„Egy gondolat vonul át az életen, mindig más köntösben, mindig más formába öltöztetve”

Gáspár György

Antal Barnabás

(Részlet az Antal Barnabással a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangstúdiójában készült beszélgetésből)

Gáspár György: Mi volt az oka, hogy első köteted, Az elsüllyedt katedrális oly sok hányattatást, visszautasítást, megannyi csalódást követően, elkészültéhez képest csak évtizedekkel később, negyven éves korodban jelenhetett meg?

Antal Barnabás: A háború idején születtem. A Várban laktunk, apám katonatisztként az ottani harcokban esett el az ostrom alatt. A háború utáni években vállalatunk megszűnt, birtokunkat felosztották, ’51-ben budapesti otthonunkat is elvették. Vidékre kellett költöznünk. Érettségi bizonyítványt az esztergomi Ferences Gimnáziumban szereztem. Sikertelen egyetemi felvételi vizsga után a 21. sz. Építőipari Vállalatnál helyezkedtem el. Közben az amatőr színjátszás és az írás, ami már általános iskolás koromban is megérintett, tovább dolgozott bennem. Később Budapestre kerülve egy önképzőkört alakítottunk, összegyűltünk kávéházakban, presszókban minden hét végén. Kulturális, közéleti eseményekről beszélgettünk. Ezeken a találkozókon nem igen törődtünk azzal, hogy miről, hogyan lehet beszélni, a véleményünket gyakran kendőzetlenül elmondtuk politikai kérdésekben is. Ebből azután problémák adódtak. Elsősorban ezek következményeként volt bonyolult, a szokásosnál is sokkal hosszabb ideig tartó az első kötetem kiadása.

Pár hónappal az1963-as amnesztia után, egy hajnalon „vendégeket” kaptam. Házkutatást tartottak a Keszkenő utcai albérletemben a házmester jelenlétében. Minden kéziratot, de más iratokat is összeszedtek. Engem is magukkal vittek a Gyorskocsi utcába. Attól kezdve rendszeres „látogató” voltam ott: kihallgattak majd elengedtek. Folyamatos kihallgatásokat követően, 1964. szeptember 10-én közölték velem, hogy a Magyar Népköztársaság nevében letartóztatnak. Vizsgálati fogságba kerültem. Első fokon dr. Mátyás Miklós bíró – aki tudomásom szerint később vezérőrnagyként, a Katonai Kollégium elnökhelyetteseként ment nyugdíjba – tizennégy hónapot szabott ki rám államellenes izgatásért. A másodfokú bíróság ezt az ítéletet jóváhagyta. A Gyűjtő Fogházba helyeztek át. Ott jó társaságba kerültem. A köztörvényesektől elkülönítve, a politikai foglyok között jezsuita atyákkal és Regnum Marianumos atyákkal voltam együtt, akik barátként fogadtak, különösen, amikor megtudták, hogy ferences diák voltam. Őket – mivel a feloszlatott rend soraiba újonnan felvett fiatal tagokat titokban lakásokon képezték tovább – összeesküvéssel, szervezkedéssel vádolták. Sokat tanultam tőlük. Szabadulásom előtt Dr. Mócsy Imre jezsuita atya úgy fogalmazott: „Fiam, ha kimész, nem kellesz majd sem a nappalnak, sem az éjszakának, csak segédmunkás lehetsz. Azt tanácsolom, hogy keresd meg az én barátomat, Radó Polycarp tanár urat, aki a Központi Hittudományi Akadémián a Liturgia tanszékvezetője, és mond meg neki, hogy jól vagyok. Légy civil hallgató, tanulj, aztán majd Isten eldönti, mi lesz veled.”

