A fenevad

Még májusban meghalt a felesége. Dr. Pál megsiratta az asszonyt, a szívébe zárta, és e zárkából ki sem eresztette többet. Amikor a temetésre érkezett rokonok és a torvendégek elszéledtek, Dr. Pál belátta, új életet kell kezdenie. Nem jobbat vagy rosszabbat, nem csöndes öregest vagy kicsapongó fiatalost, hanem újat. Mást. A sajátját, még ha ez így roppant önzőnek is hangzott. A régit immár – erre rá kellett jönnie – nem folytathatta. Az életünkkel – kezdett megfogalmazni valami végső bölcsességet – csak részben rendelkezünk mi magunk. S ha mások másként rendelkeztek vele, nekünk sem muszáj ragaszkodni a megváltozott vagy üressé vált élethez.

Sóhajtott egyet Dr. Pál, aztán kiköltözött a lakásból, ahol a feleségével harmincöt évet élt le, viszonylagos egyetértésben. Ez az egyetértés inkább a konfliktusok elkerülését jelentette – mintha mindketten az idő zavartalan elmúlásának örültek volna. Most ennek vége volt, Dr. Pál két lányára hagyta otthona nagyját, ő maga pedig a lakás végében alakított ki egy magához mért, apró, kései paradicsomot. Szobának nevezte át a nagyobbacska kamrát, az apró vizes helyiségbe pedig – faltól falig – hatalmas fürdőkádat építtetett. A kis lakás ajtaja egyenesen a lépcsőházra nyílott.

A két lány örült, hogy apjuk félreállt az útjukból, nem mintha bajuk lett volna egymással bármikor is. Örömüket nem hangoztatták, nehogy a házbeliek lelketlennek véljék a „Pál-lányok”-at. A házbeliek ezért inkább Dr. Pált vélték lelketlennek, aki „egyedül hagyja a szegény lányait”, s maga bizonyosan rosszban sántikál ott a lépcsőházban. A két lány nagy-huszadik és kis-harmincadik évében sántikált, egyikük már volt férjnél, a másiknak esze ágában se volt föladni függetlenségét.

Dr. Pál a szobája két falát a mennyezetig bepolcoztatta, és ráhordta a könyveit. A könyvek elé igazította a mázas söröskorsókat, amelyeket világjárása helyszíneiről hozott magával, s így ezekről München, Trieszt, Málta vagy Koblenz köszönt le a hajdani utazóra.

A másik két falat szőnyeggel, festménnyel rakta tele, színes forgatagban, rengeteg erdőben érezte magát. A lányai azt mondták: a maga börtönében él, de Dr. Pál rájuk se hederített, a lányoknak sose volt érzékük az álmok megvalósításához és a megvalósulások élvezéséhez.

Szerette a zenét, módjával szerette, vagy inkább: volt zene, amit szeretett. Egy időben vásárolt lemezeket, de a felesége unta hallgatni őket. Ha mégis hallgatta, kézimunkázott közben, elviselhetetlennek érezte, hogy ölbe tett kézzel üldögéljen egy harsogó doboz előtt. Ha viszont nagyon hallgatta a zenét, elsírta magát. A férje nem volt biztos benne, hogy a zene varázsa csábítja könnyekre az asszonyt, vagy olyan emlékek, amelyek házasságuk során mindvégig rejtve maradtak, csak ilyenkor zaklatta föl magát velük az asszony. Dr. Pál kettesben tudott maradni a zenével, őt nem zaklatta föl a kelleténél jobban. Többnyire Schubert Befejezetlen szimfóniáját hallgatta.

 

*

 

Dr. Pál, amikor még Pál Péterkének hívták, nem sok szeretetet látott a családban. Szülei kegyetlen gyűlölködéssel voltak egymás iránt, amiből a gyereknek is bőven kijutott. Ilyenkor a fiú lelke megdermedt, mint gyík a téli fagyban, a szíve alig vert, a lélegzése is lelassult. A házasság – így látta otthon – két olyan ember kényszerű együttélése, akik egymás elveszejtésére törnek, mégis együtt kell kibírniuk az életet. És rájuk bíznak egy gyermeket, akit egyikük se szeret, ehhez mérten is bánnak vele.

