Amikortól én ismertem, már legtöbben így szólították őt.  Így hívták és így emlegették a szomszédok, az utcabeliek, a közeli vagy távoli ismerősök és a rokonok is. Kivéve a vele korú barátait, „jó komáit”, akik csak úgy, Mihálynak mondták. A boltos, a postás, a finánc persze Sz. úrnak szólította, ahogy az illett. A neki címzett levelek borítékain és a postai levelezőlapokon a neve fölötti sorban a „tekintetes” rangjelzés állt, ami nagyjából meg is felelt társadalmi helyzetének, bár ennek teljes bizonyossággal történő eldöntése alaposabb elemzést igényelne.

Mihály bácsi Albertiben, az akkor tisztán tót faluban született az 1870-es évek közepén. A magyart csak öt éves korában tanulta meg, úgy-ahogy, mindenesetre annyira, hogy elkezdhesse az elemit a szomszédos város, Cegléd hírneves lutheránus iskolájában. A család őseit a 18. század elején telepítették Albertibe Rozsnyó környékéről, mert a 16-17. századi törökdúlás miatt a  Duna-Tisza köze falvai elnéptelenedtek. Gyerekkoráról, fiatal éveiről keveset tud a családi legendárium. Mesélték, hogy még születésének napja sem volt bizonyos, csak annyi, hogy február közepe lehetett, az egyházi anyakönyv lapja olvashatatlanul elmaszatolódott, más nyilvántartás meg nem volt. Egy öreg családi Biblia borítójának belső oldalán voltak ugyan bejegyzések nevezetes családi eseményekről, de ez a lista Mihály bácsi házasságkötésének dátumával kezdődött. A legtöbb, ami tudható Mihály bácsi életéről, az lánya és unokája elbeszéléseiből, feljegyzéseiből származik, meg néhány levélből és megbarnult, megsárgult fényképről, amelyek legtöbbje a huszadik. század első éveiben készült, és a vastag, kemény kartonpapír megőrizte az utókor számára.
Katonaéveiről nem sokat mesélt, leginkább azt emlegette, hogy amikor a budai helyőrséghez volt beosztva, mennyire tetszett neki a nevében fiatal Budapestet behálózó lóvasút. Amikor kimenőt kapott, mindig hosszú utazásokat tett a városban ezen az alkalmatosságon. Szakaszvezetőként szerelt le, és még ötven év múlva is büszkén mutogatta azt a fényképet, amelyen peckesen feszít a K.u.K. uniformisban, paroliján a három kis csillaggal.
Mihály bácsi a század fordulóján nősült. Fiatal feleségének tanult szakmája volt, ami akkoriban igen nagy ritkaságnak számított a parasztlányok között. „Diplomás varrónő és csipkeverő” volt, ez a képzettség későbbi életükben döntő szerephez jutott. A fiatal pár Cegléden telepedett le, és gazdálkodásból éltek, főleg a szülőktől kapott kis gyümölcsös és szőlő terméséből. Az akácosokkal és a jegenyenyárral megkötött homokon remekül megtermett a barack, a körte, a cseresznye és meggy, de még az almának is jó zamata volt.  A dűlőutakat szilvafák szegélyezték, ez volt a „mindenki gyümölcse”, bárki jól lakhatott belőlük ingyen. Olyan rész is volt, ahol a szilva mellett meggyfák álltak, ugyancsak bárkinek kínálva apró mélyvörös gömböcskéiket. Többféle szőlő jól megélt ezen a homokon, meglehetős kelendője volt a könnyű fehér boroknak, meg a kevésbé gyakori kadarkának és otellónak is. Az ezerjót, a rizlinget, a kövidinkát, a kunleányt messze földön ismerték, és ha a szakértők szerint nem is érte el minőségük a hegyaljai vagy dunántúli fajtákét, a szegényebb, sőt még a jobb módú családok asztalára is ezekből került egy-egy palack a vasárnapi ebéd mellé.  Ám a paraszti gazdálkodásnál többre vágyott Mihály bácsi és neje, és talán arra is gondoltak, hogy a közben megszületett első gyermekük, a kis Misi elsőként kiemelkedhessen abból az életformából, amiben családjaik több száz év óta éltek. De mihez kezdjenek? Mi másba fogjanak, ami nem köti őket az ősi homokvilág törvényeihez?    