A lelkész- és gazdacsaládból származó kisúr Móricz Zsigmond egészéletében a magyar föld és nemzet népének szemszögéből látta és láttattaa huszadik század első felének világát és olykor a korábbi időket is.
Nem lett a hanyatló dzsentri megértő vagy kvaterkázó megszólaltatója,az ilyes munkákat másokra hagyta. Valljuk be, a polgárság is ódzkodottMóricz vehemens stílusától, sőt a kor lelki tanait is jól ismerő íróparaszti és pásztori lélekábrázolásait is romantikának, vagy forradalmirezdülések szócsövének tekintették sokan.
Ki szerette hát őt, aki – Bögözi György , erdélyi író szerint –„fejedelem volt a táltos szolgalegény szerepében”? Néhányan a barátokközül, különösképpen Ady Endre, de legfőképpen az olvasók, s az utánajövő írónemzedék legjava! – S éppen ezt volt a legnehezebb megbocsátaniaz ő ellenfeleinek, s mindmáig azoknak, akik legszívesebben meg nemtörténtté hallgatnák életművét akár a mai napig is: a fejedelmilélekkel és ismeretekkel is szolgálattevő írósorsot.
Mai utódok, s mai olvasók, hitünk szerint azon vagyunk, hogy megőrizzükMóricz Zsigmond szeretetteljes, de könyörtelenül igaz testamentumát.Vékony szálacska, amit e jelen írás felvetni kíván a sajnos csekélyszámú ünneplők szövőszékére, de egyre aktuálisabbá váló kérdés: milyena magyar hivatalnok-mentalitás? Milyen az a nép és az állam közéelhelyezett társadalmi csoport, amely a hatalmat közvetíti a hatalmonkívüliek felé?
Móricz életművében éppen azt a szálat kívánom föltárni, amely a ma újrakialakuló közhivatali réteg történelmi előképe, s amely immár nemcsakMagyarországon, de az Európai Unió tagállamaiban is egyre inkábbegységesülni látszik „fehér galléros” mivoltában, s amellyel egyregyakrabban érintkeznie kell a túlbürokratizált modern társadalomnak is.
Tudjuk, Móricz fiatalon, 1903 előtt kistisztviselőként helyezkedett ela Kultuszminisztériumban, majd a Statisztikai hivatalban, innen szintemenekülés számba ment, hogy „sajtó-kuliként” kereste a napi betevőfalatot az Újságnál, ugyanakkor tudományos jellegű falu- ésmegye-kutató munkát végzett 1907-től az Országos MonográfiaiTársaságnál. Egy biztos: írói népismeretének jó iskola volt azanyaggyűjtés is, a járva-kelő kutatómunka tarisznyája is, és azújságírói toll is.
No de témánkra ügyelve, mit rejt Móricz életműve számunkra? Röpke,megemlékezésnek szánt írásban csak fölvillantani lehet Móriczálláspontját a félfeudális magyar államapparátusról és „megbízhatófogaskerekeiről”. Gogol, Csehov, majd Petelei, Tömörkény és Mikszáthkishivatalnok-ábrázolásaihoz képest van-e újdonság Móricz cikkeiben,novelláiban? A Habsburg Magyar Monarchia csinovnyikjainak világaszolgáltat-e máig hasznosítható kritikát, felismerést társadalmunk efontosan „köztes” rétegéről? Volt-e, van-e itt lehetőség valóbanmegtartó középosztállyá válni? Engedték-e és engedik-e mindmáig amagyar hatalmi viszonyok berendezői a nyugat-európai középosztályhozhasonló stabil hivatalnok-morál kialakulását?

Móricz válaszai általánosságban lehangolóak, olykor komikumbapácoltak, máskor a végletekig tragikusak, de letagadhatatlanul: mindenesetben íróilag nagyszerűen megoldottak, és az olvasóközönség számárafelrázóak!
Első példaként egy nagyszerű publicisztikai írástmutatnék be, amelyet a fenti szempont alapján talán még senki semméltatott. A Thukydides beszédei (I. Gróf Tisza István Beszéde) címűmunka a Nyugat-ban jelent meg 1911-ben. Még jóval a világháborústragédiák előtt, még bízva abban, hogy akár egy-egy írás is felrázhategy országnyi bürokráciát.
Az írás formája: (fiktív) képviselői felszólalás a Parlamentben. Tárgyaés témája: a vasúti személyzet 24 percen keresztül semmilyen kiabálásraés rimánkodásra nem engedte fel a sorompót a vasúthoz igyekvők előtt, sígy 300 méterre a felszállás helyétől vesztegelve az utazóközönséglemaradt a Fővárosba induló vonatról.