Szabadulásomkor már vártak rám kint néhányan a korábban szabadult börtöntársaim közül, egy két ’56-os is. Tőlük hallottam először a Sztanyiszlavszkij Stúdióról. Mint mondták: remek a társaság és én is jól fogom ott érezni magam. Valóban igazuk volt, így hamarosan részese lettem a stúdióban folyó pezsgő életnek. Javasolták, ne legyek szabadúszó; valami ellenőrizhető munkát vállaljak, mert figyelni fognak. A Fővárosi Fürdő Vállalatnál Mensáros László tanácsára karbantartó munkásként helyezkedtem el. A Sztanyiszlavszkij Stúdió a Ligetben, az Építők Rózsa Ferenc Kultúrházában működött, vezetője, szervezője, rendezője Szécsi Lajos színházrendező volt. Előadásaikat a Petőfi Sándor utca 5-ben, az első emeleti kultúrterem színpadán tartották. Szécsi Lajos a jegyeladásba bevonta a Stúdió tagságát. Később Szécsi egy irodalmi kört is létrehozott, Új Gondolat Irodalmi Klub néven. Ez Pesterzsébeten, az Ady Endre Művelődési Házban működött. A színész stúdió gyakorlata az volt, hogy az akkor még amatőr tagok mellett (akik közül később többen is ismert színészekké váltak, mint Paudits Béla, a Marschek-testvérek, Újlaky Dénes, vagy a később író- és drámaíróként hírnevet szerzett Kornis /Kertész/ Mihály), az előadások főszerepeire mindig meghívott egy-két már nevet szerzett, profi színészt is – pl. Bánffy Györgyöt, Schubert Évát, Mensáros Lászlót, Darvas Ivánt – egyrészt szakmai tapasztalatok szerzése, másrészt a pályán való indulás egyengetése érdekében. Az irodalmi körben is hasonló volt a gyakorlat: mások mellett meghívták Koppányi Györgyöt, a rádió dramaturgját, hogy a még pályakezdők megismerkedhessenek a szakmában már járatos idősebbekkel, illetve, hogy a személyes kapcsolat révén esetleg fórumot kaphassanak pl. a rádióban. Részben ennek is köszönhetően az akkori irodalmi körösök közül néhányan ismert írókká váltak, mint Csörsz István, Kemsei István, Kelényi István, Keresztes Ágnes. Nekem akkor még nem jelen(het)tek meg műveim múltam miatt (’66. január 25-én szabadultam). De volt egy estem a Műegyetem Szentháromság téri kollégiumában, amit ’66 decemberére szerveztek barátaim Visnyei András esztergomi osztálytársam ajánlására, aki akkor az egyetem hallgatója és a Jövő Mérnöke c. egyetemi lap munkatársa volt. A Sztanyiszlavszkij Stúdió színészei (Babits László, Újlaky Dénes, Péter Ferenc, a későbbi rádióbemondó) mellett Mensáros László is azonnal vállalta a szereplést. Az ügyes szervezésnek is köszönhetően sikeres volt az est (az Illés együttes koncertjét közvetlenül megelőzően került sor a versek felolvasására, így előre biztosított volt a telt ház). Utána azután egy jó darabig kényszerű szünet volt a megjelenéseimet illetően. Később András tanácsára néhányszor résztvettem az Újságíró Szövetség Egyetemi lapok munkatársai részére rendezett tan folyamán.

Közben Dr. Mócsy Imre jezsuita atya javaslatát megfogadva megkezdhettem tanulmányaimat a Hittudományi Akadémián, mint civil hallgató. Nem minden tantárgyat vettem fel. Mivel nappali tagozatra jártam fürdő vállalti munkahelyemet feladtam. Megbízással, kötetlenebb munkákat vállaltam.

G.Gy.: Börtönbeli priuszod, politikai „előéleted” finoman szólva nem volt jó ajánlólevél a lassanként, de a folyamatos munkának köszönhetően egyre gyarapodó verseid megjelentetéséhez. Hogyan próbálkoztál a publikálással? Miként kerültél ismeretségbe az „irodalmi élet” köreivel? Kik segítettek a nyilvánosság előtti megjelenésben?