A feleségét maga sem tudta, hogyan választotta ki, inkább Flóra erőltette rá magát a családjától menekülő fiatalemberre. Hogy nem illenek össze, mindenki látta, maga Dr. Pál is (akkor már Dr. Pál volt, Péter és nem Péterke). De ő azt hitte, ez így természetes, harmónia nincs házastársak között. Jobb is a nyílt ellentét – hangoztatta –, akkor nem csalódik később az ember. Flóra is tudta, hogy más anyagból valók ők ketten, meg azt is: örömmel megtöri ő a Péter „más anyagát”. Megtörte, ott maradt két félig működésképtelen emberi szerkezet, szemrehányásukat harminc évig éreztették egymással. Végül aztán a szemrehányás is elapadt, de nem a szeretet költözött a helyébe, hanem a közöny.

Talán egyhetes házasok voltak, amikor Dr. Pál csokor virágot nyújtott át fiatal asszonyának, s az asszony jeges pillantással meredt rá: – A lelkiismeretedet akarod megbékíteni?

– Ugyan miért? – kérdezte zavartan Dr. Pál.

– Mit tudom én? – és Flóra a földre lökte a csokrot.

Dr. Pál nem vett többé virágot a feleségének.

Az asszonynak nem voltak se barátai, se barátnői. Dr. Pálnak népes rokonsága és társasága volt, ilyenek is, olyanok is. – Nem fognak beleszólni az életünkbe! – és – Azt ne hidd, hogy hozzájuk menekülhetsz! –, meg – Elég volt a régi szeretőidből! – a gyilkos mondatokat gyilkos tettek követték: eltépett levelek, lehallgatott telefonbeszélgetések, visszautasított meghívások. S ha mégis elkerülhetetlen volt egy vendégség, vagy a véletlen hozta össze a Pál házaspárt egy-egy fölbukkanó ismerőssel, Flóra gondoskodott róla – szóval és cselekedettel egyaránt –, hogy a mit sem sejtő ismerősnek ne legyen többé kedve fölbukkanni.

Az asszony gyűlölte, ha férjét külföldi konferenciákra hívták, az utazásban, de főként a nemzetközi társaságban az erkölcstelenség és a csábítás melegágyát látta. Mindent megtett, hogy megakadályozza Dr. Pál meghívásait. A postaládához csak neki volt kulcsa, így a meghívókat még a lépcsőházban összetépte és a szemetesbe dobta, a vonatot-repülőt lekésette férjével, az összecsomagolt utazóbőröndbe nem tett fehér inget vagy nyakkendőt. Az időzavarba került Dr. Pál többször is postán küldte el hozzászólását, utólag, s Flóra ilyenkor boldog volt. Idővel Dr. Pál kihullott több nemzetközi bizottságból is „megbízhatatlansága miatt”, Flóra pedig a külföld szemére hányta, amiért férjét nem becsülik.

Dr. Pál szívesen hozott külföldről városképes vagy állatfigurás söröskorsót – dísznek valót, ivásra alkalmasat. A sellős korsót Flóra azonnal összetörte, szerelmi zálogot sejtett benne albán vagy norvég asszonyoktól – mert azok, mint mondta, „olyanok”. A vaddisznós korsóban férje pimasz hencegését érezte, ezt könyörtelenül lekönyökölte a szekrény tetejéről, még a széttört cserepeket is megmutogatta férjének, a szemétlapáton.

– Csak teljen az idő, csak együtt öregedjünk meg, minden zavaró életkörülmény nélkül. Nem kell kaland és elismerés, még pénz sem, de főképp mástól jött élmény és emlék nem kell – Dr. Pálné lakásuk légterébe zárva akarta élni életét. Minden és mindenki nélkül, a lányok majd megnőnek idővel és kiröppennek az életükből. De addig is, de azután is – csak az övé, csak egymásé, csak saját maguké legyenek. Amit mind a ketten szeretnek, és semmi olyan, amit csak az egyik. Aztán Dr. Pál elsápadt, a lányok csak nem repültek ki, sőt az egyik visszarepült, anyja legfőbb bosszúságára, Flóra pedig belehalt az életbe.