Mihály bácsi bátor, kezdeményező ember volt, szerette kipróbálni az újat, valahogy úgy gondolkodott, hogy a világban mindig van olyan tennivaló, amit éppen neki kell elvégeznie.  A nála majd tíz évvel fiatalabb felesége ugyancsak pártolta a változtatást, legfőképp azt, hogy minél függetlenebbek lehessenek az ősök reguláitól. Hasznosítani lehetne tanult szakmáját, a varrást, ruhatervezést, csipkekészítést. Ha lehetne, hát kellene is!  De hogyan?  Miként kezdje el? Elszegődni nem akart valami nagyobb szabó üzembe vagy nagykerekedőhöz, hiszen az nem jelentene sokkal több függetlenséget, csak másféle függést. Ahhoz túl fiatal volt, hogy komolyabb bérezésben reménykedhessen, meg azzal sem volt tisztában, igazán mennyit bírna dolgozni a család mellett, mennyit tudna teljesíteni. Egyáltalán megtalálnák-e így a számításukat?  Mihály bácsi nagyot gondolt. Önálló üzletet kellene nyitni, ahol az asszony által készített fehérneműket és egyéb készruhákat árulnának. Önálló üzletet, de hol? Ceglédet egyből elvetették, mert a viszonylag nagy városban túl drága akár üzlethelyiség vásárlása, akár bérlése, a konkurencia is erős,  és ezúttal az ismertség vagy ismeretség nem előny (senki nem lesz próféta a saját hazájában).
Mihály bácsi jó kapcsolatot tartott katonatársaival, rendszeresen találkoztak, figyelemmel kísérték egymás életét. Most is összedugták fejüket, és Mihály bácsi előhozakodott tervével. Egyik komája használható ötlettel áll elő: próbálkozzanak Ráckevén, ha nem idegenkednek az áttelepüléstől! Most indult meg a HÉV Budapestről, épül az új híd a Kis-Dunán, ami kaput nyit az Alföld felé, a község ezzel bekerül az ország gazdasági vérkeringésébe. A fűszeres és szatócs boltokon kívül alig van  bolt a településen. Minél hamarabb kellene házat venni, addig, amíg nem fedezi fel a piac az új lehetőségeket, és fel nem verik az ingatlan árakat. Szó szót követett, és Mihály bácsi azzal ment haza, hogy neki tetszik az ötlet, és szeretne belevágni. Napokon belül útra keltek feleségével terepszemlét tartani. Igazolódni látszott, amit a katonakoma mondott, kimondott ruházati bolt nem is volt a községben, volt viszont csinos rendezett főutca, épült a híd és polgári iskola, és ami a legfőbb, akadt a főutcán több szemrevaló eladó ház, aminek irányára is kedvező volt – fele annyi, mint Cegléden! Jó kedvvel, jó reménységgel indultak vissza. Rövid tanácskozás a szülőkkel, és máris árulni kezdték a szőlőt, gyümölcsöst, szétnéztek, mit lehetne még pénzzé tenni. A család segítőkész volt, szép summa kölcsönt is kaptak. Hamar elkeltek a földek, összejött az induló tőke. Innentől meglepően simán mentek a dolgok, joggal hitték, hogy áldás van a vállalkozáson. Megvették a községháza melletti, üzletnyitásra alkalmas nagy házat, összeállították az induló készletet részben felvásárlással, részben saját munkából (jó részüket a feleség varrta, csipkézte, díszítette). Átköltözött a kis család Ráckevére új életet kezdeni.  Az új üzletnek nem várt, vagy titkon nagyon is várt (?) sikere lett. Először a község tehetősebb lakói vásároltak, azután, ahogy elterjedt a híre az boltnak, a szomszéd falvakból, a Duna túloldaláról is jöttek a vevők. Amint nőtt a bevétel, úgy bővítették a választékot. Rendelésre is dolgoztak, készárut is tartottak. Mindketten nagyon sokat dolgoztak. Rövidesen az üzlet mellé kis szőlőt is sikerült vásárolni a sziget belsejében, később pedig még egy házat biztonsági befektetésként, aminek nagyobb részét kiadták bérlakásnak.
