A napokban elhúnyt Bartis Ferenc író, lapszerkesztő és újságíró(Gyergyószárhegy 1936. július 4. – Budapest 2006. június 9.) emlékétazzal ápoljuk leghívebben, ha a Kráter Kiadó által 2004-benmegjelentetett, Wass Albertre emlékező, sőt „az író becsületénekvédelmében tollat ragadó” két tanulmányát honlapunkon közzé tesszük.
Tisztelettel kérjük a Bartis Ferenc visszaemlékezéseit olvasókat, hogyamennyiben a kiemelt személyekről, illetve családtagjaikról tudnak, sazok még adalékkal tudnak szolgálni Wass Albert II. Világháború előttiés alatti zsidómentő tevékenységéhez, azok keressék meg portálunkat:www.krater.hu! (T. P.)

Bartis Ferenc: Wass Albert „Koronatanúja”

Megadatott, hogy személyesen megismerhessem Amerikában. De most nemerről a csodálatos irodalomtörténeti pillanatról akarok szólni, hanem aróla-körülötte-miatta-érette-vele-nélküle tomboló, már nem is irodalmi,hanem mondvacsinált politikai mismásolásról, ami viszont arróltanúskodik, hogy azok szószátyárkodnak Wass Albertről, akik nem ismerikaz életművét, az életét, közéleti-közösségi tevékenységét, de mintannyian abban a hitványosodó korban, ők is jól megélnek arágalmazásból, a megbélyegzésből, az áskálódásból, acselédmagatartásból, az eszközszerep-vállalásból. Ezek az ál-emberekszoktak a szűzlányokból utcaszélieket csinálni, ők minősítik abesúgottakat besúgókká, ők nyilvánítják antiszemitáknak azsidómentőket, ők törnek pálcát a halottak itt maradt fénye vagyárnyéka fölött is. Amit leírok, fontos! Tessék minden szóraodafigyelni. Mert az egész WASS ALBERT-ÜGYET TELJESEN MÁS SZEMSZÖGBŐLKELL VIZSGÁLNI, s bár Ő nem szorul védelemre, mégis a szobrait és amajdani utca- és intézményneveit jó előre meg kell védeni! Ezt mondom abudapestieknek is, és ezt üzenem haza is azoknak, akik a Wass-üggyelfoglalkoznak.
1936-ban Marosvásárhelyen Gherasim Emil szerkesztette Kertész Ákossal és Bartha Istvánnal a kétnyelvű Cot la Cot – Vállvetve címűantológiát. Ekkor már Romániában és a román hatalomnak odaprédáltErdélyben is dúlt a román fasizmus! Marosvásárhelyen kővel bezúzták azsinagóga és a katolikus plébánia ablakait, embereket ütlegeltek azutcákon, egymást érték a fasisztoid tüntetések, nyíltan és nyilvánosanfenyegették a magyarokat és a zsidókat, de nem kímélték a csöndbenkertészkedő bolgárokat, a kubikus lipovánokat, és a békés téglavetőcigányokat sem. A fent említett írók-szerkesztők mintegy tüntetőlegellensúlyozva a fasiszta handabandát, – jelentették meg a szóban forgóantológiát, amelyhez Emil Dandea román politikus és Antalffy Endrepoliglott-polihisztor írt előszót, a szerzők között pedig ott találjuktöbbek között Morvay Zoltánt, Márk Alexandrát, Tamássy Györgyöt, WassAlbertet, román írótársaik: Virgil Carianopol, Vasilie Netea, SasaPana, Teodor Scarlat társaságában, Wass Albertet távollétében mintháborús bűnöst halálra ítélték – lényegében az egész erdélyimagyarsággal együtt! Érthető módon jut eszembe a Párizsban élő románpolitikus-író Virgil Ierunca, aki a Román Gulág című könyvében többekközött azt is fejtegeti, hogy tulajdonképpen a fasiszták és akommunisták összekeveredtek, fedezték egymást, és igyekeztek mindenkiteltenni láb alól, aki ismerte a múltjukat. Tehát, ezok a pribékekítélték halálra Wass Albertet. Attól féltek, hogy hazatér és lerántjaaz álarcot róluk. Egyébként, ez a fajta félelem és annak módszertana mais divatos. De még mennyire! Föltétlen hangsúlyoznunk kell, hogy a Cot la Cot – Vállvetvecímű antológia megjelentetését Wass Albert nemcsak írásaival, depénzzel is támogatta, és állandóan összeütközésbe került a magyarokatés a zsidókat üldözőkkel. Sokat tudott azokról, akik később elítélték.És ezért ítélték el a törvénykezés futószalagán. Tehát, aperújrafelvételen és a tárgyaláson az imént felsoroltakból kellkiindulni, és azok alapján kérni-követelni Wass Albertnek nemcsak afölmentését, hanem posztumusz rehabilitálását és erkölcsi-anyagikárpótlását is! Wass Albert és a többi magyar katonatiszt halálraítélését időben alig egy sikoltás választja el a románok székelyföldiés dél-erdélyi magyaröldöklés-sorozatától! Nem szabad egy ima vagykáromkodás erejéig sem megfeledkezni arról, hogy a mindenkoriszélsőséges román hatalom iránytűje a bosszúvágy és az ortodox egyházvolt. Az is maradt.
