A cenzúrázott Fekete István

– 2001. március 9-én az Állatkertben tartott előadás szerkesztett változata, az előadáson a szemelvényeket Bánffy György színművész olvasta fel –

Bevezetőül meg kívánom jegyezni, hogy Magyarországon a sajtószabadság a szó eredeti értelmében csak 1914 nyaráig a szarajevói merényletig, s 1989 őszétől létezett. A közbülső 75 évben valamilyen hatósági ellenőrzés mindig érvényesült, hol jobban, hol kevésbé.
Ezt ugyan nem mindig úgy kell érteni, hogy egy szigorú tekintetű úr (vagy elvtárs) piros ceruzával kihúzta, hogy mi maradhat és mi nem, illetve esetleg visszadobta az egész kéziratot. (Nemegyszer már a kiadóból, mert tudták, hogy baj lenne belőle. Ilyenkor valamilyen mondvacsinált ürügyet találtak ki, mint velem történt a Magasles esetében.) Hanem a szerzőkbe – légyen szó akár szép- akár szakirodalomról – lassan beleplántálódtak az elvárások, s maguk is tudták, hogy mi az, amit lehet, és mi az, amit nem. Ez nemegyszer szerzőnként és kiadónként is változott. Ugyanakkor az 1939-1989 közti időben – hol erősebben, hol gyengébben – az is érvényesült, hogy mit kell beleírni ahhoz, hogy megjelenhessen.

Azért is választottam előadásom témájául ezt, mert én még azok közé tartozom, akiknek Pista bácsi beszélt néha erről is, de másrészt nagyanyám, Kosáryné Réz Lola a Singer és Wolfner (később Új Idők) cég belső munkatársa volt – itt kezdődött az ismeretség is – és sok olyan információt mondott el nekem, melyeknek nagy valószínűséggel nincs nyoma sehol. A cenzúrakutatás legnehezebb része persze az, hogy mit nem tudott a szerző megírni eleve. Itt csak saját feljegyzéseire és szóbeli közléseire tudunk hagyatkozni. Így most ezt nem érintem, mert messzire vezetne.
Megnehezíti még az én helyzetem is, hogy Pista bácsi/1 enyhén szólva is »könnyedén« kezelte kéziratait. Gátlás nélkül vont össze és vágott szét írásokat, helyezett át akár hosszabb részeket is más műveibe, ráadásul nemegy elbeszélésének több befejezést is készített, s a pillanatnyi hangulata szerint tekintette egyiket vagy másikat véglegesnek.
Előadásomban mindezekről szólni szeretnék, példákat felhozva.
I. A saját maga által, külső nyomás nélkül átírt művek.
II. A ténylegesen cenzúrázott művek.
III. A külső nyomásra bevett részek.
IV. Saját posztumusz húzásaim a Rózsakunyhó megjelenése érdekében.

I.

