfordítások kétezer év költőiből. Budapest, Pharos 1943, 26.

[40] Vilcsek 2000, 147; a költő haláláról lásd Kőszegi Ábel: Töredék. Radnóti Miklós utolsó hónapjainak krónikája. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó 1972, 63–65.

[41] Pomogáts Béla: Radnóti Miklós. Budapest, Gondolat Kiadó 1977, 206.

[42] Bori 2009, 159.

[43] Pásztori magyar Vergilius 43.

[44] Tolnai Gábor: „Radnóti Miklós eclogái.” Antik Tanulmányok 28 (1981) 188.

[45] Tolnai 1981, 188–189.

[46] Trencsényi-Waldapfel 1961, 96–97.

[47] Trencsényi-Waldapfel 1961, 97.

[48] Trencsényi-Waldapfel 1961, 34–37.

[49] Radnóti Miklós: Eclogák. A kötetet Réz Pál gondozta. Magyar Helikon, Szépirodalmi Kiadó 1979, 19–20, 28 –29.

[50] Pomogáts Béla: Radnóti Miklós. Budapest, Gondolat Kiadó 1977, 204.

[51] Bori 2009, 150. oldal 33. lábjegyzete.

[52] Marianna D. Birnbaum: Miklós Radnóti. A Biography of His Poetry. München, Veröffentlichungen des Finnisch-Ugrischen Seminars an der Universität München 1983, 161.

[53] Emery George: „Miért nincsen Hatodik ecloga? Literatura 1984, 2. sz. 213–221.

[54] Trencsényi-Waldapfel 1961, 86–87.

[55] George1984, 216.

[56] George 1984, 216–217.

[57] Vergilius eclogái 1963, 71.

[58] Pásztori magyar Vergilius 37.

[59] Ernst Robert Curtius: „Antike Rhetorik und vergleichende Literaturwissenschaft.” In: Das neue Cicerobild. Herausgegeben von Karl Büchner. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft 1971, 129–131.

[60] Pásztori magyar Vergilius 11.

[61] Pásztori magyar Vergilius 13.

[62] Pásztori magyar Vergilius 23–25.

[63] Pásztori magyar Vergilius 23; fordította Trencsényi-Waldapfel Imre.

[64] Idézi Vilcsek 2000, 117.

Minden vélemény számít!