Abortusz

(novella)

Idõnként teljesen egyszerre léptek. Nem egy adott jelre, hanem majdnem úgy, ahogyan a templomból lassan kiáramló fekete ruhás öregek is néha egészen együtt emelik a lábukat. Úgy történt velük is. Nem is zárt rendben haladtak, ahogyan a díszfelvonulásokon szokás, hanem csak úgy, egymástól körülbelül egyforma távolságra, kényelmesen, minden látszólagos rend nélkül. Az emberek megálltak és csodálkozva nézték a menetet. A szomszédok egymást kérdezgették, vajon mi lehet az oka a felvonulásnak, de egyikük sem tudott semmi pontosat, csak találgattak. A menet valahonnan a város szélérõl indult és a központ felé haladva, egyre gyarapodott, növekedett.
A piac sarkán posztoló rendõr elõbb ösztönös, riadt mozdulattal a gumibotjához kapott. Aztán csak csodálkozva bámulta a javarészt fiatalokból álló csoportot, ottfelejtve kezét a derékszíján.
Friss tavaszi idõ volt. Néhol, a magas deszkakerítések fölött csodás fehér és rózsaszín virágruhába öltözött fák hajoltak a járda fölé, körülöttük szorgalmas méhrajok döngicséltek. A menetelõk arcán ünnepi meghatottság tükrözõdött. Egészséges, halványan kipirosodó bõrük csattanóan feszült az arcukon, szemük körül apró, vidám vonalkák villództatták a fénysugarakat. Ingük fent kigombolva, vállukra vetett pulóverrel, könnyû dzsekikben, rugalmas léptekkel haladtak. Némelyek egymásba karolva, kisebb csoportokat alkottak, olyan természetességgel, ahogyan a kapáló parasztasszony – a terhet már észre sem véve – végzi munkáját a hátára batyuzott kisgyermekével. Csak mentek fejüket felszegve, tiszta tekintettel elõre nézve. Olykor valaki egy dalba kezdett, amit a közelben haladók átvettek és így jutott el az énekszó az elsõ soroktól az utolsóig, az utolsótól az elsõig.
Egyre több gyermeket lehetett látni, amint egy-egy fiatal kezébe kapaszkodva, nevetve szaporázza a lépteit, hogy valami módon el ne maradjon a sokaságtól.
A parkokban, ahol a menet elhaladt, az öregek felálltak még öregebb padjaikról és úgy igazgatták elöl a zakójukat, mintha maguk is beállni készülnének a sorba. Szemükben vidám, cinkos mosoly villant, tekintetüket áthatotta valami különös fény. Amikor a menet már eltûnt a szemük elõl, a padra visszaereszkedve, botjukat nem támasztották le ismét, hanem egyenes derékkal ülve, mindkét kezükkel rátámaszkodtak és még sokáig vidáman, büszkén mosolyogtak. Minden porcikájukban valami már-már felfoghatatlan ihletettségben, büszke és boldog méltósággal haladva, egyre újabb és újabb dalokat énekelve mentek. Bátran, bizalommal néztek elõre. Ahogy a menetet figyelték, a járókelõk arca is földerült, és egyre azt találgatták, milyen ünnep is lehet ma, amirõl õk talán elfeledkeztek.
A nap ebben az órában, talán minden sugarát a földnek erre a pontjára vetette, olyan fényesség uralkodott az egész városon. Nagyon szép idõ volt.

