Embermentés, sorsok tények és tanúk

Az Ausztriában élő, esztergomi kötődésű Czirok Ferenc második verses kötetéről aligha lehet érdemben szólni, hogy meg ne említenénk az elsőt, a Pitypang és csillagablak címűt (Pomáz, 2019. Kráter Műhely Egyesület). Annak az volt az egyedi vonása, hogy „párversekből” állt; mintegy három évtizednyi különbséggel írott költeményekből: az 1970-es években keletkezettekből és azok ezredforduló utáni párdarabjaiból, utólagos reflexióiból. Arról az első kötetről szólva (Emlékek ereje – Czirok Ferenc verseiről. = Szél-járás, 2020. 1. sz. 80-84. p.) említettem, hogy Czirok versvilágának talapzata az egymásra rakódott emlékek sokasága. Ez magától értetődő volt, hiszen a verskorpusz két, egymástól három évtizednyi távolságra álló keletkezési időréteget jelenített meg: egy sorkatonai szolgálattal és némileg elhamarkodott házasságkötéssel súlyosbított ifjúi éveket, valamint az érett férfi és az irodalomban tájékozott, az írói mesterség fogásait időközben megismerő tollforgató jelenhez közeli korszakát. A második kötet anyagának, az ezredforduló előtt és után keletkezett lírai darabok elemzésekor sem lehet kitérni az emlékezés alkotói jelentőségének újbóli említése elől. Ugyanis Czirok Ferenc jelenkori nézőpontja is a múltidézőé. Új versei kötetének szerzői előszava is azzal kezdődik, hogy emlékei között kutakodva találta meg azokat a szerelmes életepizódokat, lélekállapotokat, érzelmeket, amelyek az élet nyűgeitől bekormozott lelkét a csillagok szférájába emelték. Vallomása szerint ebben a kétszintes világban az „első működő erő” a szerelem; az a földi szerelem, ami az égbe röpít, a vágyak beteljesedésének csillagkapujáig. Hiszen a szerelem előtt nincs akadály, hiszen mint az ókori görög mitológiából, vagy épp Dante óta tudjuk, még a halált is legyőzheti. A szerző metaforája szerint a szerelem beteljesülése nem más, mint belépés azon a csillagkapun, ahol a lírai ego találkozhat régi és újabb szerelmeivel, Euridikével, Beatricével, a két Júliával, Capulettel és Szendreyvel, az örök Annával, Lillával és Lédával, meg a többi irodalmi nőalakkal vagy a valóságos imádottal. Czirok Ferenc azt is tudja, ebbe a paradicsomi szférába nem sokan juthatnak el, ő mindenestre a könyvével útmutatást ad ehhez az érzelmi-lírai expedícióhoz.

Azt is tudjuk, legkésőbb Ady Endre óta, hogy ha a költő szól, magáról beszél. Nincs ez másként Czirok Ferenc esetében sem. Hangja mindig a lírai alanyé, aki a lét széles horizontjával a szeme sarkában néz vissza a múltjábba. Világtávlatban és időperspektívában tekint vissza, miközben szellemileg igényes, érzelmileg hiteles képet rajzol a régebbi és újabb szerelmekről. Deduktív módon, az érett férfi valóságérzékelésével és bölcs belátásával tekint hajdani érzelmi életére.

A múltidézés, az emlékezés folyamata óhatatlanul előhívja azt az elméleti kérdést, hogy létezik-e abszolút hiteles költői emlékezés. Van-e az emlékidézésnek valamilyen korrekt mércéje, vagy csupán reprodukciós próbálkozásokról beszélhetünk? Maga így ír erről: „Emlékek közt bolyongani olyan, mintha egy elvirágzott pitypang tovalibbenő ernyőcskéjébe kapaszkodna az emlékező”. A lírai formájú emlékezés bonyolult dolog, hiszen a poézis sajátos eszközeivel, a szóképekkel, a versnyelvvel idéződnek meg a hajdani impressziók, arcok, hangulatok, helyzetek, gondolattöredékek vagy érzelmi villanások. Ugyanakkor a lírai ego makacsul próbál ragaszkodni régi önmagához, akár az időmúlás torzítását elszenvedő emlékképeihez is. Azt hiszem, ez a ragaszkodás a múlt tudatba vésődött képeihez – ez adja a költő emlékidézésnek hitelességét. Az emlékekhez fűződő bensőséges, tiszta és őszinte viszonyból bomlik ki és jelenik meg a mában az abszolút igaz emlékkép, úgy, ahogyan József Attila tanította: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk” (Thomas Mann üdvözlése). Nos, Czirok Ferenc igaz emlékeinek gyűjteménye a Korom és csillagpor.

A költő régi arcokra, régi érzelmekre, régi vonzalmakra emlékezik, például tizennyolc éves korának elsietett kapcsolatára (Különös emlék); tudatosítja, hogy a szerelem emléke kitörölhetetlen (Kormos marad)); fölidézi tévedését, amikor a hálát összetévesztette a nagy érzéssel (Életem része voltál). Egyik verséből kirajzolódik a történelmi háttér is, az 1968. augusztusi éjszaka, amikor a szocialista országok „testvéri segítséget nyújtottak” Csehszlovákiának (1968. Tücskök, tankok, csillagok); máskor ugyanazt a történetet ábrázolja a lány és a fiú szemszögéből (Rövid történetek). Ahogy a legtöbb költő, ő is egymásba fonódva ábrázolja a szerelem megannyi ellentmondását: a mámoros öröm és a kínzó kétségek váltakozását (Kétségek között), a bolondulásig fölfokozott, önszuggesztióval fölspannolt érzést (Belebolondulva), és persze tudja, hogy a „szerelem átkozott gyötrelem” (Vergődés). Tudja, hogy a vágy olyan kínzó tud lenni, hogy már eltorzítja a szívet (És tényleg…); és közelről ismeri a nagy érzés elmúltát is (Megérett az idő; Rendezetlenül). Arról is ír, hogy a szerelem egyszerre a legönzőbb és legáldozatkészebb érzés (Új hittel dalolva), hogy vakká tesz és téveszmékbe kerget (Kétség); hogy vágy és alázat nem zárják ki egymást (Kétüléses tűzmadár, V.). Egyszóval a múltba néző Czirok Ferenc sokat tud a szerelemről, és e tudását a lírai alany hol heves, hol elégikusan kibeszélő szándékával osztja meg olvasóival.

A kérdés most már az, hogyan, miféle poétikai eszközökkel adja elő sokszínű, gazdagon rétegezett mondandóját. Szögezzük le rögtön: személyében nem poeta doctusról beszélünk; Czirok Ferenc nem egy bravúros formaművész, inkább poeta natus, született költő, a tekintetben mindenképp, hogy fiatal éveitől kezdve hajtja az önkifejezés vágya, az alkotás teremtő ambíciója, ahogy erre tanulság volt első verses kötete és az a tény, hogy a képzőművészet ágaiban is jócskán kipróbálta magát. (E kötetét is maga illusztrálta.) Verseit nem a versformákkal, metrumokkal vagy ütemekkel való briliáns technikák jellemzik, hanem ugyanaz, ami a művek tartalmi hitelét adja: az őszinteség ereje, az önkifejezés vágya, a kibeszélés szándéka, a hajdani élmény mai megosztásának akarása. Hitelességének ereje az emlékeit is dinamizálja. Valahogy úgy, ahogyan a Látomás című darabjában szól: „Búgó, zúgó, rontó és rohanó, / éneklő és kiabáló, vadul sodró / lendület magaddal ragadtál. / Vittél vígságba, szerelembe, táncba”. Vagy így: „Ölelő fergeteg húzott / magába csókoddal. / Emlékeimben édes dal / lett minden érintésed. / Szerelmünk ébresztő éneke” (Ölelő fergeteg). Sokszor fergeteges ritmust diktál, majd mélázva tűnődik; egyszer rajongásig hajszolja magát, másszor rezignáltan, elégikus hangon mereng. Úgy ír, ahogyan a hajdani szerelmes férfi viselkedett, vagy amiként a mai bölcs visszagondoló és tapasztalt ember érez.