A.B.: 1956 után édesanyám, Németh Margit és később bar átnője, Séd Teréz segítettek. A börtönből történt szabadulásom idején Séd Teréz, aki a bábművészetnek volt szakreferense a Népművelési Intézetben, majd később a Fővárosi Művelődési Házban dolgozott. Akkoriban fizikailag gyengélkedtem egy kicsit, ezért Teréz (aki minden más dologban is igyekezett felkarolni) elvitt dr. Tompa Kálmánhoz, akinek a Kékgolyó utcai lakásában volt rendelője. A lakás olyan volt, mint egy múzeum: képek és szobrok, népi bútorok és kerámiák gyűjtője volt. A művész-, alkotóművész társadalom sok kiváló személyiségének a „házi orvosa”, egyszersmind kebelbarátja volt, hiszen ezek a kapcsolatok nem kizárólag a szokványos orvos-beteg viszonyra korlátozódtak. Olyanoknak, mint Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Németh László, Illyés Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Illés Endre, Tandori Dezső, hogy csak az írók közül említsek néhányat. De festők, csillagászok, történészek, tudósok is tartoztak ebbe a körbe. Kálmán bácsi révén ismerkedtem meg többekkel, például Németh Lászlóval is, aki aztán később nekem sokat segített az első publikációknál, már a ’70-es évek legelejétől kezdve tanácsaival, személyes közbenjárásával.

Németh Margit – a tudtomon kívül – eljutatta Illyéshez Az elsüllyedt katedrális verseit. Illyés Németh Margitnak küldött válaszlevelében azt írta, hogy élvezettel olvasta a kötet minden versét, és azok alapján a legmodernebb francia irányzatokhoz hasonlította. Ám a kötet patronálására – úgy vélte – nem ő a legalkalmasabb, inkább Pilinszkyt javasolta, mondván, hogy hivatkozzon az ő ajánlására. Nem tudhatta, hogy én Pilinszkyt akkor már régóta ismertem, tiszteltem, de természeténél fogva nem tartottam alkalmasnak arra, hogy ő az én akkori helyzetemben eredményesen segítsen.

G.Gy.:Valóban, még ezt az időszakot megelőzve, meglehetősen korán ismeretségbe kerültél Pilinszky Jánossal. Ennek mi volt a története?

A.B.: Az édesanyám baráti köréből Németh Margit (akinek a már említetteteken kívül is sokat köszönhetek) egy időben a Vigilának és az Új Embernek a francia lektora volt. Innen, és még korábban az egyetemről volt ismeretsége és barátsága Pilinszky Jánossal. Németh Margit még gimnazista koromban bemutatott Pilinszkynek, 1960-ban. Nem tudtam arról, hogy a bemutatást megelőzően már vitt neki a verseimből.

Kezdetben verseimmel kapcsolatban sok kritikát kaptam tőle, néhányszor jól megmosta a fejemet, mert abban az időben – ahogyan most is – nem használtam központozást, és a neveket kivéve, kisbetűvel írtam mindent. Fiatal koromtól fogva – más költők mellett – jól ismertem Rilke, József Attila és Pilinszky verseit. Úgy éreztem, hogy ez utóbbiak a tömörítésnek egy olyan formáját vitték a csúcsra, tökélyre, hogy az általuk járt úton már nem lehet tovább jutni. Mivel a versnek száz arc a van, zene, filozófia, szó rétegeződik egymásra, a felszín alatt több jelentés-réteg is dolgozik együtt, ezért a verset nem szerkeszteni, hanem komponálni kell. Úgy gondoltam, hogy bevonom az olvasót, rábízom, hogy ezeket a mondatokat hogyan kapcsolja össze, hogyan akarja olvasni. Társnak fogadtam az olvasót az értelmezésben. Egyfajta kísérletezés volt részemről, és úgy véltem, hogy ez is az avantgarde egy rétege. Pilinszky azt mondta, hogy figyelemre méltó, amit csinálok, de a formai megvalósítása nem tetszett neki. Másrészt meggyőződésem volt, hogy ez a technika némi védelmet is adott a cenzúrával szemben, mivel verseim mondatait többféleképpen is össze lehetett rakni. De ami nem tetszett Pilinszkynek, az nagyon tetszett Szentkuthynak. Tornác c. versem kapcsán azt mondta: „Olyan dolgokat írsz meg, amit a cenzúra nem engedhetne át.”

