László Kovács Gyula versei

Adj nekem bármit

Adj nekem bármit,
amit adhatsz,
hited szerint,
hitem szerint.
Szelek hangját: „mondom”
cigányhegedűt.
A homlokon túli csendet,
mely tapintható,
akár csuklón az érverés.
A falak közé ékelődött magányt:
az árvaság és a kereszt magányát.
Az ezer darabra törött tükröt,
benne leányom arcát.
Vonásai megfagyott villámok:
az időtlenség dicsérete.
Lehetne akár egy régen elkorhadt szilvafa ág,
fölötte az éj vizében fürdő teliholddal.
Varjak, amint elkárogják az időt,
a szép fogadalmak idejét.
Immáron minden magasztos eszme elsilányult.
S amivel fekszek és kelek,
már csak torz fintora a létnek.
Hogy még mindig vagyok,
hogy még mindig álszent hajnalok fényében
keresem a reményt.
Ami jól tudom:
álom csupán,
illúzió,
hiszen sejtem, az igazság golgotás messzeségbe
vész, akár a hazaváró tekintet.
Szívemen lassan átfolyik a Duna,
tán hallgatnom kellene a madarak röptét.
Érezni hajamon a fellázadt szárnyak suhogását.
Látni az éjjeli lepkék utolsó táncát
a gázlámpák tüzében.
Zsebemben dióval és egy marék akáclevéllel
átballagni a holnapba,
mint aki jól végezte dolgát,
mint aki jelet hagyott maga után:
sziklába véste életét.

Égre lobbannak a hegedűk

Itt születtem, vizek fénylő partjain,
hol fűzfák árnyéka lengi be a tájat,
s legszebb a Duna, mikor szárnyát bontja
a hajnal.
Innen ellátni egész a túlsó szélig:
békés halászok ülnek a bús alkonyatban,
arcuk a kéklő messzeségbe vész,
hajukba sirályok kapaszkodnak.

Ismerek minden tocsogót, minden holtágat,
amint a lágy hullámok fodrozódnak,
mint nagyanyám haja egy vérző
alkonyon.
A békák szavát is ismerem,
ahogy visszabeszélnek a holdnak,
és eszembe jut, ó, jaj: kisgyermekkorom,
még a lelkem is megremeg.

S amíg szem ellát, hazányi nádas ring,
mint végeláthatatlan búzamező:
ölében Sára ül: énekel, hangja, mint
cigányhegedű hangja.
Talán illúzió, talán mindez csupán álom:
ám a múlt feketén ásít,
fölöttem lampionok égnek,
és Illés-szekere lángol az égen.

Mi elválaszt tőled, halhatatlan kedvesem,
– ki immáron Isten jegyese lettél –
aranyban, ezüstben, vasban nyugvó hamu vagy:
a vörös folyó.
Fáradt madarak úsznak a légben,
szemükből éjsötét könny pereg,
de én csak várlak, vizek opálos partjain,
hogy megfogd a kezem.

S ha megfogod a kezem, vigyél magaddal,
már nem ellenkezem. Mutasd meg nekem
a homlokon túli csendet, mikor égre lobbannak
a hegedűk:
virágok sebei égnek.
Engedj a szelek mögé látni,
hol dobban a szív fényes hajnalon,
mikor sír az idő, siratja árvaságom,
s én ott állok a parton, kezemet égre
tárom, és azt mondom: hatalmas
az Isten.

Minden vélemény számít!