„Így készülünk szelíd háborúra,

mindig magunkért, soha mások ellen.

Sót párolunk, és vásznakat szövünk,

s míg kisebbítenek, lassan megnövünk.”

(Dsida Jenő)

Hogyan hasznosíthatná Erdély (különös tekintettel a Székelyföldre)        
azokat a jogi eszközöket, tapasztalatokat, amelyekkel a svájci JURA tartomány kivívta önrendelkezését, azaz autonómiáját?

Helyszín: Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központ, Nagyvárad (Piata Libertatii 40.)

Időpont: 2022. október 19. (szerda) 16.30

Moderátor: Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke

A megjelenteket köszöntik a program fővédnökei:

Dr. Szili Katalin, a határon túli autonómia ügyekért
felelős miniszterelnöki megbízottja és

Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke.

 A könyv bemutatói:

 Szutor Ágnes, a Kráter Műhely Egyesület és Könyvkiadó elnöke (a könyv kiadója);

Tolnay István, a Partiumi Keresztény Egyetem ny. tanára (a könyv fordítója);

Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa, az Erdélyi Szövetség elnöke (a könyv lektora és szerkesztője);

B. Szabó Péter, a könyv lefordíttatásának kezdeményezője, az ESZ elnökhelyettese.

Felkért hozzászóló:
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke.

…a Regensburgi Egyetem Magyar  Intézete Pustet kiadójának gondozásában, a
Jahrbuch 37-es (2021) számban, 390-393 oldal:

https://www.verlag-pustet.de/shop/item/9783791733142/ungarn-jahrbuch-37-2021-gebundenes-buch Embermentés, sorsok, tények és tanúk [Menschenrettung, Schicksale, Fakten und Zeugen]. Szerkesztette Hantó, Zsuzsa – Tassy-Becz, Éva. Pomáz: Kráter
Műhely Egyesület 2021. 298 S., sch/w Abb. ISBN 978-963-298-257-1.
Die Vernichtung der jüdischen Ungarn im Frühjahr 1944 war eine rasch und
reibungslos durchgeführte Aktion, in dessen Verlauf, beginnend mit der jüdischen
Bevölkerung der Provinzen, etwa 437.000 Personen nach Auschwitz transportiert
wurden, wo die allermeisten sofort getötet wurden. Anfang-Mitte Juni
1944 sollte die jüdische Einwohnerschaft Budapests das gleiche Schicksal ereilen.
Hierzu ließen die Staatssekretäre im Innenministerium, László Endre und László
Besprechungen Baky, die Organisatoren der Ghettoisierung und des Abtransports der Juden,
Tausende von Gendarmen in der Stadt zusammenziehen. Reichsverweser Miklós
Horthy, der die beiden Staatssekretäre bereits im Juni ablösen lassen wollte, waren
Gerüchte über einen gegen ihn anstehenden Putsch zu Ohren gekommen, den
Endre und Baky geplant hätten. Um diesen zu verhindern, ließ er Oberst Ferenc
Koszorús (1899–1974) mit seiner Panzerdivision in Budapest aufmarschieren, der
die Gendarmen zerstreute und sie zum Verlassen der Stadt zwang. Auf diese
Weise wurde als Nebeneffekt auch das Leben der Budapester Juden gerettet, da
Horthy zur selben Zeit deren Abtransport verbot.
Die Tat des Obristen, der im amerikanischen Exil starb, geriet weitgehend in
Vergessenheit. Ein rühriges „Ferenc Koszorús Komitee“ bemüht sich allerdings
unter dem Vorsitz der Soziologin und Historikerin Zsuzsa Hantó um die Aufrechterhaltung
der Erinnerung an den Namensgeber. Im Jahr 2014 verlieh der
damalige ungarische Verteidigungsminister Csaba Hende eine posthume Auszeichnung
an den Obristen, die von dessen Sohn entgegengenommen wurde.
Bereits 2017 hat Zsuzsa Hantó einen Sammelband in Erinnerung an Koszorús
herausgegeben. Am 14. November 2019 fand anlässlich des 75. Jahrestages der
Verhinderung des Putsches im ungarischen Parlament eine Konferenz unter dem
Titel „Das Schicksal von Menschenrettern in Diktaturen“ statt. Der Ort der Konferenz
wie auch die Anwesenheit führender Politiker auf einer Fachkonferenz,
darunter von Csaba Hende, des damaligen Vizepräsidenten des Parlaments, verdeutlichen
die aktualpolitische Dimension eines Themas, das gewöhnlich nur
unter Fachleuten diskutiert wird.
Der vorliegende Sammelband enthält die ausgearbeiteten Vorträge aus dem
Jahr 2019. Von den 14 Texten sind allerdings drei keine Fachaufsätze sind: Tibor
Zinner lässt die Entstehung der Konferenz und ihre kritische Begleitung durch die
Presse Revue passieren, Csaba Hende hebt in seiner Eröffnungsrede die Bedeutung
von Koszorús hervor. Dabei lobt er die kurzfristige und sinnlose militärische
Aktion der ungarischen Armee im September 1944 zur Eroberung der Stadt Arad
im rumänischen Südsiebenbürgen, an der Koszorús teilnahm, als würdig, »auf
den glänzendsten Seiten der ungarischen Militärgeschichte« erinnert zu werden.
Dass die ungarische Armee in jenen zehn Tagen, die sie in der Stadt verbrachte,
die Deportation der jüdischen Einwohner plante und dafür sogar einen Termin
vorsah, jedoch wegen der vorstoßenden rumänischen und sowjetischen Truppen
sie nicht durchführen konnte, wird nicht erwähnt. Schließlich ist auch der Beitrag
von Ferenc Koszorús junior über seinen Vater nicht als ernst zu nehmender Aufsatz
zu werten, verneigt sich darin (verständlicherweise) der Sohn vor der Erinnerung
an den Vater. Dessen Tat wird zwischen den Zeilen sowohl von ihm, dem
Sohn, als auch von mehreren Autoren des Bandes als die einzige bewaffnete Aktion in
Europa gegen den von den Nationalsozialisten durchgeführten Holocaust
bezeichnet. Dabei richtete sie sich, so die übereinstimmende Meinung mehrerer
Historiker (Randolph L. Braham, Krisztián Ungváry) hauptsächlich gegen die
Gendarmen und den Putschversuch der Staatssekretäre, diente also nicht primär
der Rettung der Juden.
Das Gesamtziel der Konferenz von 2019 wie auch dieses Bandes besteht allerdings
darin, Versuche von Ungarn zu dokumentieren, Juden zu retten. Durch den
Fokus auf diese Taten soll insgesamt einem vielfach angenommenen Ungarn-Bild
entgegengetreten werden, wonach die ungarische Nation ein Mittätervolk gewesen
sei. Die Aufsätze des Bandes stellen daher entweder private Rettungsaktionen
in den Mittelpunkt (Nóra Szekér, Ádám Török, Péter Tulok und István Miklauzič)
oder zeigen Ungarn als Land, das eine Reihe von Flüchtlingen aufnahm (Károly
Kapronczay). Sándor M. Kiss zeichnet dagegen ungarische Versuche des Widerstands
nach. Zu den besten Aufsätzen des Bandes zählen nach Ansicht des Rezensenten
die Beiträge von György Haraszti und Gábor Ujváry, die uneingeschränkt
allen fachlichen Ansprüchen genügen. Haraszti stellt eine Reihe von jüdischen
Initiativen und Versuchen aus den Jahren 1944/1945 vor, jüdisches Leben zu retten.
Dabei geht er auf schillernde und umstrittene Persönlichkeiten ein, wie den
zionistischen Rabbiner Béla Berend, der sogar mit den Pfeilkreuzlern kollaborierte,
doch in den Augen jener, deren Leben er gerettet hatte, der »heilige Mann
des Holocaust« war. Haraszti schildert auch die vielfach bekannten Ansätze, jüdisches
Leben gegen Geldzahlungen oder Waren einzutauschen und skizziert die
Entstehung der Kasztner-Aktion, in der 1.684 jüdische Prominente und Wohlhabende
in einem Sonderzug Ungarn verlassen und nach einem Aufenthalt in Bergen-
Belsen in die Schweiz fahren durften. Auch weitere Aktionen aus der zweiten
Hälfte des Jahres 1944 finden Erwähnung, so dass der Leser einen gelungenen
Überblick erhält.
Sehr spannend ist der Aufsatz von Gábor Ujváry, der die Frage stellt, inwiefern
notorische Antisemiten gleichzeitig Judenretter sein können. Er nähert sich
der Frage durch die Biografie des Historikers Bálint Hóman und der Politiker
Miklós Mester und Gábor Kemény. Alle drei fielen vor dem Weltkrieg (und teilweise
auch im Weltkrieg) durch antisemitische Reden auf. Während aber Hóman,
der über ein Jahrzehnt lang hohe politische Ämter innehatte, sich nach der Besetzung
des Landes durch die Wehrmacht im März 1944 aus der aktiven Politik zurückzog,
wurde Mester in der Sztójay-Regierung Staatssekretär, und Kemény im
Winter 1944/1945 unter den Pfeilkreuzlern, Minister. Alle drei setzten sich in der
Zeit der Verfolgungen für Juden ein und retteten wohl das Leben von etlichen
Tausenden Personen. Zurecht verweist Ujváry auf die Schwierigkeit, ein eindeutiges
Urteil über diese Personen zu fällen, die in schwierigen Zeiten die KonseBesprechungen
quenzen ihrer eigenen vormaligen politischen Aktivität wiedergutzumachen
versuchten. Auch wenn es Ujváry nicht gelingt, die Motivation für den Sinneswandel
der jeweiligen Person zu erklären, stellt sein Aufsatz einen der Höhepunkte
des Bandes dar. Erwähnenswert ist sodann der gut strukturierte Beitrag
von Károly Kapronczay, der die ungarische Motivation und die Maßnahmen zur
Versorgung polnischer, englischer, holländischer Flüchtlinge beziehungsweise
Soldaten erläutert. In einem letzten, hybriden Aufsatz, der stark von antikommunistischen
Gefühlen durchsetzt ist, spannt Zsuzsa Hantó einen langen Bogen vom
jüdisch-ungarischen Zusammenleben über die Räterepublik, die sie als jüdisch
charakterisiert, zur Verfolgung von Judenrettern nach 1945 im sozialistischen
Regime. Sie schildert auch das Leben der Geretteten nach 1945 und ihre Versuche,
ihren Rettern zu danken, wobei sie in einem größeren Rahmen auch das israelische
Yad Vashem Institut erwähnt, das 861 ungarische Gerechte unter den
Völkern kennt, also Personen, die an der Rettung jüdischen Lebens beteiligt
waren.
Zusammenfassend lässt sich kein eindeutiges Fazit des Bandes ziehen. Ein
Großteil der abgedruckten Aufsätze entspricht fachlichen Ansprüchen und ist
geeignet, die Forschung voranzubringen und zu bereichern. Etliche der Texte sind
jedoch von einem Eifer durchzogen, wodurch sie zwar als zeittypische Äußerungen
ihren Wert besitzen, jedoch keinen wissenschaftlichen Beitrag leisten.

