Kitelt pakulár

Kiszakadtak szívemből
sarokvasak, kiszakadtak.
Szemeken vecsernyeólom
szélcibálta zsaluként billeg,
húnyásba akadva emez így,
amaz úgy – mindegy is.
Nincs annyi messzire látni.
Rozsdáll befelé csönd
örvénymélyig, ki sose árad.
Pillák beletört tövisednek.
Holdpocsolyásak az éjek.
Eleresztenek engem akik
egykoron Napba tereltek,
eleresztenek szók, éjfélszőrű
csikaszok, íme: gyökkémartan.
Botlaszt, túrzást vet ez út is,
míg szélről semmibe fordul.
Kiszakadt vasain résnyire.
Szív bőrére vak tükörcserepek
varangyulnak. Volt, ami vár rám.
Pillanásnyit csak ballagunk:
már lépést igazít Bárány.

Doktoros

kagylókba
végül
belerohad a gyöngy.
a gyerek
kettétört követ
illeszt eggyé
únosan szétesik;
babafejet letép
vizsgál forgat
dühödt heve hajtja egyre:
hogyan forrassza egybe.
tágközû pelenkaöltéssel
minden fövenyre eget varr
szöszjég guzsalyból szálult
holdfény
csillannak gyöngytörek csillagok;
csöndesmama leesett álla
levendula illatú
puha inggallér fölött
szürke gúnnyal vigyorog
akárha kaucsukakaszték
babatest fölött.
pedig
látszólag jó helyre illik.
szertegurulnak
szakadthúsú kövek
béna rokkagurigák.
isten guggol
bottal piszkálgat
üveggyöngyöt szikrás követ
bábláb illeszték csodája
soron billent fejet követ.
látszik doktorost játszik.
feszülnek
pufók térdei.

Megvagyunk

még vagyunk
barátom
megvagyunk
nyiladoznak az éjfél
borpenészes alagútjai
tócsákban pang
vériszamos padlatukon
minden holnapi idõ
minden szívkamránkba suttogott
remegõ fogadalom

megfagyunk
mi már akkor is
ha bõrünkön mállad a nyár
ha poklunk szavakkal szegezett
napkapuján ki-be járunk

szemem alján por
szemed alján gyémánt

gaia uranosz
kilenc kiskorú leánya
egyként tolvaj vérszomjú ribanc!
hitünk szentelmotüzén hitegetnek
sose hálhatunk frigyet el bármelyikükkel!
hordjuk a fürtöket hordjuk
surrog csordultig fölöntve daráló
darazsak meg vérünkbe mind belefúlnak

megvagyunk
barátom
pedig öröktõl vagyunk
lépegetünk oldalvást hátra elõre
szépen kijárjuk fütyörészve a cifrát
csak két mezítelen lábnyomban
csak két lábnyomban!
Isten meg mindig szembejön
szélben zengõ kordonok között

Kitérő

kiröppentek seregélyek,
kiröppentek tenyeredbõl.
lármájuk jaj, micsoda ének.
jaj, micsoda ének
keresztfától feltámadásig,
mindig a másik. mindig a másik…
leszüretelnek az éjek.
éjfél sarlója alá sarjad
hajamból harmadnapi álom,
pisszegnek a holtak:
csak föl ne riadjon,
csak föl ne fakadjon…
micsoda évek, jaj, micsoda évek…
hiába zárultak az ujjak
fészekké, töviskoronává.
kiröppentek szerelemseregélyek.
lepedõk korca alól megeredt
ereim vetülékfonaladnak
alvadtfekete gyolcsban
pontos rendhez igazodva.
helyiérdekû éjek várakoznak
csillaglámpás váltók vasa közt
elíziumkitérõk rozsdamart öbleiben,
míg pályamester égtájakat
sorról sorra fölszabadít,
míg minden szerelemszók
penészbábbá aszalódnak, akárha
párkányraárvult õszi gyümölcsök.
mindig a másik, mindig a másik,
lélek belevásik, szív belevásik…
kiröppentek seregélyek,
kiröppentek tenyerembõl.
lármájuk hollójaj, micsoda ének,
jaj, micsoda ének!