Három elbeszélést említek itt, melyek közül – ha nem tőle tudnám, hogy saját hangulatváltozásából írt új befejezést, – egyik esetben igencsak gyanakodnék a cenzúrára.
A Június a berekben (mely más címeken is megjelent) a példa arra, hogy a szomorkás és kedélyes befejezések váltogatására már korábban is hajlott.
„Lassan feléje fordultam, és valami vigasztalót szerettem volna mondani, de Matula derűsen tömködte már a pipáját, és bennem megakadt a szó.
– … mert mi lenne, ha minden ember megmaradna? – fűzte tovább. – Csak születne, születne, aztán itt enné meg a fene valamennyit a vízparton. Így van ez jól, ahogy van!
Szutykos pipájából leheletselyem kék füst szállongott a nádas felé, és eltűnt a délutáni napsütésben.
Eltűnt a füst, eltűnt Matula, és eltűnt életemből a nagy rétség is, hol most talán libák gágognak a ködben, róka sompolyog a nádasban, és a jéghártyás vizek felett sziszegve sóhajt az őszi est.
Mert ősz van. Késő, suttogó, csoszogó, havas éjszakába öregedett:
November.”/2
Ám mire a negyvenes évek elején kötetbe került, a dűltbetűs rész helyett a következő olvasható:
„… hol most talán rétihéja imbolyog a nádas felett, és árnyéka megsimogatja a titkos, mély vizeket, mint a visszajáró emlék.”/3
A másik ilyen elbeszélés az Ádám. Itt az az érdekes, hogy »politikai« szempontból az első változat a »demokratikusabb«.
„A puszta legszélső házában lakott Ádám. Felesége az ajtóban állt, amikor Ádámmal nagybüszkén elléptettünk a ház előtt.
– Úgy-e gyönyörű madár? – lelkendezett Ádám megállva.
Az asszony duzzogva nézett az urára.
– Mindig az erdőt bújja – dohogta –, jobb volna, ha már megcsinálná azt a bölcsőt… Két hete ígéri.
Ádám fakó arcára valami szégyenlős, beteges pirosság futott…
Csend lett. Hideg Árnyék hullt közénk, és nekem egy szegény száradó fa jutott az eszembe, melyen egy szál gyümölcs mosolyog még az őszi napsugárban.
A legutolsó.”/4
A dűltbetűs rész helyett 1960-ban már a következő olvasható:
„Ádám fakó arcára valami szégyenlős pirosság futott… összenéztünk, ballagtunk tovább.
Pár lépés után Ádám elmosolyodott: – Az asszony nyilván nem ért hozzá, mert ami sas, az sas!”/5
A harmadik a Három csóka. Ha nem tőle tudnám, hogy hangulata 1956 nyarával-őszével összeköthető változása hatására írta meg a második befejezést, akkor tiszta lelkiismerettel hivatkozhatnék a cenzúrára. Ám ez csak annyiban játszott közre, hogy a második változat felé nyomta a kötet összeállításakor a mérleget. Az első, 1955-ben megjelent változat a következőkkel végződik (a dűltbetűs rész a változtatott):
„Alattuk füstölögtek a kémények, de előttük kitárult a messzeség, a folyók ónszínű pántlikája, az erdők százszínű ragyogása, s vetések hívogató zöldje.
Szállt a csapat a ragyogó, kék magasságban; és szállt a három kis csóka is, szívükben a szárnyak végtelenségének bódulatával. S amikor a csapatvezérek leszállást rikkantottak, leszálltak ők is, komolyan, okosan, mintha sohasem lettek volna kalickában. Ám a szó nem fért meg bennük, mert a boldogságot meg kellett mondani valakinek.
– Pagát! – kiáltotta kisasszony csókája. s a csapat megdermedt,
– Örr-mes-terr! – recsegett a csizmadia csókája, aki szintén büszke volt tudományára, ám a csapat körül állta őket figyelve és fenyegetően. A három kis csóka egyedül maradt a kör közepén, és élvezték a közbámulatot, mire az öreg pap csókája kissé énekelve azt mondta:
– Aáá-men..!
– Kivelük! Pusztuljanak! – sivalkodtak a csapatvezérek – pusztítsátok el őket!
S a kis csókák véres fejjel menekültek, fel a magasságba, ahol már nem üldözte őket senki. És szálltak, szálltak napestig, amíg csak ködbe, füstbe süllyedve fel nem zsongott hozzájuk a város. A nagy folyó partján sárga villamosok csikorogtak, nyüzsgött az ember, s a hidak lenge íve szelíden összekötötte a partokat. A hegyoldalban pedig egy taláros ember állt. Kezét kinyújtotta, mintha őket várta volna, s a kis csókák lekerengtek a vállára. És a szemükben gyűlölet volt.
– Majdnem megöltek bennünket.
Az ember nem válaszolt, csak sokkal később, amikor már kihalt a part, s a hegy szürke szikláit a múlt csendje simogatta.
– Engem meg is öltek, mégsem haragszom rájuk, Nem is haragudtam. Azért vagyok itt…
A kis csókák szívébe ekkor puha békesség szállott. A nagy folyó az ég és föld csillagait ringatta az időtlenség ágyában, s a víz tükrében, a mélységben s a magasságban; kereszttel a kezében ott állt az Ember, vállán az alvó három kis csókával./6
De 1960-ban már a következő változat látott napvilágot:
„Alattuk füstölögtek a kémények, de előttük kitárult a messzeség, a folyók ónszínű pántlikája, az erdők százszínű ragyogása, s vetések hívogató zöldje.
Odaszálltak az erdő mellé, ahol nagy fák várják a sereget éjszakára, s ahol az erdős leskelődött rókára ugyan, de már leemelte a puskáját, hogy mérgesen közibe durrant a csapatnak, amikor megállt kezében a puska:
– Pagát! – kiáltott valaki, s a hang a csókák felől jött.
– Hát ez meg mi? – suttogta a jáger.
– Őr-mes-terr – recsegett egy másik hang.
A táj üres. A többi csókák is dermedten álltak, és a jáger hátán mintha hangyák mászkáltak volna.
– Á-men! – szállt most valami éneklő, öreges hang, mire az erdős keresztet vetett, és nagy zörgéssel kibújt a bokorból.
A csapat felrebbent, s a három kis csókával együtt nekirepültek a ragyogó térnek, a télnek és tavasznak, az időnek, amiről senki sem tudja, hogy tulajdonképpen micsoda.”/7
Megjegyzem, hogy a második változat sokkal jobban illik az elbeszélés könnyed, szelíden humoros hangvételéhez.
Azt viszont végképp nem értem, hogy az 1934-ben megjelent „Az idei szalonkázások” című beszámolóját miért kellett később 1938-as évszámmal megjelentetnie?!/8 S nem ez volt az egyetlen ilyen húzása…