1.
A Dél-erdélyi és felvidéki sikeres fellépések után a Kráter Műhely Egyesület által  felkarolt Körhinta Zenekar most az Észak-erdélyi  szórványmagyarságnak adott négy nagysikerű koncertet.
Elsőként Ördöngösfüzessen,  a református parókia ifjúsági termében léptek fel. A helybéliek szép számmal jelentek meg a számukra ismeretlen zenekar előadására, a terem megtelt. Eljött még Hideg Anna néni is, a Tiszta Forrás (adatközlő), aki népdaltudását az anyatejjel együtt szívta magába, és  akitől   évekkel korábban a Bonyhád melletti Váralján, az Egyszólam Együttes táborában, valamint a válaszúti Népzenei Táborban több alkalommal tanult dalokat a Körhinta Zenekar énekese, Turcsány Bíbor.
Hideg Anna nénit jóleső érzés töltötte el, hogy énektudását elsajátították, mesteri fokon művelik, tehát lesz folytatása az életének, a magyar énekszónak, az ördöngösfüzesinek, és nemcsak Erdélyben. A fellépésnek otthont adó református lelkész, Sükösd Sándor meghívta a zenekart, hogy a későbbiekben majd rendszeresen tartson táncházat a helybélieknek, és lehetőség szerint szervezzen nyári táborokat a füzesi fiataloknak, hogy a páratlanul szép, egyedi ördöngösfüzesi  dalok és táncok el ne vesszenek, hanem tovább éljenek. Nagy vonzerőt fog jelenteni – mondta a lelkész –,  hogy a fiatalok fiatal zenészek tanítják majd a falubélieket, hiszen egy fiatal számára egy másik fiatal tudása és tapasztalata  inkább követendő, mint a többgenerációval idősebbek példája.

2.

A  Körhinta a Zenekar koncertkörútjának második állomása Szék volt, amelynek a falu központjában  lévő művelődési ház adott otthont.  A mezőgazdasági munkák dandárjának ellenére szép számmal jelentek meg az érdeklődők, hogy meghallgassák a széki muzsikán kívül még hat tájegység  dalait: szováti, kalotaszegi, szilágysági, füzesi, buzai dallamait.
Az egyórás műsor végén a közönség egy része sehogy sem akart hazaindulni, odagyűltek a zenészek  köré,  körbejárt egy üveg is,  és együtt folytatták az éneklést, muzsikálást. Volt   akinek  nem bírta a lába, és táncra is perdült. A hosszú, kimerítő utazás és az ugyanazon nap délutánján adott füzesi fellépés ellenére a zenekar addig húzta a közönség által kért dalokat, ameddig csak volt kérés. Éjfél felé aztán a hallgatóság kifogyott a kérésekből, szálláshelyünkre indulhattak  a zenészek is.