Wass Albert tehát az emberségének, a jóhiszeműségének esett áldozatául.Románia kérjen tőle bocsánatot, és kegyelettel őrizze emlékét!
Lehetséges, hogy az említett antológia Wass Albert koronatanúja lesz a bírósági tárgyaláson.

Utóirat a Wass Albert-ügyhöz

Mivel néhány budapesti firkász is belerúgott Wass Albertbe éséletművébe anélkül, hogy ismernék az életét és életművét, ami afirkálmányaikból kiérződik, hadd jegyezzem meg: Wass Albert a németfasiszták karmai közül 15 szamosújvári zsidó családotmentett-menekített ki! Előzetesen, ami az antológiához is kapcsolódik:Marosvásárhelyen részt vett a román fasiszta tüntetések ellenszervezett demonstrációkban magyar és jóérzésű román írókkal, közéletiszemélyiségekkel együtt. Vajon a Wass Albertet támadó eszközfirkászoktudják-é, hogy Wass Albert napokon át a Gestapo foglya volt? Hát arrólértesültek-é, hogy Wass Albert úgy szökött meg a rövid szovjetfogságból, hogy magával mentette az őt vigyázó szovjet katonákat is,akik közül az egyik ma Kanadában él és – hitelesen – a legnagyobbelismeréssel emlékezett meg Wass Albertről, akit megmentőjének éslegmeghittebb barátjának nevezett? És tévednek azok is, akik WassAlbertből amolyan örökkön búsongó-kesergő, hetyke katonatiszt-múltú,giccseket anekdotázó figurát akarnak csinálni, hiszen Wass Albertegyetemes értékeket teremtő és képviselő magyar író és filozófus volt.Ehhez még csak annyit, hogy ideje volna Budapesten is megjelentetniWass Albert angol nyelvű műveit – magyar fordításban! Hogy mélyebben ésközvetlenebbül megismerhessék nem csak hívei de ellenségei is, akiktöbbnyire kávéházi tudálékoskodásokból kotyvasztják összemegmásíthatatlan globalizációs véleményüket!

(A Céh, 2003. nyár, Wass Albert emlékezete, 2004. Kráter, 246. old., szerkesztette Turcsány Péter)

Bartis Ferenc: Wass Albert eljövetele

Wass Albert eljött. Megérkezett. Könyvei hódítanak. Sokan támadják: amindenkori nemzetellenes hatalmi csoportosulás fizetett zsoldosai. Mégtöbben oltalmazzák, hirdetik: ők az örökös eszmei önkéntesek,újságokban, folyóiratokban, könyvekben, katedrákon, művelődésiházakban, világgá terebélyesedő színpadokon.
Háború dúlna Wass Albert körül? Nem! Eszmei bűnözésről, büntetésről,elkárhoztatásról van szó. Kitagadni már nem lehet, hiszen akkor anemzet egészével együtt és sok-sok idegen ajkú olvasójával együttkellene kirekeszteni a magyar és egyetemes irodalmi kultúrából.
Hadd jegyezzem meg: ez a véres cirkusz sajnos nem újdonság. A politikaibanditizmus évszázadokon keresztül többtucatnyi magyar alkotótigyekezett – a maga sajátos, sátáni módszereivel! – kiirtani a magyartörténelmi és kulturális tudatból, hogy az által is csorbuljon amagyarság nemzeti öntudata. Máskor pedig éppen a jóhiszemű kortársaktévedtek elhamarkodott megítélésükben. Az indítékok közül az irigységsem iktatható ki.
Az említetteken túl viszont létezik néhány olyan megbélyegzés, melynek„lemosása”, eltüntetése roppant nehéz, különösképpen, ha amegbélyegzést általánosítják, becsempészik a hivatalosítottértékrendbe, ami eleve mesterséges, s így az annak alapján hozottértékítélet is megtévesztő, hazug. Minden nemzetre, s annak lányaira,fiaira az ellenség megtalálta a maga tréfásan ocsmány jelzőjét,jogtalanul általánosítva azt, aminek később ő is megitta a levét. De akönnyelmű megpecsételés, ami több a megbélyegzésnél, olyankövetkezményekkel járhat adott történelmi érdek-kulturálisvérengzésben, amelyekbe nemcsak természetes személyek, de jogiintézményrendszerek és emberi közösségek is belepusztulhatnak, pláne,ha minden eszközzel, kívülről-belülről pusztítják őket. Mindösszenéhány ilyen jelzőt említenék: ázsiai jövevény, hazátlan, utolsócsatlós, antiszemita, háborús bűnös, kis ország – kis nép, „merjünkkicsik lenni”, világszégyene, marakodók, széthúzók, pápábbak a pápánál,„nem tudnak a saját lábukon megállni”, szolgalelkű népség, stb.