Azt is el kell mondani, hogy Czirok Ferenc egyáltalán nem eszköztelen költő, hiszen találó hasonlatai, szemléletes szóképei, érzékletes helyzetrajzai vannak, és mindig ritmust ad a verseinek: „Időtlen köveken / jár még a szerelem / velünk és veletek / romokon lépdelek” (Emlék lettünk). Lám, egy egyszerű, de többjelentésű kép, ami dinamikus sodrással jelenik meg az olvasó előtt. Olykor ötletes strófákat alakít ki (Apró dalok), rutinosan szólal meg a haiku formában (Aphrodité üzenete kimonóban című fejezet), 12 részes versfüzért alkot (Szerelmesek kalendáriuma), és egyáltalán nem idegen tőle a dalforma (A tetőre érve), de előfordul kötetében a Balassi-strófa egyszerűsített változata, az ún. „balassiáda” is (Hit, szerelem, kétség; Csókokban tobzódik). Verseinek többsége valamiféle átmenetet képez a szabad vers és a kötött formák között, ám ez nem zavarja a versolvasót, mert textusait rendre a belső ritmus dinamizálja. Például így: „dörömbölt / a ritmus bennem, / éreztem, / hogy mit kell tennem: / lángos / lánggal ölelni, égő / szemmel / szeretni” (Ha veled voltam). Verseiben igyekszik egyensúlyban tartani az érzelmes „kibeszélés” direkt formáit és a képes beszéd poézisét, az önkifejezés szándékát és a szómágia bűvöletét, a hitelességet és az érzelmi sodródást. Olyan ösztönös költő, aki az 1970-es évek zsengéitől, első költői próbálkozásaitól a tudatos alkotómunka, a művészi igényesség felé tartva jutott el az ezredfordulóig, vagyis e kötet anyagáig.

Közhelyes igazság: a lírai emlékezés mindig összetett, mert áttételesebb, sokrétűbb, absztraktabb, mint a köznapi múltidézés, mert a poézis eszközeivel történik. Czirok Ferenc esetében ez a sajátos eszköz elsődlegesen az elszántság hitele, ragaszkodása önnön múltja hús-vér és szellemalakjaihoz. A hozzájuk fűződő bensőséges viszonyának hiteles megjelenítése versvilágának legfontosabb és legrokonszenvesebb karakterjegye.

(Czirok Ferenc: Korom és csillagpor. Versek. Pomáz, 2020. Kráter Műhely Egyesület, 148 p.)

KÉT KÖTETNYI SZERELMES VERS A KRÁTER MŰHELYTŐL

A rajzfilmrendező, grafikus, művelődéstörténész Jankovics Marcell mondta egy nem régiben megjelent vele készült interjúban: „Minden érték a múltból jön” (Magyar Nemzet, 2021. január 22.). Megállapítása természetesen igaz a nép- és műköltészetre is, éppen ezért mindenkor indokolt a magyar líra történetébe visszakalandozó, elkalauzoló antológiák megjelentetése. Ezúttal olyan válogatásról lesz szó, amely a magyar szerelmes vers történetét idézi meg a kortalan népköltészet remekeitől, a műköltészet esetében a XVI. századtól a rendszerváltozásig. A fél évezredre visszatekintő, a nagy érzésről, illetve férfi-nő kapcsolatról, házasságról szóló antológiát az ismert irodalomtörténész, tanár és könyvszerkesztő, Lisztóczky László állította össze, és a kiadványnak az Örök útitársak címet adta — Dsida Jenő szép költeménye után.

Minden válogatás esetében önként adódik a kérdés: miért épp ez a költő, miért épp ez a mű került a kötetbe. Vagyis a szerkesztőnek mindenkor illik megindokolnia a válogatás szempontjait. Lisztóczky László korrektül el is mondja az előszóban, hogy szubjektív értékítélete és ítészi ízlése mellett igyekezett objektív szempontokat is érvényesíteni. Ezek elsője az volt, hogy a magyar irodalomtörténeti kánonban csaknem vitathatatlan szerepű alkotók népszerűnek tartott verseit válogassa össze.  Mérlegelte azt is, hogy az adott vers mondandója, stílusa, poézise mennyire tükrözi szerzője költői karakterét, meg hogy az adott költemény milyen egyedi színt ad hozzá a magyar líratörténet tablóképéhez, illetve miképp képvisel sajátos árnyalatot az antológia többi darabjához viszonyítva. Ilyenképpen Lisztóczky László az irodalomtörténeti kánonban szereplő, ismertnek vagy népszerűnek számító költemények közül válogatott szerzőnként egyet-egyet. E kényes egyensúlyokra ügyelő munkájában természetesen segítségére volt több évtizedes pedagógusi tapasztalata és antológiaszerkesztő gyakorlata is. E szempontok érvényesülésével az Örök útitársak a magyar szerelmi líra fél évezredének legfölső esztétikai és poétikai színvonalát reprezentálja.

A magyar költészet értékeinek tudatosítása, a klasszikus versek ismeretének fölfrissítése mellett az összeállítónak voltak még közvetettebb céljai is e munkájával. Bemutatni a legemberibb és legintenzívebb emberi érzés mikrokozmoszát, a rajongást és a kiábrándulást, az imádat és a gyűlölet egymást váltását, a szemérmes tartózkodás és a lobogó szenvedély kettősségét, verssel szemléltetni a beteljesülés boldog pillanatait és a vágy őrjítő hiányérzetét, továbbá a közösen megvívott életküzdelmek összekovácsoló erejét, a másik elvesztésének fájdalmát, illetve az elmúlás tudatosítását. És vannak versek, amelyek ugyan rajongó érzelmekről szólnak, de hátterükben földereng a történelem perspektívája vagy a fárasztó köznapok miliője – illusztrálván, hogy még a nagy érzésbe belebódult pár sem szabadulhat meg a társadalmi környezet befolyásaitól.

Végül is egy ilyen könyv arra tanít, amit Benedek Marcell oly egyszerű természetességgel fogalmazott meg könyve címével: Szépen élni (Budapest, 1968. Magvető). Az író úgy tartotta, hogy a szép élet nem a fiatalság kiváltsága, az ember egész életében kinyithatja lelkét a szépségek felé, idősebb korában is törekedhet a tartalmas, szellemi értelemben igényes életre, tudatosítva: „A világ szépsége a művészi szépségen át igazul”. Az Örök útitársak darabjainak többsége a szép és tiszta élet vágyát és boldogító célba érését fogalmazza meg.

Az antológia fölépítése magától értetődően egyszerű; alapja az időrend, a versek keletkezésének dátuma. Első részébe kerültek a magyar népköltészet ismert szerelmes darabjai, negyedszáznál is több. Olyan népszerű dalokkal találkozhatunk itt, mint a Queen együttes jóvoltából világszerte ismert Tavaszi szél vizet áraszt, vagy az Ejhaj gyöngyvirág, / teljes szegfű szarkaláb kezdetű, aztán a Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, és mondjuk, A csitári hegyek alatt. A kisded népköltészeti összeállítás is Csoóri Sándor igazát bizonyítja, miszerint a műköltészet szerelmes darabjai mindig magukon viselik a keletkezésük korának érzelmi divatjait, szerelemfelfogását. Ezzel szemben a népköltészet darabjaiból rendre hiányzik mindenfajta kordivat, időtől függő életérzés. A népköltészet – örök, tehetjük hozzá.

