Körvonal

A fájdalom csak tárgy. Az én
kirakatába zárva,
leárazott kacat szerény
sztaniol borítása.

Hová tegyem? Ünnep után
hideg emlékezettel
keresgélek csak bugyután.
Vagy azt: honnan veszett el –

Kivehetetlen. Körvonal.
Nem-áttetsző üvegbe’
jövés-menés és utcazaj
nézik magukat benne.

Mint álom elalvás előtt,
nincs reggel, hogy felejtsem,
elszippantja a levegőt
és lélegzik helyettem.

Szétfajzó, -fejlő jégvirág,
üveg- és dér-kuszadék.
Elvadult geometriák
tolongnak, fedik. Elég.

Majd idepillant. A remény
szilánkos csillanása.
A fájdalom csak tárgy. Az én
kirakatába zárva.

Fiad nevével

Gyér asztagunkat jéggel is tetézd,
akik csak hígból tudtak lenni mélyek,
mégsem utolsók, noha pusztulunk.

A böjt soha, a koplalás emészt.
Hányan lehettünk, hogy elunt a lélek
kezünkre járni s anyagába hunyt,

s a büntetésre majd új büntetést
visel, ha csúcsaihoz visszatérhet
álmot bevallva: pannont, szkíta-hunt.

A következő elsötétítést,
szomját és kényszerét a létezésnek,
fiad nevével hirdesd meg, Urunk —

Két amarcord

Fellininek

1.

hatalmas fazék
vagy fordított búvárharang
„itt minden összedől” – ez volt
a reggel neve
és azután?
persze kimásztuk
különös lények csápoltak
lebegtek úszkáltak
tengeralatti űrben
pár fénykép ha maradt utánuk
néhány fénylenyomat az összeroppant
gramofonban
néhány fénykép rólad és rólam
kilábalókról rólunk
amint az éppen kihevert
időiszonyból átestünk
valami elhúzódó tériszonyba

később az asztronauták
tanultak újra földön járni
ha nem is romokba kapaszkodva

2.

a történelem nem ismer
koszos hullákat derékba tört
évszakokat guernicai éjjelt
hirosimai hajnalt halott
gyerektenyér sorsvonalát
matuzsálemi korral

tizedelést tizedelőket
elajándékozott népeket kameratiszta
tengert
a történelemtől oda-vissza
lehet vonszolni a megfeszítettet
Róma egén
s ez ugye mesteri kiáltvány
motorok bőgetése
afféle korhű szerenád a ringyó
lelkiismeretnek

a történelem tiszta tudomány
győztest és vesztest ismer
akik szerepet s jelmezt cserélve
„emlékezem”: ama fazékban
pirosra vagy puhára főnek

Hegeken hegedültél

Hiszen csak menekülnék az éjszakába ébren,
rögökké hull a föld szét: falurom, tanya télben,
panaszra volna ok, de én dicsérni fogadtam,
hogy még felérek hozzánk hatvanon túl, a hatvan

lépcsőn, mozaikkockán, talpam fájhat, nyilallhat –
nagyapám Vákár Vilmos mértél rontást, tilalmat
reám egy régi ország valamely színpadáról,
amit orosz- s lengyelhon és Szerbia határol,
hogy ne legyen se liftes, se földszintes a házam:
emeletek és grádics, s ficamodjék a lábam
porladt, gyenge cementjén málladozó fokoknak,
s kapaszkodóm a vascső: imbolyog, rozsdás, horpadt –

ahogy, nagyapám, téged színész-paraszttá képzett
tükörbe sosem néző idegen szájíz, érdek,
te is kapaszkodhattál zsák búzával a vállon
rozoga padláskarfán, s pincegádorban – „álljon
ott zsák pityóka mindig” –, a nyikorgó falépcsőn
gunnyadt is tartalékban, s te fulladozva- légzőn,

hetvenen túl: kutyának jódoztál és kötöztél
görény roncsolta lábat, nem tört be fogság, köszvény,
menekülés, világvég. (Egy vég világ? De három
is eskette  magára, hogy dalolva kapáljon,
aztán hulljon…) Ezüstjét nem kaptad árulásnak,
Nagyapám, anyám apja, latint ragozó örmény.
Hegeken hegedültél. Vonódon sorsom játszhat,
s tudom, nem méltó hozzám, hiszen csak menekülnék
haza-álomba, s ébren néz rám a sebesült ég —