Pilinszky ismerte zeneszeretetemet, néhányszor meghívott Izabella utcai lakásába közös zenehallgatásra. Schubert, Bach, Chopin, Mozart, Vivaldi darabjait hallgattuk különböző előadóktól. Pilinszky révén ismertem meg Pernye Andrást és Mándy Ivánt. Ha találkoztunk – általában az Ibolya presszóban, vagy Lukács cukrászdában – sokkal többet beszélgettünk zenéről, mint irodalomról.

G.Gy.: Milyen úton-módon igyekeztél a kiadók látókörébe kerülni?

A.B.: Az első nagyobb próbálkozásom az Első ének című antológiával volt kapcsolatos, ami a Móra kiadónál készült, többek között Kormos István szerkesztésében, 1967-68-ban. Kormost már ismertem a Hungáriából. Amikor megkerestem a verseimmel készséget tanúsított, sőt mindent megtett azért, hogy bekerülhessek az antológia szerzői közé. Ám később sajnálattal közölte, hogy a kötet társszerkesztői nem javasolják szerepeltetésemet, így nem kerülhetek be az antológiába. Végül is érthető volt, hiszen még két év sem telt el a szabadulásom óta és – ugyanilyen okból – addig még folyóirat publikációm sem lehetett. Akkor tudtam áttörni a publikáció elé állított falat, amikor Németh László, Simon Zoltán (az Alföld szerkesztője), Mécs László és más neves irodalmi személyiségek hathatós támogatását és befolyását bírhattam, vállalták a velem kapcsolatos rizikót. Így évente kétszer-háromszor publikálhattam folyóiratokban, később az ÉS-ben is Alföldy Jenő segítségével.

G.Gy.: Mikor és hol, melyik kiadónál próbálkoztál önálló kötet megjelentetésével?

A.B.: Amikor Kormos visszaadta az antológiába szánt verseket, akkor elmondta, hogy terveznek a Móránál egy elsőköteteseket bemutató sorozatot, amiben esetleg én is helyet kaphatnék. De csak a ’66 utáni versek jöhettek számításba, mivel a börtön előtt született összes írásomat, iratomat elvitték a házkutatáskor. Azért néhányat újra felelevenítettem és újakkal kiegészítve egy kötetnyi anyagot leadtam. De az egyik szerkesztőnek (akinek – bár később gyakran találkoztunk, udvarias beszélgetéseket folytattunk – soha nem jeleztem, hogy tudok a dologról) kifogásai voltak, így aztán újra kimaradtam. Kormos István szerint Lengyel Balázsnak a tanácsára álltak el a kiadástól, de lényegében a mai napig sem értem, hogy mi volt a visszautasítás hátterében. 1972-ben néhány újabb verssel kibővítve ismét leadtam a kéziratot, ezúttal a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz. Innen is visszakaptam azzal az indoklással, hogy jelenleg nem illik bele a kiadó közeli terveibe. Mivel politikai „előéletem” miatt Kardostól tartottam, ezért a Magvetőhöz eleve nem adtam be. Viszont ’74-ben – némi változtatással, újra szerkesztéssel, más címen – ismét benyújtottam a Szépirodalmihoz. Hozzáteszem, hogy ekkor Juhász Ferenc megígérte, hogy személyesen fellép a kötet kiadása érdekében. Meg is tette, de ennek ellenére ismét elutasító választ kaptam azzal a szakmai értékeléssel, hogy túlzottan elvont, metafizikus, ezoterikus, misztikus, exkluzív líra. Útmutatásként azt tanácsolták, hogy közelítsek kicsit a földhöz. Néhány év múlva, nem adva fel a reményt, 1976-ban újra próbálkoztam. A következő év elején kaptam rá elutasító választ Domokos Mátyás aláírásával, aki megismételte a korábbi megállapításokat kiegészítve azzal, hogy valószínűsíthetően keveseket érdekelnek lírai kísérleteim, ezért elállnak a könyv kiadásától.