A rövid népköltészeti szemle után következnek a magyar költők munkái, a XVI. században élt Tatár (Tar) Benedektől a tragikusan korán elhunyt Turcsány Péter 1990-ben írott verséig. A szerzők névsorából ránézésre kiderül, hogy immár valamennyien eltávoztak, ilyenformán lezárt életművük megítéléséhez és a válogatás szempontjaihoz megvan a kellő irodalomtörténeti, esztétikai, kritikai távlat. A kötetbe beválogatott 132 költő háromnegyede XIX-XX. századi alkotó, e két évszázad jelentős és többségében iskolai tananyagban szereplő, esetleg népszerű lírikusa  Berzsenyi Dánieltől Ady Endrén és Illyés Gyulán át Nagy Gáspárig.

A XX. századiak között szép számmal vannak határon túli költők, a kisebbségi irodalom megalapozóitól a közelmúlt jeleseiig, Reményik Sándortól Győry Dezsőn át Magyari Lajosig. Sőt egy költő, a szerb Vitkovics Mihály személyében képviselteti magát a hazai kisebbségi irodalom is. Érdemes megfigyelni, hogy jelen vannak a kötetben a költő-házaspárok, mint Petőfi és Szendrey Júlia, Nagy László és Szécsi Margit, Szilágyi Domokos és Hervay Gizella. És ott van még apa és fia: Áprily Lajos és Jékely Zoltán. Az pedig az anyag időbeli kiterjedéséből és a magyar líra természetéből adódó vonása az összeállításnak, hogy együtt szerepelnek benne a klasszikus metrumok képviselői az avantgárd szerzőkkel, a népiek és az urbánusok, istenfélő konzervatívok és elvhű szocialisták – Wass Alberttől Kassák Lajoson át Petri Györgyig, vagy Erdélyi Józseftől Benjámin Lászlóig. Van köztük számos formaművész, poeta doctus és népből jött, ösztönös zseni, mint Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, illetve Sinka István és a korondi fazekas dinasztiából származó Páll Lajos. Hiánytalanul fölvonulnak a klasszikusok, kezdve Csokonaival, végezve Csoóri Sándorral vagy Juhász Ferenccel. Az összeállító – nyilván a maga ízlése sugalmazására és a versanyag színesítésére – néhány kevéssé ismert, a magyar vershagyományban csak lábjegyzetként szereplő alkotót is beválogatott, ilyen Ungvárnémeti Tóth László, Vályi Nagy Ferenc, Apor Elemér.

Csak a költők névsorának áttekintése meggyőzheti az olvasót, hogy az Örök útitársak a magyar szerelmi líra első vonalában állók munkáiból szemelget, de olyan módon – lerázva magáról a tankönyvszerűség, a didaktikusság gyanúját –, hogy az ismert klasszikusok, illetve az iskolai tananyagban szereplők mellett szóhoz jutnak a kismesterek, a méltatlanul elfeledettek, vagy épp nem elsődlegesen költőként ismert tollforgatók is – Orczy Lőrinctől Karinthy Frigyesig. És még nem is szóltunk a korstílusok, a műfajok, a versformák, a beszédmódok sokféleségéről. Arról, hogy az antológiában található virágének, poéma, ekloga, dal, óda, fohászos vallomás, sanzonszöveg, megannyi klasszikus vagy formabontó alakzat, netán nyelvi leleményekben tobzódó játékos költemény. Ady megrendült vallomásától (Őrizem a szemed) Heltai Jenő és Szép Ernő orfeumi hangulatú, vidám dalaiig (Mert dalaimnak…;  Add a kezed) ér a sor, a formaművész bravúrjától az epigramma tömörségű megszólalásig. Akad vers, amelyből fölsejlik a szerelmesek társadalmi környezete, kapcsolatuk történelmi miliője (Magyari Lajos: Állj mellém…); van, amelyik egy hosszú szerelem históriája (Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év); és van, amelyik az erotikus évődést jeleníti meg (Karinthy Frigyes: Pitypang). Az antológia verskorpusza műfaji, stiláris, poétikai szempontból is szemlélteti a magyar költészet elmúlt évszázadainak hihetetlen gazdagságát, varázslatos sokszínűségét.

(Örök útitársak. Válogatás a magyar költészet legszebb szerelmes verseiből. Válogatta, szerkesztette, az előszót írta: Lisztóczky László. Pomáz, 2020. Kráter Műhely Egyesület, 248 p.)

Kövesdy Zsuzsanna 2021. április 21-én 9.30-tól a Katolikus Rádió Házunk táján c. műsorban:
Internetes archívum – Magyar Katolikus Rádió (katolikusradio.hu)

https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-kossuth/?date=2021-04-25_06-00-00&enddate=2021-04-25_08-40-00&ch=mr1

A jó kommunista

Egy hamis mítosszal igyekszik leszámolni Sebes Gábor publicista. Új könyvének címe: A Nagy Imre-mítosz – Mese a jó kommunistáról.
Végre!

Úgy kezdődött, hogy a forradalom első szabad megünneplésekor, 1989 táján még egymást érték a kivégzett miniszterelnököt dicsőítő beszédek, hozsannázó újságcikkek. Minden, ami 1956-hoz köthető, Nagy Imrét jelentette, noha számos történész már akkor figyelmeztetett: csak óvatosan! Ne feledjük, hogy az is ő volt, aki a felkelés első napjaiban statáriumot rendelt el, szabadságharcosokat végeztetett ki, október 25-én pedig újabb szovjet csapatokat hívott Budapestre. És az is ő volt, aki „elnézte” a sortüzeket.

Pongrátz Gergellyel, a Corvin köz egykori parancsnokával 1990-ben egy hosszú estén át beszélgettem. Beszélgettem? Ő beszélt, én hallgattam a hajdani „pesti srácot”.

– Azon döbbenek meg – mondta Bajusz –, hogy itt most minden Nagy Imréék körül forog, minden róluk szól, mintha ők csinálták volna a forradalmat. Ez nem igaz! Bukott, ravasz kommunisták öltöznek most át reformerekké azzal, hogy „ők már akkor megmondták”. Hazugság. A forradalmat az egyszerű emberek kezdték, a szabadságharcot pedig a fiatalság vívta, javarészt a pesti srácok. Ha Nagy Imrén múlik, minden másképp alakul. Ő fékezni akarta a tömeget, de képtelen volt kézben tartani az eseményeket. Irányítani akart, de csak sodródott. Nem állt félre, mert azt a kommunizmus elárulásának tartotta volna. Úgy gondolta, akkor teszi a legtöbbet, ha ott marad féknek. Tiszteletet legföljebb azért érdemel, mert a tárgyalásán nem kért kegyelmet.

Az 1956-ot vezéreszmének tekintő rendszerváltó ellenzék abban egységes volt, hogy Kádárnak mennie kell. De hogy ki legyen a „hívószó”, az ikon, Nagy Imre vagy a barikádokon végsőkig küzdő pesti srácok, ott már éles volt a törés. A térdre kényszerült „reformkommunisták” és a velük kokettáló SZDSZ Nagy Imrében találta meg a hőst. Ma már tudjuk, a katartikus élménynek szánt újratemetési ceremónia 1989. június 16-án a kommunisták hatalmának folyamatosságát üzente meg!