II.

Ám volt amikor cenzurális okokból keményen meg kellett húzni a korábbi szöveget. Ez nemegyszer – főleg a másodiknak idézett példánál – megváltoztatta a mondanivalót is! Itt a jelölésnél egyszerűbb a dolgom, mert a kihúzott részeket egyszerűen dűlt betűkkel jelölöm a szövegben.
„Ebben a hajtásban voltak a disznók, de visszatörtek. Rövid hajtás ez, jól hallani minden szót.
– Mondtam, hogy vigyázzatok, úgye?! Kinél mentek vissza?
– Berta Jancsinál.
– Annál a staneclifejűnél?
– Annál…
Berta Jancsi nem szól semmit. Mit szóljon. Azt, hogy »staneclifejű« – Jóska bácsi mondta, a főhajtó, aki három évig volt a csatában. Medáliája van négy is…”/9
Ennél az az érdekesség, hogy 1968-ban az eredeti címen visszacsempészte a kicenzúrázott részt. Nem ez a helyzet az egyik általam legjobban szeretett elbeszélésével, az István király előtt-tel. A kicenzúrázott rész túlzottan is »klerikális« volt. (A szemelvényben itt is dűlt betűkkel olvasható.)
„Mi vargányát ettünk rántva, foglyot nyárson, szalonnát pirítva és korai szőlőt – mosatlanul, mert kevés volt a víz, s »folyadékszükségletünket« inkább borral fedeztük. Azt is a pincében, mely hűvös volt, mint a katakombák, de mártírok, sírvermek és vallásos gondolatok nélkül.
A vallásos gondolatok inkább hajnalonként csaptak meg bennünket, amikor az erdő felé mentünk, és a dombháton a szürkületből felénk tárta karjait a szőlőhegy öreg keresztje; vagy este, amikor hazafelé jöttünk. A föld már sötét volt, az ég rettenetesen magas, de a horizonton mintha mindig vibrált volna valami rejtelmes fény, és ebben a fényben puhán, magányosan és örökké ölelésre tárt karokkal állt talán maga a földreszállt Isten.
Mi így éreztük, ha nem is mondtuk, és csendben jártunk előtte, mint a templomban.
Pedig sűrűn jártunk arrafelé. Napjában négyszer, mert a hajnal és az alkony mindig az erdőn talált már bennünket.”/10
A másik rész kihagyása talán valamivel érthetőbb.
„– A kocsi a szőlőben van már – mondta barátom. – Elszaladok érte, ha addig vigyázol a disznómra.
– Csak siess!
Betakartam a disznót. Egy óra, míg a kocsi ideér. Valamit addig kellene tenni. Egy cigány ballag ekkor felém az úton.
– Hova mégy, More?
– Én csak ide a faluba, de az ifiúr nem akar fácánmadarat lőni? Annyi van itt, mint a deg…
Addig a fácánokkal nem igen törődtünk, de most úgy is várnom kell, hát lássuk a fácánokat.
Mire a kocsi odarobogott a disznó mellé, már négy szép kakas is csillogott a füvön.
Visszafelé hallgatva mentünk, mert nekünk már akkor elmúlott a nyár. Az erdő elkísért egy darabig bennünket, de aztán elmaradt mögöttünk. A dombháton lángolni kezdett az augusztusi nap, s a szőlőfürtökben édes-melegen értek eljövendő mámorok.
Később kitárult előttünk a messzeség. Hamvas párái alatt csillogva futott a Kapos vize. Visszanéztünk meg egyszer a hegyre, melynek csúcsán szinte égig ért a kereszt, aztán leszálltunk a völgybe, hol valamikor Koppány lázongó áldozati tüzei égtek – István király napját ünnepelni.”/11
A következő javítást szerintem a kiadóban végezték el, egyszerűen csak a szavakat és nem a szövegösszefüggést figyelve. Ugyanis az első változat sokkalta »demokratikusabb« volt.
„– Így fogunk mi Pomozy mester féltékenységénél melegedni… Pedig Marist nem kell félteni. A kartali fiatal ispán kézzelfoghatóan akart valamit neki megmagyarázni, és majd leégett a major…
– Valami talán volt még közben?
– Egy szédítő pofon, melytől az ispán pipája a polyvába repült. Hogy a csutorájával mi lett, nem tudom, de nem találták. Lehet, hogy lenyelte…”/12
Hogy mi az Isten csudájának kellett az ispánt kertészre kicserélni, én nem tudom, s azt hiszem, Pista bácsi nem vette észre…
Valahova ide tartozik az a dolog is, hogy még Pista bácsi emlitette: a kádár szót (nem derült ki világosan, hogy foglalkozásnévről vagy vezetéknévről volt-e szó) célszerűbbnek látta valamelyik írásában kicserélni másra. Sokáig kerestem, de nem találtam rá. Egy esetet azonban sikerült »megfognom«. Sánta Gábor irodalomtörténész írja a Tüskevárról szóló tanulmányában, hogy az eredeti kéziratban a nyughatatlankodó, mindenbe beleszóló diák neve először Kádár volt, s csak később javította ki Sósra./13 Bár a »Sós« vezetéknév jobban illik a szereplőre, hiszen ma is élő szólás az izgő-mozgó személy jelzésére, hogy »be van sózva«, s elképzelhető, hogy a politikai helyzet változása nélkül is ez lett volna a neve, de 1956. novemberétől nem maradhatott Kádár, az biztos. Ettől még az is igaz lehet, hogy a kocsmai verekedésbe(!) került kádár mester sem maradhatott meg eredeti foglalkozásánál.