Czine Mihály ismerte kálváriámat, és már korábban, ’74-ben javasolta, hogy forduljak Vas Istvánhoz. Ma is szégyellem, hogy nem akartam Vas Istvánt megközelíteni. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy különböző forrásokból tudtam róla: nagyon sok fiatal van körülötte, nagyon sokaknak segített, és nem akartam én is megterhelni. Meg hát hozzám képest más világszemléletű fiatalok is tolongtak körülötte és úgy gondoltam, hogy ők nem biztos, hogy könnyen fogadtak volna, ezért akkor nem kerestem meg. De mikor ’77 elején újból elutasítottak, és Czine ismét Vas István javasolta, úgy gondoltam: miért ne?

(Az elsüllyedt katedrális cím akkor született meg bennem, amikor megláttam Szabó Vladimír festményét, illetve festménysorozatát. Az 1974-es kiállításán a Csók Galériában adtam oda a neki ajánlott címadó verset, és megígértem, ha hozzájárul, és egyszer sikerül megjelentetni a kötetet, a borítón ez a kép fog szerepelni. Mintegy tükörben láttam meg festményét, és beleláttam a magam személyiségével azt, amit ki akarok fejezni: a kor politikáját, a kereszténység helyzetét, magát a legendát, amit oly sokan bogoztak korábban már; gondolkodók, festők, zeneszerzők, mint Debussy. Egy szinten túl teljesen mindegy, hogy a gondolat formája zenében, festészetben, szobrászatban vagy költészetben valósul meg, formálódik tovább, mert mind költészet. Minden betűnek meg van a maga zöngéje, és a betű-kavalkádban ott van egy szimfónia. Mindezt összegyúrtam magamban a képpel. Azt gondoltam, hogy a legenda és a kép mögé el tudom rejteni azt, amit a kereszténység állapotáról gondolok, mint keresztény.)

Tehát amikor már többedszer visszakaptam a kéziratot, elvittem Vas Istvánhoz az Európa Kiadóba (Domokos Mátyás levele nélkül – őt nem akartam ebbe az ügybe bevonni), de mivel éppen nem volt ott, a portán hagytam egy pársoros levéllel együtt, amiben hivatkoztam Czine Mihály ajánlására, és kértem szíves véleményét. Néhány napon belül megérkezett szívélyes hangú válaszlevele, amiben arra kért, hogy menjek be a Szépirodalmi Kiadóba a szerződés megkötésére. Mivel úgy éreztem, hogy tájékoztatnom kell az én, illetve kéziratom „előéletéről” személyes találkozót kértem tőle. Erre pár nap múlva került sor. Végighallgatva a történteket kedvesen mosolygott, és újfent megerősítette, hogy nem lesz akadálya a szerződéskötésnek. Valószínűleg először Illés Endrével beszélhette meg (akivel közeli barátságban voltak, és aki Tompa Kálmán rendelőjéből felületesen engem is ismert), és utána Réz Pállal, aki később a kötet szerkesztője lett. Fölmerült, hogy a kiadó híres „fekete sorozatának” (ami Tandori Töredék Hamletnek c. nagyszerű kötetével indult) részeként jelenjen meg, de én –Szabó Vladimírnek tett ígéretem miatt is – azt kértem Illés Endrétől, hogy vegyék ki ebből a sorozatból. Hozzájárult, és így kapta meg a kötet ezt a francia formátumot, Szabó Vladimír festményével a borítón. És attól kezdve a kötet kiadása már ment tovább, mint az eldobott kő…

G.Gy.: Így is elég későn jelent meg ez a kötet, hiszen majdnem 40 éves voltál…

A.B.: Persze. Tulajdonképpen akkorra már egy válogatásnak is megfelelt, mivel közben kirostáltam sok mindent, amik közül néhányat tovább csiszolva később felhasználtam, és utóbb meg is jelentek.

G.Gy.: Korábban azt mondtad, hogy bár folyamatosan figyelemmel kísérted költő társaid pályájának alakulását, lírád fejlődésére mégis a legnagyobb hatást prózaírók gyakorolták. Nevezetesen Borges-t és Szentkuthyt említetted, sőt nem kevesebbet állítasz, mint hogy a Paracelsus rózsája a te ars poeticád. Mit is kell értenünk ez alatt?

