Erdélyi János születésének 200. évfordulójára[1]

– kiegészítések –

Ma, Erdélyi János születésének 200. évfordulóján elmondhatjuk a szinte polihisztornak is nevezhető tudósról, íróról, költőről, tudományos munkásságáról, irodalmi bírálatairól, Aranyról, Petőfiről, Vörösmartyról írt tanulmányai mind-mind ismertek. A Kazinczy-ünnepségekben részt vállaló tevékenységéről megjelent munkák széles körben feldolgozottak, hozzáférhetők mind a kutatók, mind pedig a csak érdeklődők számára. Van azonban munkásságának olyan területe, amely alig, vagy kevésbé ismert. Sok esetben a kor, amelyben élt, indulásának háttér-információi hiányosak, elnagyoltak. E munkámban éppen ezeknek a területeknek a felderítésére való – a teljesség igénye, szándéka nélkül – ismertetése volt a célom annak tudatában, hogy az eddig kialakult, s már meggyökeresedett Erdélyi- képen csak színárnyalatokkal gazdagíthatom az évfordulóval kapcsolatos megemlékezéseket. De ha csak kicsivel is hozzájárulhatok e régiónkból kiemelkedett őstehetség megismeréséhez, gondolom: nem volt haszon nélkül való a munkálkodásom. Lássuk tehát: melyek azok a területek, amelyek szélesebb körben való feltárása közelebb visz Erdélyi János egyéniségének megértéséhez, s az őt megillető irodalmi, tudományos kánonba való besorolásához. Nézzük: milyen is az az idő, politikai, gazdasági, közéleti életvitel, amelybe jobbágy-ivadékként beleszületett?

A XIX. század Európája telve van forradalmi lázzal, új, eddig csak elvétve felbukkanó, búvópatakként megjelenő új eszmékkel, gondolatokkal. Nem kivétel ez alól a még feudális osztálytársadalomra tagozódott magyarság sem. Európa nyugati felében egyre jobban követeli a helyét mind a politikában, mind pedig a gazdasági életben a polgárság. Természetszerűen ez a pezsgő életritmus magával hozza, szinte tükrözi az európai változások megjelenését az irodalomban, a zenében, s a képzőművészetben, de mondhatnánk: a művészetek minden ágában. Ez alól nem kivétel Magyarország sem, még akkor sem, ha a polgárság, mint osztály még csak születőben van. Helyette átveszi a szerepét a fölfelé törekvő, önérzetében sértett köznemesség, a jobbágyi sorból kitörő, egyénekre épülő őstehetségek sora, illetve a megújulást, az átalakulást sürgető, és elfogadó főnemesség néhány tagja. Ez a pezsgés hozza magával, szinte ontja a kimagasló tehetségeket. Kikre gondolok itt? A nemesség soraiból elsősorban a Széchenyi-családra, a Wesselényikre, Andrássykra. A képzőművészetben a Markó-családra, az arcképfestő Barabásra, a szobrászatban jelentkező Ferencziekre, a nagyon mélyről induló Fadrusz Jánosra, a festőóriás Munkácsi Mihályra, és sorolhatnám a sort még tovább. A zenében ott találjuk Liszt Ferencet, Egressyt, Erkelt. Az irodalomban a már öregedő Kazinczyt, a Kisfaludy-testvéreket, Berzsenyit, Arany Jánost, Petőfit, Jókait, Tompát, hogy csak a legnagyobbakat említsem.

Ebbe a sorba tagozódik be a kis-kaposi származású Erdélyi János. Hetedik gyermekként született az Erdélyi családba 1814.április 1-én. Szülei, Erdélyi Mihály és felesége, született Kovács Zsuzsanna örömmel fogadják a fiúgyereket annyi fájdalom elviselése mellett, hisz a család egymás után veszti el hat gyermekét. (Mária, Éva, Julianna, Zsuzsanna, szül. 1806.jul.29-én, ennek halála után újból Zsuzsanna, a második, szül. 1809. jun.5-én. – vagyis két Zsuzsanna volt a családban. Sokan ezért nem tudják azonosítani a „hetedik” testvért). Majd következett Sámuel, (*1813. febr.3. + 1813. ápr.18.) a hatodik a sorban, aki alig néhány hónapos korában követte testvéreit a temetőbe. Az a furcsaság hogy két Zsuzsanna volt a családon belül. Ez csak azzal magyarázható, hogy a néphit szerint becsapják a halált, ha jönne a második Zsusannáért. Már mondhatják neki: „Mit akarsz? Hisz már elvitted Zsuzsannát!” Semmi más tehát, hanem a „Nemvagy” névadás a pogány hitvilág szokásának még meglévő, 19. századi visszatükröződése. Nem vagy – tehát nincs! Hasonlóan az 1848-as évek után leánynevet adtak a fiúgyermekeknek, hogy ne találjon rá a hatalom, s ne vihessék katonának. Mindkét dolog nem ritka jelenség Ung, illetve Zemplén megyében.)

A családról nagyon keveset tudunk. Amit tudunk, az is eléggé szerteágazó, sok esetben nem is követhető. A hat gyerek nevét sem jegyezte fel senki a Biblia hátsó lapjára – mint ahogy az szokás volt e korban. Miután az egyházak anyakönyveit hatóságilag begyűjtötték, sokáig csak a parókiákon véletlenül megmaradt feljegyzésekre lehetett támaszkodni. Ma azonban az anyakönyvi bejegyzések nagyrészt már megtalálhatók számítógépes feldolgozásban is, s így aránylag pontosabb adatokkal rendelkezhetünk. Bár meg kell jegyezni, hogy a feldolgozás magán hordozza az ilyen irányú gyermekbetegségeket: nem elég csak a nyelvi feldolgozás. Történelmi, szakmai felkészülés, és az adatok tudományos feldolgozása nélkül nehéz benne eligazodni. Annak ellenére, hogy az adatok hozzáférhetőek, még így is ez idáig nehezen igazodott el a kutató: mi lett a hatodik gyerekkel, – illetve az elsővel (?), vagy a sorban hányadikkal. Tüzetesebb vizsgálódás után kitűnt, hogy abban az időben többször megtörtént esetként a meghalt gyermek után születendőt, – ha ugyanazon nemű – mint ahogy azt már fentebb tárgyaltuk, ismét arra a névre keresztelték. Ez történt az Erdélyi családban is. Az első Zsuzsanna születési dátuma: 1806. Keresztszülei: Kovács István, és Nemes Ferencné, míg a második Zsuzsanna született 1809-ben, s a keresztszülők: ugyancsak Kovács István, de a keresztanya Gyalui Mária. Így, ezzel a felismeréssel teljesedik be Erdélyi János igazolása, hogy „hetedik” gyerekként született bele az Erdélyi családba. Bár azt is mondhatjuk, mivel egyik testvére sem érte meg a felnőtt kort, nem is ismerhette őket, Erdélyi János csak az anyai elbeszélésből tudhatta, hány testvére volt.

A szélesebb család többi tagja: Erdélyi Mihály (Erdélyi János apja) testvérei: Erdélyi János, Erdélyi Zsuzsanna, (Ráti István felesége. De a férj halála után 1815-ben újból férjhez megy Benyéki Györgyhöz. Az Erdélyi, és a Ráti család közötti elhidegülés – Erdélyi Ilona közlése szerint – nem Erdélyi Zsuzsanna első férje, hanem az ebből a házasságból született Ráti István, tehát az unokatestvérek között történt), Erdélyi Borbála (Balog György felesége), Erdélyi Erzsébet (Ráti András felesége), Mária (Révész Pál felesége), jelen vannak a nagykaposi református anyakönyv lapjain.

Mivel nem célunk az Erdélyi- család családfáját felállítani, az a legcélszerűbb, hogy munkánkban Erdélyi János irodalmi munkásságát tárgyaljuk, s nem magát a szétágazó család további sorsát. Maradjunk tehát annyiban, hogy Erdélyi János – a saját maga által megírtak alapján – a hetedik gyerek a családban. Így az aránylag későn – akárcsak Arany Jánosnál – világra jött hetedik gyereket a „vakarék”-ot, a család féltve őrizte minden bajtól, szerencsésen elkerülve az akkor e tájon uralkodó tüdőbaj, himlő, torokgyík gyermekbetegségek áldozatainak sokaságát. A gyermekhalandóság nagysága oly sorokat vág a csecsemőkortól kezdve az alig öt-hat éves gyerekek soraiban, hogy családonként a tíz- tizenkét gyermeket nevelő házakban szinte minden második esztendőben beköszöntött a halál. (A tíz-tizenkét gyerekes családban csak a fele, vagy még annyi se érte meg a felnőtt kort.) A család belső élete igazodik a kálvinista szellemiséghez, a puritán életvitelhez. Már az apa, de mondhatjuk az egész család a műveltebb jobbágyok sorába tehető – nem tudjuk hogyan – de az apa nemcsak magyarul, hanem latinul is jól olvasott, s fiát már hatéves korában megtanította a betűvetésre.