III.

Ezzel át is értünk arra, hogy 1938 és 1988 között esetenként nemcsak kihagyni, hanem betoldani is kellett részeket.
1938. november legelején a Miniszterelnökség Sajtóosztályáról (akkor ez volt a cenzúrahivatal) sürgős szóbeli utasítás ment a kiadókhoz, hogy a folyóiratok következő számában kellő súllyal meg kell emlékezni a Bécsi Döntés (szándékosan írtam nagy kezdőbetűvel!) jelentőségéről. Pl. nagyanyám, Kosáryné Réz Lola számára – aki 1935-től a Singer és Wolfner (később Új Idők) kiadásában megjelenő Magyar Lányok folyóirat tényleges szerkesztője volt a névleges Tutsek Anna helyett – ez azt jelentette, hogy a nyomdai szedést »szét kellett dobni« és megírni egy vezércikket. Ugyancsak neki a »Tibi« című – egyébként valóban irredenta – ifjúsági regényét, melynek előző kiadásai szerint az angolszász országok támogatják a magyar ügyet, át kellett írni német és olasz támogatásra. Mindehez hozzáteszem, hogy családunk eleve antináci volt (édesanyám éppen az Anschluss idején volt Bécsben ösztöndíjjal…), és szent meggyőződése volt, hogy ennek még megisszuk a levét, jobban, mint Trianonét.
Ezt a Befehlt (az »ukáz« mintájára írtam) természetesen a Nimród is megkapta. Kittenbergert – akiről megmaradt naplótöredékeiből tudom, egyformán volt antináci és antibolsevista – majd a guta ütötte meg, ám nem lehetett ez elől kitérni. Így készült el a politikai kiegészítés – teljesen szervetlenül – két Fekete István elbeszéléshez. Az első November/14, a másik Két Karácsony 1918-1938/15 címmel. (További sorsukról a következő részben.) Megjegyzem, Pista bácsi politikailag ebben az időben naivabb volt, mint mi, és őszintébben tudott lelkesedni az események alakulásán. A második Bécsi Döntésnek kifejezetten örült.
Volt, hogy „csak” a neveket kellett »névtelenítenem«, mert az említett személy persona non grata volt akkoriban idehaza. Így például a Jó őzhívó-ban Wass Albetből W.A. lett. (Csathó Kálmán már épen maradhatott.)
Viszont 1955 után előfordult, hogy ha nem is sokat, de egy-egy kifejezést a kiadóban beleírtak a könyvébe, mégpedig valamelyik újabb kiadásba, az ő tudta nélkül. Az új kiadások korrektúrait sohasem nézte át, s magamról is tudom, hogy a szerző általában nem a szavakat, hanem önkénytelenül is a szöveget olvassa, s bizony nemegy elírás is benne maradhat.
A kérdéses rész a következő (ezúttal a betoldás van dűlt betűkkel):
„A kivilágított állomásokon emberek álltak, kendős asszonyok, és Gyulának jó érzés volt így elrohanni az emberek előtt, akik álltak és maradnak. Ez az érzés azonban csak egy-egy pillanat volt, mert újra szabad mezők jöttek, csillagos ég, melyet a mozdony szikrái vonalaztak be múló vörös csíkokkal.”/16
Sánta Gábor szerint az 1962-es 4. kiadásban érhető először tetten a változás. /17 Véleménye szerint erősen politikai hangulatú a vörös jelző betoldása, azonban szerintem ezt kétségessé teszi, hogy előtte a múló jelző szerepel, ami viszont ellenkező hatásúvá alakítja a jelzős szerkezetet. Így bizonyos százalékot lehet adni annak is, hogy nem baloldali szándékkal toldotta be valaki. Még azt is el tudom képzelni, hogy a »merénylő« Edit néni (Feketéné) volt, aki hajlott a partizánakciókra, és ő volt állandó korrektúrázója.