xxx

A rendõrfõnök röviden vázolta a pillanatnyi helyzetet. Elmondta, hogy a felvonulás okát nem sikerült kideríteni. A tömeg a jóindulatú felszólításra, hogy oszoljanak, nem hallgat. Annak a véleményének adott kifejezést, hogy amennyiben ez továbbra is így megy, kénytelen lesz hathatósabb eszközökkel jobb belátásra bírni ezt a – az õ szavaival élve – csürhét.
– És ezt közöltem is velük, hangszórókon keresztül, amit hallaniuk kellett. Amennyiben tehát más eszközökhöz kellene nyúlnom, – tette hozzá láthatóan nagyon felindultan,- a felelõsség az övék!
Minden porcikájából a felháborodás sugárzott, dühödt szitkokat szórt a felvonulókra és mondandóját csaknem kiabálva, így fejezte be:
– Csupa lázadó, anarchista elem! Megátalkodott ellenforradalmárok, kóbor, munkakerülõ banda! Miért oszolnának õk szét?! Ütni kell õket, azt értik! De ha ez kell nekik, hát akkor ez lesz!
– Szóval semmi jelszó, semmi transzparens? Semmi kiabálás és efféle? – kérdezte a polgármester
– Pontosan így van, polgármester úr. Pontosan így. – felelt a rendõrfõnök – Semmi kiabálás, semmi jelszó. A fene, aki érti! Idõnként egy elkezd énekelni, a többiek meg felkapják és… és hát, nagyon együtt szól az egész.
– Szépen énekelnek? – kérdezte a polgármester nyugodt hangon.
– Hogy tetszik mondani? – kérdezte a rendõrfõnök idegesen vibráló hangon.
A polgármester az ablaknál állt és a közeledõ tömeget figyelte. A magas mennyezettel tervezett, berendezésében is elõkelõséget sugárzó szobában a vastag, puha szõnyegek mintha elnyelték volna a rendõrfõnök hangját. Kinyitotta az ablakot és néhány pillanatig szorosan összerántott szemöldökkel, komor tekintettel nézte a közeledõ tömeget és hallgatta a betóduló éneket. A dal vidáman, de a tömeg erõs, vastag tónusú hangján szólt, soha nem hamisan. Egy perc is eltelhetett, amikor hirtelen, vad mozdulattal, erõteljesen bevágta az ablakot és a fogai közt sziszegve azt mondta:
– Az ön feladata, mindent megtenni annak érdekében, hogy a városban rend uralkodjék. –, majd kemény, határozott hangon még hozzátette, jobb kezével az ajtóra mutatva – Tegyen meg mindent, hogy ez így is legyen! Ne csalódjunk magában!
Miután a rendõrfõnök sietve távozott, a polgármester az íróasztalhoz lépve, maga elé emelte a gemkapoccsal összetûzött, háromoldalnyi iratot és olvasni kezdett, ám szinte azonnal, türelmetlen mozdulattal az asztalra dobta a papírokat és elõvett egy cigarettát. Nem gyújtotta meg, hanem az ujjai között morzsolgatva szinte belezuhant az íróasztal mögött álló karosszékbe.
Eközben, a hozzá folyamatosan csatlakozókkal egyre szaporodó, éneklõ tömeg a fõutca végére ért. Az üzletekbõl kiléptek az utcára a benn dolgozók és nevetgélve integettek, oda-odakiabáltak, ha ismerõst pillantottak meg a sokaságban.
A menetelõk eleje a fõtérre érkezve jobbra fordult és végighaladva a teret körülvevõ házak ablakai alatt – így egy kört leírva – ismét a fõutcára tért és tovább folytatta az útját, most már kifelé haladva a városközpontból.

