Arany homokú dzsungel kihasított
telepes-földjei,
szent források, tavak, legendák
hiúzzal, keselyűvel, aligátorral benépesedett
szigetei, földnyelvei,
vadnarancs fanyarság, hálócsend,
tavirózsás holtágak rémmeséi,
a vén idő még friss levelet hajtó, májusi
percei,
– ám nekünk egy szent ember-cédrus
életének egyre magasabbra ívelő
koronája,
mely édes transzszilván párát lehel
emlékeivel itt már mindörökké:
a St. John folyó tó-csoportjai
az Ő lépteit örzik,
az Ő szarvas-és aligátor-vadászatairól
regéket súgnak a narancsfák,
karjai hasítására nyílnak ki partközelben
a vízililiomok,
és kutyáinak unokái vetik féltő tekintetüket
Astor farmjainak lakóira,
és törölhetetlen nyomaiba lépünk,
mocsáron, ingoványon át is,
pálmák és cédrusfák között,
hiúz-pillantásoktól kísérve –
átkenuzva jelenünkből a múltba:
ó, a széles vágatú csónakok
a Tiszán, vagy az Alexander Springs-en
csurognak-e méltósággal?
ó, a nádasok érett buzogányai,
a hódosi tavon a Mezőségen,
vagy itt az astori háznál hajladoznak-e
arany és ezüst fényben?
és ti, „az elmúlásba átkeringő
sasok” itt a kókuszpálmák tányéros
sugarai fölött, vagy a Kárpátok ormán
az Ünőkőnél tündököltök-e inkább?
ó, a „Bagolyvár” és a liget egyedülvalósága,
hol család, gyermek, feleség
csak a Nagy Magány szeretett díszletei –
s az egyetlen valóság csak az Emlékezés
és Látomás betűi a „kivénült” írógépen
lekopogva,
és ti, rózsák, kerítés mellett útra nézők,
bokrok és fák virágzása
túl az elszáradás stációin
Vele fényesedtek tovább az időtlenségben,
ahogy verseiben Ő kívánta,
ó, ti rózsák a ‘szentgotthárdi kertben,
ó, ti rózsák a szomszédok emlékezetében
és golyónyomok a deszkarésbe veszve
és golyónyomok fagerendába fúlva.
(2006. május 28.)