IV.

Tetszik, nem tetszik, eljutottam a Rózsakunyhóhoz, melynél esetenként komoly gondban voltam. A benne lévő elbeszélések zöme ugyanis nem véletlenül maradt ki, hiszen jelentős részük igencsak irredenta vagy más aktuálpolitikai megjegyzéseket tartalmazott.
Azt az anyag áttekintése után láttam, hogy két politikai cikket (Erdély; Nyílt levél dr. Sekeres Ivánhoz)/18 kihagyok, mert irodalmilag sem értékes. Ugyancsak nem okozott nehezet az 1938-as elbeszélésekből a szervetlen aktuálpolitikai részek kihagyása./19 Ugyancsak ki kellett hagynom a Szilveszter éjjel kettős bevezetőjének a törzsanyagtól különben is csillaggal elválasztott első részét, mert túl »klerikális« volt./20 Ezután következett a »gyomlálás«, hogy az irredenta kifejezéseket kihúzzam. (Csonka Tisza, a szőke Szamos immár magyarul kanyarog, stb.)./21 Egy »csonka Tiszát« azonban bennhagytam./22
A legkeményebb birkózásom az 1944-es elbeszélésekkel volt. Az »1944. július« egy részét le kellett rövidítenem. Hiszen a kötetet kockáztattam volna, ha a Puma-vadász harcát a túlerőben lévő amerikai gépekkel teljes részletességgel közlöm, nem beszélve az amerikai pilótákról írott majdhogynem megvető hangvételű mondatokról. /23 Ráadásul akkortájt (az 1970-es évek elején) halt repülőhalált forgalmi pilótaként Szentgyörgyi Dezső, a II. Világháború legeredményesebb magyar vadászrepülője, s a közhangulat tele volt a Pumákkal…
Az utolsó 1944-es elbeszélésében néha szinte nevetni voltam kénytelen magamon. Így pl. ki kellett hagynom azt, hogy Pista bácsi az erdélyi románokat románnak, a regátbelieket oláhnak nevezte (másutt is), avagy azt, hogy Pali öccse az Ojtozi szorosban esett el. /24 Csak jó húsz évvel később tudtam meg, hogy ez fontos hadtörténeti dokumentum, ugyanis ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy a román kiugrás után máshonnan is vezényeltek csendőröket a Székelyföld védelmére./25
Én jelenleg ennyit tudtam összeszedni a témáról. Véleményem szerint még lehetne jónéhány adatot találni, ám az összképen nem változtatna.