A család református, a nagykaposi eklézsia tagja, bár a család Kiskaposon lakik. Meg kell jegyezni, hogy Kiskapos ez idő tájt katolikus, és a leleszi konventhez tartozik. Ellentétként ott áll „Az ungi református egyházmegye” című, 1931-ben megjelent Haraszy Károly által szerkesztett könyvében, hogy „az nagy-kaposi templomhoz való paróchiális ház Kis-Kaposban lévén”.(213.old.) Mint általában ebben az időben a felekezeti iskolák rendszerint a „paróchiális” házban, vagy annak udvarán épített egy- két szobából álló épületben kaptak helyet. Így elképzelhető, hogy a kis Jánoska itt kezdte el iskoláit. Tudniillik, Nagykaposon a meggyengült katolikus egyház templomát átvették a kálvinisták, akik lélekszámban az egyik legnagyobb eklézsiának számítottak Ung megyében. De a hozzá tartozó parókia továbbra is a katolikusok kezén maradt. És ahol az eklézsia erős, általában az egyházi iskola is az. Ebből eredhet, hogy az apa, Erdélyi Mihály, a „telkes paraszt” – vagyis jobbágy, ha úgy tetszik. Hisz még az 1800-as évek elején vagyunk, amikor még virágát éli a főnemesek kiváltsága: az ország lakossága nemesekre és nemtelenekre oszlik – írni-, olvasni-, sőt latinul is tudó, némi könyvtárral is rendelkező paraszt ember gyermek korában ezt a tudást annak az iskolának köszönhette, amelyről csak azt tudjuk, hogy volt. Ide járhatott a kis Erdélyi János is.

Tanítói az anyakönyvek adatai alapján: Kis István, és Fejes Sámuel felfigyelt az érdeklődő, okos gyerekre, s a harmadik osztály elvégzése után rábírták az öregedő szülőket: a gyermeknek Patakon a helye, ott folytassa tanulmányait. Érdekes módon szinte hasonló a család élete az Arany Jánoséhoz. Öregedő szülők, már az iskolába kerülés előtt megtanítják az érdeklődő gyermeket a betűvetésre.

Amint említettem, a nagykaposi katolikusoktól elvett, s így reformátussá vált templomot használhatták ugyan a hívek, de ott parókiájuk nem volt. A mindenkori református pap minden bizonnyal a „paróchiális” házban lakott, vagy a Nagykapossal szinte már összeépülő szomszédos Csepelyben kapott szállást. Sőt a krónika szerint az ellenreformáció egy ideig még azt is megtiltotta, hogy az elhalt reformátusokat a csepelyi lelkipásztor Nagykaposra jöjjön temetni. A református vallásban elhunytat letették a Csepelytől elválasztó sánc partján, s fölötte az imádságot azonban a pap a csepelyi oldalon mondhatta csak el. Az ezerhétszázas évek végétől azonban – a türelmi rendeletből kifolyólag – enyhült ez az állapot, de ugyanakkor elmondhatjuk, hogy a két vallás közötti villongás még hosszú ideig tartotta magát.

Nagykapos jelentős központja a vidéknek. A Tokaj felől, különösen a bor Lengyelország felé való szállításában országúti csomópont. Lelesz felől, a latorcai rév után az út kettéágazik. Az egyik Csicser, Bés, Vajánon, Deregnyőn, Butkán, Gálszécsen, Eperjesen, Bártfán, Késmárkon keresztül Lengyelországba vezet, a másik ág Nagykaposon át Ungvár, Munkács, s a Vereckei szoros felé, Oroszországba indul. Ez adja meg a városka életének a sürgését forgását, mozgalmasságát, új eszmeáramlatokkal való ismerkedését, akárcsak Nagyváradnak a 19. század végén, illetve a 20. század elején, s egyben az új hit, a kálvinista szellemiség fokozott terjedését az 1600-as évektől kezdve. Néha a főnemesi villongások idején vármegyei székhely. És még valami: nincs a településen kiterjedtebb főnemesi birtok, nagyobb főnemesi ráhatás a leleszi prépostságon kívül. Erről azonban el lehet mondani, hogy birtokainak kiterjedése inkább a Bodrogközre terjedt ki. Általában Ung, Sáros, és Zemplén megyét kisnemesek lakják alig 700-800 lélekszámú községekben, hol a faluközösség a „nemes”. Az egyénnek nincs kutyabőre, de tartja a nemességét. Vagyona azonban már csak annyi, hogy saját munkája által megél rajta. Ez adja a „hétszilvafás” kisnemesség szabadabb életét „az én házam az én váram” nyakasságát a nemesi faluközösségekben. (Gálocs, Mogyorós, Kisgejőc, Csepely, Pályin,stb.) Ezzel együtt járt a velük egy közösségben élő jobbágyok viszonylagos nyugalma a főnemesi zaklatásoktól. És nem utolsósorban a templomi anyanyelven való beszéd, s tanulás a református, illetve a katolikus egyházi iskolákban. A kálvinista eklézsián belüli egyenlőség úr és szolga, nemes és jobbágy között – még ha csak híjával is a gyakorlatnak – kedvezett a reformáció elterjedésének, s ez által megszabadultak a leleszi prépostság rájuk nehezedő súlyától. A környékbeli főnemesek pedig, például a csicseri Orosz família el volt foglalva a saját belső villongásaival, az északi szomszéd községe Nagykaposnak Mokcsa, illetve Pálóc, a Pálóci-Horváth családdal terhelve. Viszont a mokcsi Mokcsayak maguk is áttértek az új vallásra, tehát nem zavarták Kapos fejlődését. Mokcsának Mogyoróssal együtt külön anyaegyházuk, s az 1600- as években jó nevű „oskolájuk” volt. („…adtam Miklós fiamat az iskolába Mokcsába”. – írja Memoriáléjukba a Pálóczy-Horváth famióília. Memoriálé: 196. old.) Más részről a pálóci Pálóczi-Horváth család megosztottságukkal, (katolikus-kálvinista), a deregnyői Lónyayak pedig inkább az Ondava folyó felőli birtokaikkal voltak elfoglalva. Sokkal inkább zavarta a falvak nyugalmát az elszegényedett, lecsúszott köznemesek távolabbi vidékekről való (Tokaj) rablólovagkorra emlékeztető támadása, s a közbiztonság hiányos volta.

Ebben az indulatoktól terhes környezetben nőtt fel a kis Jánoska, Erdélyi Mihály „telkes jobbágy” fia, aki maga is verselgető ember, a biblia mellett néhány könyv tulajdonosa, ami ebben az időben ritkaság. Ha mégis, ez nem lehetett más, mint egy- egy kalendárium, ahol a naptári adatok mellett olvasgathattak róla, hogy a nagybirtokokon már itt- ott bevezetett három-nyomásos gazdálkodásról áttértek a kettős vetésforgóra. (Bár Csicserben, Abarán, Leleszen még a XX. század közepén is találkozunk a rideg-marha, az úgynevezett „magyar” szürkemarha-tartással, ökrök nevelésével, s ezt a folyamatot csak az erőszakos szövetkezetesítés szakította meg 1953-ban. Ország-világ derült azon, hogy a ridegmarha legelőit Leleszen felszántották, csatorna rendszert építettek ki rajta, és rizstermesztést akartak a területen meghonosítani.) Ezen keresztül kaptak némi használható ismereteket, a búza, a rozs, zab, köles, makkoltatás, középkori módjáról (őszi- tavaszi- parlag) áttérnek a kettős vetésforgóra, más termékekkel való foglalkozásra is. (káposzta, krumpli, lucerna, lóhere, kukorica, stb.) Ne felejtsük el, a jobbágyfelszabadítás után az 1850-es években az olvasó paraszt még ritka, mint a fehér holló. Csicser (nyugat felől szomszéd községe Kiskaposnak) bírája a faluközösség földjeit (legelő, erdő) kisajátító Ormos Csicseri Orosz- család ellen az ungvári bíróság előtt csak a levélen lévő pecsét alakjáról vélte felismerni, hogy az úriszék által felmutatott levél nem az a királyi adománylevél, amelyik a faluközösség birtokát igazolja. A falusi iskola, még ha felekezeti is, csak a hittan, az írás-olvasás, némi számtani alapismeretekre korlátozódott az őszi és téli időszakban. Nyáron dolgozni kellett a jobbágy- gyermekeknek, libapásztorkodással, kalász-szedéssel, kapálással, széna-gyűjtéssel, stb. foglalkozni a családi jobbágy- parcellákon. Ez az Erdélyi családban élő gyerekekre valószínűleg nem vonatkozhatott. Keveset tudunk a családdal kapcsolatos dolgokról, a vagyoni állapotukról. Mit birtokolt, mit jelentett az 1800-as évek elején egy „telkes jobbágy”, mint ahogy azt az egyik írásában írja Erdélyi János. A Mária Terézia által elrendelt úrbéri földreform egy jobbágytelek nagyságát 32 – úgynevezett Mária Terézia kataszteri holdban állapította meg (egy kat. hold nagysága 1600 négyszögöl). Ehhez járult még hozzá a természetben végzett munka: az „úrbér”, 104 nap gyalog munka, vagy igás jószággal 52 nap évente a földesúr földjén.