Ők, a „reformkommunisták” szervezték az attrakciót. Hogyan is mondta az ifjú Orbán Viktor a Hősök tere szónoki pulpitusán? „Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat.”

Később már nem is csodálkoztunk, hogy Horn Gyula kormányfő együtt koszorúzza Nagy Erzsébettel Nagy Imre sírját. A pufajkás a mártír miniszterelnök lányával. Gyurcsány Ferenc pedig még „beszélt” is Nagy Imrével („Mondd, Imre: te mit tennél?”).

Ki is volt valójában ez a Nagy Imre?

Úgy érkezett vissza Magyarországra a második világháború végén, hogy addigi életének kétharmadát a Szovjetunióban töltötte. Sztálin kedveltje minden létező aljasságban benne volt. Itthon a legvadabb időkben ő vezette az élelmezési, majd a begyűjtési tárcát, őt tartották a „kulákok” legkegyetlenebb kizsigerelőjének. Sztálin halála után könnyfakasztó beszédben méltatta a Nagy Vezér munkásságát, és ő javasolta a diktátor emlékének azonnali törvénybe iktatását.

„A forradalom miniszterelnöke”? Ó, dehogy! Csupán miniszterelnök a forradalom idején. Nem ugyanaz. 1956. október 23-án ő volt kéznél, ő volt a „jó kommunista”. Rákosinál, Gerőnél feltétlenül jobb. Őt kéri fel vezetőjének a felkelt ország, és a hatvanéves ősbolsevik a Parlament ablakából így szólítja meg a népet: „Elvtársak!”

És az is ő volt, aki utolsó rádióbeszédében, november negyedikének hajnalán is hazudott. Csapataink harcban állnak, füllentette, majd bizalmasaival (köztük a ’19-es katonatizedelő Lukács Gyuri bácsival) a jugoszláv nagykövetségre menekült.

Csak a pesti srácok álltak a tankok elé. Azok a fiatalok, akiknek vezérét, Pongrátz Gergelyt négy évtizeddel később, 1997 őszén a Metész-tüntetésen Kuncze Gábor rendőrei gumibottal ütlegeltek, bilincsbe vertek.

A Nagy Imre-mítosz. Olvassuk el Sebes Gábor könyvét!

(Borítóképen: Légi felvétel a megemlékezőkről a Hősök terén. Nagy Imrére, az 1956-os év tragikus sorsú miniszterelnökére és mártírtársaira emlékeztek ünnepélyes szertartás keretében, a kivégzésük 31. évfordulóján tartott gyásznapon. A gyászszertartáson több tízezer ember vett részt és helyezte el a kegyelet virágait a mártírok koporsójánál. Az elhunytakat a megemlékezés után a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában helyezték örök nyugalomra. Forrás: MTI/Asztalos Zoltán)

A műsor linkje: https://www.katolikusradio.hu/musoraink/adas/1/541450

Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2017.

Ördögh Ottó eddig is mesélt: történelemtanárként, gyerekszínészként, előadóművészként és regényíróként. Tizenharmadik kötetének a meséje, amely A kis herceg és Buddha címet viseli, azonban merőben új. Maga a történet nem túl bonyolult: hőse, a szerelmében csalódott fiú egy Isten háta mögötti faluban próbál vigasztalódni. Az egyhetesre tervezett ottlét azonban jócskán elhúzódik, s közben egy öregembertől, újdonsült mesterétől új világlátásra tesz szert.

A regény vérszegény cselekményét mozgató két legfontosabb figura az öreg és a fiú: korántsem véletlen, hogy a címben, valamint a felütésben és a zárlatban egyaránt feltűnnek, keretezik az elbeszélt történetet. Rajtuk kívül három másik fontos, virtuális karaktere is van a regénynek: az elefánt, a kis herceg és Buddha. Közülük az elefántot említi legtöbbször a szerző, átlagosan oldalanként egyszer, az elefánt aztán képi formában is felbukkan. A könyvben összesen 647 kép ábrázol elefántot: az elülső és hátsó borítón 11-szer tűnik fel, de magában a könyvben is folyamatosan szerepel: a grafikus rajzolatok a fejlécben folyamatosan fogják közre az oldalszámozást. Mindez pedig azt engedi sejtetni, hogy ennek az állatfigurának a műben emblematikus jelentősége van. A szerző a megmászandó hegyet is az elefánthoz hasonlítja: ezt az analógiát a hasonló alak tálcán kínálja fel. A hegyet éppen ezért Elefánthegynek nevezi el Ördögh – sokat mondó, ahogy az elefánt szeme kezdi el nézni a fiút (16. o.). Nem véletlenül: Kínában, Indiában az elefánt mindig a boldogság, a bölcsesség jelképe; az ottani hit szerint szerencsét is hoz a felemelt ormányú elefánt, főleg párban –márpedig így ábrázolja a könyv összes képe.[1] Buddha közvetlen módon már ritkábban mutatkozik meg, de latens jelenléte mindvégig áthatja a regényt. A Buddha és az elefánt összeillik, de ha hozzájuk tesszük a kis herceget, akkor elmondhatjuk, hogy a fogalmi háromszögtérben, időben, sőt kulturálisan is egymástól távoli jelenségeket kapcsol össze, folyamatosan váltogatva a valóság és a fikció alakzatait. Az állandósultnak mondható szerepcserék világos jelzései annak, hogy a regényben minden viszonylagos, az ábrázolt minőségek soha nem kötődnek stabilan ugyanahhoz a személyiséghez, a szorongató identitáshiány mélyén a dolgok folyamatos képlékenysége lapul. Így aztán túlságosan is sematikus eljárásnak tűnhetne a fiú és a kis herceg, valamint az öreg és Buddha egymással való, mechanikus azonosítása: az efféle merev kategorizálás aligha tükrözné hitelesen a regény szellemiségét. Hiszen az öreg fiatalkori énje korántsem áll távol a fiúétól, mint ahogy időnként a fiú is Buddha maszkját ölti magára. Az egyes karakterek egymás sziluettjébe való folyamatos áttűnését a narrátori közlések is folyamatosan támogatják. Az öreget hosszú fülcimpája okán egyszer maga a szerző hasonlítja elefánthoz (22.o.), máskor viszont Buddhához (33., 120., 165., 179. o.), de maga a fiú is képes saját magát „Buddha-elefántszemmel” nézni (199. o.). Ugyanakkor – a fiú hajdani szerelmének analógiájára – az öreg olykor „kis hercegnek” nevezi a fiút, aki félálomban előszeretettel azonosul is e mesebeli figurával (65.o.), máskor viszont egyszerűen csak B 612-es fogolyként aposztrofálja magát. Antoine de Saint-Exupéry művéből, A kis hercegből[2] csupán egyetlen idézet jelenik meg a regényben: „Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” (17. o., majd csak a harmadik mondat: 39. o.). De Ördögh Ottó művét így is mindvégig belengi a „kis herceg” szelleme, főként a maga folyamatos tudásvágyával. A Saint-Exupéry által gyakran szerepeltetett motívumok tudatos beemelése (sivatag, oázis, rózsák) ugyancsak folyamatos finom fogalmi asszociációt teremt a két mű között. A rózsa gyakran fordul elő Ördöghnél, de másként, mint Saint-Exupéry művében. A francia írónál a rózsa az általánosítás eszköze (ennek megfelelően általában többes számban szerepel, és gyakran egyszerűen illattá szublimálódik), míg az utóbbinál az egyedi kötődés kifejeződése, a megismételhetetlenségé. Ez az eltérés egy másik lényegi különbséget is kidomborít: Saint-Exupérynél a vadászok rendre csütörtökön ismétlődő tánca egyedivé teszi a hét e kitüntetett napját a róka számára, míg Ördöghnél elsimul, abszorbeálódik az időfolyamba. A magyar regényben háromszor is említett H 2578-as bolygó ugyancsak A kis herceg bolygóira[3] enged bennünket asszociálni. Az intertextuális szövegalakzatok lépten-nyomon átütnek a regény gondolati alapszövetén. Ennek illusztratív példájaként említhetnénk Jókai Mór Jocus és Momus című művét. Az Ördögh Ottó által kreált álközmondás a regény 18. oldalán („Az ember lefekszik élve, s felkel halva”) pontos fogalmi leképezése a nagy magyar mesemondó egy paradox szófordulatának: „az ember lefekszik élve, s felkel meghalva”. A „kétszer születés” Ördögh Ottó-féle gondolata, Jókai művének prizmáján keresztül felerősítve, szemléletesen érzékelteti az emberi létezés abszurditását. Szerzőnk ugyancsak előszeretettel operál a hamis citátumokkal, mintegy szamárfület mutatva a bölcseleti irodalom axiomatikus emelkedettségének. A regényben négyszer ismétlődik az „Engedd le a mértéket a mélységbe, / S elmúlik életed sorsszerűsége” szentenciája, noha tudomásunk szerint a gondolatnak nincs pontosan megjelölhető bölcseleti forrása. Később Ördögh még tovább súlytalanítja a kijelentés pátoszát azzal, hogy a maga parafrázisában ezt az életvezetési tanácsot egészen vulgáris szintre szállítja le: „Engedje le a kútba a vödröt, s elmúlik szomjúsága!”(42. o.) Egyenesen álidézetnek tűnik a következő elmés megállapítás: „Buddhát lenézik, de a teát mégis isszák” (212. o.). A citátumokkal való ironikus játék az információs társadalom korának jellegzetes terméke, amelyben szüntelenül egymásba mosódik az objektív és a belőle leképezett valóság. Korunk nagy hatású posztmodern gondolkodója, Jacques Baudrillard is egy hamis citátummal igyekszik alátámasztani a szimulákrumok mindenhatóságának tézisét.[4]