3.

A harmadik fellépésre Buza (https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Buza ) faluban került sor, a helység nyári színpadán, a református istentisztelet után. A rettenetes déli hőség ellenére a falu lakossága szép számmal hallgatta végig a zenekar műsorát. A zenészek invitálták a közönséget, hogy hozzanak föl padokat a színpadra, és üljenek oda, mert ott van  árnyék, de csak pár merész vállalkozó tett eleget ennek a kérésnek. A legtöbben a közeli fák, bokrok alá húzódva hallgatták végig a magas színvonalú műsort. Amikor a zenekar belekezdett abba a dalba, hogy: “Felszántatom a buzai nagyutcát, vetek belé piros pünkösdi rózsát.Én beolytom magamat piros rózsának,aki szeret, szakítson le magának.”(https://m.youtube.com/watch?v=TsxX0rZinGo)
… a közönségből számosan könnyezni kezdtek, és bizonyára ezt tette a Mennyekben  Szilágyi Anna néni, a Tiszta Forrás (adatközlő) is, akitől Turcsány Bíbor, a Körhinta Zenekar énekese ezt a dalt tanulta. A lelke közöttünk volt.
Jólesett a zenészeknek, hogy a református gyülekezet két tagja a műsor után meghívta őket a gyülekezeti  közösségi házába egy kis üdítőre, és a feleségeik által készített házi süteményekre.  A beszélgetés során sok mindenről volt szó, többek között arról is, hogy milyen jó is volt még pár évvel ezelőtt, Márta lelkészasszony idején, amikor még minden nyáron szerveztek népzenei és néptánc táborokat Buzán, most viszont nincs, aki önként felvállalja az ezzel kapcsolatos vesződségeket. Meg is indult az elvándorlás a faluból, sokan látják sorsuk jobbrafordulását külföldön. Milyen jó is lenne, ha valami vonzerő, mint például a saját ősi népzenéjük és néptáncuk megtartó ereje, egy jó faluközösség, egy élhető élettér  hazavonzaná őket, hiszen itthon is lehet boldogulni, aki dolgozik, szorgalmas és kitartó az Erdélyben is sokra viheti – mondták vendéglátóink. Azonban  nem  sokat beszélgethettek és  pihenhettek a zenészek, mert máris indulniuk kellett útjuk következő helyszínére, Feketelakra .

4.

A feketelaki református lelkész köszönetet mond a körhinta zenekarnak, az egy órás magas színvonalú, tartalmas műsorért.

Szeretettel várjuk Karner András műfordítás-kötetének bemutatójára, és az utána következő beszélgetésre és vendéglátásra.

Időpont és helyszín: 2022. június 15-én  (szerdán) 16 órakor a

Magyar Nemzeti Írószövetség székházában (Budapest, XI., Bartók Béla út 31.)

A bemutatásra kerül
Michel Feretti: A HUGENOTTA FANATIZMUS ÁLDOZATAI A XVI. SZÁZADI FRANCIAORSZÁGBAN c. kötete

„…sohasem esik szó a katolikusok ellen elkövetett hugenotta mészárlásokról és szentségtörő cselekedetekről. Gonosz tetteik a Wassy-i incidensnél sokkal korábban kezdődtek, és számokban, valamint borzalmakban jóval felülmúlták mindazt, amit a protestánsoknak – a trón és az oltár ellenségeinek – a katolikus üldöztetések során el kellett viselniük. Arról nem is beszélve, hogy a katolikusok nem egy reakciója kényszerű önvédelem volt.”

Karner András, a műfordító, a kötetet a vallási üldözöttek emlékére készítette.

Spányi Antal megyéspüspök a könyvről ezt írta:

„A könyv adatai megdöbbentőek és figyelmeztetőek, korunkban is! Hiszen a vallási türelmetlenség ma is, gyakran nagyon is fortélyosan szedi áldozatait, és ez ellen minden módon kötelességünk tenni.”

„Egy gondolányi élmény”

  Czirok Ferenc versciklusának margójára

Tényezők

A képzőművészeti alkotómunka és a prózaírás mellett költőként is egyre intenzívebben megnyilvánuló Czirok Ferenc versvilágát alapvetően két tényező határozza meg. Az első, hogy verseinek „alapanyagát” az emlékezete által megőrzött képek alkotják; lírája par excellence emlékező irodalom. A másik – ebből szorosan következő tényező –, hogy amikor ír, akkor mindig önmagáról szól. Ez a vonása azonban már magyarázatra szorulóan „kétrétegű”. Mert egyfelől az igazi vers mindig belülről jövő, a lírai szubjektum által meghatározott alkotás, egyfajta vallomás. Másfelől a verseiben, ha csak az utalások szintjén is, gyakran megjelenik valamifajta, objektív, tényszerű                             műveltséganyag, afféle könyvekből tudható ismeret, belsővé vált kulturális matéria. Vagyis Czirok Ferenc költészete a saját élményére emlékező és az olvasott, művelt és tapasztalt lírai alany produktuma – szögezhetjük le korábbi kötetei, illetve új könyve, a Tűzben edzett életfa ismeretében.

Várakozás

Ha az ember kezébe vesz egy újonnan megjelent verseskötetet, több dolgot várhat tőle – függően a személyiségétől, lelkületétől, olvasottságától, vagy pillanatnyi hangulatától. Van, aki újdonságot remél tőle, van, aki a ráismerés örömét várja, és van, aki megerősítést – lám, a költő is hasonlóképpen látja a világot és érzi az életet, ahogy én. Magam az utóbbi hozzáállással vettem kezembe Czirok Ferenc újabb verseinek kötetét. Olyan érzéssel, amelyet egyszerre jellemez az izgalom és a nyugalom: az általa fölfedezett és leírt valóság megismerésének intellektuális és emocionális izgalma, valamint a megerősítés elnyerésének és a bizonyosságszerzésnek a nyugalma.

       Mivel Czirok Ferenchez hasonlóan magam is Itália magyar rajongóinak népes táborába tartozom, első dolgom volt föllapozni a Tűzben edzett életfa olasz ihletésű verseinek ciklusát, hadd lám, miképp ír a költő a szívem csücskében fészkelő országban szerzett élményeiről. Persze voltak előzetes várakozásaim, hiszen egyik régebben írott, épp nekem dedikált, az Adria-parti Gradóban keletkezett Életkép című versét betéve tudom:

„Fal csonkján gyík szalad,

parton háló szárad

hullámtörő köveken.

Apró asztalomnál

békesség szundikál.

