(Előszó A feltámadt költő, Versek és verses drámák című kötethez, Kráter 2004 Karácsony, Pomáz.)
Süllyed, s én kapkodva oldom
Lírám, a mentőcsónakot.
Mentsük, amit még lehet.
Époszok zsúfoltattak el belém.
De időm egy szívverésnyi
S erőm egy kiáltásnyi csak.
Sírok múzsája, segíts.
Engem a férgek szomszédsága fűt
S csak a te szent sípod nógat,
Nélküled Homér tenyerén
Siklik napom és mesém.
Lépj mögém, az epikus megvakul,
Csak agyam terheit érzem
És ki nem szórt mondataim,
Ilyenkor tömény dalok
Patakzása kell: sűrű sóhajok,
Kikben minden elmondassék:
Krisztus verejték-csöppjei,
Lírai múzsa, segíts.
A szerelem, a barátság, a visszaeső magány vétetikezébe már-már korszerűtlennek tűnő hárfáját, mely modern fénytörésekencsillantja meg a szépség harmóniáit vagy a humánum szophoklészigyászát, s különösen olykor – és élete során újból és újból –, habibliai paradoxonnal élve: a nemzete bukása, a kilátástalanság fájdalmasérti a lelket, a lelkeket.
Barátságainak ősmintáját adja meg fiatalkori zsengéinek egyike, az Oszoly Kálmánhoz című:
Roppant erőre képes a szerelem.
Királyokat zúz s trónusokat emel,
Viaszként hajtja kardpengénket
S börtöneink vasait lehántja;
Ám szellő fordul s fékeveszett tüze,
Mely poklot készült irtani, csillapul;
S vak szeszély, ha égig szítá,
Földre gyűri s hamuját elhordja.
Nem is dicsérem én e kamasz kezét,
Rémtetteit nem zengem. Erősb frigy az,
Mi engem dalra ingerel most,
Állhatatosb hatalom kötése.
A szép barátság csillaga tündököl
Lantom fölött ma. Ő tüzeli szívem.
Sors- összerótta útról szólok,
Balga viszályt kerülő barátról.
Hat éve, Kálmán, hogy e baráti fény
Világán járunk. Hat tele, hat nyara
Kísérsz már zokszó nélkül s mindig
Nyílt derűvel mosolyogsz orcámba.
Mint egy vaslécnek két felit üllejin
Abroncsba bizton fogja a jó kovács,
Úgy hajlította testvérszívünk
Egy gyűrűbe a te szép hűséged.
S ha van hűség, mely vas erején kifog,
A tied az. Nincs a magas ég alatt
Frigy, melynek szebb pecsétje volna,
Mint utamat derítő jóságod.
Szirt megpattanhat, tengerek árjait
Szétválaszthatja a rohanó vihar,
Ám sírunk éje sem birkózhat
Az igazi szeretet pántjával.
Az életút meg-megbicsaklik. Hatalmasodik, ártere nő,de a költészet szava újra és újra megcsillámlik Németh László műveiben.Mikor életére beszédes mintát keres, a sámsonit szólaltatja meg versesdrámájában. Mikor a nagyszerű család által sem enyhíthető magányhoz, atársaitól is távolságba veretett magányhoz keres beszédes példát, akkora „csúcsra jutott” József ajkára illeszti lelke belső tusáit és aváltozatlanul áradó Németh László-i jóságot.
Mikor a bolsevik iga alatt nyögő nemzetekelvadulására, a történelmi idő kegyetlenségére, a lét alatti lét népisorsának kivetítésére keres példázatot, akkor az ótestamentumi zsidóságvégzetébe öltözve, úgymond maszkosan kiáltja szemünkbe nemcsakfájdalmas igazságainkat, de évülhetetlen büszkeségeinket is: „Azt, hogya zsidó próféták valójában mik voltak, egy kis nép fia érezheti igazánát, ő is csak olyan időkben, amikor a világtörténelem valóban a népekolvasztó kohójává válik. Csodálatos emberek, akik a kollektívum egyembernyi Noé bárkájaként nemcsak azt veszik föl magukba, amit amegzavarodott nép, az ide-oda futkosó országnagyok eldobálnának, hanema csapások alatt még növeszteni is tudják a nép lelkét; nemzetiistenüket most emelik a nemzetek istenei fölé, a szétszóródottakatpátoszukkal most fűzik szorosabbra, a megsemmisülés veszélyével mostszegzik szembe a hivatás, a világmegváltás reményét.”
Mondhat-e ennél különbet nemzet- sőt embertársainaka huszonegyedik század embere? Lehet-e aktuálisabb, szembenézésrekésztetőbb a költői, a drámai szó, ma, a világégések közepette, amikornemzetek élik és harcolják „egy embernyi Nóé- bárkák” mintájárafennmaradás-harcukat?