Ráckevén született második gyermekük, a kis Mariska.
A tizennégyes háborút nagyobb gondok nélkül átvészelték, Mihály bácsi már túlkoros volt, nem hívták be, a hadi beszállítások az első években még jól is fizettek. Rengeteg meleg inget, meleg alsót, és mellényt készítettek és adtak el. A nagy vég vásznak is kelendőek voltak.
Tizenkilencben viszont beköszöntött a pokol. A kommün mindent felforgatott, és semmit nem tett helyre. Az elvetélt polgári forradalomból soha nem látott zűrzavar és rémuralom lett. Az új hatóságok mindenre rátették a kezüket, a termelés és a kereskedelem megbénult. A vörös brigádok végigfosztogatták az amúgy is kivérzett országot, a Lenin-fiúk halomra gyilkolták a vélt ellenséget. Egy április végi napon Mihály bácsiékhoz is berontott két felfegyverzett vörös katona, kezét hátra kötötték, és közölték, hogy viszik a rögtönítélő bíróság elé, amely a községháza udvarán működik.
Végiglökdösték az udvaron, ki az utcára, nagy hangon szidva és fenyegetve a kizsákmányoló burzsoázia helyi képviselőit. A „képviselők” már mind ott sorakoztak, ugyancsak összekötözve a községháza udvarán, várva, hogy megérkezik a parancsnok és a komisszár. Azok meg is érkeztek, és kezdetét vette az ítélkezés, ami abból állt, hogy közölték, az előállított személyek egytől-egyik a nép ellenségei, és a Tanácskormánytól kapott felhatalmazás alapján, most helyben végrehajtandók rajtuk a halálos ítéletek. Mihály bácsi alig tudta felfogni, mi történik, mintha mindez valami másik dimenzióban játszódna, hirtelen óriási távolságot érzett az ott lévők és maga között… Pedig a kegyetlen valóság nagyon is közel volt. Sorra szólították a polgármestert, a szolgabírót, a főjegyzőt, a csendőrparancsnokot, a révkalauzt, a református papot, két ismerős földbirtokost, a polgári iskola igazgatóját. Ahogy szólították őket, egy keretlegény máris odalökdöste őket a fal elé, s a két főből álló kivégzőosztag karabéllyal öt méterről agyonlőtte őket.
Amikor Mihály bácsira került a sor, bátortalanul megszólalt egy helybeli suhanc, aki odacsapódott a Lenin-fiúkhoz:
-Komisszár elvtárs, a Mihály bácsit miért lőjük agyon? Hát nem ártott az senkinek…
-Sznopka álljon félre, és tűnjön el!- mordult a komisszár elvtárs, aki meg volt győződve a bolsevista néphatalom mindenek felett álló igazságosságáról, és persze a saját néptribuni szerepe nélkülözhetetlenségéről. A parancsnok bólintott. Sznopka Mihály megmenekült. Hazazavarták…
Valószínűleg a ráckevei évek voltak élete legszebb évei, de ugyanitt élte át a legborzalmasabb napokat, órákat is.
A későbbi évtizedekben Mihály bácsi nem emlegette a 19-es eseményeket. Olyan messze tolta el magától azokat a történteket, hogy már szinte el is felejtette volna? Nem valószínű. Lehet, hogy olyan mélyen fájt neki, ahonnan már nem lehet normális emberi szavakkal felhozni az érzéseket és indulatokat. Azt hiszem, leginkább szégyellte. Hiába nem ő követte el az ostoba rémségeket, mégis szégyenkezett, mások helyett is. Akit ki akarnak végezni, azon mindenképpen ott marad valamilyen bélyeg, akár az elfuserált mártiromságé, akár a „nem zörög a haraszt” gonosz csúsztatásáé…
A húszas években visszatért a normális élet Ráckevére is. A Sznopka–féle  „Rőfös, rövidárú és fehérnemű üzlet” forgalma újra növekedett, az üzlet mögötti lakásban kis varroda működött, néhány, családtagként kezelt alkalmazottal. Mihály-bácsi a nagyközség megbecsült polgára lett, fia és lánya a helyi polgári iskolába járt.