Szél kószál hűs tengeren”

Múlt és valóság

A Czirok-versek matériáját az egymásra rakódott vagy épp összemosódott emlékképek alkotják. A múltidézés szellemi művelete indukálja azt a kérdést: létezik-e abszolút hiteles költői emlékezés. Vajon milyen mértékben aránylik egymáshoz a fölidézendő dolgok pontos reprodukciója és a kreatív újragondolás, ha tetszik, a teremtő „újraemlékezés”? Erre csak bizonytalan válasz adható, de ami biztosabb és fontosabb: az emlékekhez való ragaszkodás, a hajdani benyomások szeretetteli fölidézésének szándéka a döntő. Voltaképp az emlékekhez való szeretetteljes ragaszkodás milyensége lehet az emlékezés hitelességének mércéje. Czirok Ferenc esetében is a megőrzött emlékképekhez való hűség voltaképpen a lírai alany önmagához való hűségét, önazonosság-tudatát jelenti. Így a múlt tudatba vésődött képei részei lesznek a lírai ego belső lényegének, komponensei az identitásának. És ez jóval több, magasabb rendű, mint a valóság képeinek még oly pontos fölidézése. És ekként lesz újra és újra igaza József Attilának, aki azt írta: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk” (Thomas Mann üdvözlése).

Valóság és líraiság

Czirok Ferenc verseinek van egy pontosan fölidézett, jól értelmezhető emlék- és valóságanyaga, illetve van az önkifejezés vágyából következő ábrázolásmódja, fölidéző képessége: az impressziók, az atmoszféra, a hangulatok, a helyzetek érzékeltetése. Vagyis az emlékezés csak a kiindulás; a tapasztalat és az élmény megjelenítése mit sem érne, ha nem lenne benne az érzelmi sodrás, az ábrázolás dinamikája, azaz a statikus kép és a közlés lelki eredetű lendületének kettőssége. Az utóbbit nevezhetjük alkotói elszántságnak, a plasztikus megjelenítés eltökélt szándékának, amely akarat mégis hol finom tollal megrajzolt kontúros képet, hol sejtelmes-fátyolos satírozású látványt, vershelyzetet teremt. Az előbb idézett Életkép című versben ott vannak a konkrét látványelemek: a forró köveken futó gyík, a hullámtörőn száradó háló, a trattoria-terasz kis asztalának látványa, valamint ott van a szundikáló békesség nyugalma és elégedettsége, a belső béke pillanatának élvezete, a kegyelmi állapot átélése.

Az Itália útjain című ciklus

A Tűzben edzett életfa című új verseskötetben kilenc ciklus található, közülük a hatodik az Itália útjain, amely összesen tizennyolc költeményt tartalmaz. A tizennyolcból az első kettő (Emlékek; Útnak indulok) nem kötődik konkrét helyhez, voltaképp az itáliai élmények megidézésének, az emlékezés működésének elvontabb ábrázolása. A többi darab viszont egy-egy helyhez, városhoz, tájhoz kötődik; ezek: a dél-tiroli San Candida, Trieszt, a Piave folyó, Aquilea, Grado, Velence, Verona, Padova, Firenze, Pisa, a Ligur-tenger partján fekvő Chiavari, azután Milánó, Ventimiglia és Róma, egy verset pedig Caravaggio milánói szülőháza ihletett. Vagyis a ciklus darabjai földrajzi értelemben Itália északi felének részleteit ábrázolják az olasz Alpoktól Rómáig: Dél-Tirol, Friuli Venezia Giulia, Veneto, Toscana, Piemonte, Liguria vidékét.

       Mivel a költő visszajáró vándor Itáliában, olykor fölkeresi a már ismert helyeket. Az efféle visszatérések alkalmával természetesen föltámadnak benne az itt szerzett hajdani élmények, fölidéződnek az egykori látványok, hangulatok, föltolulnak az emlékek, amelyekbe rendre beleolvad a jelen pillanat impressziója. Ahogyan az egyik „bevezető” versben írja: „Gazdag múltból nézek a jelenbe / gyönyörű tájaid járva, és békesség / költözik szívembe” (Útnak indulok). E sorok utalnak az emlékezés több rétegűvé válására, hiszen a hajdani kedves emlékekre új élmények rakódnak, így a lírikus memóriájában élő, valamint az itt és most szemmel látható képek egymásba tűnnek, összecsúsznak, egymásra hatnak, ekként jelentésbeli többletet is nyernek. Így alakul, formálódik, gazdagodik, terebélyesedik a lírai alanyban Itália mozaikos képe, amely azután átoson a fogékony lelkű olvasó tudatába, lelkébe is.

       Jól tudjuk, hogy a versben a régről megőrzött kép, valamint a jelen pillanat benyomása egyformán fontos, vagy épp időnként váltakozó erejű. Mert a lírikus elég, ha behunyja a szemét, akkor is meglátja a mediterrán kékségű eget, a végtelen tengert, a távoli hegyvonulatok ívét, a kisvárosok ódon sikátorait. Ahogy a költő új kötete Bevezetőben írja: „És ebben az áldott pillanatban, kegyelmet adó állapotban, a teremtő csendben, közel kerülve az érthetetlen és megfoghatatlan határtalanhoz, meg-megszólal valami, amire oda kell figyelni”.  A tájak jelentette végtelenség megérzése és a koncentrált figyelem lelki kettősségére is fölfigyelhetünk e sorokat olvasva. Végül is azt konstatálhatjuk: így íródik a vers! Például azok a versek, amelyek Itália útjain születtek, mintegy az élet, a sors, a Jóisten ajándékaként.

       Mondottuk, Czirok Ferenc versvilágának talapzata, kiindulása az emlékezés, épp így van ez Olaszország-tárgyú verseivel is. A ciklus első két darabjában erről a „gondolányi élményről” úgy szól, hogy Itália ráhímezte magát a lelkére és fölkeltette benne a visszatérés vágyát: „végtelen dallamával / elringató vágyak közt / lelkemre hímezi emléked, / a visszatérés örökkön / bizsergető vágyát” (Emlékek).

Tájak és városok

Itália végtelen változatosságú ország, hiszen a hófödte alpesi hegyormoktól az afrikai klímájú Lampedusáig ér, így aztán a különböző tájakhoz, városokhoz nagyon eltérő élményanyag tapad. A dél-tiroli San Candidáról a hószakadás, a lassan araszoló, csúszósan evickélő autózás képe ugrik be a költőnek; a kultúrák tengerparti találkozási helye, Trieszt neve az eszpresszó kávé illatos gőzében fölrémlő történelmet és kultúrhistóriát jelenti számára. Mi más juthatna eszébe a Piave folyóról, mint az I. világháború vérzivatara, a folyó vértől vörös tajtékos vize, aminek jelenkori ellenpontja a májusi szellő lágysága és a madárdal békét sugárzó hangulata. Többször megverselt Adria-parti kisvárosa, Grado a szűk sikátor homályos sarkát (Grádó még egyszer, de nem utoljára), vagy a végtelenséget sugárzó tengerparti tájképfestés emlékét involválja (Grádó). És műveiből ki nem maradhat Itália rajongóinak örök szerelme, Velence, ez a „vizek ölelte emberfészek”, a „gyalogos és gondolás élet” rajza, a város látványának és hangulatának festői csodája.