 

*

 

Volt egy furcsa szokása Dr. Pálnak: a lexikonok. Végigböngészte őket évenként. Akinek az éveit túlélte, azok neve mellé a lexikonba apró keresztet rajzolt. Megelégedésére szolgált, hány embernek jutott rövidebb idő, mint neki. Aztán hol a röpke életűeket olvasta elégedetten, hol a szívósabbakat szemlélte irigykedéssel. Akiknek az életkorát jövőre várhatóan meghaladja – gondolta Pál doktor –, azokra külön figyelmet fordított. Akik kilencven évnél többet éltek, azokra nem szívesen gondolt, ők kívül estek a kegyein.

A lakás kicsi volt, vagyis éppen megfelelő. Mégis, valami hiányérzete támadt, az alkalmazkodás, az egymás kerülgetése mintha házassága harmincöt éve alatt életének alkotórészévé vált volna. Nem életfeltétel a beszéd és a válasz, de jobb, mint a hallgatás, és más, mint a zene. Dr. Pál kutyát vett, nagy, fehér juhászkutyát. Flóra még kicsit sem engedett a nagy lakásba. Dr. Pál folyamatosan beszélt az állathoz, a méretes lakótárs – harmincöt kilót nyomott – áhítattal hallgatta gazdája hangját. Meg a zenét is. Dr. Pál minden cselekedetéről folyamatosan tájékoztatta a kutyát. – Most zenét hallgatunk! – Most sétálni megyünk! – Itt a vacsora ideje! – ezek lassan a kutya számára is értelmes mondatok lettek. Ha bölcselkedett Dr. Pál, a kutya ugyanakkora figyelemmel hallgatta, mint a neki szóló mondatokat. Nagy volt az egyetértés a későn jött kutya és dacból lett gazdája között. A Pál-lányok apjuk öregkori bolondériájáról beszéltek, a házbeliek – bizonyítékként – az összeférhetetlen vén morgós torzképéhez fűzték a kutyatartást is.

 

Vercsikné volt a fő hangadó, bár többnyire a hangját se lehetett hallani. A csöndes áskálódók fajtájából való volt, Dr. Pál „Csúszómászó” néven emlegette. Napjai nagy részét a lépcsőházban és a folyosón töltötte, s ha közeledett valamelyik házbeli, Vercsikné azonnal hátat fordított neki, a hóna alatt nézett le rá, vagy a nyaka irányába sandított föl feléje. Leste, hogy előre köszönnek-e neki a lakók. Flórának – de csak neki – Vercsikné mindig előre „nagyságos asszonyozott”, Dr. Pálon keresztülnézett harminc évig. Dr. Pál többnyire úgy köszönt neki, hogy megállt előtte és az arcába kiáltotta a „Jó napot, Vercsikné!”-t. Vercsikné elfordult válasz helyett.

Vercsikné családját két süvölvény lánya alkotta: Vivienke tizenegy éves volt, Marcsa kilenc. Vivienke sűrű hajú, fekete gömböc, Marcsa göndör, szőke angyalutánzat. Mit nem adott volna Vercsikné, ha Vivienke az angyal és Marcsa a kis lépcsőházi ördög! Marcsa habos tüllruháját színes hímzés díszítette: egy krokodil ficsúr nyújtott át rózsacsokrot egy szemérmes zebralánynak. Vivienke ruházatát nem díszítette semmi.

Vercsikné örökösen a lányain tartotta a szemét, se őket nem engedte ki a házból, se barátokat nem tűrt meg lányai környékén. A két gyermek egymásra fanyalodott, a krokodil bátorította a vadlovat.

A Vercsik lányok fölfedezték maguknak Dr. Pált. Csak a kiskamasz tud szívből igazán unatkozni, hát Vivienke és Marcsa tudott. A friss özvegyben megszimatolták a nagyszerű áldozatot. A kedvükre való áldozatot, aki képes sokáig elviselni az áldozat szerepét, ezzel pedig hosszantartó szórakozást nyújt kínzóinak. A két Vercsik lány órákat töltött Dr. Pál ajtaja előtt. Úgy valójában nem is hallgatóztak, de Dr. Pálnak zengő baritonja volt, folyamatosan és nyugodtan beszélt, rövid mondatokat fogalmazott (Stentornak szánta, a kutyának), többször is elismételte ugyanazt. A két lány öregesen sóhajtozott, miközben a lakásból kiszűrődő zajokat hallgatta, és mindennek magyarázatot próbált adni. Hogy Dr. Pál vizet ereszt a teafőzőbe, vagy elmosogat, ezt az edénycsörömpölésből kitalálták, de ez nem is érdekelte őket. Amikor azonban a bariton felhangzott, fülelni kezdtek. Az első időben azt hitték, a rádió szól, de a rádió nem mondja el többször ugyanazt. Meg nem is tegezi hallgatóit.