Ilyen esetben kötelességünk a Wass Albert személyén keresztül az egésznemzetnek dobott mocskos kesztyűt felvennünk. Még akkor is, ha tudjuk:az védekezik, aki bűnös, és azért nem védekezik, mert bűnös. Tehát:mindenképpen rányomják a bűvös bűnös jelzőt.
A megsemmisítésnek több módozata és változata ismert: rendszerintegyszerre nem az egész nemzetet törik kerékbe, mint pl. a magyarokat, akurdokat, stb. – egy-egy békediktátummal –, hanem lebontjákkisebb-nagyobb közösségekre, azokat pedig személyekre. Nos, a magyarságesetében az utóbbi módszert is alkalmazták: deportálások, kivégzések,börtönök, a haza elhagyására való kényszerítés, a rágalmazás(dehonesztálás, diszkreditálás), stb.

Wass Albertet a következőképpen próbálták megsemmisíteni:
1. Ráfogták, hogy háborús bűnös, és halálra ítélték távollétében. Enneka következő indítékai voltak: a.) elkobozni vagyonát; b.) meggátolni ahazatérését; c) megfosztani a magyarságot egyik fáklyavivőjétől; d)eltávolítani a mindenkori román asszimilációs politika útjából; e)diszkreditálni, hogy amit mond-ír, ne higgyék el az emberek; f) ígyakarván a bűnözők megelőzni a leleplezésüket; g) akikről Wass Albertrengeteg konkrétumot ismert, tudott.
2. Ráfogták az összes járványos betegségek közül a legrettenetesebbet:antiszemita. A valós ok nélküli antiszemitázás tulajdonképpenpszichózis, betegség, amely pubertás-korabelikényszerképzet-társításokból, visszafojtott gyűlöletből, örököskisebbségi érzésből, belenevelt félelemből, sértődöttségből(bármennyire is furcsa), rasszizmusból ered, s amit gyakranmesterségesen gerjesztenek, azzal sarkallva összefogásra a világzsidóságát éppen a zsidóság ellenében. Ilyen vonatkozásban a zsidóságés a magyarság sorsa között nagy a hasonlóság (üldöztetés,szétszórtság, hazátlanság, stb.), annyi különbséggel, hogy míg a zsidókJézust feszítették keresztre, addig a magyarság önmagát szegezte afeszületre, s nem tud szabadulni tőle. Ismétlem: ráfogásról,ál-antiszemitizmusról van szó! A valós és tényleges antiszemitizmusviszont súlyos vétek, miként éppen annyira súlyos bűn a világ bármelyiknépének vallási, faji, történelmi alapon való gyűlölete. Az emberiségmég mindég nem tanult eleget, a politikusai pedig egyszerűen egyreönzőbbek és egyre butábbak lesznek. Nem akarják felfogni, hogy ha agyűlöletet nem irtjuk ki tövestől, akkor a gyűlölet irtja ki azemberiséget. Ennyire egyszerű ez a képlet. S ez Wass Albert esetébensokszorosan érvényes.
3. Aki nem áll be bármilyen sorba, mindig is gyűlölni fogják az örökössorban állók! S ez a tétel is az örökös bűnözőkre – akik természetüknélfogva sorban állók – ugyancsak sokszorosan érvényes.

A fenti latolgatás után hadd említsem meg, hogy mikor és mikénttalálkoztam Wass Alberttel. Először néhai Édesapámtól hallottam anevét, aki katona-történetei fölelevenítésekor néhányszor fölemlítetteŐt, megjegyezve, hogy „úgy írt magyarul, ahogy minden magyarnakbeszélnie kellene…” Később, amikor a román politikai rendőrség nyomozóifeltúrták a házunkat Gyergyószárhegyen, s számolatlanul, kimondottannyelvi alapon dobálták föl a könyveket a terepjárójuk gyomrába. Még amagyar nyelvre fordított román, orosz, francia, német, latin szerzőkműveit is elkobozták. Őket nem a szerző, nem is a könyv tartalmaérdekelte, hanem a könyv nyelve… Ekkor előkerült egy nagy, vastag,könyv alakú füzetféle is, a szüleim abba írták volt bele a könyvekszerzőit, címeit, stb. kiderült, hogy a füzetben több könyv voltfeltüntetve, mint amennyit ők találtak. Hol a többi, lett ebbőlribillió, házkutatás, istállókutatás, csűrkutatás, pincekutatás, de apadlásról megfeledkeztek. Így menekült meg többek között, Wass Albertkét könyve is, majdnem hasonló sorsú szerzők műveinek társaságában.Ezek után nagyon izgatta a kíváncsiságomat Wass Albert és mindaz, amitírt és hozzáférhető volt.
