Zöld vér

Lehettem volna bármi,
de évelő-időm rövidebb mint a tulipánoké,
parazsas kaptár-bibém
májusi himporától nem porzódna be a kert.
Nem teremtettem semmit,
Isten lehet tulipán is,
én nem lehetek tulipán sem.
Emberként véremből csak por lesz vagy hamu,
s ha megöregszem,
derékba tört fának néznek.
Pedig soha nem neveltem lombot,
mennyboltot szurkáló rügyek lándzsáira
nem tűztem föl csillagokat.
A nemtelen kövek rokona voltam,
és a sivatagi homoké,
útjában voltam az esőnek is,
s hamar elkoptattak a szelek.
Lehettem volna bármi,
de errefelé a magtalan sáros hordalékból
még az akácos sem tud kilábalni.
Kormos felhők reszketnek az ablakom alatt tavasszal,
s sziken futó füvek járják be az udvaromat nyomtalanul.
Ember-húsomból csak seb lehet,
forrongó naplemente.
hamar kihűlő égboltja az éjszakának.
Holnap senki fog rám emlékezni,
földből lett házam is a földdé lesz,
de elhullott testem fekete csontjaira
minden májusban rájárnak majd a tulipánok,
s helyettem fognak zöld vérrel eget festeni.

Egy másik város

Az udvaron rozsdát erjeszt a hordó,
gyomok rágják az alját.
Mindenem az emésztő földbe vágyik,
házam előtt sétáló fák temetkeznek egyszer,
oda ahol gőzzé válnak a csontok,
s szénné dermednek a hegyekre fölvágtató tölgyesek.
Az én véremet is elpárolgó füstté égeti majd a föld magja.
Ha erre jársz,
köveket találsz,
dudvásodó humuszba öltözött köveket,
és folyók hátrahagyott kavicságyát.
Emelj magad köré egy másik várost,
a dühöngő viharokban is néma kövekből.
Maltert is keverj a téglák közé,
én már akkor ásott halom leszek,
paréjt nevelő veteményes.
Tegyél a mellkasomra tornyot,
kormot inhaláló gyárakat,
de ne feledd, múlik a te időd is,
s minden ízed olvadó magma lesz egyszer,
s arcod évelő napkorongját
nem láthatod meg többé a vadvirágok földre terített kék egén.

Meztelen pipacs

Forró estén,
parázsló kő vagyok,
rétek vérétől izzó néma kő.
Ajkad meztelen pipacs,
szemed a közeli tó tükre,
s látom benne a mennybolt fehér sirály-hímzéseit
látom benne a sátorbontásra készülő erdőt,
s a szeptember szétomló lombjaiban érzem
nyárban maradt hajad eper illatát.
Forró estén még nem tudom,
hogy nemsokára hideg leszek és hallgatag,
mint minden pisztráng-jeges patakba merülő néma kő,
dobhártyámon elhalkuló fenék-áramlatok altatnak el
s nem fog fölébreszteni soha többé
forró estén ajkad meztelen pipacsa.

Rövid nyár

Szememben az égbolt nagy árvizében
szennyből fölhabzó fellegek.
Ennyi volt a tavasz?
Kavargó fecske-örvényekben
vakító vitorlavásznak a sirályok.
Mellettem lecsapó záporok zavarják be
a dáliákat a kertbe,
és a szalmaláng-május émelyítő parazsán sercegő
darazsak dongnak körül,
mintha virágzást szagolnának rajtam is.
Egy mély sóhajtás a nyár,
a kánikula forró tűzgolyói vakká tesznek,
árnyas fák lomb-homályára vágyom megint,
szememben már délben sötét a horizont,
mintha folyton nagy viharok villámlásai szántanának a kertben.
A vacogtató napszúrás hőhullámai valahol partra dobnak,
s mire magamhoz térek
őszi szelek rángatnak haza.
Összehúzom magam,
s az ablaküvegre ragadt füstös esték
szurkos papírján keresem
a november nagy sebét,
a teliholdat,
hogy ne maradjak egyedül.

Téli vers

Egyedül élek mint az eperfa,
keserű lenne bőröm a szádnak.
Ha hozzám közelednél,
véredből világító fáklyát csináló gallyas bokrok kísérnének haza,
esők térdepeltetnének a sárban.
Telelő vizeket lélegző testemben,
nélküled alszanak tavaszig a rügyek.
Most csak a fagyot engedem közel magamhoz,
s a gyökereimet takargató havazásokat.
A kert is hallgat körülöttem,
a sárga fűszál-erekből kiapadtak a záporok,
s az ásó nyomaiban elhullott tulipánok csont-kóróit
betemette az avar.
Zárva van a kapu,
rozsdát erjed a zár,
szélkakas jár a tetőre vihar közeledtével.