– Talán vendég van nála! – suttogta Vivienke.

– Biztosan valami nő! – bólogatott Marcsa.

– Süket lehet a nő, azért ordít az öreg! – vélte a fekete gömböc.

– Vagy néma inkább, mert sosem felel! – A mondat határozott gyermeki bölcsességre vallott. Aztán rájöttek, hogy a vendég nem vendég, hanem családtag, nem néma és nem süket, hanem kutya. Az új szereplő fölfedezése új stratégia kidolgozását tette szükségessé.

Dr. Pál a kutyával hosszú sétákat tett naponta. A kutya zsarnok, de jószívű zsarnok, megköveteli a törődést, de a törődésen át a felejtést is biztosítja gazdájának. A kutya inkább dísznek hordozta a szép, fonott nyakörvet, fejét többnyire Dr. Pál lábszárához dörgölgette, lentről nézett föl gazdájára. Határozott, gyors menettempót alakítottak ki, mintha őrjáratban volnának. Naponta kisétáltak (vagy inkább: kimeneteltek) a Városligetbe, kezdetben gyalog, aztán trolibusszal, ami tíz perc alatt a zöldbe röpítette őket. Dr. Pál havibérletet csináltatott a kutyának, arcképet is vágatott bele, pedig az nem is lett volna kötelező, számára azonban az igazolvány hitelét az arckép jelentette. De meg nem is volt ellenőr, aki el ne mosolyodott volna a nyelvét lógató, fehér kutyakép láttán.

Séta közben Dr. Pál gyakran mondott verset a kutyának, kezdetben más kutyákról, állatokról, gyerekekről szóló verseket, aztán egyre komolyabbakat. A kutya hallgatta a szépen hullámzó gazdai baritont, a homlokát úgy ráncolta, akár egy merengő filozófus. Aztán szaladgált egyet, majd baktatott hazáig, időnként Dr. Pál nadrágjához dörgölgetve a fejét. Esténként leültek megszokott helyükre, a gazda a karszékbe, az eb az alacsony heverőre, és hallgatták a Befejezetlent. A kutya – ezt Dr. Pál határozottan állította – harmadik hallásra fölismerte Schubert muzsikáját. Ha más került az esti zeneprogramba, Stentor olyan értetlenkedve nézett gazdájára, hogy Dr. Pál elszégyellte magát. A nagy boldogság és a jó pihenés ideje volt ez az esti félóra.

A Vercsik lányok mindebből semmit se tudtak, vagyis: mindent másképp láttak és másképp magyaráztak. – A kutyának nincs is póráza! – mondták, és ezzel a rémület magvát hintették el a házban. – A kutya fuldoklik, mert a gonosz vénember egyenesen a megláncolt torkát szorongatja a szerencsétlen állatnak! – mondták máskor, így a ház vajszívűit is Dr. Pál ellen haragították. – Bolond ez az ember – jelentették ki egy alkalommal –, beszél a kutyához, épeszű ilyet nem csinál. No, meg az a zene, minden este énekel az állatnak, és mindig ugyanazt. – Ők így mondták: énekel, pedig már hogy lett volna ének a Befejezetlen, de ezt a Vercsik lányok nem tudták. És hát volt még más is, ami a szegény ebet és gazdáját rossz hírbe keverte!

 

A fürdőszoba a lakás lakói számára még a paradicsomon belül is az édeni belsőkertet jelentette. Gazda és kutyája alkalmanként együtt fürödtek a kék csempés medencében. Stentor bizonyosan csodálkozott a demokrácia olyasfajta értelmezésén, hogy gazdája ugyanolyan gyarló pucérsággal csobban bele a meleg vízbe, mint ő maga. Ugyanúgy prüszköl és megmerül a kádban, és láthatóan ugyanolyan jól érzi magát a vízben. Stentor azután kiugrott a vastag, öreg törülközőre (a házbeliek egyik része rongyszőnyegnek mondta volna, a másik része fürdőlepedőnek), Dr. Pál pedig – miután maga is kimászott a kádból – hajszárítóval szárította és melengette ebét. Stentor ilyenkor kéjesen nyújtogatta tagjait, emelgette lábát és forgatta nyakát, majd hosszas hempergőzésbe fogott, s végül álomba merült heverőjén.

