„Egy gondolányi élmény”

  Czirok Ferenc versciklusának margójára

Tényezők

A képzőművészeti alkotómunka és a prózaírás mellett költőként is egyre intenzívebben megnyilvánuló Czirok Ferenc versvilágát alapvetően két tényező határozza meg. Az első, hogy verseinek „alapanyagát” az emlékezete által megőrzött képek alkotják; lírája par excellence emlékező irodalom. A másik – ebből szorosan következő tényező –, hogy amikor ír, akkor mindig önmagáról szól. Ez a vonása azonban már magyarázatra szorulóan „kétrétegű”. Mert egyfelől az igazi vers mindig belülről jövő, a lírai szubjektum által meghatározott alkotás, egyfajta vallomás. Másfelől a verseiben, ha csak az utalások szintjén is, gyakran megjelenik valamifajta, objektív, tényszerű                             műveltséganyag, afféle könyvekből tudható ismeret, belsővé vált kulturális matéria. Vagyis Czirok Ferenc költészete a saját élményére emlékező és az olvasott, művelt és tapasztalt lírai alany produktuma – szögezhetjük le korábbi kötetei, illetve új könyve, a Tűzben edzett életfa ismeretében.

Várakozás

Ha az ember kezébe vesz egy újonnan megjelent verseskötetet, több dolgot várhat tőle – függően a személyiségétől, lelkületétől, olvasottságától, vagy pillanatnyi hangulatától. Van, aki újdonságot remél tőle, van, aki a ráismerés örömét várja, és van, aki megerősítést – lám, a költő is hasonlóképpen látja a világot és érzi az életet, ahogy én. Magam az utóbbi hozzáállással vettem kezembe Czirok Ferenc újabb verseinek kötetét. Olyan érzéssel, amelyet egyszerre jellemez az izgalom és a nyugalom: az általa fölfedezett és leírt valóság megismerésének intellektuális és emocionális izgalma, valamint a megerősítés elnyerésének és a bizonyosságszerzésnek a nyugalma.

       Mivel Czirok Ferenchez hasonlóan magam is Itália magyar rajongóinak népes táborába tartozom, első dolgom volt föllapozni a Tűzben edzett életfa olasz ihletésű verseinek ciklusát, hadd lám, miképp ír a költő a szívem csücskében fészkelő országban szerzett élményeiről. Persze voltak előzetes várakozásaim, hiszen egyik régebben írott, épp nekem dedikált, az Adria-parti Gradóban keletkezett Életkép című versét betéve tudom:

„Fal csonkján gyík szalad,

parton háló szárad

hullámtörő köveken.

Apró asztalomnál

békesség szundikál.

Szél kószál hűs tengeren”

Múlt és valóság

A Czirok-versek matériáját az egymásra rakódott vagy épp összemosódott emlékképek alkotják. A múltidézés szellemi művelete indukálja azt a kérdést: létezik-e abszolút hiteles költői emlékezés. Vajon milyen mértékben aránylik egymáshoz a fölidézendő dolgok pontos reprodukciója és a kreatív újragondolás, ha tetszik, a teremtő „újraemlékezés”? Erre csak bizonytalan válasz adható, de ami biztosabb és fontosabb: az emlékekhez való ragaszkodás, a hajdani benyomások szeretetteli fölidézésének szándéka a döntő. Voltaképp az emlékekhez való szeretetteljes ragaszkodás milyensége lehet az emlékezés hitelességének mércéje. Czirok Ferenc esetében is a megőrzött emlékképekhez való hűség voltaképpen a lírai alany önmagához való hűségét, önazonosság-tudatát jelenti. Így a múlt tudatba vésődött képei részei lesznek a lírai ego belső lényegének, komponensei az identitásának. És ez jóval több, magasabb rendű, mint a valóság képeinek még oly pontos fölidézése. És ekként lesz újra és újra igaza József Attilának, aki azt írta: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk” (Thomas Mann üdvözlése).