Örömmel fölidézném édesapám szavait, valamint olvasmány-élményeimet is,de nem teszem. Mert most és ebben az esetben nem az én gyermekkorilélekörvénylésem a fontos, hanem valami más: a „kívülállók” vélekedése,a tények. Így és ezért nem szólok arról sem, hogy miként találkoztamWass Alberttel amerikai útjaim alkalmával (1987 és 1988), miketbeszélgettünk, miként emlékezett vissza édesapámra, a háborúra, milyentanácsokkal látott el, stb. még mindig nem jött el az ideje szavai,vélekedései hű közlésének. Aztán még, akármelyik firkász jómadárodabökheti akármelyik szennylapban, hogy az egész mesét Bartis találtaki. Ismerem az ideológiailag génkezelt szörnyek várhatómegnyilvánulásait. Így őrzöm a jövőnek a Bözödi Gyurkával folytatottbeszélgetésünk szalagkarikáit is. Amikor a halál már markolászta,megkért, akkor hozzam nyilvánosságra, amikor csorbítatlanul meg islehet – írásban! – jelentetni… Soroljam még az írókat, a költőket, aközéleti embereket?
Ide kívánkozik megjegyeznem: amikor a „Rácsok között Romániában” címűkönyvem megjelent, az elmarasztaltan érintettek azonnal összefogtak ésnekem estek, akadt olyan firkász is, aki tagadta, hogy szülőfalumban,Gyergyószárhegyen valaha is lázadás tört volna ki a román diktatúraellen, mások megkérdőjelezték még az önéletrajzomat is! Még azt semtudták pontosan, hogy hányszor voltam letartóztatva, és hány évet ültemromán börtönökben, de össze-vissza firkáltak minden ocsmányságotellenem. Később pedig, a rendszerváltásnak minősített, történelmi,előre eldöntött sakkjátszma után, reszketve, hogy leleplezem őket, rámfröcskölték a politikai trágyadomb levét, hogy – ha már nem is olyanvoltam és vagyok, mint ők – legalább színben hasonlítsak rájuk. Ismét asorban állás! Ha a Fennvaló éltet, majd megírom személyes élményeimetWass Albertről és életművéről, de most vissza kell térnem az őt értbecstelenség visszaveréséhez egy parlamentáris diktatúra kellősközepén, amikor és ahol éppen a magyar kormányzat egyik legmeghittebbmagyar ellensége tapsol az új rabszolgarendszer meghonosításáhozMagyarországon. (Ezt is előre megírtam volt a „Hány óra van, magyarok?”című könyvemben, és zokon vették.)
Miért e kacskaringós elmélkedés, ez a gondolati kitérő? Azért, hogymegértsék, akik még nem tudják felfogni, hogy miért berzenkedtek sokanTóth Ilona ’56-os mártír szobra ellen, miért nem engedték fölállítaniBudapesten Teleki Pál szobrát, miért nem engedélyezi Budapestfölállítani a Széna téren Wass Albert szobrát, és most amikor már aszobra elkészült, miért csinálnak ócska csirkefogót Mansfeld Péterből?Most már érthető az okfejtésem? Folyamatról, háttérpolitikáról,nemzetközi banditizmusról van szó, amikor a szerencsétlen erdélyieknekimmár nemcsak Bukaresttel, de Budapesttel is birkózniuk kell… Lassanszűkítem a teret és az időt Wass Albert irányába.

Most pedig következzenek a „száraz” tények!
1940 őszén, mely időszakhoz Wass Albert háborús bűnösségét kötik, avádlott Ratosnyán (Rastolita) tartózkodott. Ratosnya Marosvásárhely ésGyergyó között van, a Maros, az Országút és a Székely Körvasútvölgyében és hegyoldalában, ahonnan hatalmas erdőségek iramodnak nekiaz égig érő hegyeknek. Nem 1940-ben, de még ma is, roppant körülményesinnen „csak úgy” elvergődni Vasasszentgotthárdra! Az Erdészeti Hivatal,a Kerületi Erdészeti Főfelügyelőség akkori vendégkönyvében, naplójábanbizonyára szerepel Wass Albert neve. Ha léteznek ma is, akkor azokat aMarosvásárhelyi Állami Levéltárban lehetne fölkutatni, amennyiben nemsemmisítették meg. A megsemmisítés lehetősége fönnáll, hogy ne legyenellenérvelési lehetőség, bizonyíték arra vonatkozóan, hogy az adottidőben Wass Albert Ratosnyán és a környék erdeiben vendégeskedett.Tudtommal neki volt tiszteletbeli tisztsége is.
