Az élet megszámlálhatatlan szeretetéhes fénypont
ragyogása.

A lemondás apoteózisa

Amiről lemondunk, s másnak engedjük,
elnyerjük azt és miénk marad,
kettős szál köt a távolihoz:
a lélek belénk horgonyzott csomója
s a remény jövőbe merített hálója.

(2004. december 25.)
***

Látom körülöttem az Alpok
hűs hegyeit,
s bévül Hölderlin dús izzása
hevít.

Hol van az ember? Végzete fönn
az olimposzi ég,
s a Léthe-mélyből éneke száll:
buborék!

Őrült tisztaság fénye íveli át
a napszakokat,
vakít a tél, hogy mennyei ország
nyissa szemünket.

(Kolbnitz, 2004. december 27-28.)
***

Jacques Maritain emlékére
Vajúdok már és szinte sírok,
magányomban otthon van Isten,
feléleszt már és vele vívok:
a Minden ő és én a Nincsen.

Áradj, Megváltó, a világra,
legyek szélkakas, jöttöd jelző,
ne legyen a Minden: árva,
s küldöttje csak: makacs kereplő.

(Kolbnitz, 2004 december 30.)

Téli tízsorosok
I.

Az élet tanulható,
minden, mint az ÁBC,
a gyermekek, a hó,
a hűség, a szerelem,
pályán fölbukkanónak
a ködből kibukó nap,
a játék és a hit,
mit a sors elénk terít,
s nélkülünk nem végzi be
sem Isten, sem senkise.

II.

Mit is tanulhatunk még?
Isten szemével látni
a vonuló nap ívét,
a csúcsokat, völgyeket
érintve, melegítve,
s alant ragyogni arcok
fölhevült csillagait,
miket újjá Ő alakít,
s nélkülünk ki lesné meg
titkait földnek, égnek!

Hetesek

Hölderlin-Prométeusz emlékére

Ó, hol a szellem már a honos,
kicsoda lopja az égi tüzet?
Hozza le, rejti tenyérrel a fényt,
jaj, szétosztani tudja-e ő?

Légy te a fáklya, az általadott,
légy te a csók, a megtagadott,
égiek útjáról sose térj
ördögi sors csapdája felé!

(Kolbnitz, 2004. december 31.)