Dr. Pál reggel-este nagy kedvvel zuhanyozott (fiatalsága úszó éveiből mentette át a vízhez kötődő barátságát), a meleg vízözön után hirtelen jéghidegre váltott, hogy vérkeringését fölpezsdítse. Zuhanyozását azonban elvékonyult hangú üvöltéssel kísérte, amely inkább emlékeztetett farkasok jelzőordítására, mint emberi hangra. A kutya ilyenkor el nem tudta képzelni, mi történik az ő kedves gazdájával a fürdőházban, és hasonló siralmas vinnyogásba kezdett. De míg Dr. Pál hidegűző rikoltozásai megmaradtak a fürdőszobán belül, Stentor segélykiáltása hallható volt az egész házban, a lakótársak kezében rémülten állt meg a villa, a kanál, esett ki belőle a slusszkulcs vagy a boros pohár.

A farkasüvöltéses estéken Dr. Pál rejtélyes arccal lépett ki a medencés helyiségből, s miközben haját dörzsölte (szárítót csak a kutyához használt), közölte Stentorral: – Elkergettem a vérfarkast! Hallhattad, itt bitangolt, a fürdőszobában! – A kutya beszaladt, senkit sem talált odabenn, akiből ilyesfajta hangokat kinézett (a gazdájáról nem tételezte föl), megnyugodva vette tudomásul az üvöltözős lény távozását.

Nem úgy Vercsikné! Ő ilyen esetekben valamilyen fegyvert kapott a kezébe (fakanalat, hajkefét, egy ócska piszkafát), felrohant Dr. Pál lakása elé, és lúdbőrző háttal hallgatta a lakásból kiszűrődő kísérteties vonítást.

– Nyúzza, ilyenkor nyúzza! – sziszegte, miközben maga is rettegett. – Minden este megnyúzza! Üvölt szegény állat! Vagy az a ronda gazdája, ki tudja, melyik adja azt a hangot?! – aztán fölháborodottan járt lakásról-lakásra, és felhívta mindenki figyelmét a rémületes zajra és okozóira. Csak a második emelet kettőbe nem ment be soha, ott egy afféle cinikus fráter lakott, aki szerint, ha egy kutyát ma este megnyúznak, az másnap nem szaladgál szőre-bőre teljes birtokában a lépcsőházban.

 

Vivienke szeme villogott, Marcsáé ártatlanul kéklett, ahogy ott álltak a lépcsőház sötétjében. Odabentről halk háttérzene szűrődött ki, néhány bariton félmondat, időnként egyetértő dünnyögés.

– Most készül nyúzni! – suttogta a villogó szemű.

– Most, a vadállat! – bólogatott az ártatlan.

– A fenevad! Gyere, akadályozzuk meg! – javasolta villogó.

– Akadályozzuk! – bólogatott ártatlan.

Vivienke a Dr. Pál lakásajtajához lapult, majd halkan bekocogott. A következő pillanatban a két kislány lerohant a lépcsőn. Egy emelettel lejjebb, a folyosófordulóban tartották vissza a lélegzetüket hosszasan, miközben léptek nehéz neszét vélték hallani a fejük fölött. De a Pál-lakásban semmi se mozdult. Egy negyedóra múlva visszalopakodtak. Most Marcsa próbálkozott, aki elégedetlen volt testvére félszeg kocogtatásával. Apró gyerektenyerével jól megcsapkodta a Pál-ajtót, kétszer-háromszor is. Aztán elrohantak, de nem lefelé, hanem föl, a koromsötét padlásajtó felé.

– Ha leszaladunk, nem látunk semmit! – suttogta Marcsa a Vivienke fülébe. A lakásban egy pillanatra elhallgatott a zene, aztán újra fölhangzott a Befejezetlen, a bariton, a dünnyögés. De más ezúttal se történt.

– Nagyon belemerült! – csikorgatta a fogát a villogó szemű. Pál doktor ajtajához rohant, és masnis, szép cipőcskéjével belerúgott az ajtóba. Aztán föl-fölkapkodva fájó lábát, elszaladt a két Vercsik lány.