Valóság és líraiság

Czirok Ferenc verseinek van egy pontosan fölidézett, jól értelmezhető emlék- és valóságanyaga, illetve van az önkifejezés vágyából következő ábrázolásmódja, fölidéző képessége: az impressziók, az atmoszféra, a hangulatok, a helyzetek érzékeltetése. Vagyis az emlékezés csak a kiindulás; a tapasztalat és az élmény megjelenítése mit sem érne, ha nem lenne benne az érzelmi sodrás, az ábrázolás dinamikája, azaz a statikus kép és a közlés lelki eredetű lendületének kettőssége. Az utóbbit nevezhetjük alkotói elszántságnak, a plasztikus megjelenítés eltökélt szándékának, amely akarat mégis hol finom tollal megrajzolt kontúros képet, hol sejtelmes-fátyolos satírozású látványt, vershelyzetet teremt. Az előbb idézett Életkép című versben ott vannak a konkrét látványelemek: a forró köveken futó gyík, a hullámtörőn száradó háló, a trattoria-terasz kis asztalának látványa, valamint ott van a szundikáló békesség nyugalma és elégedettsége, a belső béke pillanatának élvezete, a kegyelmi állapot átélése.

Az Itália útjain című ciklus

A Tűzben edzett életfa című új verseskötetben kilenc ciklus található, közülük a hatodik az Itália útjain, amely összesen tizennyolc költeményt tartalmaz. A tizennyolcból az első kettő (Emlékek; Útnak indulok) nem kötődik konkrét helyhez, voltaképp az itáliai élmények megidézésének, az emlékezés működésének elvontabb ábrázolása. A többi darab viszont egy-egy helyhez, városhoz, tájhoz kötődik; ezek: a dél-tiroli San Candida, Trieszt, a Piave folyó, Aquilea, Grado, Velence, Verona, Padova, Firenze, Pisa, a Ligur-tenger partján fekvő Chiavari, azután Milánó, Ventimiglia és Róma, egy verset pedig Caravaggio milánói szülőháza ihletett. Vagyis a ciklus darabjai földrajzi értelemben Itália északi felének részleteit ábrázolják az olasz Alpoktól Rómáig: Dél-Tirol, Friuli Venezia Giulia, Veneto, Toscana, Piemonte, Liguria vidékét.

       Mivel a költő visszajáró vándor Itáliában, olykor fölkeresi a már ismert helyeket. Az efféle visszatérések alkalmával természetesen föltámadnak benne az itt szerzett hajdani élmények, fölidéződnek az egykori látványok, hangulatok, föltolulnak az emlékek, amelyekbe rendre beleolvad a jelen pillanat impressziója. Ahogyan az egyik „bevezető” versben írja: „Gazdag múltból nézek a jelenbe / gyönyörű tájaid járva, és békesség / költözik szívembe” (Útnak indulok). E sorok utalnak az emlékezés több rétegűvé válására, hiszen a hajdani kedves emlékekre új élmények rakódnak, így a lírikus memóriájában élő, valamint az itt és most szemmel látható képek egymásba tűnnek, összecsúsznak, egymásra hatnak, ekként jelentésbeli többletet is nyernek. Így alakul, formálódik, gazdagodik, terebélyesedik a lírai alanyban Itália mozaikos képe, amely azután átoson a fogékony lelkű olvasó tudatába, lelkébe is.

       Jól tudjuk, hogy a versben a régről megőrzött kép, valamint a jelen pillanat benyomása egyformán fontos, vagy épp időnként váltakozó erejű. Mert a lírikus elég, ha behunyja a szemét, akkor is meglátja a mediterrán kékségű eget, a végtelen tengert, a távoli hegyvonulatok ívét, a kisvárosok ódon sikátorait. Ahogy a költő új kötete Bevezetőben írja: „És ebben az áldott pillanatban, kegyelmet adó állapotban, a teremtő csendben, közel kerülve az érthetetlen és megfoghatatlan határtalanhoz, meg-megszólal valami, amire oda kell figyelni”.  A tájak jelentette végtelenség megérzése és a koncentrált figyelem lelki kettősségére is fölfigyelhetünk e sorokat olvasva. Végül is azt konstatálhatjuk: így íródik a vers! Például azok a versek, amelyek Itália útjain születtek, mintegy az élet, a sors, a Jóisten ajándékaként.