Az irónia szava messzemenően általánosít: „De t. Ház, nemcsak a vasútiszemélyzetet, hanem az összes államhivatalnokokat ugyanaz azelementáris érzés tölti el nálunk: ťMeg kell szüntetni azt azanomáliát, hogy közönséges, sorompón kívüli civilek molesztálják aketrecben úri módon trónoló államhivatalnok békés nyugalmát!Ť Sfolytatva a megalázó helyzetek sorát, a hallgatóság megértéséhezföllebbezve tesz javaslatot a helyzet megoldására, mely naivitásamellett mély hierarchia-ismeretet és valós közemberi vágyat tanúsít:
„T. Ház, itt az ideje, hogy egy olyan reformon vigyék keresztül azországot, amelyre nem kell költségvetési tételeket megszavazni, samelyek mégis boldogabbá és könnyebbé teszik az életet ebben azországban, mint számtalan, sok-sok millióba kerülő új intézmény.
Két szóban ki lehet mondani, mi ennek a reformnak a lényege: légy udvarias!
A miniszter ezzel a két szóval lépjen be minden reggel hivatalába, ésakkor minden főnök és minden alkalmazott ezzel a parancsérzéssel néz kiaz életbe, az elébe álló ügyes-bajos ember arcába.
Amilyen egyszerűnek látszik első pillanatra ez a kívánság, olyanáltalános átalakulást fog előidézni az egész államgépezetben: ez leszaz olaj, amely simává, zajtalanná és könnyűvé teszi a járást az összeskerekek és rugók számára s tisztává és eredményessé a munkát, amit anemzet részére kell végeznie.”
Ó, meseszép utópia! Jogtalanságok megszűntetésének álma, olyanoké , „amelyekre nincs is megtorlás és orvoslás sehol”.

Az I.. Világháború utáni írásokat lapozgatva komorabbá válik amóriczi világ ebben a kérdéskörben is. Hogy lehet komolyan venni azállam embereit ott, ahol szétzüllött a klasszikus keresztény erkölcs?Ahol közönyössé vált a paraszt is, a falu népe is az isteniparancsolatok és az erkölcsi szabályozók iránt, ott marad a pusztaököljog, vagy marad a megtorlás egyszerű joga és közösségi felmentése.Móricz a Kármentő című novellájában a kocsma előtt véletlenül,tévedésből ölnek meg egy embert, s a véletlen, felmentés lehet a faluszemében… Másik alkalommal a cibakházi erdőkerülő egy kislánymegrontását akadályozza meg azzal, hogy agyonüti a paráznát – s a falunépe jóváhagyja, sőt helyeslően bólint az esetre.
„Kint volt, aztmondja, a határon, és osztán hallja, hogy egy úri csavargó egy olyantizenkét esztendős kislányt meg akart fogni. De a meg beszaladt arozsvetésbe, és visított, ahogy bírt. Ő meg jött a botjával keresztül avetésen, utána a sikoltásra, az ember meg elkezdett szaladni, ő megutána, s agyonverte, széjjelverte a fejit.” –S voltaképpen a hatóságembere erkölcsi felháborodásától vezettetve torolta meg a bűnt, de magatörvénytisztelő lévén bejővén a faluba feladta magát a csendőrségen.
A parasztság Dosztojevszkije, maga az író is inkább az erkölcsi érzéktompulásának okára mutat rá, minthogy a felháborodásának adna hangot, shatalmas, megrázó mondatokat ír le az egyszerű novellában.Figyelmezzünk szavaira nagyon, hiszen közel 80 évvel később aháborúzás, a terrorcselekmények elszabadult poklában már-már azemberiségre vonatkoztathatjuk megállapítását:
„Tehát az ő felfogása s ítélete szerint itt más orvosság az emberiségrészéről nincs, csak a nagy görbefejű csőszbot, amellyel agyon kellverni az emberi bikát, aki nem ismeri szenvedélye határát. (…) Azítéletnek alapja, hogy maga az emberélet valami hallatlanuljelentéktelen dolog. Mintha egy pókot elmázolna a falon, csak mertútjában van a szemének: annyira nem ver fel benne semmilyen reflexiótegy ember életének elszakadása.
Honnan van a földművesben ez a világnyugalmi érzés az emberöléssel szemben?
Honnan?… Hát hiszen a legnagyobb iskola, amit a föld embere avilágtörténelemben nyert: a háború iskolája. Ez a kocsis (aki elmeséltea történteket) hét esztendeig volt katona; az összes frontokon: mint ahernyóhalom az ujja közt, tavaszi hernyózáskor, úgy pukkant,facsarodott vérsárba az embereknek tömege, egész hosszú idő alattkörülötte.
