Mise a költőért

(Novella)

1.

A szívem a legmeggyötörtebb ország, írja Guiseppe Ungaretti, a költő San Martino del Carso közelében, a Karszt-fennsík talajába vájt gödörben. Ám egyszerre félbehagyja a verset, ölébe ejti a füzetét. A közelből szomorú, megrendítő énekhang szivárog a fülébe. A borongós dalt a dédapám énekli, vagy ha nem az enyém, hát valaki másnak a dédapja, szívét-lelkét beleadja, mintha nem is facsarná az orrát a temetetlen halottak rettenetes, megszokhatatlan bűze. A magyar bakák szótalan hevernek az árkok mélyén, kavernák alján, hallgatják a bánatos éneket, s azon tűnődnek, a taljánokhoz vajon elér-e ez az álomszerű hang. S nem messze tőlük, Guiseppe Ungaretti azon mélázik: ugyan miként járhat a dal szabadon olyan helyeken, ahol minden más, ami, vagy aki mászkálni próbál, az életével, de legkevesebb az épségével fizet. Amikor elhalnak a honvéd dalának utolsó hangjai, válaszul valamelyik olasz legény zendít rá a maga nótájára, s Ungaretti hajszálra ugyanazt gondolja erről, amit a dédapám, s amit mások dédatyái: lám, lám, egyik szebb, mint a másik. Az olasz dalra magyar felel, majd újra olasz csendül, s így megy ez, órákon át. És a hantolatlan tetemek bűze feloldódik a dallamokban. A tisztek nem szólnak se itt, se ott, a csillagokat kémlelik, hazagondolnak, andalodnak. Egyszerre különös, idilli hangulat ereszkedik a Doberdóra. Némelyek attól tartanak, vigyázatlanul valami regénybe tévedtek, vagy filmbe kavarodtak. Félnek. A valóságban ilyesmi nem létezhet. Mégsem érzik azt a szívszorító hamisságot, amit a frontmozi-vetítéseken. Az egymásnak felelgető éneklés nem hiteltelen, nem művi, még ha kicsit, ahogyan az egyik hadnagy csöndesen, mintegy magának, megjegyzi, színpadias is. A dédapám hazagondol. Így tesznek mások dédapái is. Ungaretti fejében pedig, hunyt szemhéja mögött sorjázni kezdenek a rímek. A csillagtalan égbolt szelíden, sejtelmesen hullámzik az ellenséges állások fölött. Aztán pirkadni kezd, az éneklők ijedten elnémulnak. Hirtelen gránát sivítása hallik és a rothadó hús szaga ismét pattanásig feszíti az idegeket.

 

2.

 

A dédapám, hetekkel azelőtt, hogy ellövik a fél tüdejét, megírja sokadik tábori levelezőlapját a feleségének, akit nem sokkal az esküvő után hagyott magára. Utána megír a bajtársa családjának is egy levelet, kincstári papírra, nagy gonddal, figyelmesen. A bajtárs nem ismeri a betűket, ezért fordult dédapámhoz. S ő lejegyzi, amit a másik mond. Hogy jól vannak, a taljánok olykor lőnek, ők meg viszonozzák. Időnként egymásra rontanak a lövészárkokban, szöges buzogánnyal ütnek, késsel, szuronnyal vágnak, szúrnak, akár az eszementek, de ne aggódjanak értük az otthoniak, összességében nem rosszabb ez a vircsaft egy kocsmai bicskázásnál. Nem is veszélyesebb, somolyog keserűen az írástudatlan katona. Sem ő, sem a dédapám nem tudja, hogy az utolsó előtti két mondatot a cenzor majd vastag, fekete tintaceruzával satírozza át. Ha tudnák, se vetnének rá ügyet. A lényeg, hogy az utolsó mondat, a szeretetről számot adó, megmaradjon. (Megmarad.)

Mindig más hal meg, villan át hirtelen a dédapám agyán, amikor leteszi az irónt. Nem is sejti, hogy Ungaretti, a költő szintén valami ehhez hasonló mondatot latolgat ugyanebben a pillanatban néhány méterrel odébb, a másik árokban.

 

3.

 

Azon a napon, amikor dédapámnak ellövik a fél tüdejét, megint levelet körmöl. Előbb a maga, utána a bajtársa nevében. Ezúttal nem diktálás nyomán, hisz a bajtárs teste három napja oszladozik a két lövészárok-vonal között, a senki földjén. A dédapám még nem képes papírra vetni a tragédiát. Gondolja, majd a következő alkalommal, amikor megint tollat ragad, megteszi, addig életet hazudik. Ha pedig, ne adj Isten, elesik, mielőtt újra írhatna, legalább nem ő lesz a rossz hír hozója. Ez jár a fejében, amikor a taljánok újfent lövöldözni kezdenek. A szemben húzódó fedezék mögül kiemelkedik Ungaretti, a költő, sebtiben és vaktában kilövi a puskáját, majd visszabújik a mellvéd mögé. A dédapám biztos, védett helyen gunnyaszt, így később sehogyan sem érti, miként találhatta el a golyó. Néhányan utóbb azt állítják, gellert kapott a lövedék a sziklán. Tény, hogy mielőtt a dédapám fölemelkedhetett volna, hogy elsüsse fegyverét, vagy egyáltalán eszébe juthatott volna, hogy így tegyen, már ömlött a vér a mellkasából. – Fél tüdeje bánta a poéta lövését. De életben maradt.

És a kórházból végül kénytelen hírül adni az analfabéta cimbora családjának a gyászt. Miközben a mondatokkal birkózik, néhány kilométerrel odébb Ungaretti újabb verset tervezget, s fogalma sincs arról, hogy ellőtte a dédapám fél tüdejét. Ha tudná, biztosan elmorzsolna egy könnycseppet az egyik szeméből. Dédapám hasonlóképpen cselekszik. Másik szeme azonban nevet: fél tüdővel nem küldik vissza az árokba. Miután hazaér a falujába, misét is mondat a taljánért, akinek az életet köszönheti. És jól mondatja azt a misét az én dédapám, mert Ungaretti, a költő túléli a Doberdót, a háborút, a temetetlen halált.