       Mondottuk, Czirok Ferenc versvilágának talapzata, kiindulása az emlékezés, épp így van ez Olaszország-tárgyú verseivel is. A ciklus első két darabjában erről a „gondolányi élményről” úgy szól, hogy Itália ráhímezte magát a lelkére és fölkeltette benne a visszatérés vágyát: „végtelen dallamával / elringató vágyak közt / lelkemre hímezi emléked, / a visszatérés örökkön / bizsergető vágyát” (Emlékek).

Tájak és városok

Itália végtelen változatosságú ország, hiszen a hófödte alpesi hegyormoktól az afrikai klímájú Lampedusáig ér, így aztán a különböző tájakhoz, városokhoz nagyon eltérő élményanyag tapad. A dél-tiroli San Candidáról a hószakadás, a lassan araszoló, csúszósan evickélő autózás képe ugrik be a költőnek; a kultúrák tengerparti találkozási helye, Trieszt neve az eszpresszó kávé illatos gőzében fölrémlő történelmet és kultúrhistóriát jelenti számára. Mi más juthatna eszébe a Piave folyóról, mint az I. világháború vérzivatara, a folyó vértől vörös tajtékos vize, aminek jelenkori ellenpontja a májusi szellő lágysága és a madárdal békét sugárzó hangulata. Többször megverselt Adria-parti kisvárosa, Grado a szűk sikátor homályos sarkát (Grádó még egyszer, de nem utoljára), vagy a végtelenséget sugárzó tengerparti tájképfestés emlékét involválja (Grádó). És műveiből ki nem maradhat Itália rajongóinak örök szerelme, Velence, ez a „vizek ölelte emberfészek”, a „gyalogos és gondolás élet” rajza, a város látványának és hangulatának festői csodája.

       Czirok Ferenc rendre magát is belerajzolja a városok képébe, például ahogyan a gradói parton a tájat és a felhőket festi, ahogyan Firenzében a szálloda erkélyéről a dóm kupoláját rajzolja, Chiavariban frissen facsart narancs levét kortyolja, vagy amiként Milánóban éhesen és fáradtan bámulja a kirakatokat. És kultúrtörténeti vonzalmából adódóan a régi emberek nyomát is mindig fölfedezi: Pisában Galilei és Lord Byron alakja rémlik föl; Milánóban megjelenik Leonardo mester és Caravaggio; Rómában pedig a pápaságra ácsingózó Bakócz Tamás alakja tűnik föl.

Azt is mondtuk, hogy a Czirok-versekben a lírai ábrázolásmód poétikus elemei közé időnként utalásszerűen konkrét kultúrtörténeti adatok ékelődnek. Így egyéníti Triesztet, mint az Osztrák-Magyar Monarchia és Itália szellemének találkozási pontját; Aquileát, a nemes várost, amely Attila fejedelem előtt hódolt; a büszke történelmű Velencét; Firenzét a költők (Dante) és festők (Boticelli) városát, vagy Ventimigliát, ahová elérnek a közeli San Remo fesztiváldalainak hangjai.  Vagyis tényszerű kultúrtörténeti adalékok is fölbukkannak a nagyon is szubjektív látású, emlékidéző versekben. Szóltunk a szerző önkifejezés-vágyáról, ám ebbe beleértendő a tanító szándék is, egyfajta lírával megszelídített pedagógiai elszántság. És bár adatokra, tényekre, nevekre utal, végül mégis beletörődő gesztust tesz: „Hisz’ tudod, nem fér / szavakba a történelem” (Aquilea).