Az Erdélyi családban ez a terület – melynek nagyságát nem ismerjük – elég lehetett ahhoz, hogy gondtalanul megéljenek belőle, s tartsanak akár zselléreket, szolgákat is – hacsak nem következett be valamilyen természeti csapás, vagy egyéb katasztrófa. De az velejárója volt az életnek, hogy a sokgyermekes családoknál ez a meglehetősen nagy földterület (a múlt rezsimben ez kulák-teleknek számított) megoszlott a házasságok, férjhez menések következtében „féltelkes” vagy „negyedtelkes” jobbágytelekre, s ez már nem volt elegendő a család gond nélküli fenntartásához. Mivel az Erdélyi-családban két fiúgyermek, János és Mihály született, a „telek” csak két részre oszolhatott meg, mivel a kor szokásához igazodva, a leányok: Zsuzsanna, Borbála, Erzsébet és Mária, valószínűleg csak stafírungot kaphattak (egy előhasi tinót, egy ágyat, fehérneműt, és szőtteseket). Nos, ha elfogadjuk Erdélyi János megfogalmazását a „telkes paraszt”-ról, akkor feltételezésünk szerint a „féltelkes”, aránylag tehetős gazda, Erdélyi Mihály megtehette, hogy a fiát a nagykaposi tanoda felkészítése után a „progymnasium egyszersmind, melybe a hétéves fiú vitetett, oly előmenetelt ad a latinban is a gyereknek, hogy három év múlva, 1824-es esztendőben tagjává lehet a pataki gymnásiumnak”. Ekkorra már szűnőben van a szegényebb sorsú, de kitűnő tudással rendelkező jobbágy-származású ifjak – külföldi vagy hazai – taníttatása, támogatása a református eklézsiák által, s a gyerek iskoláztatása a szüleire marad. Az első években ez nem is jelentett gondot a családnak. Később azonban megjönnek a bajok: az árvíz, a tűz, a betegségek, halálozások. Bár Kiskapos a vidék legmagasabb pontján fekszik, Erdélyiék háza a megmaradt családi fénykép szerint a domb alján, az un. „Vásártér”-en volt, ahol a telek alacsony fekvése miatt minden esztendőben ki volt téve a Latorca tavaszi – őszi áradásának, illetve a tűz állandó veszélyének (szabad kémény, zsupptető, később zsindely, stb.). A gazdaság hanyatlásnak indul, a kis pénzt, ami alig csordul-cseppen, elviszi az orvos és az orvosság, s a maradék kevés ahhoz,hogy az ifjú Erdélyi János Patakon maradhasson. Egy időre hazatér, hogy helyettesítse beteg édesapját a gazdaságban, de nem bírja sokáig. Három hónap múlva 1830 novemberében – még csak 16 éves – nevelőnek megy Kemecsére Répássy János három gyermekéhez, hogy az így szerzett pénzen tovább tanulhasson. A nevelői állás mellett – mivel ez Patakon folyik – befejezi alsó fokú tanulmányait, és 1831-ben „subscribál”, beiratkozik a felsőbb osztályokba. Közben 1832 novemberében meghal édesapja. A „vizibaj” (veseelégtelenség), a szívbaj elviszi a gondos édesapát 62 éves korában. Ezután látszólag végleg bezárult minden út, amely a tanulás folytatásához vezetne: nincs, aki az ifjú Erdélyi Jánost támogatná, fizetné a pataki iskoláztatás költségeit. Haza kell mennie, folytatni az elhalt apa után a földművelést, eltartani az így csonkává vált családot. Nem sokáig. Néhány hónap múlva újra Patakon van, bár anyja papnak szánta, – a jobbágysorból való szabadulásnak ekkor ez volt az egyetlen kivezető útja – ám a fiatal Erdélyi János másként döntött. Jurátus lett, letéve anyja tervéről: a papság felé vezető útról. Ekkor a cseleji (Čelovce, Terebes mellett) Kolosy József fiainak a nevelését vállalja el Patakon, hogy így biztosíthassa továbbtanulását (a Kolosy családnál sajátítja el a német, ill. francia nyelvet ), de 1835-ben a jogi tanulmányok befejezése után újból elszegődik, s öt évre a berzétei (színmagyar község, de egyes kutatók „idegen” ajkú községnek vélik szlovák neve után: Brzotín, Rozsnyó mellett ) Máriássy Zsigmond gömöri alispán fiának, Bélának a nevelője lesz Berzétén, illetve Pesten.

Erdélyi János már a gimnáziumi osztályok idején egy életre elkötelezi magát az irodalommal. Kemecsei nevelősködése idején megismerkedik az akkor fellelhető írott, újságban illetve könyvben megjelenő magyar nyelvű irodalommal. Nem idegen számára. Önéletrajzi Vázlatában írja: „Literaturai mívelődését illetőleg, különösen a szabolcsi háznál a legjobb magyar könyveknek juta olvasására, s itt tanulá ismerni a literatúrát hősei- s műveiben, mire a Felsőmagyarországi Minerva, Erdélyi Múzeum, Tudományos Gyűjtemény több évi folyatai és Muzárion szolgáltak.”(Erdélyi János Önéletrajzi Vázlatában mindig egyes-szám harmadik személyben beszél önmagáról.)

Itt ismerkedik meg Berzsenyi, Kisfaludy Károly, Kölcsey, s valószínű Kazinczy műveivel, s „itt fedezi fel a magyart, mint az irodalom, a tudomány nyelvét.” – írja róla a későbbi unoka, T. Erdélyi Ilona. Igen, mert ekkor Patakon még mindig a latin dívik, azon lehet kommunikálni, tudományos fejtegetéseket tenni. Ekkor tudatosul benne az otthoni nyelv, a magyar, amely nemcsak egyházi, nemcsak a jobbágyok nyelve, hanem az irodalomé is. Visszaemlékezik az édesanyja által énekelt dalokra, a pataki élet idején a tanulótársak messzi vidékekről hozott nótáira, dalaira. Felfedezi a nép által énekelt dalok szépségét, művészi kifejező erejét, s fordulataiban a „szépet”. A „pór” fiú ráébred: ez a tiéd, otthonról hoztad útravalóul, édesanyád dalos kedvében ezeket dalolta, hagyta rád – és elkezdi tudatosan gyűjteni, rendszerezni az összegyűjtött, leírt szövegeket, s ő maga is ír népies hangulatú verseket. Ilyen az „Elmennék én katonának”, vagy a „Mindennapi” című, amelyhez témájánál fogva nagyon közel áll a később keletkezett Petőfi vers (Megy a juhász szamáron.). Érdekes lenne a két verset mind stilisztikai, tematikai, mind pedig verstani szempontból összevetni.

Íme az Erdélyi- vers:

Mindennapi

Elül megyen a szamár,
A nyáj meg utána,
És nem a szamár megyen
A nyájnak nyomába.

Mért hogy a nyáj lépdegél
A szamár nyomába?
És nem inkább a szamár
A nyájnak utána?

Hát csak azért lép a nyáj
A szamár nyomába,
Mert elül megy a szamár,
A nyáj meg utána.