       Czirok Ferenc rendre magát is belerajzolja a városok képébe, például ahogyan a gradói parton a tájat és a felhőket festi, ahogyan Firenzében a szálloda erkélyéről a dóm kupoláját rajzolja, Chiavariban frissen facsart narancs levét kortyolja, vagy amiként Milánóban éhesen és fáradtan bámulja a kirakatokat. És kultúrtörténeti vonzalmából adódóan a régi emberek nyomát is mindig fölfedezi: Pisában Galilei és Lord Byron alakja rémlik föl; Milánóban megjelenik Leonardo mester és Caravaggio; Rómában pedig a pápaságra ácsingózó Bakócz Tamás alakja tűnik föl.

Azt is mondtuk, hogy a Czirok-versekben a lírai ábrázolásmód poétikus elemei közé időnként utalásszerűen konkrét kultúrtörténeti adatok ékelődnek. Így egyéníti Triesztet, mint az Osztrák-Magyar Monarchia és Itália szellemének találkozási pontját; Aquileát, a nemes várost, amely Attila fejedelem előtt hódolt; a büszke történelmű Velencét; Firenzét a költők (Dante) és festők (Boticelli) városát, vagy Ventimigliát, ahová elérnek a közeli San Remo fesztiváldalainak hangjai.  Vagyis tényszerű kultúrtörténeti adalékok is fölbukkannak a nagyon is szubjektív látású, emlékidéző versekben. Szóltunk a szerző önkifejezés-vágyáról, ám ebbe beleértendő a tanító szándék is, egyfajta lírával megszelídített pedagógiai elszántság. És bár adatokra, tényekre, nevekre utal, végül mégis beletörődő gesztust tesz: „Hisz’ tudod, nem fér / szavakba a történelem” (Aquilea).

Poézis

Szögezzük le, Czirok Ferenc nem formaművész, hanem érzékeny lélekkel megáldott, ösztönös költő, afféle poeta natus. Fiatal kora óta hajtja az önkifejezés vágya, alkotó, közlő ambíciója – tollforgatóként, képzőművészként egyaránt –, ennek megfelelően versei nem metrumokra vagy pontos ütemekre, időmértékre vagy hangsúlyra, rafinált poétikai technikákra épülnek, hanem az érzékeny meglátásokra, a lelki hitelesség teremtette dinamikára, az élménymegosztás szándékának belülről jövő ritmusára és nem utolsó sorban a békességkeresés, a nyugalomvágy andalító érzetére. Mégsem mondhatjuk, hogy eszköztelen költő. Találó hasonlatai, érzékenyen fölrajzolt plasztikus képei, hangulatos helyzetrajzai, az atmoszférát hitelesen megjelenítő, azt a pillanatba sűrítő megoldásai emelik lírává emlék- és élményanyagát, a megőrzött és megőrzendő momentumok fölvillanásait. Állóképeit, rögzített látványelemeit az emlékezés belülről jövő hitele és a megjelenítés érzékenysége dinamizálja. Jó néhány telitalálatú szóképet találunk az Itália-ciklus verseiben: „vizek ölelte emberfészek” – írja Velencéről; vagy: „bronzlovakon nyargal Szent Márk büszke terén a történelem” – utal a székesegyház teraszán álló négy bronzlóra. Veronáról így beszél: „itt álmodott életet és halált a szerelem” – nyilvánvaló utalással Rómeó és Júlia tragikus történetére. És a firenzei Uffizi képtár kincséről így beszél: „Boticelli ecsetjéből / diadalmasan táncol elénk / a tavasz varázslatos dala”. Róma pedig valóságos történelmi arcképcsarnokot idéz föl benne, megjelenik itt Attila, a hun fejedelem, a maga védőszentje, Szent Ferenc, aztán Bakócz Tamás alakja rémlik föl a hét dombra épült Örök Városra gondolva, oda vágyakozva. Vagyis konkrétság és elvontság, tényszerűség és emelkedett lelkiség egyszerre jellemzi Czirok Ferenc poézisét, ahogyan jellemzi az emlékezés meg az itt és most dichotómiája, a fogalmiság és az impresszionizmus érzékenységének kettőssége. Itália-képét egyszerre jellemzi a múlt ismerete és a személyes emlékezés, a kultúrtörténet és a pillanatnyi élmény hatása; minden versében egymásra rétegeződik az olvasott műveltség és az átélt pillanat varázsa. Ez utóbbi például egy gőzölgő kávé, egy ízletes sütemény zamata lehet, a tenger hullámzásának monoton, mégis megunhatatlan hangja, a sirályok vijjogása, a mediterrán kékségű égbolt vagy az ódon falak látványa. Ezek olyan lelki elementumokká válnak benne, amik örökké ébren tartják visszavágyódását. Czirok Ferenc „elringató vágyakról” ír, „fájó emlékeket” idéz, azt a tömény vagy már-már túlcsorduló szépséget, ami akár fájdalmas is lehet – ahogyan arról Velence kapcsán Márai Sándor is írt a naplójában. Egyszer a „megőrzésre méltó kultúra” értékein tűnődik, másszor az „emlékek fodrán” ringatózik; együtt sétál a fakuló, ezért újraélni szükséges emlékeivel, és hiányzik neki Róma, a Tevere partja, az ódon városkapu látványa. Vagyis a lírai alany egyszerre töltekezik élményekkel és emlékekkel, viszont a hajdani impressziók fokozzák visszavágyódását, mégis láthatóan jólesőn élvezi a távlatos visszatekintést, a fölidézést, a történelem perspektívájának bölcs belátását. Végül is Itália – mint oly sokaknak – számára is a kegyelmi állapot elérésének lehetőségét jelenti. Mint mindenkinek, aki közel került ehhez a csodálatos országhoz.

Irodalom

Czirok Ferenc: Pitypang és csillagablak. Versek, prózák, 1972-2019. Pomáz, Kráter, 2019. 208 old.

Czirok Ferenc. Korom és csillagpor. Versek. Pomáz, Kráter, 2020. 148 old.

Czirok Ferenc: Tűzben edzett életfa. Versek. Pomáz, 2021. 148 old.

                                    ***

Mezey László Miklós: Jegyzetek az örök tanuló, teremtő költőről. = Esztergom és Vidéke, 2016. 3. sz. 14-16. old.

Mezey László Miklós: Emlékek ereje. Czirok Ferenc verseiről. = Szél-járás, 2020. 1. sz. 80-84. old.

