A Mindenség Pillanata
(Makovecz-kiállítás kapcsán)
„Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.”
(Farkas Árpád)
Lélegzete a Mindenségnek – ritkán ugyan, de Isten kegyelméből megérinthet olykor. A Szent pillanatban, lelkemben minden összeolvad, a múlt, jelen, jövő, a nagy őszi csöndben Isten zsámolyán ülök, alázattal kérem, Uram, tégy azzá, aminek szántál! Ez a titokzatos, sejtelmes pillanat kerített hatalmába, amikor az előttem fehérlő Szent Mihály templom makettjét megpillantottam: „szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik”, lábam gyökeret eresztett, és mégis emelkedtem, szálltam, csak szálltam felfelé. Most nem rengtek hegyek a lelkemben, éreztem, gyermekem kezébe kapaszkodom, mint egykoron, simogatom a havasi gyopárt, s miközben fenyőszag leng körül, karom ölelésre tárom, itt Ég és Föld közötti ölelésben, belésimulva Isten tenyerébe, részeseként Makovecz alkotásának rároskadok a szerkezetre, mint a Keresztfa tövére…
„…a templom ünnep, Isten világának ünneplése, a templom imádság – fogalmazott Makovecz Imre építészünk, akinek hitvallása szerint „az építészet igazi kalandja az eget és a földet összekapcsolni”. A felújított Pesti Vigadóban most zárult az „… összekötni az eget és a földet…” című Makovecz-tárlat, mely elnevezésében is a művészt idézi, és amely Makovecz Imre (1935–2011) Kossuth-díjas építész (a Magyar Művészeti Akadémia, MMA örökös tiszteletbeli elnöke) életművéből nyújtott gazdag válogatást az épület felső két szintjén. A termekben 60 tabló ismertette megépült és tervezett épületeinek fotóit, 30 üvegtárlóban az építész skiccrajzait, fényképeket és személyes munkaeszközöket állították ki. A falmatricákon pedig Makovecz saját kézzel írt idézeteit olvashattuk. Három kisebb makett is állt: a paksi katolikus templom, a visegrádi Erdei Művelődési Ház és a Sevilla Expo ’92 magyar nemzeti pavilonjának kicsinyített mása. Külön állították fel az Apor Vilmos térre álmodott, még eddig meg nem valósult felső-krisztinavárosi templom 3,5 méter magas modelljét, mellette két, gipszből készített angyalfigurával. Ezen túlmenően számítógépes rajz, papírmodell mutatta be a templom jelenlegi állapotát és alakulását. A mester Szent Mihály arkangyalról nevezte el készülő templomát, mert ez az arkangyali lény „a magyaroké nagyon régóta, […] az egész Kárpát-medencében nyoma van cselekedeteinek és jelenlétének”; a Mennyei Seregek vezére, aki „megvédelmez minket a gonosztól” és Isten erejével le is győzi azt. Tervei szerint 120 angyal díszítette volna a templomot.
Csoportunkat Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke vezette végig a tárlaton, magyarázataival életre keltve a művész pályáját. Makovecz Imre építészként, íróként, teoretikusként, kultúraszervezőként és aktív közéleti személyiségként is a magyar kulturális élet nagy hatású szellemi tekintélye volt. Nemzetközi hírű építész, a magyar organikus építészet Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett stílusteremtő alakja. Diplomáját a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerezte, tervező, majd főépítész volt. 1970-ben Erdélyben járt Kós Károly építésznél (a Kós Károly Egyesülés egyik alapítója). Első figyelemreméltó munkájának a paksi templomot tartotta, „amely karcsú, tűhegyes csúcsban végződő tetőzetével, ívelt kapubejáratával, egyéni stílusával országos hírnevet szerzett tervezőjének” (Németh Miklós Attila). 1992-ben egyesületként életre hívta a Magyar Művészeti Akadémiát.
A budai szegény asztalos kisebbik gyermeke nyaranta hónapokat töltött a nagyszülőknél, Nagykapornakon, a zalai dombság lejtőin, ahol belenőtt a természet formáiba, összefüggéseibe. „Ott kezdődött, hogy volt kiskapa is, meg kiskasza is. Az öreganyámmal együtt kapáltuk a szőlőt, vagy egyeltünk, vagy éppen, amit kellett. Befogtak. A lovat természetesen én itattam.” Az öröklött világ és a szembejövő másik világ találkozott a kisfiúban: „…szerelmes viszonyba kerültem az éggel és a földdel. A szerelem mélységét az anyám adta, a hevét és a fényességét pedig az apám…”
Makovecz kettős jelentést tulajdonított épületeinek – szervesen kell illeszkedniük a tájba és emberközpontúnak kell lenniük. Ahogy írja: „Mindig az arc berendezésére figyelek. Ezért hasonlítanak az épületeim az ember arcára, fejére, koponyájára… Szemük, szemöldökük, orrféléjük is van…” A talajból közvetlenül kinövő „látó házai” belső terében megpihen a lélek, ebben az eleven világban a fenntartó erő maga a spiritualitás. Az öreg Kós Károlynál tett látogatáskor a kérdésre, hogy „mit csinál itt, Károly bácsi?”, a válasz ez volt: „Nézem, hogy nő a fű.” És ekkor ezer kérdés merült fel az alkotóban, gyermeki kérdések tömege jött elő. A művész számára a kő és különösen a fa, nemcsak díszítő elemként szolgálnak, magát a szerkezetet jelentik.
Makovecz Imre teleépítette templomokkal a Kárpát-medencét, mert hitte, hogy az ember abból a gondolatból, cselekedetből él, amit az Úristentől kapott, és a Kárpát-hazában élők – akár a Szent Korona oltalma alatt – megteremthetik jövőjüket. (NMA)
A Pilisben és Csíksomlyón, a magyarok „két szent hegyén” ott állnak Makovecz munkái. Pilisszántón, „a magyar pálosok szülőhelyén áll a kápolna fölött a hargitai cserefából ácsolt kereszt a székelyek ajándékaként, de még ennél is korábbi esemény, hogy a csíksomlyói nyeregben Makovecz Imre tetőt húzott a Hármashalom oltára fölé”. (NMA)
Makovecz Imre, az organikus művész ars poetikája is lehetne alábbi vallomása: „Számomra a természet velem egylényegű. Saját magamat látom, amikor virágba borul egy fa, vagy amikor lehullatja a leveleit, vagy amikor fagyottan áll a fehér hóesésben… Mi az Úristen teremtésének csillaga és csúcsa vagyunk, és számunkra megadatott az, ami a természetben sehol nem található: az önálló tudat.”
(Brassó/Buda)