Később azonban kritikus szemmel igyekszik – mondhatni: biztos kézzel – elválasztani egymástól a népdalt a népiestől, még akkor is, ha a népies költemény szerzője történetesen ismeretlen.

A Máriássy-családnál döbben rá: ő, a nevelő, itt nem tagja a családnak, közbülső ember – nem szolga, de nem is úr, póri származás. Alulról nem fogadják be, – már nem paraszt – fölülről pedig lenézik származása miatt. Micsoda eufemikus megkerülése az igazi kifejezésnek: vannak a „nemesek”, az ármálist lobogtatók – és vannak a „nemtelenek”, igazi nevükön a jobbágyok. A jobbágy ivadék soha nem lehet egyenlő a nemesi származásúakkal, még ha tudományban, morális, emberi kiállásban, tartásban, messze felülmúlja amazt. Erre utal egyik pataki tanítványának (Vályi Tamásnak) levele Cselejből 1835 júniusában:

„Szomorúan azért, mivel, ha fel akarja vállalni az M… (Máriássy-család, GyL) Instruktorságát, Instruktor Úrtól nem csak rövid időre – hanem – talán örökre is el válok – mert ki tudhatja mi sors érheté ott?

De reménylem, meg fogja magát Kedves Instruktor Úr attól a rossz helytől kímélni, mint a mit Szemere József úr beszélte az Anyámnak: inkább menyen valami becsületes helyre 10 forintra mint M… hoz 500 forintra, mivel az Úr s az Asszony durvaságát ki állani nem lehet ehhez járul még hogy az Úr igen részeges.”

Erdélyi a figyelmeztetés ellenére mégis elvállalja Máriássy Béla nevelését öt évre. Ebben minden bizonnyal közrejátszott két dolog: az egyik, hogy a nevelés Pesten történik, hol a felügyelet mellett folytathatja jogi tanulmányait. A másik az 500 forint évi jutalmazása, melyből özveggyé vált édesanyját is tudta támogatni.

A nemességről vallott véleményét summásan meg is fogalmazza, kifejezésre juttatja ebbéli nézetét: „Ha az ember teremne, mint a gomba, tehetnél köztök különbséget, de a születés után ítélve, tenni különbséget, igen bajos, mert akkor igen sok fattyúnak kelle úrrá lennie.” Utalva ezzel a meg nem kötött frigyekre a társadalmi, illetve nemes- nem nemesek közötti együttélésből született gyermekekre. (Talán az egyes vidékeken gyakorolt „első éjszaka” jogára utalt ezzel? Erdélyi ugyan nem tudhatott róla: a későbbi tényleges valóság a Reviczky Gyula – édesanyja utáni neve:Ballek – esete.) Mai durvább vicc formában ez így hangzik: úrnak születni kell, a paraszt nő, mint a gomba! Ennek ellenére itt kapja meg azt a közéletben jelentős megjelenési formát, társalgási szokásokat, amit a jobbágyi otthon melege nem tudott, nem tudhatott megadni. Itt ismerkedik meg a vármegyei élettel Máriássy Albert mellett, aki Gömör- Kis-Hont megye szolgabírája, s nála joggyakorlatot folytat. Ez az idő egyben a fiatal költőnek induló Erdélyi férfivá érésének ideje is. Bár egyik iskolatársa, (tanítványa, Vályi Tamás, a pataki években, barátja, akinek a házában húzza meg magát a szabadságharc utáni üldözések elől Cselejben) előre figyelmezteti: mi vár, mi várhat rá Berzétén.

1835-ben verseket küld Bajzának, aki úgy véli, álnéven írt költő verseivel van dolga, de közli az 1836-os Aurórában. Azonban az elismerésre még várni kell. Bár az sem késik sokáig: megjelenik „A pór fiú” című verse, melyben a kisemmizett pór nép nevében vádol és figyelmeztet: jaj az országnak, ha a nemesi nemzet nem öleli magához „nemtelen” fiait – megelőzve ezzel a későbbi Petőfi-korszakot, kinek verseiben már nem kér, de követeli jussát a magyar jobbágy, s megkérdőjelezi: ugyan mire olyan büszke a magyar nemes? A „kutyabőrre”? Mert már más nem maradt: se vagyon (elkártyázta, elitta, elperelgette, Párisba hordta), se „régi dicsőség”( Petőfi: A magyar nemes ). Erdélyi ezt így fogalmazza meg egy szonettjében:

Irány

Hány ősi sarj örül az ősi jognak!
Örül, ha fénylik régi címere,
Mit hű előd a harcmezőn nyere,
Eltűrve súlyát a haragnapoknak.

Azonban a kikorbácsolt lomoknak
Tárában ott penészedik fegyvere,
Melynek puhult karral nem embere
A gyászutód, az ősi fény miatt vak.

A jog csak áll, de tettről nem felel
A korcs fi – tettre, bajra semmi gondja,
Ő otthon ül, szolgája síkra kel.

Meddig lesz ember a másik bolondja?
Meddig fogunk oroszlánt, saskeselyt
Imádni ész s erény oltára helyt?

A Máriássy Bélával való nevelősködése idején, Pesten megismerkedik az új irodalmi irányzatokkal, s magukkal az írókkal. Kazinczy Gáborral együtt „Népbarát” címmel új lapot indít, de az ellenzék kicsavarja kezéből a tollat, s a lap megszűnik. A Kossuth- rokon Vachott‑testvérekkel való ismeretsége életének a legboldogabb időszaka. Itt ismerkedik meg a két testvér harmadikával, a kékszemű, – a kor divatja szerint – szőke, fürtökben lehulló, dús hajkoronát viselő Vachott Kornéliával, ki két árván maradt öccsével ez idő tájt Kossuthékhoz húzódtak be. ( A fiatal írónemzedék ekkor Kossuth Lajos édesanyja pesti házában mindennapos vendég.) Hogy a nemesi családhoz illő vőként jelentkezhessen, felhagy a nevelősködéssel, s így megfelelő háttérrel – feleségül vehesse az árván maradt és a Kossuth‑házban élő Vachott‑fivérek nővérét (más helyen húgát?), Kornéliát. Ügyvédi vizsgát tesz, s így már „hites ügyvéd”-ként méltó társa a Kossuth‑rokonsággal áldott – vagy vert – családnak. Az esküvői (1841. március 24-én) násznagy nem más, mint Kossuth Lajos. Politikai győzelem. A nemesi származású, első szerelmében csalódott (Minay Lajos erről szóló írását Pós Alajos r. tag mutatta be a Gyöngyösy Irodalmi Társaság felolvasó ülésén 1914. április 4.-én.) Vachott Kornélia férjhez megy a „póri”, jobbágy‑származású Erdélyi Jánoshoz! Egy rés a kiváltságot élvezők süllyedésre ítélt hajóján. Döbbenten nézi a magyar főnemesség: hova süllyedt a világ? Ez már a hatalom átvételére készülődő polgárság diadala. 1825-ben Felsőbüki Nagy Pál, 1832-ben Kölcsey még hiába veti fel a parlament pozsonyi ülésén: szabadítsák fel a jobbágyságot (Az örökös megváltásról.), süket fülekre talál. Így ez a házasság – mondhatni – évszázados hagyományokat szakít meg, borít fel. Példaértékű. Lehet rá hivatkozni. A daliás termetű Erdélyi János megnyerte ezt a csatát. Az ifjú pár boldog, még akkor is, ha Kis-Kaposon ugyanabban az esztendőben meghal a szeretett édesanya, Erdélyi Mihályné, született Kovács Zsuzsanna (1841.október ).

