A reptér óriás üvegszemében
mozgócikkek és árulépcsők
forgatják a szélrózsa ember-

szirmait; zárt ajtók és arcok
mögött vajúdó kompjárat –
menetrendre indulunk

fehérlő tenegereken túlra; a Nap
felhők fölött hosszabbítja meg
fényessége óráit – lejjebb

az Óceán tükrének türelme
függönyredőkbe simulva vár –
de lám, átlép fölötte is

az idő! Hatékony műszerek hűségére
bízva semmi sem hétköznapibb,
mint kiszakadni tengeri-földi áramok

vonzásköréből. A gyorsulás
csúcspontján csak saját belső időnkben
vándorolunk ki – önmagunkból.

Itt már városkák jönnek szembe velünk,
vetve szemünket alá a függőleges magasból
meghitt főzelékszínben gőzölögnek,
karcsú folyó fonja át meg át táncával
a széles vállú dombokat,
fényes, békalencsés pergamenre írta
történelmét Dél Karolina,
folyói itt már teltebbek, asszonyosabbak,
karjaik gyereket tartanak, férfit ölelnek,
és tavak tégelyeiben olvadnak szét
a tisztviselőtelepek;

függőleges szemléje az Utazásnak:
egyre zeneibb húrok vonulása,
megbolydult kotta-táj – lomha folyók
deltái egybesimulnak a tenger
homokdűnés partjaival;
gyertek, gyertek bárányfelhői a magas égnek,
most, alattam, takarjátok el ismét
a kékbe hanyatló távolokat,
már így is megesett a Találkozás:

Amerikára hulltak keletről jött
pillantásaim varangyosbéka szeplői,
szeretetteljes és döbbenetes volt,
„Új Földrész” – a közelséged.

Arany homokú dzsungel kihasított
telepes-földjei,
szent források, tavak, legendák
hiúzzal, keselyűvel, aligátorral benépesedett
szigetei, földnyelvei,
vadnarancs fanyarság, hálócsend,
tavirózsás holtágak rémmeséi,
a vén idő még friss levelet hajtó, májusi
percei,

– ám nekünk egy szent ember-cédrus
életének egyre magasabbra ívelő
koronája,
mely édes transzszilván párát lehel
emlékeivel itt már mindörökké:

a St. John folyó tó-csoportjai
az Ő lépteit örzik,
az Ő szarvas-és aligátor-vadászatairól
regéket súgnak a narancsfák,
karjai hasítására nyílnak ki partközelben
a vízililiomok,
és kutyáinak unokái vetik féltő tekintetüket
Astor farmjainak lakóira,

és törölhetetlen nyomaiba lépünk,
    mocsáron, ingoványon át is,
    pálmák és cédrusfák között,
    hiúz-pillantásoktól kísérve –
    átkenuzva jelenünkből a múltba:

ó, a széles vágatú csónakok
    a Tiszán, vagy az Alexander Springs-en
    csurognak-e méltósággal?
ó, a nádasok érett buzogányai,
    a hódosi tavon a Mezőségen,
    vagy itt az astori háznál hajladoznak-e
    arany és ezüst fényben?
és ti, „az elmúlásba átkeringő
    sasok” itt a kókuszpálmák tányéros
    sugarai fölött, vagy a Kárpátok ormán
    az Ünőkőnél tündököltök-e inkább?
ó, a „Bagolyvár” és a liget egyedülvalósága,
    hol család, gyermek, feleség
    csak a Nagy Magány szeretett díszletei –
    s az egyetlen valóság csak az Emlékezés
    és Látomás betűi a „kivénült” írógépen
    lekopogva,
és ti, rózsák, kerítés mellett útra nézők,
    bokrok és fák virágzása
    túl az elszáradás stációin
    Vele fényesedtek tovább az Időtlenségben,
    ahogy verseiben Ő kívánta,

ó, ti rózsák a szentgotthárdi kertben,
ó, ti rózsák a szomszédok emlékezetében

és golyónyomok a deszkarésbe veszve
és golyónyomok fagerendába fúlva.

(2006. május 28.)

