Ecce 1956

a levegőbe ojtott fájdalom
összeomlás boldogtalan szerelme
magadra zárt sírodban hallgatom
hogy dörömbölsz eleve eltemetve

és meghasad az éjszaka egészen
gyémánt merev lepel hull némaságom
fű zöldül erdők újulnak a fényben
kinősz a földből állsz a pusztuláson

(1961)

Sziszinek

csak a mezők tarka virágai
pittypang kakukkfű búzavirág pipacs
fenyvesek tűlevelek zöldje
kankalin puha hókatlan alatt
s az olvadás a tündöklő tavasz
a szerelem örök igézete
hol ébredő kipattanó rügyek
bontogatják kitárják keblüket
ölelnek millió kar képzete

valaminek vége vagy kezdete
darázs méhrajok tücskök madarak
sugaras mennybolt alatt
egy láthatatlan karmesteri pálca
harmóniát teremt miféle rend
őrzi a végtelent
fények s árnyak között az örök
képtelen csodája

Ab ovo

már kipontozták a helyed
ahol állhatsz ahol mozoghatsz
lassan betöltöd a teret
magad vagy tér idő és pont vagy

Misztikus rózsa

lobogsz sötéten
a hold poharában
kelyhed tüzében
égi varázs van

ezerarcú virág vagy
ezer világon
ó térkáprázat
ó időálom

Az idő metaforája

Lauda

De profundis clamavi ad te Domine
Domine exaudi vocem meam[1]
nagyszerű egyszerűség vonzás és szépség
a dolgokban és viszonylatokban tündöklő arc
minden részekre hull szétesik távolodik
újra épül egy s ezer alakban ölel
hanyatlunk és gazdagodunk közel és távol
az Univerzum megragad és elejt
pusztából kiáltók ha a sötétség elnyeli a fényt
ki közelít felénk a hajnal bíborában
lángol mint a rózsa s a mezők virágai
s az éjszaka elfut előle
kozmikus rózsa Te dajkáld az időt
kelyhed sugárzó szirmaid örök átváltozását
se felmagasztalás se kísértés az anyag szövetén át
csak a szétszóratás és az egyesítés tüze
nézz és láss alkoss és teremts
hívd és a dolgokból kilép a jelkép
ó szent egyszerűség
Harlekin tükrök káprázatában táncolsz
magad szemlélő önkívületben kelsz át a tűzön
idő és tér folyamat és anyag
megszentelt drámai színpadunk s a játék
kibontakozás és beteljesedés
egyetlen elveszített szó a hangzavarban
csak alázat igazi ima emel fel minket
nincs többé homály mélybe hatolsz hogy magasra szállhass
szólj s rejtett kincseid kipattannak mint a rügyek
felébred alvó éned táncol és virágzik
szerepcserék és átalakulások között ki teremti meg
a nagy szintézist az énből kilépő misztikus mondatot
egység és sokféleség szövete szeretet szerelem barátság
átragyogása szépség igazság és jelenlét
a titokzatos szóban a világon át
megtörik a sugár szinekre bomlik füvek pipacsok kövek
s a tó arany vörös zöld kék szürke viola
lángol s összeolvad tekintetemben
kezdettől kezdetig tükrök útvesztőjében sokszorozódik
rejtett tájait bejárja magányosan cél felé halad körútján
út le és fel ugyanaz körkörös idő örökkévalóság
ismétlődés a rejtőző kertben hazafelé
ív vagy árny a madár a tér tűzrózsájában
foltot sem ejt az áttetsző fényben
a cselekvésben az öröm nem a birtoklásban
a dolgok sugárzásán át a szemlélet miriád útja
forrástól forrásig
fogyatkozás és növekvés fény árny űr egymáson át
a teljesség felé egyetlen hullám a tűz óceánján
azokért akik fáradhatatlanul keresik az elvesztett szót
mélyeiken munkál anagramma kulcs a kezdetekhez
azokért akik keresik a kiutat az útvesztőkből
azokért akik a leleményesség fondorlatos útjait járják
a reményt vesztőkért akik félnek a jövőtől
hogy kétségbe ne essenek
örökös rátalálás örökös kísérlet keresés
a szavakban és a hallgatásban
a műveltségben elveszett tudást
a tudásban elveszett bölcsességet keresőkért
azokért akik keresik az elveszett életet az életben
a kifürkészhetetlen elérhetetlen elveszett név
tükre a csillagfény a szentjánosbogár fénye
a belőlünk áradó fény vagy a gyertya lángja
mivé lesz a könyörgés az ima szeretet nélkül
a becsület és az igazmondás támadhatóvá tesz
hová a szimbólumok álarcába rejtett igazság
szerelem visszanyert határtalan édesség a kegyelem által
derűsek a rózsák az ölelkező fényben
mindenség rózsája
sugalmas rózsa
rejtelmek rózsája
illattalan rózsa
áradás rózsája
apadó rózsa
ölelés rózsája
szerelmetes rózsa
kegyelem rózsája
irgalmas rózsa
totok rózsája
pulzáló rózsa
körtánc rózsája
bársonyos rózsa
ködpára rózsája
könnyező rózsa
türelem rózsája
láthatatlan rózsa
ősfény bimbója
örökkévalóság rózsája
teljesség rózsája
diadalmas rózsa
mi követjük a fényt s a fény elvezet a forráshoz
a fény mögött jár az árnyék amely a sötétségbe ránt
ahol megérint bennünket a halál
gyönyörű a meghívás a teremtésre
gyönyörű ajándék a bizalom
a döntés szabadsága és a szeretet képessége
a felelősség hogyan szeressünk
a cselekvésben a néma szóban újra és újra kezdjük
a szerelem és a remény énekét
de sokan nem akarják hallani
feledésen át kiüresített szertartásainkon át
hogyan közelítsünk a világossághoz
szólj lélekben üzenj remélhet e nap munkása
adj világosságot a keresőknek a valóságon át
hozzád vezető számtalan úton
mert erős ez a nép és mert állhatatos a keresésben
tévedéseiben is szánd s őrizd meg reményét
vezesd világosságtól világosságig
megértésen túli békét adj nekünk
hullámokon járó alattad vérben remeg a tenger
dat rosa mel apibus[2]
dicsőség neked Te szüntelenül szólsz hozzánk
jeleiddel az Univerzumon keresztül
az Univerzum a Te folyamatos kinyilatkozásod
mélységből kiáltok hozzád Uram
madarak énekével folyók erdők hegyek óceánok
imájával szelek zúgásával neked énekelek
kérlek hallgasd meg könyörgésemet

[1] CXXX. Zsoltár kezdete, a szerk.

[2] Rózsakeresztesek által használt szimbólika értelmében.: „Rózsa ad mézet a méheknek…”, a szerk.

 

 

Bárkadal

ha elfordul a mérhetetlen
hullám kristálylevelekben
lecsorgó sugárerekben
tündöklő tér rózsája hol
lendületét visszatartja
így elérhetetlen partja
elomlik s felépül alakja
körötte teljesség honol

nem metafizikus álom
megfejtett látomásom
jelek erdején száll homályom
közelítő messzeség
habja végtelen tekintet
elveszít már úgy örökít meg
hogy a visszaáramló kincset
kibontva bennünk szórja szét

szüntelen áramláson át
ismeretlen cellák szobák
kristálymezők maszkok rezgés
sugárzó örök jelenlét
lélek és test együtt merül föl
kilép kettéhasadt tükréből
áttetsző fénycsepp tág terében
ránk nyit az elveszített éden