Túl a fentieken: Schobel Rudolf, az idecsi fürdőrésztulajdonosa, aki Maroshévizen (Toplita), majd Régenben (Reghin)lakott családjával együtt, büszkén mesélte, hogy „együtt másztam ahegyeket gróf Wass Alberttel, aki csuda erős ember volt, szívós, és úgyismerte a havasokat, mint a saját tenyérét.”
Elmondása szerint az említett időszakban több időt töltött Wass Alberttársaságában, aki nemcsak Marosvécsen, de Idecsen is megfordultratosnyai útjai alkalmával. Schobel Rudolf az időszakot a „magyarokbejövetele környékére” tette. Schobel önkéntesként jelentkezettkatonának, hadifogságba került, évek múltán szabadult, aztán a románhatóságok letartóztatták, bebörtönözték. Ez időt alatt a családjanálunk, Szárhegyen, a szülőházamban lakott, s kiszabadulása után Rudolfbácsi is szintén, mivel az ő felesége az édesapám húga volt. SchobelRudolf minden információja igaznak bizonyult a későbbiek során is.(Címük: Schobel Rudolf, Reghin, Str. Fürdő u. 2. Egyházi lakás)
Az 1970-80-as években nagyon sokszor fölkeresett MarosvásárhelyenSolymár József írónak a bátyja, dr. Solymár István művészettörténész,aki dr. Pogány Ö. Gáborral együtt létesítette a Magyar NemzetiGalériát. István látogatásának több indítéka is volt. Elsősorban az,hogy nagyon szerettük és becsültük egymást. Mély, meghitt, magasszellemiségű barátság kötött minket össze, több interjút készítettemvéle, írtam a könyveiről, filozófiájáról, én éreztemmegtiszteltetésnek, hogy legjobb és legbizalmasabb barátjának nevezett.Írtam róla és munkásságáról a Falvak Népében, a Vörös Lászlóban, aMűvelődésben, az Új Életben, de a legalaposabb tanulmányomat a Korunkközölte volt („Hagyomány és lelemény a képzőművészetben”), amelymegtalálható a „Kényszerhelyzet művészete és a művészetkényszerhelyzete” című könyvemben a maga teljes terjedelmében.
A másik indíték pedig a munka volt: dr. Solymár István akkor gyűjtötteaz anyagot Nagy István (a székely Rembrandt) monográfiájához, s ígyszámtalan ismerősömet kerestük föl, segítsenek föllelni Nagy Istvánműveit. Ugyanis mindenki titkolta az állami hatóságok előtt aképzőművészeti értékeit, mert azonnal nyilvántartásba vették, s búcsútinthettek azoknak. Volt egy másik indíték is: Solymár István felesége,Magdolna (Magdi) közeli rokonságban volt anyai ágon az én Édesanyámmal,leánykori nevén Karda Erzsébettel Csíkszentdomokosról. Tehát akapcsolatunk sokrétű volt.
Szóval, a „barangolásaink” alkalmával mindketten elanekdotáztuk egymásnak az egész életünket. Most kérem, jól figyelni! Dr. Solymár István katonaiszolgálatot teljesített Észak-Erdély visszatérése alkalmával és utánaErdélyben: Tölgyes, Holló, Gyergyó, Nagyvárad, vissza Kolozsvár, Torda,stb. Az Istvánnal egykorúakat, harcászatra föl nem  készítettfiúkat, többnyire a munkaszolgálatosokhoz, a hadkiegészítőkhöz, azadminisztrációhoz, az utánpótlást biztosítókhoz osztották be. SolymárIstván így került közvetlen kapcsolatba nagyon sok izraelita magyarral,erdélyi zsidóval. Jól tessék figyelni! Nagyon sok dél-erdélyizsidó, vagy regáti, moldovai román zsidó szökött át a magyarokhoz,mivel Romániában már régóta üldözték szerencsétleneket. Solymár ekkorismerkedett meg egy Alexandru Blau nevezetű zsidó emberrel, akit WassAlbert segített, amikor átköltözött Dél-Erdélyből. Blau egyébkéntBukaresti volt. Tudni kell, hogy a gyergyó-tölgyesi „lágerekből” ésmunkás századokból egyetlen embert sem vihettek el a német gestapósok!A zsidóságot a magyar-székely csapatcsendőrök (!!!) és a leventék óvtákés mentették! (E témához később visszatérek.)
Ahogy diskuráltunk, mondom Pistának, hogy milyen kicsi a világ, merthát nekem volt egy cellatársam Zsilaván (Jilava) a Bukerest mellettiföldalatti börtönben, Maroiu Moroltunak hívták, sazzal dicsekedett, hogy őt a „magyar gróf Wass mentette meg a fasisztákkarmai közül.” Nagyon ellentmondásosan beszélt, állandóan szidta aromán hatóságokat, de dicsérte Károly királyt, akinek valóban egy zsidónő volt az élettársa (Lupeasca), ujjával térképet rajzolt a levegőben,mutatván, hogy hol, miként szökött volt át a határon stb. WassAlbertről azt állította, hogy „nem volt való katonának, csak aszármazása miatt kapott rangot.”
