A világháború kitörésének századik évfordulóján, amikor az egész világ emlékezik, nekünk is hallatni kell a hangunkat. A történelmet mindig a győztesek írják, ezért ők mindig pozitívak, a vesztesek pedig maradnak gonosznak, agresszornak, akik megérdemlik a büntetésüket. Az I. világháborút követő években még minden hadviselő fél hősöknek tüntette fel katonáit, se szeri, se száma a felállított emlékeknek. De ne feledjük, a megszállás évtizedeiben még beszélni sem lehetett a két világháború magyar áldozatairól, nemhogy megemlékezni róluk, hovatovább a hősöket példaképül állítani.

Közel két évtizednek kellett eltelnie, hogy a háború utáni történelemtanítás elferdített szemléletén jelentősen változtassunk, elhallgatott fejezeteiről nyugodtan, tényszerűen beszélhessünk. A kommunista történelemszemlélet hazájukért dolgozó, mi több életét áldozó, nemzetükért felelősséget vállaló személyeket tüntetett fel negatív köntösben vagy éppen ellenségként, és helyükre a megszállókat kritikátlanul kiszolgáló kollaboránsokat állított példaképül. Azt nem állítom, hogy egyszerűen, de erre azért viszonylag hamar született megoldás, hiszen a rendszerváltozás után megindult egy folyamat, és az értékek folyamatosan a helyükre a kerültek, kerülnek.

És ha már itthon tudunk hiteles történelemkönyveket adni a fiatalság kezébe, mindezeket a nagyvilág elé kell tárni. Az évforduló lehetőséget teremt arra, hogy hallassuk a hangunkat.

És van még egy feladatunk, az pedig a megbocsájtás és a kiengesztelődés. Számunkra Ferenc pápa az iránytű, aki nemrég adott példát a világnak, mikor a foglianoi temetőben osztrák és magyar katonák sírja fölött imádkozott. Gyerekkorában sok történetet hallott nagyapjától, Giovanni Carlo Bergogliotól, aki ellenünk küzdött a piavei csatákban.

A több mint 100 ezer olasz holttestet őrző Redipuglia hatalmas katonai emlékhelytől 500 méterre található az osztrák–magyar temető, mintegy 15 ezer halottal. Ők a másik oldalt képviselték. A pápa először ezt a temetőt látogatta meg, és csak azután az olasz síremléket, ezzel is kifejezve, hogy nem csatlakozik egyik félhez sem, hanem emlékezni akar minden háború elesettjeire, nemcsak a múlt háborúira, hanem a ma zajló háborúk áldozataira is gondolva.

Én is jártam Isonzónál. Emlékeznek még arra a rendszerváltozás hajnalán készült nagyszerű dokumentumfilmre, aminek kapcsán létrejött az ott harcoló magyar és olasz veteránok találkozása? Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell a világot Boldog IV. Károly királyunkra, Európa egyetlen uralkodójára, akinek a világháborúban a béke volt a célja. A boldoggá avatás kapcsán ugyan előtérbe került, de a világ ma is hajlamos erről megfeledkezni.

Csak ez a szemlélet vezethet eredményhez: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”.