Mezey László Miklós: Kétkötetnyi szerelmes vers a Kráter Műhelytől. Az Örök útitársak című antológia. Korom és csillagpor – Czirok Ferenc szerelmes versei. = Szél-járás, 2021. 1. sz. 67-70. old.

KÖNYVBEMUTATÓT TAROTT BARCSA DÁNIEL SZERELEM A HAVASOK ÖLELÉSÉBEN 2022.01.28.-ÁN 17 ÓRAKOR ADONYBAN A BÁLINT ÁGNES MŰVELŐDÉSI HÁZ ÉS KÖNYVTÁRBAN. MODERÁTOR: AKNAI TIBOR (ÍRÓ, KÖLTŐ, FOTÓMŰVÉSZ) VOLT. KÖSZÖNJÜK A SZERVEZÉST ÉS A RÉSZVÉTELT IS. A KÖTETET TOVÁBBRA IS MEG TUDJÁK RENDELNI A KRÁTER KIADÓ WEBSHOPJÁRÓL.

( Turcsány Péter kötetéről cikk jelent meg a PrésHáz.eu-n) :

Tarisznyától a bőségszaruig – a 70 éve született Turcsány Péter emlékezetére megjelentetett könyvünk bemutatójára szeretettel várjuk, melynek helye és ideje:
Petőfi Irodalmi Múzeum (Budapest, V., Károlyi utca 16.), Lotz-terem,
2021. november 24. (szerda) 17 óra.
A beszélgetést vezeti Soltész Márton, a kötet szerkesztője és Szörényi László irodalmár.Az est házigazdája Szutor Ágnes, a Kráter Kiadó vezetője, aki szeretettel vár mindenkit a beszélgetés után egy kis szerény vendéglátásra.

November 27-én, szombaton, nem csak KÉZMŰVES VÁSÁR, hanem 15 órától CSOMA GERGELY előadása is lesz Pomázon a Magyar Vár táborban, a VARÁZSLÁSOKRÓL, GYÓGYÍTÁSOKRÓL MOLDVÁBÓL! Ezután követi egy nyilvános ADVENTI KOSZORÚ KÉSZÍTŐ KALÁKA.Minden rendezvényen INGYENESEN lehet részt venni! ( Az adventi koszorú alapanyagait meg lehet a helyszínen venni, vagy hozni kell.) Mindenkit szeretettel várunk!

B. Szabó PéterBolygó magyar című verseskötetének bemutatására szeretettel várjuk olvasóinkat a következő helyeken és időpontokban:

November 17-én (szerdán) 17 órai kezdettel a Julien Francia Kávézóban (Budapest, XIII. ker., Hegedűs Gyula u. 89/b.)

November 18-án (csütörtökön) 18 órai kezdettel a   Mr. Sale Café-ban (Budapest, VI. ker., Weiner Leó u. 6.)

November 19-én (pénteken) 18 órai kezdettel a Bolya-fészek klubban (Budapest, VI. ker.,Csengery u. 42/b.)

Szablya Ilona Szökevényből konzul c. könyv bemutatójának a Vigadó (MMA) adott helyet 2021. október 25-én.

A terem zsúfolásig megtelt. Hantó Zsuzsa történész kiválóan vezette le a beszélgetéseket, először a szerzőnek adott szót – videó-interjún keresztül, mert az író sajnos nem tudott hazajönni Amerikából; a hallgatóság nagyon sajnálta, hogy nem volt itt személyesen. Ezután Lévai Anikó kapott szót, aki felelevenítette személyes találkozásuk élményeit; majd következett Jeney Attilának, a kötet fordítójának értékes beszámolója a szerző tartalmas életéről, ami után Kondor Katalin újságíró vette át a szót, aki letehetetlennek tartotta a könyvet. A sajtó részéről az Info Rádió, a Kossuth Rádió (Vasárnapi újság) és az M5 képviseltette magát. A kötet megjelentetését a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Az egy.hu kulturális rovata az alábbi, Gáspár Kinga által készített interjút tette közzé a könyvről:

„MAJDNEM MINDEN ÉJJEL AZT ÁLMODTUK, HOGY EL VAGYUNK VÁLASZTVA EGYMÁSTÓL” – INTERJÚ SZABLYA ILONA ’56-OS SZABADSÁGHARCOSSAL

A vörös csillag lehull című könyve ajánlott olvasmány a magyarországi iskolákban. A Vasfüggöny kölnivel és a most megjelent Szökevényből konzul című kötetei saját élettörténetének példáján keresztül ábrázolják a magyarországi eseményeket és az emigrációs éveket. Oral history drámát is készített ’56-ról Amerikában. Rengeteg előadást tartott, több mint hétszáz cikket írt és Magyarország Tiszteletbeli Konzulja volt Washington, Oregon és Idaho államokban. Szablya Ilona, aki menekülni kényszerült családjával az október 23-i események után, mai napig aktívan tesz azért, hogy ’56 szellemi öröksége tovább éljen.

Már egészen fiatal korában különleges életútnak nézett elébe, akkor még kizárólag a szó reményteljes értelmében: a drogista család vállalkozásának várományos vezetőjeként már tízévesen üzleti tárgyalásokra járt. Mondhatjuk, koraérett volt. A közélet iránti érdeklődése is ilyen korán megmutatkozott?

A nagymamám nagyon sokat tudott a politikáról, együtt hallgattuk a rádiót. Amikor tízéves voltam és elnökválasztás volt Amerikában, én már ott izgultam a rádió mellett. Érdekeltek ezek a dolgok. Nehéz ezt elképzelni, mert a mai gyerekek csecsemők ahhoz képest, amilyenek mi akkor voltunk.

Mi volt az első olyan élménye, amikor gyerekként megérezte: nem normális, ami a környezetében, a közéletben történik, baj van?

1948-ban egy nagy európai üzleti utazáson voltunk, és amikor hazajöttünk, azt terveztük, hogy építünk egy DDT gyárat és egy olyan szépségpalotát, amilyen a Place Vendôme-on volt az Elizabeth Arden-nek, akinek magyarországi képviselői voltunk. A DDT gyár akkor nagyon fontos volt, hiszen, ha nem lett volna DDT, a poloskák és a tetvek megették volna Európát. Ez volt ’48 márciusában, és 1949. január 12-én a cégünket államosították. A nagyszüleim autóját is elvették, én pedig dühöngtem emiatt, hiszen már öregek voltak, nehezen mozogtak. Olyan volt ez a dühöngés, mintha az utolsó szalmaszálba kapaszkodtam volna. A szüleim csak néztek, egyikük sem szólt egy szót sem, hiszen tudták, mennyire igazam van. Egy hétre rá elvitték az anyut, első alkalommal – utána még harmincegyszer. Aput ki kellett juttatnunk az országból, különben lefogták volna és börtönbe kerül. Nem tudtuk, visszajön-e valaha még vagy sem.