– Van ott valaki? – szólt ki óvatosan Dr. Pál, Stentor pedig egy unott vakkantást küldött, miheztartás végett.

Másnap Vivienke felöltötte piros csizmácskáját, elemelte az apjától megmaradt franciakulcsot, Marcsa pedig sötétszínű melegítőt vett magára. Ezúttal csöndesség volt a Pál lakásban, akárhogy dörömböltek, nem nyitott ajtót senki. Csak az alsó emeleten dugta ki a fejét az egyik lakó, és sziszegett el egy mondatot arról, hogy a Pálnál mindig lárma van…

Amint a sikertelen kaland után lefelé baktattak a lépcsőn a Vercsik-lányok, szembe találkoztak Dr. Pállal és Stentorral. Sétáltatni voltak egymást a Városligetben. A gazda megfogta kutyája nyakszíját, a kutya rá se hederített a két gyerekre.

– Kescsókom, Pál bácsi – szűrte a szót foga között Vivienke és Marcsa.

– Jó napot, nagy lányok! – Dr. Pál rájuk mosolygott és bement a lakásba.

– Láttad a kutyát? Ránk akart rohanni! – közölte testvérével a tényállást Vivienke.

– Láttad a vén szatírt? Ránk vigyorgott! – sóhajtott vissza nem kis büszkeséggel Marcsa. – Hogy is mondják, mit akart velünk csinálni? – aztán eszébe jutott: – Molesztálni! – A meglelt szót hazáig mondogatták, de mire anyjuknak elismételhették volna, elfelejtették. Vercsikné szokásból egy kicsit fölpofozta őket, a lányok pedig elkezdték a holnapi tervet kovácsolni.

Másnap a dolog jobban sikerült, mint gondolták. Már az első kopogtatásra kiszólt Dr. Pál, ajtót is nyitott, és még hallotta a lépcső alján a mocorgást. Meg ahogy a láthatatlan kopogtató elejtett valami fémtárgyat. Vivienke dühödten lökte a falnak Marcsát, amiért képtelen megmarkolni egy franciakulcsot.

Reggelre a ház tele volt Dr. Pál és a Stentor kutya rossz hírével. Vercsikné hol a lányait verte, hol az odafönt sunyító szatírt átkozta, a lakók nyíltan mind sajnálkoztak a kis ártatlanokon, egymás között pedig azon pusmogtak, hogy valaki már móresre taníthatná végre a két lépcsőházi szörnyeteget. A kutyát hol vérszomjas ragadozónak minősítették, hol az idős ember egyetlen támaszának nevezték. A két Pál lány fütyült a ház közvélekedésére, ők le- meg föllibegtek a felső emeletre tűsarkos lábaikon. Dr. Pál minden szót hallott elsötétedett paradicsomában, a bariton ma este hallgatott.

 

Dr. Pál százszor is végigpergette magában az elmúlt hónapokat, napokat, órákat. Ízekre szedte az életét, szétválasztani igyekezett a biztató dolgokat a bánatszerzőktől. – Lehet, sőt muszáj új életet kezdeni, elszakadni a múlttól és hátat fordítani a volt keserűségeknek – de a következő pillanat már rombolta is a nehezen fölépített kártyavárat. – Nem lehet kikeveredni az évtizedek szakadékai közül, benned sincs erő ehhez, láthatod, Dr. Pál, meg a környezeted sem enged meg ilyesmit. Ha a világ valamelyik távoli sarkába bujdokolnál, ott talán igen. De itt, ezek között, a saját fajtád meg a saját ellenségeid között semmit se tehetsz. Lökd ki a kutyádat meg a hanglemezeidet, hurcolkodj vissza a lányaid cselédszobájába, hadd utáljanak, amiért kerülgetni kénytelenek továbbra is. Ne városligetezzél, ne vegyél kutyaképes bérletet. Ne köszönj annak, aki nem köszön neked. Hallgass, és hordd el a botránykeltő ivókorsóidat. Törögesd szépen össze őket, ahogy illik. Ahogy már régen illett volna ilyen megülepedett vén izgágához. És állj ki a folyosóra szájat tátani, a többi ingyenélő öregember közé. Melegítőben és papucsban. Köhécseljél és vakarózzál. Éjszakánként, amikor a többi álmatlanul forgolódik, legföljebb akkor olvass olyan könyveket, amelyek… amelyeket még látsz egyáltalán. Mert az olvasás se lesz már sokáig neked. Nézz a tükörbe, a te szemed néz vissza rád? Ez a vizenyős két vaksi szem te vagy, Pál Péter? Valaha nem ez voltál! Mára ez lettél! Fordíts hátat magadnak, a tükörképednek, a múltadnak, a jövődnek. Amíg még van kinek-minek hátat fordítanod! Ne ess kétségbe, ne zokogj, és ne duzzogj! Minek tennéd, kinek tennéd? Azt akarod, hogy még jobban megutáljanak, még jobban megirigyeljenek? Hogy tovább kárörvendjenek a bukásodon? No, azt nem! Azt a legkevésbé! Semmit annyira, semmit!