Pista nagy érdeklődéssel hallgatta a mondókámat, hát folytattam, hogyMoroiu azzal dicsekedett, hogy személyesen gróf Wass Albert rejtegetteőt több társával együtt. Aztán Wass a Gestapo-ügynökök kelepcéjébeesett, s többet nem is hallott róla semmit. Annyit még mondott volt,hogy „íróféle lehetett, mert állandóan jegyzetelt.”
Leírásom alapján Solymár István fölismerte Moroiut és azonosította is ahelyzetet, ha nem is pontról-pontra, hiszen nehéz volt rekonstruálni. Ekérdésnél mi többnyire azért időztünk oly sokat el Solymár Istvánnal,mert én akkortájt írogattam egy ifjúsági regényt, éppen arról, hogy aSzékelyföldön és tovább, a Partiumban, s általában Erdélyben amagyarok, beleértve a katonaságot is, miként mentették a zsidókat.Tehát nagyon érdekelt Solymár minden szava. (Az említett regényem megis született, a „Jóbarát” folytatásokban közölte, majd megjelent a „Kövek és fűszálak” című kötetemben.)
Tehát nem azért érdeklődtem Pistától, hogy jó előre gondolva WassAlbert védelmében szót kérjek majd, ilyesmire még csak nem is gondoltamakkor, hanem valós adatokat gyűjtögettem a regényemhez. S most azokatpróbálom rendszerezni. Két szárhegyi zsidó embert mentett meg Wass Albert, akik úgy lettek szárhegyiek, hogy ott telepedtek meg rokonságaik révén: Grünstein és Méth.Eredetileg valahol Kolozsvár környékiek voltak, nem székelyföldiek.Annak idején a megszabadulásukat, megmenekülésüket ők mesélték el nekem.Sajnos Méth Ferenc meghalt: a román politikai rendőrség vagy agyonvertes azután fölakasztotta, vagy szegény ő lett öngyilkos a szekuritátétól(siguranta) való félelmében. Moroiut egyébként arany-ügyletbentartóztatták le és ítélték el, akkor az arany-ügy politikai ügynekszámított, a hadbíróság (katonai törvényszék) mondta ki az ítéletet, ésvitette a politikai foglyok börtönébe.
Szőts Zoltánnal szintén a börtönben ismerkedtem meg atranzit-központban. Sokat beszélt, talán azért, mert éveken át egyedülvolt egy cellában, s nem volt, akivel beszélgessen. Érdekes módon,ő is dicsekedve szólt Wass Albertről, hogy ismerte, sőt szolgálta is a„gróf tisztet.” Wass Albert úgy került volt szóba, hogy én elmeséltemneki a házkutatásunkat, az elkobzott könyveket. Édesapámvisszaemlékezéseit, stb. S ekkor kapaszkodott Wass Albert nevébe. Szőtsvalamilyen „lecsúszott” családnak lehetett a sarja, mert állandóanemlegette, hogy az ő nevét nem parasztosan, hanem „ts”-sel írja.Emlékszem, volt egy ilyen megjegyzése: „ő volt az egyenruhás civil úr ahadban.” S amint mondotta, Wass több időt töltött a civilekkel, mintkatonák között. „Neki lehetett, mert gróf volt… A munkaszolgálatosokközül ki-kiintett néhány embert, hogy az ő alakulatának szüksége vanrájuk, s aztán ellátta őket megfelelő okmányokkal, s elengedte azegészet.” Kiszabadulásunk után Szőts Zoltánnal Kolozsváron találkoztam, a Szentegyház utcában (6 Martie) lakott, Tamás Károlyék udvarán.
Ismét Solymár Istvánt idézem, szinte szó szerint: „Ferikém, beleírhatoda könyvedbe, hogy Erdélyben a magyar katonaság és a magyar civilekvédelmezték a zsidókat, vélük együtt a Romániából átmenekült zsidókatis.” Solymár István számára érthetetlen volt, hogy a román hatóságelítélte Wass Albertet, majd ügynökei révén rásütötte azantiszemitizmus pecsétjét.