Végül férjhez kellett menniük, így tudtak megmenekülni…

Igen, amikor anyut másodszor bevitték, azt mondták neki, hogy ha nem válik el aputól, az azt jelenti, hogy vele azonosítja magát. Így anyu elvált, és amikor a kitelepítések kezdődtek hozzáment apu legjobb barátjához. Én pedig 16 évesen férjhez mentem, aztán három hónap múlva eljegyeztük egymást, végül összeházasodtunk a férjemmel. Persze, a kommunisták előtt azt kellett mutatnunk, hogy valóban együtt élünk az elejétől kezdve.

Még a házmesternétől is megkérdezték, hogy valódi-e a házasságunk.

A házasságra a névváltás miatt volt szükség?

A név miatt, igen: el akartuk tüntetni a nevet, amit olyan nehezen szereztünk meg. A Bartha-Kovács név, a kötőjeles szerkezet nem volt szokás akkor. Amikor már én megvoltam, akkor a papámat és engem a nagypapám testvére örökbe fogadott, így lettünk Bartha-Kovács. A nevet azért kellett eltüntetni, mert 1951-ben kezdődtek a kitelepítések, amikor a kommunisták a „kapitalistákat” deportálták. A rendeletek úgy jöttek ki, hogy mondjuk: „Bartha István (nagyapám) és vele élő családja.” Ha nem volt ilyen nevű ember, akkor nem is lehetett deportálni. A deportálás azt jelentette, hogy azokat, akiket kitettek a lakásukból, zárt marhavagonokban vittek el egy kis faluba, és ott egy istállóban, disznóólban helyezték el, majd kényszermunkára vitték őket. Ezenkívül csak másfél kilométeres körben mozoghattak, és csak annyi holmit vihettek magukkal, ami a teherautóra felfért, illetve, amennyit vinni tudtak. Minden egyéb, a lakással együtt egy jó kommunistáé lett. Ettől sikerült megmenekülnünk. Erről sokkal többet lehet olvasni Hantó Zsuzsa Kitiltott családok című könyvében, melyben egy CD is van a Budapestről kitelepítettek teljes névjegyzékével.

Az 56-os események idején két kisgyerekkel és egy akkor született, 10 napos picivel kellett menekülniük. Ausztriába, majd Kanadába, végül az Egyesült Államokba mentek. Nem lehetett könnyű az újrakezdés három kicsivel. Hogy kezdődött az emigrációs élet?

A férjem unokatestvére Bécsben lakott, először nála voltunk, azután pedig régi iskolám, a Sacre Coeur bécsi rendháza helyezett el minket Pressbaum-i zárdájukban. Ott töltöttünk három hetet. Bécsben a kanadai követ megkért minket, hogy csatlakozzunk a Soproni Erdőmérnöki Egyetemhez, mert az ottani oktatók elmenekültek, és szükségük van ránk, hiszen mi tudunk angolul, ők nem. Utolsó, sikeres menekülési kísérletünk az volt, hogy férjem, aki a Műegyetemen adjunktus volt, kiállított magának papírokat, hogy Sopronba kell mennünk, ahol ő veszi át a tanszéket, mert a professzor elmenekült. A sors iróniája, hogy végül ugyanezen az egyetemen fejeztük be a munkát. Vancouverbe a Soproni Egyetemmel érkeztünk meg, a The University of British Columbia-ra (UBC), ahol a férjem csaknem hét évig tanított. Mivel tudott angolul és Magyarországon adjunktus volt, rögtön kinevezték a UBC Villamosmérnöki tanszékére. Itt született még két gyerekünk. Majd 1963-ban meghívták Pullmanba, a Washington State University-re. Tizenkilenc évet töltöttünk Pullmanban, és itt is született két gyerekünk. Végül onnan jöttünk át Seattle-be, 1982-ben.

Számos elismerése közül az egyiket – az Ethnic Heritage Council által adományozott Spirit of Liberty Award-ot – azért kapta, mert első generációs amerikaiként egyfelől a saját nemzeti kultúráját őrizte és képviselte egy életen át, másrészt a befogadó ország kultúráját is megtanulta és tiszteli. Milyen új szokásokat adaptált a család az amerikai kultúrából?

Mindent megünnepeltünk, a Hálaadást pedig különösen szeretjük. Érdekes, hogy Kanadában korábban van, októberben, de az Egyesült Államokban karácsonyhoz közel tartják. Puritánabbak, szükségük volt egy visszafogottabb ünnepre a karácsony mellett.

Hét gyermek, tizenhat unoka és tíz dédunoka alkotja a „szűkebb” családot. Otthon magyarul beszéltek egymással, így a gyermekek természetesen tudnak magyarul. Az unokák is megtanulták a magyar nyelvet?

A gyerekeim beszélnek magyarul, az unokáim nem beszélnek, és ez szomorú. Hiába próbáltuk, mert a másik szülő nem tud magyarul, és így nehéz, hiszen nem gyakorolják folyamatosan.

Az identitásuknak azonban nyelvtudás híján is része marad, hogy a nagymama ’56-os magyar szabadságharcos.

Persze, hogy megmarad, és kiállnak Magyarországért. Segítenek, amikor jön valaki otthonról. Például a legidősebb lányunk Baltimore-ban lakott, amikor jött egy magyar fúvószenekar, és ő meghívta őket vacsorára, csak azért, mert magyarok voltak.

Mi volt a legnehezebb az emigrációban?

Egész életemben arról beszéltem, hogy a kommunizmus rossz, ugyanolyan rossz, mint a nácik. Sőt, rosszabb, mert ők még mindig vannak, a nácizmus már nincs.

A férjemmel közösen mindig nagyon pozitívak voltunk, azt mondtuk, hogy az otthon mindig ott van, ahol együtt vagyunk.

Hontalanok igen, de otthontalanok nem voltunk soha. Szerettük a lehetetlent megcsinálni, és együtt dolgoztunk érte. Ez a szeretetnyelv volt az, amit a családban megtanítottunk a gyerekeknek is.

Menekülők történeteiben gyakran felbukkan, hogy álmodnak az eseményekről. Az önök álmaiban is visszaköszöntek jelenetek a múltból?

Eleinte borzalmas volt, amikor megérkeztünk Vancouverbe. Majdnem minden éjjel azt álmodtuk, hogy el vagyunk választva egymástól. Az a szörnyű, hogy az ember úgy gondolja: amit álmodik, az a valóság, és amikor fölébred az ember, azt hiszi, hogy az az álom, ami az ébrenlétben van. Mindig azt álmodtuk, hogy el voltunk választva egymástól: az egyikünk Magyarországon, a másikunk már átment a határon vagy éppen nem tudunk visszajutni Kanadába. A férjem többször álmodott ilyet, mint én. Ő idősebb is volt tíz évvel, úgyhogy valószínűleg több felelősséget érzett nálam, én huszonkettő voltam, ő meg harminckettő.