A boldog idő azonban Vachott Kornéliával rövidre szabott. Felesége 1842 márciusában gyermekszülésben meghal. A született csecsemő, Kornélia-Zsuzsanna megmarad, és szoptató dajkához kerül. Máriássyné magához veszi Berzétére a már második évében (1844. február 9.) lévő kis Kornéliát, aki itt hirtelen meghal, az apa szerint „fogzási láz”-ban. Ott is van eltemetve. A szeretett feleség és gyermeke elvesztése utáni fájdalma nagy, de mintha az élet enyhíteni akarná a veszteséget, jönnek az irodalmi elismerések. Bajza barátjává fogadja, lapot indít Kazinczy Gáborral közösen, (Népbarát) 1842-ben a Kisfaludy Társaság tagjává választja, majd röviddel utána (1843) a társaság „titoknoka” lesz. A székfoglalója nem más, mint a már eleddig is szorgalmazott népdalgyűjtéséről írott tanulmánya: „A népköltészetrül”. Ellentétben az eddigi gyűjtőkkel, ő nemcsak a szöveg gyűjtését, hanem a dallam rögzítését is végzi, bár az első időszakban ezt sajátos módon úgy oldja meg, hogy ő maga tanulja meg a hallott „danát”. Sőt, a népies verseire maga szerkeszt, vagy „ráfog” már ismert dallamot, amit néhány esetben napjainkig népdalként terjesztenek. „A Petőfi „Juhász legény”- ére én fogtam rá azt a dallamot, melyen egész haza ismeri, még ezelőtt öt évvel. Más kis rövid dalok: „Mikor én nőtelen voltam”, „Tedd le rózsám a szűrödet”, stb. általam öltözködtek fel oly dallamba, és bizony szerencsésen” – írja Erdélyi János Önéletrajzi Vázlatában. Erdélyi Jánosnak zenei téren végzett munkássága mindezidáig feldolgozatlan. Dobay Béla, sárospataki nyugalmazott gimnáziumi tanár, e könyvecskében igyekszik pótolni a hiányt, bár az anyag hozzáférése, feltárása, próbára teszi a kutatót.

A házassággal egybekötve mintegy nászajándékként megkapja Kossuth ajánlatát: „szerkesztősegédként” lépjen be a Pesti Hírlaphoz. Erdélyi bár testestől-lelkestől híve az új eszméknek, nem akarja feladni nehezen megszerzett szabadságát, s nem vállalja a Kossuth által felkínált politikai karriert. Szívéhez közelebb állt a röviddel ezután megkapott engedély egy új lap indítására, a Pesti Regélő Divatlap-ra. 1842. január 1-ével meg is indul a lap – bár a mai tankönyvek, értékelések nem is említik Erdélyi nevét, az újság elindítóját. Helyette az újsághoz később belépő Vachott‑testvéreket említik, mint szerkesztőket. Ehhez az a magyarázat, hogy miután 1844-ben kislánya is meghal, hogy elviselhetőbb legyen a veszteség feletti fájdalma, külföldi útra indul, elhagyja az országot. Ausztria, illetve Erdély volt az első útirány. Később egy hosszabb tanulmányútra indulnak a nyugati államok felé (Dánia, Hollandia, Németország, Franciaország, Itália, Svájc) volt tanítványával a berzétei időből, a tanítványból baráttá fogadott Máriássy Bélával. Utazása előtt szerződésben átadja a lap, a Pesti Regélő Divatlap szerkesztését ideiglenesen sógorainak, a Vachott‑fivéreknek. De fél évig tartó külföldi utazásaiból való hazatérése után a két testvér nem hajlandó a Pesti Regélő Divatlapot visszaadni Erdélyinek.

Külföldi útjairól érdekes, vonzó leírásokat küld a Divatlapnak, ekkor még nem tudja, hogy hazaérkezése után a Vachott‑testvérek a megkötött szerződés ellenére sem adják vissza neki a lapot. Az útleírásokban elevenen érződik a példakép, Kazinczy útleírásainak a hatása, melyet német, holland, francia, illetve angol, svájci és olasz területekről küld a lapnak. Ezek a színes, az élet minden területére, festészetre, szobrászatra, de különösen az irodalomra, iskolaügyre kiterjedő leírások megemelik az újság színvonalát, felkeltik az olvasók érdeklődését, s ezzel nő a lap olvasottsága. Valószínű ez volt az oka, hogy Vachot Imre (a család többi tagjával ellentétben ő csak egy t-vel írta a nevét), Kornélia testvére az országszerte ismertté vált lapot nem volt hajlandó visszaadni a közben hazaérkezett Erdélyinek. Mivel a Kisfaludy Társaság az 1848-as szabadságharc után egy időre megszűnt, vele együtt a „titoknokság” is. A lapot sem kapta vissza, írásaira nem talál kiadót, így tulajdonképpen állástalan lett, s a megélhetési lehetőségek beszűkültek. Kapóra jött ekkor, hogy az anyaiskolájában, az „alma mater”-ben, Sárospatakon megürült a magyar, és filozófiai tanári állás. Barátai hívására elfogadja a meghívást, Patakra megy, s ezután élete végéig tanára a volt iskolájának.

A már kilenc éve özvegy Erdélyi egy alkalommal hivatalos, egyházi útján Pesten járva ismerkedik meg egyik pesti barátja családjánál a vagyonos örökség elé néző Csorba Ilonával. Mások szerint egy pesti farsangi mulatságon találkoznak. (Farsangi krepli-evő versenyen, illetve mulatságon. – T. Erdélyi Ilona szóbeli közlése. A krepli a farsang alkalmával kelt tésztából készített süteményféle, másutt a neve: csőröge.)

A kemény asszony hírében álló özvegy Csukásné tekintetes asszony – Csorba Ilona édesanyja – nem egyezett bele egykönnyen leányának a „pór” származású Erdélyi Jánossal való házasságába. Hogyisne: Csukásné, t. asszony hatalmas birtok tulajdonosa. A Csallóköz középső részén fekvő Felsőgellér, Szilas, Lak, s Ekel határában 400 hold kitűnő, jól termő föld tulajdonosa. Büszke nemességére. Leánykori neve: várbogyai Csepy Katalin. Iskolázott asszony, hajadonként a pozsonyi evangélikus „felsőbb iskola” tanulója, hol a tanítási nyelv a német. Ennek köszönhette, hogy személyében egyesült a pozsonyi „bürger”, és a magyar nemesi „táblabírói világ” életformája. Ősei a felsőgelléri kálvinista templom építői, fenntartói voltak. Első férje Alsó-borsai Csorba László ügyvéd, vármegyei hivatalnok, a második Zetenyei Csukás Imre. Az első házasságából származó gyermekének – a hatalmas birtok örökösének – Csorba Ilonának különb, rangosabb, nemesi ármálissal, vármegyei hivatalt betöltő férjet szeretett volna. Hogy mégsem sikerült a terve, ez csak a lányának a daliás termetű Erdélyi Jánoshoz való végtelen ragaszkodásán hiúsult meg.

Erdélyi nem rejti véka alá származását jegyese előtt. „Ne higgye, hogy én dicsekedném a szegény születéssel, az nem érdem, éppen úgy, mint gazdagon születni, de szintúgy nem bűn egyik sem. Mi a rokonságot illeti, én rá nem sokat adok, életemben, bár sokkal találkozám, kit úgy híttak, mint engem, soha nem volt szenvedélyem az a nexus vagy családi összeköttetés keresése, de mégis tartozom magamnak, a természeti vérkötelékek szentségének annyi kegyelettel, hogy nőmet előre figyelmeztessem, hozzá szoktassam azon gondolathoz, minél fogva őt, szegényes, kevéssé válogatott öltözetű magyar ember is meg fogja talán látni, látogatni, mint férjének rokona”… (Idézet T. Erdélyi Ilona: Erdélyi János c. könyvéből.) Ám házassága, családjának sorsa kísértetiesen hasonló az apai, Erdélyi Mihály családjához. Az új házasságból születő gyermekek még korai gyermekkorban kettő kivételével, kik megérik a felnőtt kort – Zoltán és Pál – sorra meghalnak (Aranka, Ákos, Katinka, Ilonka, Mariska, s az utószülött Margitka).

Amikor Erdélyi János Sárospatakon 1868-ban meghalt, a kicsinyke árvák: Ilona, Margit, Zoltán és Pál a felsőgelléri öreganyai ház nevelésére szorultak. „Ekkor a fájdalomtól sújtott, szelíd lelkű édesanya mellett az apa szigorú tisztét az öreganya töltötte be.” – írja Boross Kálmán(Komáromi Lapok, 1926. ápr.3-án.).

Az a hír járta a végtelenül puritán életet élő „öreganyáról” (született várbogyai Csepy Katalinról), hogy koporsóját már jó előre megcsináltatta, hogy kéznél legyen, ha szükség lesz rá. De addig is, feltétette a padlásra. Szemfedőnek egy vég fekete posztót vett, s úgy intézkedett, hogy a koporsóról – a sírba tétel után – vegyék le, egyharmadát adják a harangozónak, kétharmadát pedig a sírásóknak, s csináltassanak belőle ruhát maguknak.

De volt olyan eset is, hogy Csukásné tekintetes asszony egy alkalommal, házvezetőnőjével – mivel a kocsison és az öreg béresen kívül más férfi nem tartózkodott az udvarában – kocsin ment el Érsekújváron, Vácon keresztül Sárospatakra lányát s vejét meglátogatni.

