Hárfák

Mikor szűnt meg a lég zizegni,
halt el az égi ének?
A tánc mikor meredt
mozdulattá, becézés
keresetlen szóvá,
mi üresen koppan fehérlő falakon?
Meddig őrzöm bőrömön
ujjaid szomjas párnáit,
szemeid éhező tüzét,
a nap tétova, hitetlen
lángolását az úton, amint az est
a parki pad patkáján átbukik?
Megszólalnak-e még a hárfák
északifényes nyári éjek hajnalán?

*

Kráter, seb a föld szinén
beszív, kereng velem.
Testem mágnes abroncsát
rántja, vonzza le.
Lábam erőtlen, súlytalan.
Szívem testem felett lebeg,
lüktet, dübög, ordít.

Az idő megáll,
A csend beleszakad a térbe.
Elsüketül a lét.
A világ egy nagy dobbanás,
benne apró porszemmé oszlik
az értelem,
ellényegtelenül a dal,
felgyorsított atom protonja
céltalan koppan az éjben.
A mindenség vérző végtelenjén,
az üresség fájdalma tátong.

*

Az út macskakövébe szorítva
céltalan csikorog egy villamos
fényesre csiszolt sínje járatán.
A lilakörmös pultos lány
unott mozdulattal üti be
elveszett életünk számláját
a pénztárgépbe.
A visszajáró apró
pördülve gördül ki
az elkopott perselyen.

Elnyomkötőzve
fröcskölő aortánk pulzusát,
tétovázva rejtjük el szívünk
a raglán kabátba.
Lelkünk a szakadék szélén kuporog,
az időtlen ég kapuját
bámulja bálványként.
El kell fogadjam
hiányodban magamat.

Lábnyomok

Lábnyomok,
fagyott képzetek,
jéggé hallgattatva
a mezőn,
hol pipacsok táncoltak
a szélben,
zsurló csiklandozta
talpunk,
gyengéden,
fűben hevervén.

Zuhanás
Zuhanásod a mélybe:
hangtalan, végtelen.
Ne felejtsd,
ez csak egy gondolat!
Remény megérik az éjben,
köd szertefoszlik,
kegyeletszárnya
megérint.
Játszi fény
szivárványkereket
vet az égben.

Fény csillagai

Kígyók fészkének
mély éjét vigyázva
ibolyák gyújtják meg
a fény megannyi csillagát
sötétlő avaros ágyban
dideregve a tavasz fagyában.
Madarak hangáznak
távolok zümmögő zajában.