Egy emberélet?… Mi volt az akkor, mikor a tábornokok kevesellték aVerlus-listát , mert nem lehetett veszteséggel igazolni azeredménytelenséget?
A béke s háború pontosan ellentétes eredőket mutatnak: a béke vonalát aháborúé éppen úgy zavarja, mint a hadviselését is zavarta a békébenelpuhított lelkek gyávasága.”
Vagy talán ma már valóban háborús világot él az egész emberiség? Afegyverdörgés, az aknarobbanás, a légitámadás nélküli ember-rész is?Minden esetre Móricz figyelmeztető szava és okfejtése nem a bűntpártolja, nem az ököljogot erősíti, hanem a lelki közönyösség okaira,illetve a megtorlási szenvedély kiélésének hátterére hívja fel ma is afigyelmünket.

Az És akkor meghalt a mese című, rendkívüli szépségű novella-balladamitikus dimenziót ad a hatalmi önkény elleni igazságkereséselvesztésének. A történetben Anderjás a kafkai „kastély”-hoz hasonlókirályi palota labirintusán gázol felfelé, hogy elégtételt vegyen azidegen királyon, elégtételt Mátyás királyért, az igazság elvesztéséért,Mátyás fiáért, Korvinért, s annak legyilkolt feleségéért, Mátyásunokáiért, s a leigázott, megcsúfolt magyarságért.
„Mintha valakivezette volna, csak belőlre, cellákon át, üreseken, zsúfoltakon,magyarok, lengyelek, cifra idegenek, lomha itthoniak között. Akármagyar, akár lengyel, egyforma idegen.” – egy nép idegenségérzete ez…De a ballada-novella nem hagy kétséget afelől, hogy igazságotszolgáltatni törtet fel a palota garádicsain és termein Anderjás.„Megölni. … A királyt… Möghatta… Örzsébet… Mü asszonyunk…”
Anderjás látja szemtől szembe a királyt: „Már érti, a szeméből szánalomés megértés sugárzik, s mosoly, a győző mosolya. ” S a király helyett amagyar főúr mondja ki a verdiktet: „Vigyétek ki, s aprítsátokfel…”1922-ben Móricz a történelmi múltból emeli ki ezt a trianonimagyarság veszteség-érzetét és fájdalmát hatalmas művészi fokonmegszólaltató történetet, allegóriát. Fájdalmas tanulságul, amely amátyási „oda az igazság” után „a mese halálát” jövendölte:
„Anderjás elejti fejét, halálverejtékben: elvégeztetett: a mese meghalt, meghalt a mese…
Kisütött napon, mese tört szárnyakkal feküdt, hóban és csizmák tapodtakrá. Idegenek viszik, magyarok, magyar beszédűek, oly idegenek, mint ráduszított kutyák, szavadat nem értik, faldosnak, harapnak, s magyarnyelven idegen akaratokat üvöltenek… Már látja, el fogják aprítaniidegen fattyért, aki egy szót se szólt: miért oly dühödöttek, hogytépik, rúgják és verik, orcájuk olykor felvillan és lila és kék, s atorkokból bugyborékolva düh s boldog belerúghat ??…
Le a lépcsőn, ki az uccán, csak azért nem gurul, mert félti koncátelereszteni, aki fogja, markolja, bírja, már gúnyája cafatokban szét,élesre faragták a követ, hogy fájjon, lépcsőn fel könnyű, le… fáj…”
Mi is történt? Igazságot akart a magyar? Széttörték a lépcsőköncsontját, ízét, porcikáját: „Azt hitte, a bolond, hahó, hah, haha: kilehet a mesét cipelni a napra, hahó…” S vajon ma élők, mi mai magyarok,mi mai emberiség, kivisszük-e meséinket a napra?! Emlékezünk-e mégigazságaink megcsúfolására egyáltalán? Éppen ezért, hogy feltéteti ekérdéseket: örök érvényű Móricz megidézett remekműve!

S mivé lesz a magyar hivatalnoki rend élete a két világháborúközött? Hogyan fejeződik ki a sorsa a világválságok idején, majd egyerősödő, de háborúra készülődő nemzetállami gépezetben? Mintha ebben azidőben is ketté vált volna a móriczi ábrázolásmód egy erkölcs alatti,népi morálra (Barbárok, Egyszer stb.) és egy hajbókoló, bájolgó, kisstílű, számító, de fíx-fizetéses, már önmaga lelkével, vágyaival isaligha törődő kishivatalnoki társadalmi réteg álmoráljára (Hivataliszerelem, Dilemma).