Bár a házasság nehezen jött létre, mégis azt mondhatjuk, hogy a már meglett ember korában kötött frigyben Erdélyi megtalálta örömét, zavartalanul boldog volt, s szinte évenként gyermekáldásra teli időszakra tekinthetett vissza a család. De micsoda végzetszerű ismétlődése az Erdélyi‑famíliának: röviddel születésük után sorra temeti el a gyermekkort sem megélt csecsemőit. Az első: Aranka (1855.márc. – megh.1857.okt.), Ákos (1856.szept. –megh. 1862.okt.), Zoltán (1858.márc. – ), Katinka (1860.szept. – megh. 1863.febr. ), Ilonka, 1862. júl. – 1872.jul.). Pál ( 1864.febr. – ), Mariska,(1866.aug. – megh.1867.szept.), Margitka (utószülött, 1868.júl. – megh.1874.márc.). A nyolc gyermek közül mindössze ketten élték meg a felnőtt kort: Pál, és Zoltán.

Erdélyi Jánosról kevesen tudják, hogy tagja volt a Magyar Tudós Társaságnak, (a későbbi MTA-nak) s az ungvári Gyöngyösy Irodalmi Társaság által 1894. szeptember 16-án Nagykaposon megtartott első megemlékezésen ez irányú munkásságát az MTA nevében Ballagi Géza méltatta. Az sem kapott elég publicitást, hogy egy időben, 1848. június 1-től – Bajza József után – a Nemzeti Színház igazgatói tisztét is betöltötte. Színműveket is írt, amelyet a színház bemutatott, bár meg kell mondani, ezek a művek nem tartoztak sokirányú munkássága élvonalába.

Sokan, sokféle szempontból vizsgálták már Erdélyi János munkásságát. Egy terület azonban – mintegy természetes dolog, egyes Erdélyi-kutatók szerint vizsgálatra nem érdemes – kimaradt. Ez pedig nem más, mint a Kazinczy által szorgalmazott nyelvújítás, illetve a nyelvújítással kapcsolatos szavak beépítése, használata a köznyelvben, a sajtóban s nemkülönben az irodalomban. Ha megnézzük Erdélyi levelezését, tudományos cikkeit, úti leveleit – főleg a népköltészetről szólókat, feltűnő az olyan szavak jelenléte a szövegekben, amelyek messzemenően bizonyítják Erdélyinek a feltétlen ragaszkodását Kazinczyhoz, illetve a nyelvújításhoz. Erdélyiről a nyelvtudomány nem jegyezte fel, hogy részt vett volna a nyelvújítási mozgalomban, de ha megfigyeljük írásait, azt tapasztalhatjuk: sok olyan szót használ, amely a nyelvújítás korában keletkezett, – és csak nála fordul elő, – bizonyítva, hogy aktív résztvevője volt a nyelvújítási folyamatnak. Azon túl szóvégződései gazdag tárházát adják a kutatásra, tollhegyre tűzött szavakban megfigyelhető tudatos használatnak. Maga írja: „Mielőtt továbbmennénk, hogy a nyelvszokás bennünket ne akadályoztasson, szükség elválasztani egymástól a népdalt és nótát, jelentvén emez a költeményt, amaz a muzsikai hangokat. Egyébiránt életben dal és nóta ugyanegy értelműek, mert népdal nincs nóta nélkül, ők együtt születnek, mint szárnyával a pillangó”. Nézzünk példát rá a Rozsnyóról írt úti levelében: „ …szép tavasznyári nap volt, mikor határába értem, s igen vígnak tetszettem magam előtt. Hegyi lég, zöld ormok és mezők, s kék mennyezet fejem fölött, ehhez ifjúság és játszi képzelődés, kell-e több szép vidéknek, minő a rozsnyai völgy élvezésére? […] Amint közelebb jutottam, apró pajták közelében csinos szalmakalapos hölgyekké váltak az alakok, napernyővel a kezökben. Körültök néhány danoló pórleány rocskákkal és egyéb öntsérekkel locsolá a fehér ösvényeket. Most vettem észre, hogy ez a vászonfehérítés gyönyörű és mulattató mestersége.”Az „Úti levelek és naplók”-ban a 227. oldalon vidon , ízli, szánatot ébreszt stb. Megízleli az új szók alkotásának örömét, gyönyörűségét, s tegyük hozzá: az általa alkotott szavak úgy simulnak a magyar nyelv szerkezetéhez, mint anyához a felcseperedő gyermek.

Magát a közmondás szót is szemügyre veszi: vajon helyes e a használata. Többek között ezt írja róla: „Ezúton és egyedül azért, mivel úgy és közegyezés szerint megállapított s elfogadott formában jelennek meg mindig: közönségesnél nagyobb értékkel bírnak az életben. Közmondások fogalma alatt gondoljuk mindazon rövid szólásmódokat, melyek a népnél örökölt formában, mint nyelvi értemények, szájrul szájra élnek.”. A fenti szavaknak az elhelyezése a nyelvújítás korában, kutatása, felderítése azonban meghaladja e munka keretét. Annyi azonban bizonyos, hogy a jelölt szavak más, korabeli írásokban nem fordulnak elő. Tehát nem csak a népdal a fontos, hanem minden, ami a nép életében benne van, abból tükröződik, mintegy röntgenfelvétel: mindent megmutat, mindent tisztába tesz. Szépet, rútat egyaránt, mi a testben van – vagyis a népben. Annak minden rezdülésében, gondolkodásmódjában. Nem más ez, mint a már Kazinczy által kimondott ítélet: „Nyelvében él a nemzet!” S mi tegyük még hozzá a stószi „remete”, Fábry Zoltán által hangoztatott szólást: „Minden nyelv annyit ér, amennyit megérdemel!” (Meg kell jegyeznünk, már jóval Erdélyi előtt felismerték a közmondások szerepét, a közbeszédben való díszítő, vagy inkább művészi kifejező erejét a hasonlatokban, metaforákban, szimbólumokban. De tudományos fejtegetésében egyedül ő foglalta össze s mutatott rá: hol a helye, igazolt szerepe irodalmunkban, s magában a beszédben.

Így például Pázmány Péternél találkozunk ezzel a sok esetben szónoki fordulatként használt „proverbium”-mal. (Szó helyett szó.) De itt van a másik földink is a régmúltból, a Kassán orvosként, botanikusként ismert Kis-Viczay, a zsoltáríró Szenci Molnár Albert, Baróti Szabó Dávid a „Magyarság virágai” című kiadványával, Dugonics András:”Magyar példabeszédek és jeles mondások” című könyvével. Kolozsvárott Kriza János fogja össze az általa gyűjtött anyagot, de mindenekelőtt Pázmány „Kalauz”-a szinte tobzódik a közmondásoknak a beszédeibe való beépítésében. Megáll önállóan, akár egy teljes mondat helyett is. Hogy is mondja Erdélyi a Közmondások című írásában? „Ha nem csalódom, proverbium alatt „szó helyett szó” vagy szóért szó értendő, miképp Rómában a hivatalok fokainak elnevezésénél: consul, proconsul, s mint annak helyettese, képviselője: így a proverbium is helyettese a verbum, vagy verbiumnak, mely utolsó már több szók összletét, azaz mondatot jelent.”

A népköltészethez való ragaszkodása szinte az anyatejjel együtt szívódott belé, töltötte ki gondolkodásmódját, adta meg az első lökést az irodalom felé. Benne joggal elsőnek a nép felé fordulást, a népdal, a mese, a ballada, népművészet világába való elmerülést. Semmiképpen nem öncélú ez a vonzódás: maga a felismerése – úgy is mondhatjuk – küldetése, merre induljon költőként, íróként. Ezernyolcszáznegyvenötben javaslatot tesz a Kisfaludy Társaságban a magyar népköltészet összegyűjtésére. Vannak ugyan már, akik fel- feljegyzik a hallott dalokat, balladákat, de ez náluk elsősorban nem tudatos gyűjtés, hanem érdekesség, kuriózum, különleges szövegek gyűjtése, de nem tudatos, és főleg nem felkészült tevékenység. Valójában még az sincs e korban meghatározva: mi a népdal, és a műdal közti különbség. Kell-e gyűjteni a dallamokat, vagy csak a szöveget? Mi a fontosabb: a szöveg, vagy a dallam? Erdélyi szerint együtt, egyszerre kell gyűjteni mindkettőt. Nem véletlen tehát Erdélyi ragaszkodása a népköltészethez. Meg is indokolja: „Akárki szerzette, igen szépek vannak a népköltemények közt, mert különben micsoda érdek kötötte volna úgy a nép nyelvére, hogy századokig énekelje azokat? Ha szeretettel vagyunk poros levelekhez, sőt egy lópatkóhoz is, mely a régi apák idejéből való, nem arany volna-e minden szó azon dalból, mely őseink szívének is örömet szerzett? De az idő anyagi szellemet öltött, s eltiprással fenyegeti a hagyományokat, azért annál éberebben kell lenni azoknak, kiket Isten, adván beléjök lelkéből való lelket, a népek szívének éltetőiként küldött a világra, hogy megőrizzék, mit a nép eddig megőrze, a tiszta és igaz nyelvet s annak emlékeit.”