Meddig tartott ez a nyomasztó álom?

Pár hónap volt amíg egészen eltűnt, de közömbös álmunk Magyarországról csak a menekülés után nyolc évvel volt.

65 éve zajlottak az ’56-os események. Az azóta eltelt időben fáradhatatlanul azon dolgozik, hogy soha senki se feledje, mire volt képes a bolsevizmus, milyen pusztításokat végzett a kommunizmus és mi történt pontosan 1956-ban Magyarországon. Hogyan reagáltak akkor a tengerentúlon az események hírére?

Sok beszédet tartottam a magyarországi eseményekről, és az egyik alkalommal odajött hozzám egy férfi, aki abban az időben pilóta volt, bent ült a gépben, hogy jönnek segíteni Magyarországnak. Amerikaiak voltak. Akkor egyszerre csak leállították őket, és azt mondták, ők akkor is mennek. Erre keresztbe tettek egy autót a kifutón, hogy ne tudjanak felszállni. Újdonságként hatott nekem is ezt hallani.

Végül nagyon haragudtak a saját államukra, amiért nem ment segíteni Magyarországnak. Bűntudatuk volt,

az egész világnak bűntudata volt, amiért nem jöttek segíteni.

Ezért kapkodták szét a magyar menekülteket. Összesen kétszázezren voltunk, úgyhogy bármelyik országba mehettünk, ahová menni akartunk, semminek sem volt akadálya, olyan bűnösnek érezték magukat. Persze ez lassan feledésbe merül, ha csak nem emlékezteti rá az ember őket, hogy volt ’56, mert nagyon sokan már azután születtek.

Nagyon távoli lehetett a magyarországi és a közép-kelet-európai valóság egy olyan közegben, ahol sosem tapasztalták meg a vörös terrort. Mit értettek meg belőle az amerikaiak?

Nehéz volt elképzelniük, hogy ők szövetségesei voltak valakinek, aki olyan rossz, mint a Hitler – ez volt a feladatunk, hogy elmagyarázzuk nekik, és magyaráztuk, magyaráztuk. Éjjel-nappal magyaráztuk, és a végén, amikor már vége lett a Szovjetuniónak, kénytelenek voltak elhinni, hiszen ott voltak a munkatáborok, és mindaz a borzalom, amiről beszéltünk, és amiről már előbb Szolzsenyicin is írt. Akkoriban még kevés író tollából lehetett olvasni a sztálinizmus szörnyűségeiről.

Azóta viszont már van egy „új kommunista” hullám is Amerikában, amely éppen a fiatalok körében terjed. Hogy lehet, hogy alig egy emberöltőnyi idő után, csupán kétgenerációnyi távolságból ismét megjelennek és népszerűek lehetnek a közéletben azok az eszmék, amelyek emberek tömegeinek életét tették tönkre?

Amerikában valóban van egy új kommunista hullám, természetesen azok körében, akik sosem tapasztalták meg a kommunizmust. A nagyvállalatok megadóztatásától várnak megoldást. Azt hiszik, hogy amennyiben a nagyokat megadóztatják, minden rendben lesz, de ez nem így van. A vagyonkezeléshez is érteni kell, de láttuk, hogyan ment tönkre az ország a kommunisták alatt, mert ehhez nem értettek. Marxot el lehet ugyan olvasni, de azokat az utópisztikus eszméket nem lehet megvalósítani a gyakorlatban. „A tulajdon bűn” – mondta Marx.

El lehet játszani a gondolattal például, hogy milyen szép volna, ha minden ingyen lenne, de abba is bele kell gondolni, hogy mindenért fizetnie kell valakinek. Aki fizet érte, az mondja meg, hogy mi fog történni. Ha ő azt akarja, hogy a gyerekeknek utálatot tanítsanak szeretet helyett, akkor azt fogják csinálni. Azt szoktam mondani, hogy kívánom azoknak, akik visszasírják a kommunizmust, hogy legalább egy napra menjenek vissza oda, és

szembesüljenek azzal, amit én láttam 1990-ben, amikor először visszamentem Magyarországra harmincnégy év után.

Borzalmas volt látni a gulyáskommunizmus pusztítását, azt, ahogyan az emberek belenyugodtak, mondván ez van, ezt kell szeretni.

Bár jóvátenni nem lehet a történteket, a vagyonelkobzások után végül kárpótlást fizettek az érintetteknek. A Bartha-Kovács családot tetemes vagyontól fosztották meg. Milyen arányban volt a kárpótlás a valós károkkal?

Nevetséges volt az egész, hiszen körülöttünk minden országban visszaadták az elvett vagyont a tulajdonosoknak. Magyarországon 200 ezer forintig fizették vissza a teljes összeget, ötszázezer fölött pedig már csak 10 százalékot adtak. Nyolc bérházunk volt, hét üzletünk és a főüzlet, a gyár, a két ház a Svábhegyen, meg a Magyar utcában. Ezeket mind elvették. Annyit kaptunk értük, hogy elmentünk belőle egyszer Törökországba és vissza. Két retúrjegyet vettünk, egy bőrkabátot meg egy cipőt a kárpótlásból.

Szerencsénk van, mert még él az ’56-os generációnak néhány képviselője, tehát mi még tudunk beszélgetni igazi szabadságharcosokkal. Hogyan lehet a történelemnek ezt a szeletét élővé tenni, megtartani az emlékezetben egy olyan generációnak, aki már nem lehetett szemtanúja az eseményeknek? Úgy lehet, hogyha érezni tudják. Az idei ’56-os megemlékezésen a fiam beszélt helyettem a parkban a cserkészekhez – az a fiam, aki már ott volt Magyarországon is. Azt meséli, hogy csak bámultak, amikor azt mondta, képzeljék el például, hogy lehet, hogy a papájuk nem fog hazajönni ma, hogy nem volt ennivaló, hogy hideg volt, mert nem volt fűtőanyag. És akkor kezdték megérteni. Én azt szoktam mondani, hogy csukják be a szemüket, és gondolják át, mit vinnének magukkal a házukból, ha most utoljára jönnének el. Mikor már egy kicsit gondolkoztak, akkor azt mondom, gondoljanak arra, hogy kivel mennek, hogy kiket visznek magukkal, majd gondoljanak bele, hogy lehetséges az is, hogy valakit vinni kell, és akkor az ember eldobja azt is, ami a kezében van.

Csobajon,  a Népmese Napján a gyerekek a Kráter Kiadó mesekönyveit kapták ajándékba.  A gyerekek és a szülők egyaránt nagyon örültek az értékes mesekönyveknek.

B. Szabó Péter költő Bolygó magyar című  kötetét az 1-es pavilonnál dedikálja szeptember 2-án és 3-án 14 órától.