A.B.: Azzal kell kezdenem, hogy igazságtalan lennék, ha nem említeném meg, hogy a klasszikusok közül mennyire szerettem elsősorban Dosztojevszkijt, akit nagyon nagy költőnek tartok. A félkegyelmű talán a világirodalom legnagyobb Krisztus-regénye, A Karamazov testvérek szintén óriási költészet. Kedvenc regényem, amit legalább ötször elolvastam, az Ördögök. Bár Dosztojevszkij nem érte meg a szovjetrendszert, de Sztálin az Ördögöket nem engedte megjelenni, és csak ’56 után adták ki először a Szovjetunióban. Nagyon szerettem Goncsarov Oblomovját, Gogolt, egyáltalán az orosz irodalmat.

A 20. sz. második felének irodalmából nagyon közel áll hozzám, mély benyomást tett rám Borges munkássága (igyekeztem mindent, többször is elolvasni tőle), és Szentkuthy Miklósé, aki karnyújtásnyi távolságra volt, akivel személyesen sokat beszélgettem (persze előbb olvastam el a Praet, mint ahogy őt megismertem). Ügyesen tudott kezelni a magam hiányosságaival együtt. A beszélgetésekben, amit természetesen ő irányított, mindig olyan területen voltunk, ahol én is otthon voltam. Ezek az eszmecserék mindig csiszoltak a véleményemen. Nagyon nyitott volt az irányomban. Beszélgetéseink során egy nagy clown-t, egy barokk személyiséget ismertem fel benne, számomra talán a 20. sz. világirodalmának egyik legérdekesebb alakját. Költészetnek tartottam munkásságát. Végül is az utolsó pillanatban vette észre a hivatalos magyar irodalom. Bár Németh László nagyon szépen méltatta őt, még idejében, és voltak értői is, de nem került a „fő sodorba” – ahogyan mondani szokták.

G.Gy.: Visszatérve Borges Paracelsus rózsája c. művéhez; újraolvasva most abból a szempontból is, hogy miként vallhatod ars poeticádnak, úgy vélem a kulcsszó a hit.

A.B.: Igen, a hit. Pilinszkyvel is a hit és a zene kapcsolt össze. Talán közhely, amit mondok: én úgy gondolom, hogy a tudomány egy olyan karó, amire mindig föl lehet futtatni egy új indát. És a tudósnak számolnia kell azzal, hogy amiért az egész életét föláldozta, és amit felfedezett, egy nagyobb összefüggésben felülírható, még talán a saját életében is, hiszen mindig ellopunk valamit a számunkra ismeretlenből. Paracelsusra visszatérve… Az alkimisták nem az aranycsinálás tudományát keresték igazán, hanem az örök élet titkát. Ha vulgárisan fogalmaznék, talán az foglalkoztatta az embert, amióta ember: hogyan lehetne így, testben parolázni az Istennel? Örökéletűnek lenni. Ebben a novellában mélyen benne van a hit, és a még nagyobb erő, a szeretet, még akkor is, ha kritikus szeretetről van szó. A hittel kapcsolatban nem lehet feltételeket támasztani, nem lehet bizonyítani, nem lehet racionális támpontokat keresni, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy hiszek. A hit felette van minden logikai dolognak. Lehet hasonlatokat kitalálni… De minek? Jézus azt mondta: akinek erős hite van bennem, annak sikerül gyógyítani, természetes csodát tenni. Az egész élet csodákkal vesz körül. A hétköznapi csodák is csodák. Engem ez fogott meg ebben az elbeszélésben, és azt gondoltam, hogy ennél nem lehet szebben megfogalmazni azt, ami hitvallás lehet egy költészetben is. A költészet a képzelet tartománya. A képzelet határtalan. A ma költészete a jövő filozófiáját, és tudományát is gazdagíthatja, gondolj Francis Baconre vagy Leonardora. Ha erős a hitünk, akkor a látszólag lehetetlen is megközelíthető, valósággá válhat. Lehet-e szebb kísértés, mint a látszólag lehetetlen faggatása?