A két ábrázolt világ alakjait történelmikorszakok választják el, noha eggyé gyötri őket a huszadik század elsőfelének társadalmisága. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy több megértésttanúsít Móricz a lélekben még lázadók iránt. A Tessék még!… címűnovella kiemelkedik a hivatalnokvilágról és az ún. kisemberi világrólszőtt munkák közül. Az író a Rangkórság, a Pénz és az Evésviszonylataiban mozgatja Julien Sorelre emlékeztető alakját.
Móricz – hősének kritikájával azonosulva –jelzi, hogy a fíxeshivatalnoki réteg egyszerű uzsorássá és haszonlesővé züllött – „Nem apolgárság gyarapodik s jelentkezik, hanem az alpolgári elem. (…) Egyhivatalszolga jobb helyzetben van, mint a fölötte élő hivatalnok urak.(…) Ez kérlek, egy problematikus osztály. Mondhatom, egy zupástársadalom van kialakulóban. Ideáljuk az államférfiú, aki Európa éléreaz ő kasztjukból emelkedett világbálvánnyá. (…) Nem kell több, csak egygeneráció, s az urak kerülnek a szuterénbe, és ők szállnak fel azemeletre. (…) Lelki tartalmuk a nyers előretörési vágy, emelkedésitendencia, hallatlanul fegyelmezett emberek, mert mindig fegyelem alattnőttek, és borzalmas nyers erő van bennük.”
Móricznak ezt a vészt jósló jövendölését a II. Világháború vége, majd abolseviki államhatalom valósítja majd meg s erősíti fel, mikor ezek akispolgári egyének már pártok és diktatúrák élén folytatják megkezdettüzelmeiket. Szerintem ez most nem illik ide, Péter!
A kritikai él a főhős második vacsoráján sem csorbul ki! A vidékivároska intellektueljei, a tanárok körében ragadja meg az alkalmat,hogy a honorácior-réteg, a vállalkozó réteg, sőt a gazdaparasztságélet- és pénz-szemléletének hiányosságairól beszéljen: „A pénzt és avagyont állandóan összetévesztik. Azért vesztegetik el a vagyonukat,mert csak pénznek tekintik, s a pénzt rosszul használják fel, mert azthiszik, ha pénz kerül a kezükbe, az már vagyon… De nemcsak amagánemberek vannak így: a közgyűlések éppen olyan naivak a pénzzelvaló gazdálkodás dolgaiban, mint a diákok. (…) Az a gazda, akikölcsönből vásárol földet, az egyszerűen nem tudja a pénzrendeltetését. Fekvőségekbe a pénzvagyont, a pluszt, a fölöslegetszabad átmenteni, hogy időálló formát kapjon a vagyonunk.” Móricz és anovella hőse szerint arra kellene elsősorban megtanítani a magyardiákságot, hogy ilyen elemi dolgokban járatosak legyenek, s ezzeléletképessé váljon a magyar társadalom a jövőben. Még a tisztesenvállalkozóknak sincs eszköze a gazdagodásra, mert helytelen felfogássala megszerzett pénzen urizálni kezdenek és nem további befektetésekrefordítják.
A hős a szülővárosában töltött utolsó napján sógornőjénél, majdédesanyjánál étkezik. Ingerültségében még saját családtagjaira isráförmed, amikor azok csak etetni és etetni akarják, tömni az ünnepiétellel, hiszen ez sem más, mint tékozlás, szeretetpótlék,szeretet-bizonyíték: „… keveset vett a csirkepaprikásból. Pedigtudhatta volna, hogy tél van, és télen a csirke sokkal drágább,minthogy egy özvegy édesanya megengedhesse magának.”
Bizony a tékozló, a nagyvárosba szakadt fiú világ-megváltógondolataival magára maradt: „olyan dolgokról beszélt ebben a városban,amiket ő igaznak tart, de amit itt senki meg nem ért.”
Átlépve a huszonegyedik századba bizony mi is vigyázzunk, írástudók,írók, szociológusok, novellisták, akik a magyar és a világtársadalmainak jobbat kívánunk annál, ami eddig osztály- és sorsrészünkvolt, hogy ne maradjunk egyedül igazságainkkal, felismeréseinkkel! Seközéposztályunk, éledő polgári demokráciánk, se nemzetünk nemaradhasson egyedül a Móricz Zsigmond és hőse vágyait is megvalósítóharcában.

2004. október 24., Pomáz.