A Lét kimondhatatlan áriájából
lopjuk hát asztalunk köré
a legkedvesebbeket, a pillanatok

édenét, a tenger, a tenger
ingoványos, vizenyős deltáit
és a Szelíd Óriás fenséges

simaságát, a járőrként szálló
pelikánok lándzsahegy-raját
és a lágy hullámverés homokba

bőrökbe, virágokba ívódó
újhódását; állandóságát a Déli Tavasz
illatának; körmöm alatt lángoljatok

Hamingway írószerei, te öreg
fém írógép, a föléd hajoló fej
hajszálait Bahama szellői verdesik;

Key West, városodat tyúkok, kakasok,
nyílegyenes pálmasorok, hajósok
és halak rajzásai tették otthonunkká,

no és Duval ír kocsmája, a kikötő
felé indulva a sarkon, ír költők
arckép csarnokával, no és Ezra

Paund bőrkötésű antológiája:
a Számvetésre büszke amerikai
író-kamikázék könyve;

s ti, fényestestű délszaki fák,
jeruzsálemi Pünkösdre készülők,
feleségem kedvencei, csoportos

alléi a szigetláncnak, a föld
bronzveretű nyakékei, az alkony
tengerbe foszló arany zuhanásával;

pergessek vissza időt és tájakat,
evezzek tovább a Jelenlét Kenujában,
hol gyökereitől szárad szét a mocsár:

kilométerek hosszán az erdők
kivetkőzve lombjaikból,
szárazra aszult bokrok rengetege,

hol madár se krúgat, holló se károg,
sólyom se rikolt, csak felveti magát olykor
a kérges koponyájú aligátor,

s egy indián ember faragja egyre
a békepipákat, hátha elszívják egyszer
az emberiség egymást öklelő harcosai;

ó, aligátor, te félszemű, egyike
sokaságodból, ugróizmaidat feszíti
benned az ellenálló akarat,

körbe körözve ügyeled világodat,
te félszemű, de látod, társad,
a hajlott csőrű nagy fekete madár

védő-harciasan szárnyal fölötted:

trópusi zápor
itt a lápon,
lám, váratlanul fakad

a bujkáló Nap
ferde mosolyából,
ingoványra dönt felhő-falakat;

kórusban miről is énekelnek itt
tengeribarázda-billegetők
a parti homokon szemezgetve?

miről is hallgatnak itt éles szemű
patyolat-kócsagok kecsesen, az alkony
lemenő fényében mártózva?

milyen lehetsz lignum vitae, a Föld
köldökére vetve és kivirágozva
egy korallsziget tavaszában?

És ha figyelted, amottan a pálmafa-
sorba vesző ligetekben –
lángnyelvű Pünkösd virágai nyílnak

pírba borítva kertek alatt
a gyermeki tájat, Dél, ez a te lángod,
mely „stigmáival” szépséget éget

Florida párás partjaira.

(2006 május 26-27)

háromszögű csillagvirágok
átvilágított teknősbékák bordázata
lándzsahalak mólókká kövült alakja
fénycsipkék a keleti óceán selymes
vállára vetve

véget ér és kezdődik a világ

Legyőzve az idő ködét
szeltük át a légóceánt,
hat órányi utat vesztve
befogadott Európánk.

Felhőmezők oromzatán
siklottunk át széles szárnyon,
tavaszt látni megérkeztünk
déltengeri forró nyárból.

Várnak-e még miránk otthon,
vagy az Idő rostájából
áthulltunk az Időtlenség
hétrőtfényű Maya-fátylán?

Ér-e még a talpunk földet,
vagy csak vágyunk száll hozzátok,
kóstolva az Öröklétet –
szülők, gyermekek, barátok?

Száz rőf vászon jégbe fagyva,
ezzé lett a Végtelenség,
alattunk a felhő-cement
oldódik-e csak egyszer még?

Nap-közelben dideregve,
itt repülünk gépi szárnyon,
lélek-közelt vágy a lélek,
csak végtére haza szálljon.

(Az Atlanti Óceán fölött, 2006 május 27.)