Amellett kardoskodik, hogy a népdalnak nemcsak a szövegét, hanem a dallamát is egyszerre kell gyűjteni. Meg is indokolja: nincs népdal dallam nélkül. A kettő egyszerre születik! Így egész. „Egyébiránt életben dal és nóta ugyanegy értelműek, mert népdal nincs nóta nélkül: ők együtt születnek, mint szárnyával a pillangó”… (Meg kell mondani: e kérdésben napjainkig sincs megegyezés még a tudományos berkekben sem. Mi a fontosabb, mi az eredetibb: a szöveg, vagy a dallam.)

A Kisfaludy Társaság megbízásából 1846 januárjában országos népdalgyűjtést hirdet. A siker óriási. Ezrével küldik a leírt szövegeket. Ez év márciusára meg is jelenik az I. kötet „Népdalok és mondák” címen, majd sorban a II., és III. is. Ám idő közben Erdélyi Sárospatakra költözik, s innen intézi az anyag rendezését, a könyv nyomtatását, s ezért nem kis meglepetésére Erdélyinek, a Kisfaludy Társaság nem őt bízza meg a további munkálatokkal, hanem Gyulait. Hogy mi lehetett az oka Erdélyi háttérbe szorításának, ma már szinte lehetetlen kideríteni. Egy ok lehetett: maga az a tény, hogy Sárospatakról intézni a gyűjtést, a feldolgozást és a nyomtatását az egyes könyveknek, nehézkessé tette a gyors reagálást, tekintettel az akkori postaforgalomra. Elfogadható érv. De lehetett más ok is. Így például nem kizárt, hogy a csonkán maradt Petőfi‑család támogatása Gyulain keresztül, belejátszhatott a KT döntésébe. (Gyulai sógora volt Petőfinek. A Szendrei‑család másik leánya volt a felesége Gyulainak.) Ismert volt Erdélyinek a szabadságharc idején való tevékenysége, az állandó rendőri felügyelet kényelmetlen lehetett a szabadságharc után újrainduló KT-ra nézve, stb. Ennek ellenére Erdélyi támogatta Gyulainak e téren való munkásságát.

A pataki évek új feladatokat is hoztak. Fel kell építeni, tartalmában főiskolai szintre emelni magát a filozófiai tanszéket, kijelölni az anyagot, és nem utolsósorban a felkészülést az előadásokra: hisz az országban – valljuk meg töredelmesen – a filozófia, mint tantárgy, még csak a gyermekkori betegségeken, különféle irányzatokhoz való csatlakozáson sincs túl. „Erdélyi első lépése: átgondolni pedagógiai céljait, kialakítani elveit és módszerét” – írja róla az unoka: Erdélyi Ilona, aki könyvében oly alapossággal, tudományos szintű igénnyel dolgozza fel Erdélyi filozófiai munkásságát, hogy szinte kikerülhetetlen az általa feldolgozott Erdélyi-anyag. (Erdélyi János, Akad. Kiadó, 1981.) Erdélyi messzemenően kiáll Hegel filozófiája mellet. Meggyőződéses hegeliánus. Maga így vall erről a korszakáról: „… mióta efféle cikkelyeket írok, soha sem írtam mást, mint hegeli szellemben éspedig eleinte akaratom kívül, később aztán rendszeresen is”. Ez az alapos felkészülés, maga a tanítás, a még mindig fennálló gyanúsítgatások Erdélyinek a szabadságharc alatti tevékenységéről, s az ezzel együtt járó kihallgatások felemésztik nemcsak az állandó szellemi készenlétét a védekezésre (budai törvényszéki beidézés, Kassára citált kihallgatás, stb.), hanem az idejét is: magát az irodalomban való elmélyülés lehetőségét. Háttérbe szorul a saját költészete, egyedül a népköltési gyűjtés, és a hatalmas összegyűjtött anyag rendezése, és kiadásra való felkészítése az, amit tovább is folytat, bár e téren is érik csalódások.

A Haynau-őrjöngés és az utána következő Bach-korszak elsősorban azokat az ellenállási fészkeket, gócokat igyekszik megsemmisíteni, kikezdeni, szakmai téren lehetetlenné tenni, ahova az 1848-as forradalom résztvevői menedékként az üldöztetés elől behúzódtak. Ennek egyik fészke pedig a pataki főiskola tanárostul, diákostul. Magának a főiskolának a létjogosultságát kérdőjelezik meg, célozzák meg a vármegyei mamelukok: nem igazi főiskola, hisz a német főiskolák mindegyike rendelkezik könyvtárral, tudományos szakirodalommal, ahol a hallgatók megtalálhatják a tanulmányaikhoz szükséges anyagokat. A patakinak pedig ez nincs meg. Ha van is, rendezetlen, feldolgozatlan. Tehát meg kell szüntetni, leépíteni, alacsonyabb szintre besorolni. (Ismerős a téma? Ma is hasonló érvekkel így indult a Komáromi Selye János Egyetem főiskolai szintre való leminősítésére induló javaslat.) Erdélyi és tanártársai óriási erőfeszítéssel megindítják a könyvtár átépítésének a munkálatait, kibővítve azt a már meglévő, de feldolgozatlan könyvtári anyag rendezésével, áttekinthetőbb besorolásával.

Erdélyi „Külföldi útjai során felkereste a híres könyvtárakat, érdekelte az elhelyezésük, az állományuk, és feljegyzést is készített róluk.” – írja Halász Magda, a Pataki Téka 2001- es számában. Tanári hivatása mellett érdeklődése a már meglévő könyv, illetve levéltári anyag feldolgozása felé fordul. Miután az öregedő Somossy János főkönyvtáros lemond tisztségéről, illetve az utód Soltész Ferenc nem tudott a hatalmas anyaggal megbirkózni, Erdélyi tanártársaival átveszi a könyvtár vezetését, majd később a Tiszán-inneni Egyházkerület közgyűlése 1863-ban megválasztja a Főiskola főkönyvtárosának. Kidolgozza a külföldi könyvtárak mintája alapján a már meglévő könyvtári anyag feldolgozását, rendezését, az anyag szakmai elhelyezését. Két tervezetet készít a munkálatok megindítására, melyet az egyházkerület jóváhagy, de már magára a megvalósításra erejéből betegsége elhúzódása miatt csak egy részének beindítására futott. Viszont a felsőbb egyházi vezetés számára írt, és máig meglévő jelentése alapján ma is elmondható: a kor egyik legmodernebb könyvtár-elrendezési tervét dolgozta ki. Könyvtárnoki jelentésében (1863. szept. 11-én) olyan maradandót alkotott, hogy szinte napjainkig érvényes dokumentációt hagyott hátra. Nehéz lenne felsorolni az általa javasolt könyv-anyag, kéziratgyűjtemény nyolc csoportba való elhelyezését, a könyvek tulajdonbélyegzővel való ellátását, az egy szakba tartozó könyvek egy helyen való besorolását. A könyvek szerzőinek abc sorrend szerinti katalógusának elkészítését, illetve téma szerinti elhelyezését. Ekkorra már elkészül a Pollack Mihály tervei alapján megépített klasszicista terem-könyvtár, ahol méltó körülmények között találta meg, s olvashatta az érdeklődő diák, városi polgár a keresett olvasnivalót. Mosolyt fakasztó, de nem alaptalan az az intézkedése, hogy „a kezelők égő pipával, gyertyával” ne lépjenek a könyvtárba. Fontosnak tartja a férgek, a por elleni védekezést, s nem utolsósorban, hogy csak bekötött könyvek kerüljenek a polcokra. ( Pataki Téka, 2001.VII.Könyvtáros portrék, Halász Magdolna.)