×××

– Te sohasem fogsz úgy szeretni engem, ahogyan én téged. – mondta a lány.
Lassan maguk mögött hagyták a várost. A találkozó kedvéért a lány a külön angol óráról mondott le, a fiú az edzésrõl maradt el. A kisváros lakói voltak, mindketten, húszévesek, a város jó hírû egyetemének a hallgatói.
Friss tavaszi idõ volt, a ragyogóan tiszta égbolt határtalan mélységekig kitárulkozott a két fiatal ragyogó tekintete elõtt. A virágzó fák illata láthatatlan hálóval fonta körül alakjukat, miközben rózsás szerelem-ujjaival játékosan meg-meglibbentette rakoncátlan hajfodraikat. Enyhe kaptatón baktattak fölfelé a szõlõsorok között, majd rátértek a távolabb, az erdõ fái közt eltûnõ földútra.
– Nézd, mit találtam! – kiáltott a fiú és lehajolva, egy apró fehér virágot szakított le és emelt föl a lány arca elé.
– Az enyém! – kiáltotta a lány és kikapva a virágot a fiú kezébõl, megszagolta, majd két lépést hátrálva mindkét kezét a háta mögé rejtette. – Nem is adom ám vissza! – mondta.
– Ha nem adod, akkor elveszem. – mondta a fiú, és egy kicsit mintha talán megremegett volna a hangja.
– Nem adom – kiáltotta ismét a lány és kacagva futni kezdett az erõ felé.
A fiú azonnal utána eredt. Ahogy szaladtak, megelevenedett körülöttük a föld: innen is, onnan is madarak rebbentek föl, színes rovarok százai cikáztak elõttük, méla pillangók libbentek odébb. Amikor utolérte, a lány mélyen lehajolva, két kezét a kebléhez ökölbe szorítva tartotta a virágot. Egy kis ideig így dulakodtak játékosan, nevetve, majd egyszer csak a lány hirtelen kissé hátra dõlve fölegyenesedett és elkomolyodva a fiú szemébe nézett, miközben kezeit lassan a háta mögé tette. Mivel a fiú eközben a lány kezeit nem engedte el, így átölelte annak a derekát. Ott álltak, szó nélkül, mint egy ottfelejtett szobor és csak néztek egymás szemébe kipirultan, komolyan. Aztán, mintha megcsendültek volna a piciny virágok a fákon és mindenütt a füvekben és a közeli erdõkben, a mezõkön és talán az egész világon is. A nap lehunyta káprázatos, álompalota ívû szép szemét és a madarak, sziporkázó pillangók, méhek és az összes színpompás kis rovar is mind, mintha ugyanazt a dallamot kezdték volna dúdolni. Olyan iszonyatosan szépet, hogy bódító szendergés áradt szét minden élõlényben, de még a termékeny, barna föld legapróbb rögöcskéin is. Hosszú idõ múlva, amikor az ajkuk elõször szakadt el egymástól, szemeibõl, egy-egy félénken a világba tekintõ, kristálytiszta könnycsepp mögül, a fiú szemébe nézve, a lány azt kérdezte:
– Szeretsz?
A fiú bólintott.
– Nagyon szeretsz?
– Nagyon szeretlek. – Válaszolta a fiú.
Talán egy óra múltán, vagy egy kicsit több idõ elteltével, meghallották a városból jól idehallatszó éneklést és a lány fölkiáltott:
– Jaj, siessünk, le ne maradjunk a követelések átadásáról! Vajon milyen képet
fog vágni a rektorunk?
– Nem fogjuk lekésni. Most járhatnak a Fõtéren. Van negyed óránk, hogy
leérjünk, de nekünk, ez semmi igaz?
Kéz a kézben futottak vissza a szõlõsorok között, majd nemsokára beértek az elsõ házak közé. Ott, egyenest az egyetem felé vették az irányt és éppen akkor érkeztek meg, mielõtt a rendõrkordon fölsorakozott volna, lezárva a környezõ utcákat. Így szinte azonnal csatlakozhattak az egyre éneklõ tömeg elsõ soraihoz.
Az élen haladók már messzirõl észrevették az utcán keresztben felsorakoztatott rendõröket. Lépteiket azonban nem lassították, énekelve haladtak tovább. Egy mellékutcából kihajtott a sorfal elé egy rendõrautó, hangszórójából a rendõrfõnök hangja bömbölt. Közel érve, rövid idõre elcsöndesedtek, aztán ahogy megértették a feloszlásukat sürgetve parancsoló szavakat ismét énekelni kezdtek. Fejüket magasra tartották, vidáman, mosolyogva énekeltek tovább. Magabiztos, méltósággal teli büszkeség ragyogott az arcukon. Ahogy az elsõ sorok pár lépésnyire értek az átlátszó pajzsokkal fölszerelt, sisakos rendõrökhöz, a tömeg továbbra is egyre énekelve, várakozóan magállt. A rendõrök elõbb gumibotjaikkal fenyegetõzve kiabáltak, aztán látva, hogy a tömeg ismét elindul, lassan hátrálni kezdtek. Ekkor valahonnan a hátuk mögül ingerült, hangos parancsszavak hallatszottak, mire elõbb megálltak, majd pajzsukat magasan maguk elé tartva, elõre törtek és a gumibotokkal ütni-verni kezdték a legközelebb állókat. Az ének elhalt. Elõbb nagy csönd lett, amit az egyre ütlegelõ rendõrök által okozott fájdalomkiáltások szakítottak meg. A rendõrök gázmaszkot húztak és a lassan visszahúzódó tömegbe füstgránátokat lõttek. Az utca megtelt füsttel és a jajkiáltásokkal. A mind jobban nekibátorodó rendõrök egyre támadóbban léptek föl, ütöttek-vertek minden eléjük kerülõ embert, beleértve az utca szélén bámészkodókat is. Egy vérében fekvõ fiatal magasra tartott kézzel próbálta védeni magát a rárontó nyolc-tíz rendõrtõl, akik gumibotjaikkal kíméletlenül ütlegelték, rugdosták. A tömeg távolabbi része még nem értette pontosan, hogy mi történik elöl, ezért a hátrafelé mozdulókat feltartva, a visszavonulás helyett inkább még mindig elõre felé igyekezve tolták a maguk elõtt lévõket, ezzel óriási zûrzavart okozva. A rendõrök ekkor a visszavonulás útját, a hátsó sorok mögötti utcákat, újabb osztagokkal elzárták. Az egyik mellékutcából vízágyúval fölszerelt teherautó jelent meg és ontani kezdte a hideg vízsugarat. A tömeg ekkor határozott irányt véve, a gyöngébbnek vélt ellenállás irányába indult, a városközpont felé. Ekkor rövid sortûz dördült el.

Késõbb, amikor a tömeg feloszlott és a rendõrfõnök bejárta a tüntetés legkritikusabb pontjait, a rendõrök hét halottról és tizenöt sebesültrõl számoltak be, akik egy része még mindig az utcán hevert. A két halott, egy fiú és egy lány, nagyjából egyidõsek lehettek, egymás kezét fogva feküdtek, a lány egyik kezét a mellére szorította, benne ujjai közül egy gyönge kis fehér virág hajolt ki. A fehér sziromlevelek között elhelyezkedõ apró sárga porzókupac, mintha veszített volna élénk színébõl, tompán meredt az õket bámulókra.