Még mielőtt rátérnék egy megcáfolhatatlan tényre, hadd tegyem szóvá:Wass Albert halálra ítélése Kolozsváron 1946-ban valahol „sántít”. Azúgynevezett Népbíróság, amely egy rögtönítélő bírói hálózat volt,futószalagon hozta meg az ítéleteit, kimondottan faji-nemzetiségialapon! Ennek felülvizsgálatát állami szinten rég kérnie kellett volnaaz ENSZ-nek, a Hágai Nemzetközi Bíróságnak, de legelőször Budapestnek,hiszen a „bűnözők” (!?) észak-erdélyiek voltak tettük elkövetésekor.Budapest erről is megfeledkezett. Tudtommal Romániában egyetlen románháborús bűnöst végeztek ki Antonescu marsall személyében, rajta kívülsenki mást! Tehát, ha nem került sor a román halálra ítélt háborúsbűnösök kivégzésére, akkor ez azt jelenti, hogy a népbíróságokítéleteit vagy felfüggesztették, vagy hatályon kívül helyezték. Az máslapra tartozik, hogy a szovjet hadifogságból hazatért román és nemromán hadifoglyokat a határon letartóztatták és Romániában elítélték.Több ilyen börtöntársam is volt. Senki sem értette, miként lehetséges,hogy a szovjetek szabadon engedték őket, s a románok letartóztatták éselítélték. Egyszerű a magyarázata: Romániában rengeteg embert tüntettekel, rengeteg okmányt semmisítettek meg, rengeteg hamis okmánytgyártottak, és rengeteg embernek változtatták meg a személyiségét: másnevet kapott, más lakcímet, más foglalkozást, mások lettek a szülei,stb.
Wass Albert, s általában a székelyföldi, partiumi és bánsági magyarokmagatartásának megértéséhez ismerni kell Erdély (egy kalap alá véve azösszes, Romániához csatolt magyar terület) történelmét, s akkoreltűnnek a kérdőjelek, s érthetőbbé válik, hogy az erdélyi magyarságsoha nem ismerte a szellemi és erkölcsi kannibalizmust. Persze sorolnilehetne és talán kellene is a Tordai Országgyűléstől egészen a székelyszékek fölszámolását dübörgő, bécsi-budapesti rendeletekig, a törvényekgarmadáját, de ezennel bízunk az olvasók műveltségében, hiszen nincstér a történelmi leltározásra.
A magyarságnak olyan volt a magatartása és életvitele, hogy a zsidók,az örmények, a lipovánok, a szászok, a cigányok, a bolgárok, a svábok,a szlovákok, a szerbek, a taliánok és a románok otthon érezhettékmagukat! Otthon is voltak. Akik ott maradtak, azok most is otthonvannak Erdélyben. Minden politikai részrehajlás nélkül, világosan megkell fogalmaznom, hogy a nemzetek és nemzetiségek közötti ellentéteketBukarest szította. Ezzel tisztában kell lennie mindenkinek, akiegyáltalán érdeklődik „ilyesmik” iránt. Bukarest noszogatta állandóan aszászokat az erdélyi magyarság ellen. Volt, amikor a szászok bedőltek apópáknak és a mosdatlan, de púderes román szónokoknak,katonatiszteknek, mert velük szemben fölényben voltak, míg a magyarságesetében ez nem mondható el. Tehát a szászok többnyire háttal vagyoldalvást álltak a magyarok felé, míg meg nem jött az eszük. Ugyanis aháború után Románia az összes szászokat és svábokat kiszolgáltatta aSzovjetuniónak, a még élve maradt zsidókat pedig pénzért exportáltaAmerikának, Nyugat-Németországnak és Izraelnek, a többi kisebbségetbedarálta (volna!). Nagyon sok más nemzetiségű kisebbséghez tartozószemély, csoport menekült a legborzalmasabb kisebbségi sorsba lökötterdélyi magyarság ölébe. Érdekes és megszívlelendő metamorfózis.
Persze a visszatért szászokat, svábokat Románia szintén kiárusítottapénzért, az ENSZ és a szent – vagy inkább álszent – Nyugat tudtával.Mindezt azért kell mondanom, hogy mélyebben és jobban megértsék,értelmezzék azt a tényt, hogy a zsidóknak más volt a helyzetükErdélyben, mint a világ bármely más területén, beleértve aCsonka-Magyarországot is. Most a magam nemzedékéről beszélek. Minketnem érdekelt, hogy ki örmény, zsidó, talián, lipován, cigány, hiszenvalamennyien nagyszerű erdélyi magyarok voltak! Részükről, az őszemszögükből nézve az erdélyi magyarságot, hasonlóképpen vélekedhettekés vélekedtek is.
A románokkal is békében lehetett volna élni, ha Bukarest nem szítja agyűlöletet, s a magyarságot nem kiáltja ki a románok ellenségképével, snem építi rá erre mind a bel-, mind a külpolitikáját… Értsünk végreszót! Az antiszemitizmus a cári Oroszországból Csernovicon és általábanBesszarábián át Romániába még a fejedelemségek korában beszivárgott, aKárpátok-erődítmény gátolta meg, hogy hullámai átcsapjanak Erdélybe. Afejedelemségek egyesítése után, majd Erdélynek Romániához valócsatolását követően, egységes és megideologizált gyűlöletkampány vettekezdetét a magyarok, a zsidók, a többi nemzetiség ellen. A zsidókattöbbszörösen gyűlölték. Elsősorban azért, mert az erdélyi zsidóságmindig is a magyarság oldalán és vele együtt állt ki a gátra, szervesrészét képezte-alkotta a magyar kultúrának.