Abból a hideg iszaposodásból érzett valamit az agyában ismét, amitől annyira félt gyerekkorában. A rémületből, amikor a szülei veszekedtek a feje fölött, és amikor a környezetét elöntötte a gyűlölet. Amikor a felesége a lábához lökte a virágait, amikor barátai, akiket asszonya kiutált a házból, átmentek az utca másik oldalára. Amikor neki magának kellett a saját tetteit, a saját lépéseit megváltoztatni, hogy mások kedve szerint vagy egyszerűen a szeszélyük szerint történjék minden. A lexikon, a számon tartott holtak és a kihalásban számításba vettek. Utálta őket, utálta magát is, amiért örömét lelte ilyen nyomorúságban, hogy ő maga több eltengetett nappal bír, mint mások, akik kevesebb életüket, röpkén szálló napjaikat tartalmasabban futották meg. Még ez a kutya is, még ez a kutya sem…!

Hazafelé igyekezett. Ha háborgatta belülről a lélek, a szenvedély, ki tudja mi, olyankor gyakran ment gyalog. Sietett, csörtetett, határozott és gyors menéssel ment, mintha kétségbeesett rendbe akarta volna szedni… előbb a lépteit, aztán az indulatait, végül a gondolatait. Micsoda terápia, micsoda ostoba menekülés, micsoda szánalmas önvédelem. Csak ez maradt neki, ezt ő alakította ki a maga számára. Hányszor jutott nagy csörtetései, nagy sétái végén ilyen vagy olyan bölcs belátásra, olyan következtetésre, amelybe belenyugodhatott, olyan lépésre, amelyet megléphetett. Nem kellett visszakoznia vagy keseregnie, vagy – ami rosszabb, a legrosszabb! – másnap elfordítania magától a tükröt. Már a házkapuban állt, s a kulcsa után kotorászott a zsebében.

 

Rettenetes üvöltésre rohant ki Vercsikné, Marcsa arcáról csurgott a vér, vörösre festette pólóján a krokodil ficsúr rózsáit, Vivienke a fal tövében hüppögött, dagadt tenyerét a lépcső hideg márványlapjához nyomta.

– Drágáim! – sikoltotta a megrettent anya. – Mit csináltál már megint, te átokfajzat?! – és tenyere csapásra lendült a feldühödött asszonynak.

– Az a vadállat…! – Az a fenevad…! – a két lány a Pál lakás fel mutogatott, miközben taknyos orrukat a mocskos kézfejükkel törölgették. Könny és vér is vegyült a színjátékba, csekély mennyiségben. A lakás ajtaja nyitva volt, a berendezés idegen szemeknek kiszolgáltatva.

– Az? A vén szatír? – Vercsikné vérbe borult szemmel rohant a lakás felé, de az ajtóban megállította… a félelem, az óvatosság?

– Az! Vagyis… Szóval, ott… Onnan… Mi éppen… Csak megnéztük… – a lányok egyszerre vallottak és tagadtak, miközben rémülten a sebeiket nyalogatták. Vercsikné megállapította, hogy a lakás üres, ez bosszantotta, éppen most készült szabad folyást engedni indulatainak. Itt a két élő bizonyíték, ez a két kárvallott gonosztevő, aki ha nem hagyja abba azonnal az ordítást és a taknyolást, hát, bizisten, fölpofozza őket.

– Elmenekült? – nézett széjjel, bár a padláson kívül aligha mehetett volna bárki bárhová a legfelső emeletről.

– El, biztosan el! – hüppögött Vivienke.

– Az, mind, el! – tódított Marcsa. A két leánygyermek félelme percről-percre olvadozott, anyjuk ettől egyre inkább dühbe gurult.