A bibliai idézetek parodizálása, kifordítása ugyancsak bevett gyakorlat Ördögh Ottó regényében: A „Kezdetben vala a Tea” (217. o.) szófordulat János evangéliumának első mondatára utal, míg a „Legyen tea!” (214. o.) imperatívusza a Teremtés könyve egy szöveghelyére (1,3) tett direkt allúzióként fogható fel. A „kétemberes … Tea” (218. o.) kifejezés pedig vélhetően viccre utal: azért ötemberes a rossz bor, mert négyen le kell hogy fogják az áldozatot, míg az ötödik beletölti. A tea motívuma végigvonul az egész regényen (csak a szó több mint százszor fordul elő, ha az összetételeket is belevesszük). Egy helyen a szerző a teához hasonlítja az öreget, mivel közös bennük a keserédesség (56. o.). De a tea helyenként ennél bonyolultabb, egyenesen misztikus jelentéshordozóvá terebélyesedik. „A Tea minden” (210. o.). Hiszen önmagában életadó folyadék, amely jóleső érzéssel, szeretettel (189. o.) tölt el, a béke jelképe (209. o.). A tea alakot is válthat (218. o.), sőt ízt is: mindig olyan ízűvé válik, mint az, aki kóstolja (216. o.). A tea kavargatása a szüntelen változásra, az élet örvénylésére emlékeztet. A teázás a folytonosság, az ismétlődés jelképe (189. o.), a szertartássá vált közös teázás pedig megkönnyíti az öreg és a fiú kommunikációját. A jelképek kombinálódnak: a teáscsésze oldalát elefánt díszíti (189. o.). A teaizmus meghatározása (mert Ördögh ezt a fogalmat is bevezeti): „Rózsaillat, kert, almafa, Elefánthegy, napfelmente” (210. o.).[5]A költőien talányos megfogalmazást jól egészíti ki a „teaista”meghatározása, aki egyszerűen elégedett azzal, ami Van, tehát boldog.[6] A tea elkészítése igazából a fiú személyiségváltozásának tükre, eszköze: először az öreg formálja őt, aztán a fiú alakítja saját magát. A tea elkészítésének menete tehát ugyanaz, mint a teává válás folyamata: a megvilágosodás alakulástörténetét illusztrálja. Szorosan ide kapcsolódik, hogy az öreg magázza a fiút, de megkéri, hogy a fiú viszont tegezze őt (22. o.). Az öreg csak a regény legvégén hajlandó viszonozni a tegezést. Egyrészt ez utal a lehetőségre, hogy szerepet váltson az ember, másrészt addig (316. o.) tartja fenn az öreg ezt az aszimmetrikus (sőt: fordított) helyzetet, amíg a fiú „teává” nem válik. Utána már nincs akadálya a kölcsönös a tegeződésnek. Fel-feltűnik a regényben a tearózsa, a teavíz, a teafű, a tealevelek, a teáskanna, a teaház, a teáscsésze, a teaillat, a teatojás is, kivétel nélkül egyaránt utalva a teára. A „teatojás” speciális fogalma szintén két jelkép kombinációjából tevődik össze. Nemcsak a tea bukkan fel azonban a regényt behálózó közmondások kontextusában. Sűrűn tűnnek fel a regényben más, kifejezetten komikus gondolati töltésű ferdített közmondások is. Például: „Nincsen elefánt agyar nélkül”(20. o.), amely a „Nincsen X Y nélkül” közmondássémára épül. A maga bináris jellegű, párhuzamra és ellentétre épülő szerkezetével megint csak a közmondások hangulatát idézi az „Aki jön, fogadom, aki megy, engedem” (26. o.) szófordulat, formailag-gondolatilag rímelve a későbbi „Jön, aki jön” és a „Lesz, ami lesz” (175. o.) típusú szintaktikai konstrukciókra.