Tanár társaival karöltve tankönyveket szerkeszt a református alsóbb fokú iskolák számára. A nyomtatást a Főiskola nyomdája végzi, s ennek bevétele jelentős anyagi, de nem utolsósorban erkölcsi hasznot is hoz az intézetnek. Ennek ellenére, mivel munkásságához, különösen az alsóbb fokú tankönyvek anyagának szakmai elrendezéséhez, természettudományi tantárgyak besorozásához, iskolai használatához nem kapja meg a felsőbb egyházi vezetés jóváhagyását, nézeteivel szembekerül a vaskalapos Tiszán-inneni Református Egyházkerület elöljáróival. Különösképpen akkor, mikor az alsóbb rendű iskolák tananyagának hiányos voltát bírálja. Tanártársaival együtt szerkesztett alsóbb fokú iskolák számára írt tankönyvek használatát szeretné kiterjeszteni az ország minden református egyházi iskolájára, s ezzel a nézetével megint csak szembekerül feljebbvalóival, nemkülönben azzal a szándékával, mikor az addigi négy évfolyamos iskolák hálózatát a református iskolákban hat évfolyamosra kívánta bővíteni újabb tantárgyak beiktatásával (természettudományi tantárgyak). Hiába ír levelet a püspöknek a tankönyvek, és a hozzá tartozó úgynevezett „Vezérkönyvek” ügyében, amely a tanítók módszertani javaslatait tartalmazták volna, Apostol Pál püspök az ígéretnél nem ment tovább. „Úgy határoztuk el magunkat, hogy keresünk valahol kiadót az egész népiskolai rendszerre, vagy megpróbálkozunk a magunk szakállára dolgozni, mert úgy hisszük, hogy programunk jó, s könyveink által valódi szükségletet elégítendünk ki a népnevelésben.” (A levél keltezésének dátuma: 1853. febr. 10. Tudni kell, hogy Sárospatakon a tanítóképzés csak jóval később, 1857-ben nyílt meg. Más szemszögből nézve, a falusi egyházi iskolák tanítói csak a maguk elképzelései szerint tanítottak, minden pedagógiai képzés, és felkészülés nélkül.) Így, ilyen mostoha körülmények között indul meg Erdélyi, és tanár társai szerkesztésében az általuk „Népiskolai Könyvtár”-nak nevezett tankönyvek és „Vezérkönyvek” sorozata 1853-ban. Az első-, második és harmadik évfolyam tankönyveinek szerkesztésével el is készült karöltve Hegedűs László pataki lelkésszel (később 1855-től zempléni esperes) együtt, de a további évfolyamokra már nem futotta erejéből, betegsége elhatalmasodása megakadályozta ez irányú munkásságában. Hegedűs László a Népiskolai Könyvtár első könyvének előszavában meg is indokolja: miért látja szükségesnek ilyen sorozat megindítását. „Célunk az, hogy adjunk részint Vezérkönyveket a tanítók számára, részint szorosan iskolai kézikönyveket a gyermekeknek, úgy az elemi, mint a reálszak köréből.” Érdekességként megemlíthetjük, hogy a Népiskolai Könyvtár V. kötetében a Somossi István főiskolai tanár által szerkesztett: Magyarország története című könyvben a „verses részek Erdélyi Jánostól vannak”.

Új fejezetet képez Erdélyi János munkásságának méltatása, – sorban első értékelése, s egyben ünneplésének kultusza Nagykaposon, – az ungvári székhellyel működő Gyöngyösy Irodalmi Társaság részéről 1894. szeptember 16.-án. Ekkor leplezték le a református templom falában elhelyezett emléktáblát is. Az ünnepségen megjelent Lévay József költő, ki az Erdélyi Jánoshoz írt költeményét (Erdélyi János emléklapja címmel) maga mondta el. Az ünnepi megemlékezést a MTA nevében Ballagi Géza tartotta. A kegyeleti ünnepséget Erdélyi János fia Pál, a kolozsvári egyetemi könyvtár igazgatója táviratban üdvözölte. A megjelent vendégeket ízes magyarsággal a város bírája, Eszterhai Károly köszöntötte.

1908. február 22-én a Gyöngyösy Irodalmi Társaság másodszor is megkoszorúzza az emléktáblát. A harmadik megemlékezés 1914. április 1.-én zajlott le, a költő születésének 100. évfordulóján, ugyancsak a Gyöngyösy Irodalmi Társaság rendezésében. Ekkor Erdélyi János munkásságáról Berzeviczi István tartott széleskörű, úgyszólván a költő teljes életművéről szóló, kimerítő előadást.

1964-ben, születésének 150. évfordulóján a Városi Művelődési Házban a helyi Csemadok alapszervezet szervezésében nagyszabású ünnepséget rendeztek, melyen megjelent Sárospatak küldöttsége is. Az ekkor kialakult baráti kapcsolat azóta is elevenen él. Ennek egyik hozománya, hogy az 1968-as esztendőben Géczi Lajos, a nagykaposi Magyar Tannyelvű Gimnázium tanára karöltve a sárospataki Dobay Béla tanárkollégájával kiadtak egy ismertető füzetet Erdélyi János életéről és munkásságáról a költő halálának 100. évfordulójára. Ennek a gyümölcsöző együttműködésnek a keretében indították el Nagykaposon az újkori Erdélyi János ünnepségeket. A Csemadok alapszervezet felvette a kapcsolatot a Budapesten élő Erdélyi‑unokákkal, akik az Országos Széchényi Könyvtár Erdélyi Tárából eredeti könyvkiadványokkal, kézirat-másolatokkal és fényképekkel támogatták a helyi művelődési házban létrejövő Erdélyi János Emlékszobát. 1965-ben bensőséges megemlékezésen jelen volt a két unoka, Erdélyi Pál lányai: Erdélyi Zsuzsanna és Törökné, Erdélyi Ilona is. Ez alkalommal mindkét unokát Nagykapos díszpolgáraivá avatták. Az ünnepségen vendégként jelen lévő leleszi származású Török Elemér Erdélyi Jánoshoz írt költeményét mondta el. Később, 2003-ban a felújított Magyar Házban állandó kiállítást rendeztek be külön az erre kialakított, szakszerűen elhelyezett tárlókban részben eredeti, részben pedig fénymásolt változatban készült anyagokkal. 1968-ban, halálának centenáriumán egy gránitba vésett reliefet állítottak fel a róla elnevezett parkban. (Nagy János szobrász alkotása.) Ezt később – megvédve a vandálok brutalitásától – a róla elnevezett magyar alapiskola udvarára helyeztek át. Ezen kívül a Csemadokban már régebben működő vegyes kórus Erdélyi János nevét vette fel, s a város egyik utcáját is az ő neve viseli.

Újabban – Géczi Lajos halála után – Demjén Erna foglalkozik az Erdélyi-hagyaték gondozásával, illetve az általa összeállított ismertető anyag könyvvé formált megjelentetésével.

Ugyanakkor a csallóközi kisközségben, honnan második felesége, Csorba Ilona származott, Felsőgelléren is felelevenítették az Erdélyi- család ottani életére vonatkozó visszaemlékezést. A két unokát, T. Erdélyi Ilonát és Zsuzsannát az ünnepség során díszpolgárrá választották.

A nagykaposi Csemadok alapszervezetnek Erdélyi Jánossal kapcsolatos adatait Gabri Rudolf, a Nagykaposi Magyar Közösségi Ház igazgatója bocsátotta rendelkezésemre. A Csepy‑famíliára vonatkozó adatokat Tóth Mihály felsőgelléri (Holiare) református lelkésztől kaptam, aki szorgos munkával valósággal sírkertté varázsolta a temetőt, benne a két Erdélyi- gyerek sírhelyeit (Ilona, és Margit). Alapos történelmi adatgyűjtéssel gazdagította az Erdélyi- szakirodalmat, (megtalálta a második feleség: Csorba Ilona sírját a révkomáromi református temetőben), s nem utolsósorban neki köszönhető, hogy a két Erdélyi unokát, (Pál gyerekei): Ilonát és Zsuzsannát Felsőgellér díszpolgáraivá avatták. Munkájukért ezúton mondok köszönetet mindkettőjüknek.

[1] Erdélyi János (Kiskapos, 1814. április 1. – Sárospatak, 1868. január 23.) ügyvéd, akadémiai tanár, az MTA rendes tagja, a Kisfaludy Társaság titkára, költő.