– Te csak így mondod…? – és kezével a szőke fürtökbe kapott. Marcsa rá se hederített a haja rángatására. Vercsikné semmit se értett az egészből. Ha Pál nincs itthon, ha a kutya sincs itthon, akkor ki mit csinált a lányokkal? És honnan került a vér a két riadt pofácskára, meg a könyökökre, meg a térdekre?

– A Vivi leesett… – árulkodott Marcsa.

– A Marcsa hason csúszott le… – feleselt Vivienke.

A házbeliek gyülekezni kezdtek a cirkuszi hangulatra. Egyszerre lehetett Vercsikné rovására röhögni, az anyjuk hátha eldöngeti végre ezt a két förtelmes kölyköt, meg hátha bele lehet gázolni az öreg doktor becsületébe is. Remek kilátások a délutánra. Vercsikné fölrántotta a földről a két süvölvényt és átkozódva lefelé indult. Dr. Pált szidta.

Dr. Pál jött fölfelé a lépcsőn. Csüggedten, megcsillapodottan. Vercsikné lába a földbe gyökerezett.

– Még haza mer jönni? – ordította, és Dr. Pál felé penderítette a két lányt. – Ez a maga műve!

– …lom, Pál bácsi! – nyelte el a köszönést Vivienke.

– Te még köszönsz neki, te ostoba! – rázta meg Vercsikné a feketét.

– De hát ma még nem is láttuk! – rebegte Marcsa.

– Nem-e? – röffent föl a hitetlenkedés moraja. Rejtély volt a lépcsőházban, a rejtély pedig jobb, mint a cirkusz.

– De hát, mi történt? – kérdezte Pál doktor. – És ki volt… – elharapta a mondatot, amint meglátta lakása nyitott ajtaját. – És hol van… – de ez a mondat is befejezetlen maradt.

– Onnan szaladt ki… – Vivienke újabb könnyeket indított útnak.

– Pedig mi csak bekopogtunk. – szerénykedett Marcsa.

– Az a fenevad kutya! – morogták egymásnak a házbeliek, bizonygatta Vercsikné is, de a lányok csak a nyakukat tekergették.

– Nem egy kutya volt – lesütött szem mondta ezt.

– Egy más valami volt. Egy olyan… – elhaló sóhaj mondta ezt.

– A kutyámat elvittem vidékre – közölte Pál doktor a ház népével, nem volt a mondatban baráti hangsúly. – Többen nem viselték el önök közül az ebem személyét! – metsző gúny volt a szavakban, többen zavartan fordultak el, mások kínosan nevetgéltek.

– Nincs kutya? Hát akkor mi történt? – De most már választ követelt az anyai szigor, meg az asszonyi kíváncsiság.

– Hát bekopogtunk oda, a Pál bácsi ajtaján. Akartuk kérdezni, hogy a kutyával lehet-e játszani – nyelt egyet az egyik erre az ordas hazugságra. – És akkor kinyílt az ajtó, és akkor kiugrott belőle… belülről…

– Igen – vette át a rebegést a másik –, kiugrott egy macska, egy olyan nagy macska, és az lökött le a lépcsőn.

– Megijedtünk, azt hittük, hogy a kutya… hogy nekünk rohan, és el akartunk szaladni, és a Marcsa meglökött.

– És a Vivi lerántott. És ott a lépcsőn, a falnál, a korlátnál… – Marcsa bőgve indult hazafelé. Anyja hátba vágta, a másikat meg maga után rángatta. Ez már a megbocsájtás jele volt. A házbeliek sajnálták, hogy ilyen gyorsan vége szakadt a cirkusznak: – A macska jobb… A macska még rosszabb… Nem igaz, hogy a macska ki tudja nyitni az ajtót… Dehogynem, nekem volt egy olyan macskám, amelyik… Szegény kislányok…! Biztos be akart törni a két kis cafka…! Remélem, fizet kártérítést…! Ki, a Vercsikné…?! Ugyan, menjen már, a vén csibész!

Dr. Pál behúzta maga után az ajtót. Tett-vett odabent, csöndesen, hogy maga se hallja a magány zörejeit. Aztán kirakott az ajtó elé egy lapos tányért, tejjel. Ha majd hazajön, érezze, hogy itt várja valaki…