A hivatkozott művek rövidítései:
B Barangolások. Bp. Móra K. 1968.
CS-3 Csi. 3. bővített kiadás. Bp. Új Idők (Singer és Wolfner). 1944.
K Köd. Bp. Magvető K. 1960.
N Nimród (a folyóirat összes címváltozatával)
ÖU Öreg Utakon. [2.(?) kiadás] Bp. Új Idők (Singer és Wolfner). (1944).
RK Rózsakunyhó. Bp. Móra K. 1973.
TV-1 Tüskevár, [1. kiadás] Bp. Móra K. 1957.
TV-14 Tüskevár. 14. kiadás. Bp. – Uzsgorod [Ungvár].Móra K. – Kárpáti K. 1976.

____________________________________
Teljes terjedelmében sehol sem jelent meg. Egy valamivel rövidebb és jegyzetek n élküli változata megjelent a Mileniumi Vadászati Almanach, Pest megye Bp. 2001. című kötetben.

Lábjegyzetek:
1. Fekete István
2.November [V.] N 1939/34: 470.
3. Június [IV.] CS-3: 209; Június a berekben. RK 143.
4.Ádám. N 1934/33: 522; ÖU 179-180.
5.K 112.
6.Vigília 1955/3: 147-148.
7.K 98-99.
8.N 1934/14: 218-219; – B 117-119.
9.November [III.] N 1937/33: 526, B 185, Zörgetik az erdőt ÖU 265-266; – Október [V.] K 270.
10.Augusztus. [IV.] N 1938/22: 340; István király előtt. ÖU 197; – K 219.
11.938/22: 342, ÖU 201; – K 223. Itt a »Visszafelé« helyett a talán jobban odaillő «hazafelé« olvasható. Ez a változás biztos nem cenzúra.
12. Szeptember [IV.] N 1938/30: 473, Két bika. ÖU 221; – K 252.
13.Sánta Gábor: Tüskevár. A Tiszatáj Diákmelléklete 71.(2000. október): 7; és 24. lábjegyzet.
14. November [IV.] N 1938/33: 517-519. Felmerült, hogy a címe Visszatérés legyen, ám ezt elvetették. (A címváltozat az elbeszélés birtokomban lévé gépelt másolati példányán fel van tüntetve.)
15.Két Karácsony 1918-1938. N 1938/36: 564-565.
16.TV-1: 46-48, ill. TV-14: 48.
17.Sánta: im. 13-14, és a vonatkozó lábjegyzetek. Én az első mellett az Edit néni által fiamnak dedikált kiadást használtam összehasonlításra, s ez azt jelzi, hogy a változtatás azóta is bennmaradt.
18.N 1940/32: 520-521, ill. N 1942/11: 166-167.
19.Ld. a 13. és 14. jegyzeteket; – 1938 őszén RK 218-221. Azért a szerves részeket bennhagytam. pl.: “…a túlsó domboldalon kijelöltem magamnak egy-két helyet, hol nagyszerű géppuskafészkek lennének…
…Onnét jönne az ellenség… Csak nem elsietni! Várni! A rajvonal lassan lökődik előre… Most aztán oldalba!… Ta-ta-ta-ta…”
20.Szilveszter éjjel. N 1935/1: 8-11; Elment egy év ÖU 332-337 (a kihagyott rész: 332-333); – Szilveszter éjjel. RK 13-17.
21A »magyarul kanyargó« Szamos: Egy bak. N 1942/22: 343. – cenzúrázva: Szamosmenti bak. RK 209.
22RK 140.
23.N 1944/21: 325-326; – cenzúrázva: RK 180-184.
24.Október [IV.] N 1944/29: 419; – Októberi emlékek RK 238.
25.Pista bácsitól tudom, hogy Fekete Pál a visszacsatolástól kezdve végig a Szilágyságban szolgált, s a család is meglepődött, hogy hol esett el. (Arra, hogy amikor hozzája elér a front, harcolni fog, számítottak.) A hadtörténelmi tényt az észak-erdélyi harcok avatott kutatójától, dr. Ravasz István hadtörténész-alezredestől tudtam meg, akinek aztán odaadtam az eredeti elbeszélés, és Fekete Pál N-ban közölt gyászjelentésének xerox-másolatát. De ezt már a könyvébe nem tudta beépíteni.