Történetünk helyszíne egy falu. Ördögh Ottó először „szinte nem is létező hely”-ként (8. o.) jellemzi, aztán „mint egy különös bolygó”-ról (19. o.) beszél róla. Sokkal inkább virtuális, mintsem valóságos térábrázolásról van tehát szó. Ez a valójában nem létező hely mindvégig a főhős önmaga elől való menekülésének reprezentációja lesz. A menekülés azonban hiábavaló próbálkozásnak bizonyul, hiszen a fiú saját magába falazva, önmaga foglya marad. A faluban – szinte elsőként – az ösvényt veszi észre. Ez az ösvénymotívum aztán végigvonul az egész regényen. De az igazi ösvény nem kívül, a térben vezet, hanem belül, a lélekben. Az ösvény elvont értelemben való szerepeltetésére utal már közvetlenül az is, hogy helyenként nagy kezdőbetűvel jelenik meg. Az átvitt értelmet hol csak a dőlt betű jelzi (288. o.), hol a dőlt betű nagy kezdőbetűvel kombinálva (pl. Ösvény 31., 240., 243. o.). Ez a belsőleg megtett út eredményezi az „otthon” és a „haza” átértelmezését. A város helyett fokozatosan Hiketnunkot, sőt szűkebben az öreg házát kezdi jelenteni, míg végül a fiú megleli a belső otthonát. Ebben az összefüggésben sejlik fel a regényben a tudatos jelenlét (mindfullness) vonatkozásrendszere. Erre utal már a választott helyszín neve is: Hiketnunk, azaz latinul ’itt és most’. Ezen felfogás szerint itt és most kell élnünk (ezt ki is mondatja Ördögh az Öreggel: „Magának két dolog fontos csak. Egyik az, ami volt, a másik az, ami lesz. Pedig csak egyetlen fontos dolog van. Az, ami Van. Nem egyszerűbb egy dologgal foglalkozni, mint kettővel, kedves Tólig?” [46. o.]). Az időn nem tudunk változtatni, a térben való mozgás pedig csak látszólagos előrehaladás, hiszen hiába utazunk bárhová, úgysem léphetünk ki soha önmagunkból. Mindez pedig arra figyelmeztet, hogy a kierkegaard-i váltógazdálkodás értelmében az extenzív létformákról az intenzív létformákra kell áthelyeznünk a hangsúlyt.[7] Az objektív értelemben vett idő- és térparaméterek tehát voltaképpen lényegtelenek. A regény elején felbukkanó „Hová rohan?” (30. o.) és a mű vége felé erre replikázó „Hova rohansz?” (312. o.) kérdés egyaránt implikálja a gyorsaságot és a helyszínváltoztatás képességét. A két mondatnak minőségi súlyt biztosít az a körülmény, hogy így mintegy keretbe foglalják a lepergő cselekményt. Az első ártatlan kérdés csupán, míg a második csak költői kérdésként értelmezhető –a köztes rész pedig mindkettőre frappáns választ ad. Ez a térfelfogás szervesen kapcsolódik Buddha jól ismert tanításához: „Úgy éljetek, hogy magatokban leljetek szigetre és menedékre…”.[8] Ennek egyfajta parafrázisa lesz Ördögh szentenciózus bölcselkedése: „Engedd le a mértéket a mélységbe, / S elmúlik életed sorsszerűsége”. Ez a mondat négyszer is feltűnik a szövegben, minőségi súlyát a Mistral betűtípus is nyomatékosítja. Negyedik felbukkanásakor igazolódik be a fiú sejtése a hang eredetéről: valójában az Öreg az, aki szól hozzá. Felfelé, majd lefelé is kell a főhősnek másznia ahhoz, hogy végre megértse: igazából semerre sem kell másznia. A kezdetben a cél a (hegy)csúcs elérése, sőt minél több csúcs elérése volt, ráadásul az időfaktorral fűszerezve: minél előbb! De lassan ráébred, hogy egyrészt a mászáskényszer miatt gyönyörű látványokat hagy ki (14. o.), kimarad a kontemplativitás élményéből, másrészt, semmit nem nyer azzal, hogy eléri a csúcsot. A mászás végső mérlege tehát: nyereség helyett veszteség. Hiszen távolról a hegytető szikláit madárnak és madárfiókáknak látja (12. o.), míg közelről szemlélve csupán formátlan összevisszaságban, alaktalan tömbökben oldódik fel minden (14. o.). A hegytetőn állva aztán ő maga válik a kőmadárhoz hasonlatossá, mert a kőmadár (és minden más) belül van, nem pedig kívül. A helyváltoztatásnak a fő cél szempontjából sem volt semmi értelme: a város maga mögött hagyásával ugyanis egyáltalán nem szabadult meg az őt kísérő szomorúságtól, amelynek élményét pedig mindig is a várossal társította. Hiába hódít meg újabb és újabb csúcsokat, az ő bensőjében keletkezett szakadék ettől még soha nem fog eltűnni. Rá kell döbbennie tehát, hogy abszurd módon ő maga az a hegy, melyet meg kell másznia. A belső tudattartalommá oldott térben és időben való mozgás paradoxitását a regényben egy sajátos szófordulattal is érzékelteti Ördögh Ottó: „útidőközben” (77. o.) Ebben a sajátos fogalmi mezőben értelmezhető csak autentikusan az alábbi szövegrészlet:„A Zöreg kigubancolta a kagylót a hálóból, és füléhez nyomta. Egy ideig máshol járt. Mintha a kagylóba zárt időt hallgatta volna. A távcső következett. Szeméhez tartotta, hogy a teret faggassa. Körbe-körbeforgott vele, végül a fiúval szemben megállt.” (70.o.). Az idő felfogásában analógiák és különbségek egyaránt kimutathatók Saint-Exupéry és Ördögh között. A francia szerzőnél a mennyiségorientált, időtakarékosnak tűnő üzletember valójában időpocsékoló; a róka ideje azonban minőségben megélt, boldog idő. Ezzel szinonima rózsára vagy a rongybabára látszólag csak „vesztegetett” idő; a „rókaidő” az, amely pontos időt feltételez. Ördöghnél szintén központi elem az idő (nagyon gyakori az idő más jelölése is: perc, óra, nap, hét, hónap, év; csupán a „napról napra” kifejezés nyolcszor ismétlődik). Nála azonban szinte hullámzik az idő, amelynek üteme folyamatosan változik. Először lelassul: az öreg a regény elején mindig csak azt ismételgeti, hogy: „nem sürgős”. Aztán szinte nyargal az idő: az öregre a fiú már úgy gondol, „mintha legalább ezer éve ismerné” (25. o.). Később pedig megkettőződik: „Mintha két film pergett volna egy időben. A Zöreg látta saját filmjét a katedrálisban, a fiú látta a Zöreg filmjét a kertben.” (78. o.) Majd az idő szinte megáll: a helyszínül szolgáló képzeletbeli falun hiába viharzik át naponta többször is a nemzetközi gyors, megállni csak hetente egyszer áll meg egy kisvasút, amit a főhős rendre le is késik: mintha neki soha nem lenne testre szabott a közlekedés. A (le)késés verbális szinten csak a regény elején (29. o.) és végén (262., 312., 318. o.) mutatkozik, de gondolatilag végighúzódik az egész regényen. Így az idő nyomása (pontosság, gyorsaság) és a késés tilalma fokozatosan átalakul, enyhül, megszűnik. A fiú hétről hétre elindulna, de nem tud. Beteljesedik, amit az Öreg a regény elején (31. o.) megjósolt: az egész nyarat ott tölti. Ebből pedig egyenesen az következik, hogy a fiúnak „érdemes”is kés(leked)nie, mert „arról soha nem lehet lekésni, ami Van” (312. o.). Az idő felbomlásával pedig végül eljutunk ahhoz a sommás megállapításhoz, amelyet Ördögh a kis herceg szájába ad: „Idő nincs” (259. o.).

