– ám nekünk egy szent ember-cédrus
életének egyre magasabbra ívelő
koronája,
mely édes transzszilván párát lehel
emlékeivel itt már mindörökké:

a St. John folyó tó-csoportjai
az Ő lépteit örzik,
az Ő szarvas-és aligátor-vadászatairól
regéket súgnak a narancsfák,
karjai hasítására nyílnak ki partközelben
a vízililiomok,
és kutyáinak unokái vetik féltő tekintetüket
Astor farmjainak lakóira,

és törölhetetlen nyomaiba lépünk,
    mocsáron, ingoványon át is,
    pálmák és cédrusfák között,
    hiúz-pillantásoktól kísérve –
    átkenuzva jelenünkből a múltba:

ó, a széles vágatú csónakok
    a Tiszán, vagy az Alexander Springs-en
    csurognak-e méltósággal?
ó, a nádasok érett buzogányai,
    a hódosi tavon a Mezőségen,
    vagy itt az astori háznál hajladoznak-e
    arany és ezüst fényben?
és ti, „az elmúlásba átkeringő
    sasok” itt a kókuszpálmák tányéros
    sugarai fölött, vagy a Kárpátok ormán
    az Ünőkőnél tündököltök-e inkább?
ó, a „Bagolyvár” és a liget egyedülvalósága,
    hol család, gyermek, feleség
    csak a Nagy Magány szeretett díszletei –
    s az egyetlen valóság csak az Emlékezés
    és Látomás betűi a „kivénült” írógépen
    lekopogva,
és ti, rózsák, kerítés mellett útra nézők,
    bokrok és fák virágzása
    túl az elszáradás stációin
    Vele fényesedtek tovább az időtlenségben,
    ahogy verseiben Ő kívánta,

ó, ti rózsák a ‘szentgotthárdi kertben,
ó, ti rózsák a szomszédok emlékezetében