Ma már tudjuk s le is írhatjuk, hogy a szovjetmegszállás alatti magyar ítéletidőre vetette szemét Ézsau-Jezaia éstanítványa:
RÉGI TANÍTVÁNY Bámulom a nyugodtságodat, Jezaia.
Ráncba sem vonod szemöldököd, a bozontost,
míg a Kidron völgyét kémleled merőn.
Úgy ülsz itt, bátorrá téve a félőt,
mintha csak tücskök zenéje lenne a nesz,
mellyel annyi ezer élő, a nagy asszír sereg
tölti be, még ha alszik is, az éjt.
JEZAIA Sok hajnalt vártam ki így ülve apám
házának tetején, mióta Ussiában
a figyelmeztető föld megrendült alattam,
s nábi köpeny alá rejtettem, Isten
harcosaként, fegyverre sóvárgó tagjaim.
Láttam én már sáskát és sátrakat e mezőn,
Damaszkusz s Izrael egyesült seregét.
Negyven év kagylójából jő vissza a visszhang,
ifjú hangomé: „Nem jön be”, „Ne engedj”,
a királyt és népét helytállni biztató.
És korholásban elrekedt torokkal
ültem itt, mialatt égett Samárja,
s Lakhiból Rachel zokogása hallott
fogságba hurcolt gyermekei miatt.
A tizenkettőből tízet vitt el az asszír,
üres lett Észak s életét a templom
maradék edényein vette meg Dél.
S hűlő vérrel, hányszor forgott itt magában
megvetett tudásom – az értelmetlenségben
egyedül látó, frigytől és reménytől
tiltva a reményen s szövetségen kapót.
„Egyiptom: ember; a ló: nem isten,
állat: nem lélek” – intettem hasztalan.
Most megérvén ezt is, a pusztává tett Judát,
és Sanherib seregét, mért ne legyek nyugodt.
RÉGI TANÍTVÁNY A kőbe szív költözik, s remeg.
Kivonhat-e bánat s félelem testvériségéből,
mely embert s gerendát egy füsttel fenyeget,
hogy igazad volt, rettentő igazad?
JEZAIA A kutya is fölveszi gazdája jellemét.
Csendes, ha szelíd, s harap, ha ingerült,
ura jeladásait figyelve,
így lesz rá hasonló az agg próféta is.
Vagy azt gondolod – ő nem búsul a véren,
melyet Jeruzsálem utcáira borít?
Szíve oly kemény, mint homlokán ítélete?
BARUK Szép betűkkel itt van leírva újra
szó, jövendölés, mit szádon át mondott az Úr,
s mert papjai unszolták, elégetett a király.
Emlékezeted kőtáblájáról
leírtam, kínt, dorgálást, reményt, ahogy
belevésve állt; s most e tekercseken,
biztos helyen cserépedénybe zártan
rejtse a parázst, mit Jeremia szájába tett
Isten, hogy égesse Júdában a bűnt.
JEREMIA Korsó lesz az, minőt kőművesek falaznak,
házat rakván, a bontóknak az alapba jelül.
Más embernyom fejében a szem, mely felbontja
s olvassa, mint volt a fül, melynek süketségét
negyven esztendőn ostromoltam vele.
BARUK Épít az, aki az alapba jelet tesz;
a jövőre gondolsz képed szerint te is,
míg munkám értelmét cáfolná bánatod.
JEREMIA Milyen kőműves voltam is én, Baruk!
A pusztulásnak ácsa és pallérja:
a bontás, mit Isten építtetett velem,
a Júda vesztivel remegő tudat
a ház, melyben magamat falazó
építő, ablak s ajtótlan zokogok.
Ezt a zokogást őrzik, a sírbelit,
göngyölt papírjaid. De megvannak-e hát mind?
A kötetünkbe beválogatott Kései verseket nem könyvbeszánta írójuk, inkább a Lét szívébe szabta mementóként, hogy tudassa:betegen, családja körében, a világtól távol is „él és íme száguldaniakar” a „vérvesztes szép szív”. Ady Endre prófétás utódjának szíve, akimég ekkor is – Illyés Gyulát 75. születésnapján köszöntve – nemzetbengondolkodott és teljes nemzeti létre vágyakozó verssorokat írt:
Szerettem az igazságot,
Az igazságot, mely éget, perzsel,
S arról jön, honnét a vad szeleknek
Tisztító lángja fellobog.
Szerettem a nyugtalanság
Tisztító lángját, melyben az ember
Őseihez visszatér.
Nem bírom a tehetetlen
Füstölgő gőzt, mely lekonyul,
S ott hol égetni kellene,
Hazugul a föld fölé borul.
Turcsány Péter