Az elillanó idő, az elmosódó téralakzatok értelemszerűen nyitnak lehetőséget az álomszerű látásmód felerősödésére. Az álmok a regényben elsősorban a fiú álmaiként jelennek meg. Kettős szerepük van. Egyrészt pozitív tartalommal bírnak: segítenek feldolgozni a történteket, inspirálnak, mutatják a jövőbe vezető utat. Másrészt negatív karakterisztikát is kapnak, hiszen a tudatos jelenlét (egyik) ellentétjei. Ebből adódóan a hiketnunkiak élesen elkülönítik az álmot és a valóságot: „Itt csak a messziről idevetődő turisták álmodtak mindenféle színes álmokat” (19. o.). Jellemző, hogy amikor a fiú elkezdené mesélni az álmát, az öreg máris beléfojtja a szót (35. o.). Mert az öregnek éppen az a feladata, hogy kibillentse őt az álomszerű létérzékelésből. Ezért a regényben az „álom” szó gyakran az „ébred(és)”-sel kollokációban jelenik meg A fiú álmai, érzései gyakran külön bekezdésben, dőlt betűvel tűnnek fel, előttük-utánuk sorkihagyás választja el őket az egyenes betűs részektől. A dőlt betű itt az álom, a képzelődés, a virtuális, azaz a valóság alternatívája. Pl. a 9–10. oldalon a szükségesnek hitt hegymászás alternatívájaként mutatja azt, hogy egy tó mélyén (is) lehet boldog, ebben a kontextusban értelmezendő a rádióban hallott mese a ­17. oldalon. Az álom és a valóság közötti folyamatos lebegés illusztrációjaként is felfogható a szövegben igen gyakori „mintha” szó. Körülbelül oldalanként egyszer fordul elő. Ezen belül, gyakran dőlt betűvel, az előbb említett külön bekezdésekben, sokszor a bekezdés első szavaként szerepel. Elvileg a valóságot hasonlítja egy elképzelt helyzethez, de e kettő mintha helyet cserélne: az elképzelés valósággá válik, és fordítva. A szerző ezzel a finom fogalmi oszcillációval érzékelteti és oldja fel az álom kétarcúságát. A virtuális, gyakran álomszerűvé oldódott térben való mozgás elmaradhatatlan, vissza-visszatérő eszköze a motorkerékpár. A motorkerékpár az egyik központi elem. Egyrészt, mert majdnem százszor jelenik meg a szó maga. Másrészt, ha egyáltalán történik bármi is a regényben, akkor az a motorkerékpár összerakása. Harmadrészt, mert a VANNI kategóriájának első eleme. A „VANNI” Ördögh regényében egy játék neve. A szerző magyartanárként találkozhatott ezzel a hibás főnévi igenévvel diákjainak feleleteiben, talán innen származik az az ötlet, hogy életre keltse a nem létező szót, és a regényben backronymként (azaz mozaikszóként) fogja fel és használja, amelynek feloldása a következő:

Volt már maga motor az életében?

A zsákban ugrálást próbálta már?

Nem beszél véletlenül dzsiberisül?

Napfelmentét látott-e már önmagában?

Ivott már hegyi forrásból teát? (32. o.)

A VANNI beépülését a fiúba (azaz a fiú felépülését) kiválóan jelzi a három helyesírás disztribúciója is: eleinte „VANNI”, majd fokozatosan átmegy „Vanni”-ba, végül pedig „vanni” alakban jelenik meg, tehát köznevesül. De mit is jelent ebben a kontextusban valójában a motorkerékpár? Hiszen a házi alkatrészek igazából alkatrész-paródiák: rozsdás radiátor (hengernek), horpadt tartály, konzerves doboz (porlasztónak), infúziós cső (benzincsőnek), küllő nélküli kerék, egyenetlen sárhányó, műanyag cső (sebváltónak), limlom. Számos rész világosít azonban fel bennünket afelől, hogy mit is értsünk a motor és az összerakás művelete alatt: „Magát is így rakom össze” (43. o.); „fiúmotor” (44. o.); „Maga segít nekem összerakni a motort, én meg magát rakom össze” (57. o.). És hogy mire való a motor?Főként „hazatérni” lehet (44. o.) vele. Az átvitt értelemben vett hazatérés eszköze természetesen nem lehet a ténylegesen létező vonat, amelyre jegyet váltunk, amelynek ülésére kényelmesen lehuppanunk. Ebben az összefüggésben tűnik fel a megépítendő motor motívuma is: szöges ellentétben áll a vonattal, hiszen a vonatot más építette, a legjobb tehát, amit a fiú tehet vele, az, hogy lekési. A motor viszont éppen attól lesz értékes, hogy a fiú a saját kezével építi. A virtuális utazás több erőfeszítést követel: metaforikus síkon, a zötyögős-töfögős motoron történik, amelyet ráadásul saját magunknak kell összerakni. Az öreg is egy ilyen motoron járta a világot fiatal korában. Nem kellett hozzá Harley-Davidson, elég volt hozzá egy 50 cm³-s Babetta. Utolsó lett a versenyen, de ezen nem múlt a boldogsága. Ahogy tehát az álomnak, úgy a motornak is multifunkcionális szerepkör jut a regényben. Ez a jelentéstartalom a metaforikus szóhasználatban is lépten-nyomon kifejezésre jut. Jellemző, hogy az öreg a saját szívét is motornak nevezi. A fiú motorjának pedig be kell indulnia, mielőtt az öreg szívmotorja leállna (265. o.). A regény műfaja ebben a megközelítésben sajátos Umbildungsroman (a szó szoros értelmében is, hiszen látszólag jármű építéséről szól), más szempontból viszont egyfajta „fan fiction”-ról is beszélhetünk, hiszen Ördögh Ottó vállalkozása A kis herceg egyfajta folytatásának is tekinthető, még ha jelentős csavarral is. De éppúgy felfogható biblioterápiás alkotásként is, mint ahogy egy lényegi kérdésfeltevése a programregény gondolati profilját is kirajzolja már rögtön a mű elején: „Hogyan tudnék a szenvedéstől megszabadulni?” (10. o.) A szerző mindvégig erre az alapkérdésre keresi a választ. Meg is találja, de nem azonnal. Először arra kell rádöbbennie, hogy a halál (majdnem leesik a hegytetőről az első hegymászás alkalmával) nem csak a szenvedéstől szabadítaná meg, hanem egyúttal megfosztaná saját létezésétől is. Ez pedig nem lehet a célja, hiszen, éppen ellenkezőleg, lankadatlan életkedvét illusztrálja elkeseredett próbálkozása, hogy a zuhanás közben megkapaszkodjék. A regény kulcsproblémája az, hogy feltárja az emberi egzisztencia szerkezetét. Ebben a szemantikai mezőben pedig új megvilágítást nyer a létezés és a gondolkodás viszonya is. Descartes-nál a gondolkodás még a létezés elsődleges bizonyítéka. Ördögh Ottó azonban megfordítja ezt a képletet, amikor némi iróniával rögzíti egy helyen: „Gondolkodom, tehát nem Vagyok” (141. o.), a „Van” nagy kezdőbetűjével utalva a VANNI fogalmára. Ördögh létszemlélete sokkal inkább a kierkegaard-ival rokon, akinél a gondolkodás marginális jelentőségűvé zsugorodik a létezéshez képest, sőt a „cogito ergo sum” végeredményben a „sum” kategóriájára redukálódik. Ennek a felfogásnak érzékletes jelzése a regényben a dzsiberis nyelv, amely a regény egy tizede után (32. o.) jelenik meg. Halandzsanyelv, a neve az angol gibberish/jibberish sajátos átírása. Először az öreg szájából halljuk, ám hamarosan a fiú is átveszi. Nem az öreg és a fiú közös, titkos nyelveként értelmezendő. Bár a szerző azt írja egy helyütt, hogy „…a dzsiberis… egybekapcsol az öreggel”(38. o.), ezt a narrátori kijelentést nem szó szerint kell venni. A regényben a dzsiberis funkciója az, hogy rávilágítson az „értelmes” nyelv tulajdonképpeni értelmetlenségére. Lényegében tehát arra, hogy valójában nem a nyelv szavaival kommunikálunk, hanem annak hangzásával, hangulatával, metakommunikációs jeleinkkel, magatartásunkkal. Így tudja az öreg és a fiú eklatáns módon kifejezni (eljátszani) dzsiberisül beszélve a biztatást, a félszegséget, a felbátorodást, az elismerést, az utasítást, vagy éppen a vitát (35–38. o.). A fiú megszabadul a mentális lexikon kötöttségétől, s a dzsiberis így a jókedv, a szabadság nyelvévé válik. A fentiek fényében kell értelmezni azt a tényt, hogy ha az öreg nem szól a fiúhoz egy napig (39. o.) – ahogy Cháim Potok Kiválasztottjában az apa teszi Danny-vel –hallgatásával azt kommunikálja, hogy szeretné, ha rátalálna saját erejére, érzéseire. Mert „a szavak is csak küllők az elmekeréken” (134. o.) – írja kifejezően Ördögh. Ennél nem többek: történeteinket „szavakkal deszkáztu[n]k körbe” (134. o.). Az öreg fűrészporhoz hasonlítja a szavakat: „Ha intelligencia vetül rájuk, csillognak,ha nem, akkor csak arra jók, hogy beborítsák a földet. […] Nem ártana már egyszer az összestől megszabadulni.” (139. o.). Majd eljut egy beszédes szóalakvegyületig: „szavakság” (155. o.), végül pedig a „szavak elhagyásá”-ig (169. o.). A nyelvhasználat tehát egyértelműen alkalmatlannak bizonyul arra, hogy leképezze az emberi létezés (beleértve a gondolkodás) bonyolult szerkezetét.