Poézis

Szögezzük le, Czirok Ferenc nem formaművész, hanem érzékeny lélekkel megáldott, ösztönös költő, afféle poeta natus. Fiatal kora óta hajtja az önkifejezés vágya, alkotó, közlő ambíciója – tollforgatóként, képzőművészként egyaránt –, ennek megfelelően versei nem metrumokra vagy pontos ütemekre, időmértékre vagy hangsúlyra, rafinált poétikai technikákra épülnek, hanem az érzékeny meglátásokra, a lelki hitelesség teremtette dinamikára, az élménymegosztás szándékának belülről jövő ritmusára és nem utolsó sorban a békességkeresés, a nyugalomvágy andalító érzetére. Mégsem mondhatjuk, hogy eszköztelen költő. Találó hasonlatai, érzékenyen fölrajzolt plasztikus képei, hangulatos helyzetrajzai, az atmoszférát hitelesen megjelenítő, azt a pillanatba sűrítő megoldásai emelik lírává emlék- és élményanyagát, a megőrzött és megőrzendő momentumok fölvillanásait. Állóképeit, rögzített látványelemeit az emlékezés belülről jövő hitele és a megjelenítés érzékenysége dinamizálja. Jó néhány telitalálatú szóképet találunk az Itália-ciklus verseiben: „vizek ölelte emberfészek” – írja Velencéről; vagy: „bronzlovakon nyargal Szent Márk büszke terén a történelem” – utal a székesegyház teraszán álló négy bronzlóra. Veronáról így beszél: „itt álmodott életet és halált a szerelem” – nyilvánvaló utalással Rómeó és Júlia tragikus történetére. És a firenzei Uffizi képtár kincséről így beszél: „Boticelli ecsetjéből / diadalmasan táncol elénk / a tavasz varázslatos dala”. Róma pedig valóságos történelmi arcképcsarnokot idéz föl benne, megjelenik itt Attila, a hun fejedelem, a maga védőszentje, Szent Ferenc, aztán Bakócz Tamás alakja rémlik föl a hét dombra épült Örök Városra gondolva, oda vágyakozva. Vagyis konkrétság és elvontság, tényszerűség és emelkedett lelkiség egyszerre jellemzi Czirok Ferenc poézisét, ahogyan jellemzi az emlékezés meg az itt és most dichotómiája, a fogalmiság és az impresszionizmus érzékenységének kettőssége. Itália-képét egyszerre jellemzi a múlt ismerete és a személyes emlékezés, a kultúrtörténet és a pillanatnyi élmény hatása; minden versében egymásra rétegeződik az olvasott műveltség és az átélt pillanat varázsa. Ez utóbbi például egy gőzölgő kávé, egy ízletes sütemény zamata lehet, a tenger hullámzásának monoton, mégis megunhatatlan hangja, a sirályok vijjogása, a mediterrán kékségű égbolt vagy az ódon falak látványa. Ezek olyan lelki elementumokká válnak benne, amik örökké ébren tartják visszavágyódását. Czirok Ferenc „elringató vágyakról” ír, „fájó emlékeket” idéz, azt a tömény vagy már-már túlcsorduló szépséget, ami akár fájdalmas is lehet – ahogyan arról Velence kapcsán Márai Sándor is írt a naplójában. Egyszer a „megőrzésre méltó kultúra” értékein tűnődik, másszor az „emlékek fodrán” ringatózik; együtt sétál a fakuló, ezért újraélni szükséges emlékeivel, és hiányzik neki Róma, a Tevere partja, az ódon városkapu látványa. Vagyis a lírai alany egyszerre töltekezik élményekkel és emlékekkel, viszont a hajdani impressziók fokozzák visszavágyódását, mégis láthatóan jólesőn élvezi a távlatos visszatekintést, a fölidézést, a történelem perspektívájának bölcs belátását. Végül is Itália – mint oly sokaknak – számára is a kegyelmi állapot elérésének lehetőségét jelenti. Mint mindenkinek, aki közel került ehhez a csodálatos országhoz.

Irodalom

Czirok Ferenc: Pitypang és csillagablak. Versek, prózák, 1972-2019. Pomáz, Kráter, 2019. 208 old.

Czirok Ferenc. Korom és csillagpor. Versek. Pomáz, Kráter, 2020. 148 old.

Czirok Ferenc: Tűzben edzett életfa. Versek. Pomáz, 2021. 148 old.

                                    ***

Mezey László Miklós: Jegyzetek az örök tanuló, teremtő költőről. = Esztergom és Vidéke, 2016. 3. sz. 14-16. old.

Mezey László Miklós: Emlékek ereje. Czirok Ferenc verseiről. = Szél-járás, 2020. 1. sz. 80-84. old.

Mezey László Miklós: Kétkötetnyi szerelmes vers a Kráter Műhelytől. Az Örök útitársak című antológia. Korom és csillagpor – Czirok Ferenc szerelmes versei. = Szél-járás, 2021. 1. sz. 67-70. old.