Ezennel fokozott figyelmet kérek: a Magyar TV2 2004. április 17-én estea „Tudósklub” műsorában hosszú interjút készített és közvetített Randolph L. Brahamúrral, a new yorki Rosenthal Intézet vezetőjével, a nemzetközilegismert holocaust-kutatóval. Gondolom, föltételezem (jóhiszeműen), hogysokan hallgatták. Sajnálom, hogy amerikai útjaim alkalmával nemtalálkoztam Braham úrral, hiszen rengeteg mondanivalónk lett volnaegymásnak. Végre egy Ember, aki tárgyilagosan, s mégis, a hajdanigyermek keservével, visszafojtott honvágyának melegével tárja föl –hitelesen! – az adott kor cserepekre zúzott tükrét. Braham úr világosanfogalmaz, amikor ezt mondja:

„A románok állandóan arról beszéltek, hogy ők védték, mentették azsidókat, a magyarok pedig milliószámra pusztították őket… Mathias Carpmegírta a román holocaust történetét, de a könyvét mindenüttfölvásárolták a románok és megsemmisítették… Hasonlóképpen Romániaösszes könyvtárában, levéltárában, minden holocaustra vonatkozó okmánytmegsemmisítettek… Annak idején Ceausescu kijelentette, hogyRomániában nem volt zsidóüldözés, holott több mint 600 000 zsidótmészároltak le maguk a románok… A románok minket, zsidókat azért isnagyon gyűlöltek, mert mi, erdélyi zsidók, magyarul beszéltünk, magyarkultúránk volt, sőt izraelita vallású magyaroknak tartották-vallottákmagukat sokan, s ezt a románok képtelenek voltak elviselni… Tudnunkkell, és mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy MagyarországotHitlerék 1944. március 19-én valósággal lehengerelték… Tehát amagyarországi zsidók helyzetének elemzése e tény reális mérlegelésenélkül nem volna tárgyilagos… Magyarországon a németek diktáltak attóla naptól kezdve, de már előzetesen is…”

Braham úr kérdezője, beszélgetőtársa Gábor György filozófusvolt. Nagyon örvendtem volna, ha az elhangzottakat a másnapi napilapokközölték volna, hogy minél többen elolvashassák. De hát nem Braham úrszavait közölték! Braham úr erdélyi, Désen (Dej) születet, ottgyerekeskedett, azon a környéken csöpörödött férfiúvá, lelkébe szívtaErdélyt, s majd amikor megtapasztalt munkaszolgálatosként a szovjetekfelszabadítói gyakorlatát, nagy kerülőkkel ismét visszatértszülőföldjére, ahol lepusztulás, nyomor és olyan éhínség fogadta, hogymég a munkaszolgálatos kosztolásra is vágyakozással gondolt vissza.Rokoni szálak kötötték Amerikához, Erdélyhez pedig ma is Erdélylelkisége, gyermekkora köti. Az utóbbi szálakat nem is akarja, s nem islehet elszakítani soha.
Most pedig térjünk vissza időben Wass Alberthez. Eleveelképzelhetetlen, hogy egy magas szintű, humán műveltséggel rendelkezőember a fentiekben körvonalazott erdélyi helyzet próbatételesmezsgyéjén ártson románoknak vagy zsidóknak, hiszen arra is alig jutideje, hogy a saját nemzete sebeit kötözze – együtt éppen a románok észsidók sebeivel. Egyáltalán, maga a föltételezés is, miszerint WassAlbert románokat küldött a halálba és antiszemita volt, olyangyanúsítgatás, amihez foghatót csak a diktatúrák háza táján lehetett éslehet elképzelni. (Ma is diktatúrában élünk!) A gyanúsítgatás agyanúsítgatókat minősíti.
Csodálkozom, hogy mindeddig a sajtóban fehér folt maradt Wass Albertemberségének, tiszta, nemzeti öntudatának, a más nemzetekettisztelő-megbecsülő szándékának és tettének (!) egyik legmérvadóbb,konkrét bizonyítéka: A „COT LA COT” – „Vállvetve” című,kétnyelvű antológia, amely 1936-ban jelent meg Marosvásárhelyen. Ott ésakkor, ahol és amikor a fasiszta román civil és félkatonai alakulatoknaponta végigvonultak a főtéren és az utcákon, kővel bezúzták a rómaikatolikus és a református templom ablakait, valamint az Iskola utcaizsinagóga minden ablakát, s alaposan megrongálták az ajtókat és afalakat is. Olyan feszült volt a légkör, hogy a helybeli lakosság,mármint a magyarok és a zsidók közül sokan a mellékutcákbanközlekedtek. S ilyen politikai körülmények közepette fogtak összemagyar, román és zsidó betűvetők, hogy közös antológiájukkal békességrebírják a vérengző, román fasisztákat. Máskülönben ez az állapot