Ez a regény a szerző minden bizonnyal legérettebb műve, az irodalom és a filozófia élvezetes keveréke, mondhatnánk talán azt is, hogy „kisimul a lélek”[9] tőle.

[1]„Tulajdonképpen az ember elméjével való viaskodásának, és kibékülésének a jelképe ő, más néven a nagybetűs Realitás” – írja egy szakavatott elemző, Ördögh Ottó (http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/az-a-baj-hogy-odakint-keresunk-es-nem-idebent–ordogh-otto)

[2] Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg. Fordította: Rónay György. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1970.

[3] Ugyanez a szám (az árulkodó „H” betűvel) azonban jelezhet magyar települést (a „25” kezdetű irányítószámokat Komárom-Esztergom megyében (éppen a szerző szűkebb pátriájában) használják, de az Ördögh által választott 2578-as nincs kiosztva).

[4]„Le simulacre n’est jamais ce qui cache la vérité – c’est la vérité qui cache qu’il n’y en a pas. Le simulacre est vrai.” („Sohasem a szimulákrum rejti el az igazságot – az igazság rejti el, hogy lényegében nem létezik. Maga a szimulákrum igaz.”) Jean Baudrillard: Simulacres et simulation. Paris: Galilée, 1981, 9.) Baudrillard a kijelentés forrásaként az Ószövetséget jelöli meg, pontosabban a Prédikátor könyvét, ott azonban ilyen tartalmú állítás nem olvasható.

[5]A „teaizmus” szó olvastán eszükbe juthat a taoizmus nevű filozófia és vallás. Többről van azonban itt szó, mint paronímiáról. A regény ösvényei, az öreg útmutatásai jelentős mértékben a taoizmus bölcs ösvényeit, útjait idézik. A „Menj vele, és ne ellene” (128. o.) óhatatlanul Lao-ce tanítását juttatja eszünkbe.

[6] A „teaista” fogalma előkerül Ördögh egy későbbi írásában is: Sortalanság – Magyar irodalmi paródiák. Budapest: Móra Könyvkiadó, 2018. Másként, kifejtve és játékosan Szerb Antalnak tulajdonítva. Ugyanitt a TEA több feloldást is nyer: Tiszta Energia Alfája és Tudatos Elengedés Alfája (157. o.), Tudatosan Elengedett Angyal (165. o.). A Sortalanság és A kis herceg és Buddha párhuzama más elemben is jelentkezik, pl. „Idő nincs” (sorrendben 152. és 259. o.).

[7] Søren Kierkegaard a Vagy-vagy c. művében hívja fel a figyelmet rá, hogy a helyváltoztatás a térben soha nem jelenthet igazi megoldást az egyénszámára. „Unalmas dolog vidéken lakni, ezért az emberek a fővárosba utaznak; megunják hazájukat is, ezért külföldre utaznak; fáradtak vagyunk Európától, ezért Amerikába stb. utazunk, csillagtól csillagig tartó végtelen utazás ábrándos reményéhez menekülünk. Vagy más a mozgás, de mindenképpen extenzív. … Ez a módszer önmagát szünteti meg, és a rossz végtelenségét jelenti.” (S. Kierkegaard: A váltógazdálkodás. Egy társadalmi okosságtan kísérlete. In: S. Kierkegaard: Vagy-vagy. Fordította: Dani Tivadar. Budapest: Gondolat, 1978, 370–371.). Az értelmetlen, semmit meg nem oldó elvágyódásra jó példa Csehov Három nővérében (és a korabeli orosz irodalom egyéb műveiben) a Moszkvába költözés illúziója.

[8] Dígha Nikája. Fordította: Vekerdi József. 16.2.26/ii.100, 1989.

[9] Ördögh Ottó: „Úgy tekintek magamra, mint egy spirituális ügynökre”. In: KEMMA – a Komárom-Esztergom megyei hírportál, 2018. 08. 07. (https://www.kemma.hu/24-ora/ordogh-a-spiritualis-ugynok-806211/).

Fekete István véleménye Wass Albertről

Sterbetz István Trófeákkal beszélgetek című könyvében olvasom: 

	„Madárfényképezni látogattam egyszer a Kis-Balatonra, s Fekete Istvánt 
találtam ott. Az akkor még megvolt, nevezetes Diás-szigeti kunyhóban 
remetéskedett éppen, demizson bor meg halomnyi írópapír társaságában.
Pista bácsi gyakori vendége volt Madártani Intézetünknek, ahogy 
sógorságba keveredett annak igazgatójával. Hányatott sorsának fittyet 
hányó, mindig derűs, mélységesen vallásos egyéniségére, akik csak 
ismertük, meleg érzésekkel emlékezünk.
	Akkor kettesben tanyáztunk Diáson. Nyújtóztuk a Zala-partot, eget, 
felhőt, vizet bámulva, csak a peccentő nem akart mozdulni, horgainkat a 
hal elkerülte.
To be honest I don't like to do home tasks, especially it concerns writing. So, I surf the Internet to find info on how to make an essay fast and without any effort. This article is beneficial for me, as I find many good tips and Edubirdie service here. I can say that this service is incredible and provides professional writing help.
	Ebben az áldott, nyárbúcsúztató semmittevésben pedig mi másról 
beszélhettünk volna, mint a magyar vadászirodalomról. Csűrve-csavarva a 
megközelítését, próbáltam akkor őt szóra bírni. Persze Kittenberger 
kikapcsolásával, mert a mélységesen szeretett-tisztelt barátról úgysem 
kaptam volna tőle elfogulatlan bírálatot.
	– Wass Albertet hogy ítéled? – kérdeztem közömbösséget 
színlelve. Számomra ugyanis ez a kevesek ismerte erdélyi író volt a csúcs.
	– Albi tudta a lelkét legőszintébben kitárni – volt ekkor Fekete István 
tömör válasza. Találóbbat nem is mondhatott volna a Titokzatos őzbak 
írójáról…”

Felgyőn  2020. szeptember 12-én került sor a megyei fogathajtó bajnokság Lebonyolítására, melyet a Kráter Műhely Egyesület 100 000 Ft összegű könyvadománnyal és lovas-népdaloklból összeállított  műsorral támogatott.

1óra 29 perc 22. másodperctől hallható a riport.

http://www.magyarradio.ca/realmedia/juli18.20.mp3