—
A válság évei megingatták a család anyagi helyzetét, és szétzilálták a társadalmi kapcsolatokat is.
Ekkorra esik egy nevezetes gáláns ügy, amelyről mindig szinte suttogva beszélt a család, mintha valami szégyenfolt lenne. Pedig dehogy!  Történt, hogy a család egyik legjobb barátja, bizonyos T. úr hivatali sikkasztásba keveredett. Járási tisztviselő volt, a IX. fizetési osztályba tartozó alkalmazott, meglett negyvenes családapa. Beleszerelmesedett egy gyönyörű, ám szegény, félárva polgárlányba. A vonzalom kölcsönös volt, a szerelem mindent elsöprő erővel kerítette hatalmukba őket. Szándékaik komolyak és véglegesek voltak, mielőbb össze akartak házasodni. Bár T. úr már külön élt feleségétől, a törvényes válást még le kellett bonyolítani. Két nagy fiáról is gondoskodnia kellett, akik éppen akkor érettségiztek és tovább is akartak tanulni. Mindezek elrendezéséhez nem utolsó sorban pénz kellett, nem is kevés. Nyilvánvaló volt, hogy T. úr jövedelme nem elegendő az új családalapításhoz. A szerelem mámora és a kilátástalanság szorítása bűnbe vitte, jelentékeny összeget sikkasztott el a keze között átfolyó pénzekből. A dolog hamar kiderült, T. úr nem is nagyon védekezett, megkezdődött ellen az eljárás, vizsgálati fogságba került. Szerelme kitartott mellette, azt mondta, megvárja, bármi is történik. Történt is valami, amire nem számítottak: Mihály bácsi felajánlotta az ellopott összeg részletekben való visszatérítését, és kezességet vállalt barátja becsületének helyreállításáért. A büntetlen előéletre és a helyzetre való tekintettel, ezek után T. urat szabad lábra helyezték, elvehette szerelmét feleségül. Hamarosan ismét kapott munkát, megfeszülten dolgozott, külön munkákat vállalt, és hamarosan ő maga fizette vissza egyben a még fennmaradó „tartozást”.  T. úrral és családjával, két nagy fiát is beleértve, ettől kezdve még erősebb lett a barátság, a kölcsönös érdekeltségen túli, az áldozatkészség és a cselekvő együttérzés különös lelki kovásza forrasztotta össze a családokat. Mihály bácsi felesége és gyerekei sem rosszallták, hogy éppen ebben a nehéz gazdasági helyzetben nyújt segítséget valakinek, mégpedig olyannak, aki átlépte a törvény határmezsgyéjét. T. úrék életük végéig hálásak voltak Mihály bácsinak és leszármazottainak, azon túl, hogy megadták a pénzbeli tartozást, mindenben mindenütt segítették, házuk mindig nyitva volt a Sznopka, majd a magyarosítás után, a Szabadi család minden tagja előtt. A második világháborúban és a Rákosi-rendszerben sem szakadt meg a barátság, ezernyi módját kitrükközték, hogy szükség esetén segítsenek egymáson. Persze akadt olyan rokon is, aki nem titkolta, hogy erkölcstelenségnek tartja Mihály bácsi magatartását, volt, aki egyenesen bűnpártolásnak nevezte azt. Az ismerősök körét, a baráti társaságot is megosztotta az esemény, leginkább azok szörnyülködtek, akik titokban sokkal több gazemberséget műveltek, de ájtatos szemforgatásukkal feddhetetlennek gondolták magukat. Mihály bácsi erről az esetről sem szeretett beszélni, azért cselekedett így, mert ezt tartotta helyesnek, a többi felesleges szócséplés. Szívből utálta az erkölcsi prédikációkat.
– Hagyjátok már! Én is kerülhettem volna hasonló helyzetbe… – mondta, amin aztán eléggé elképedtek az álszentek, de nem merték tovább feszegetni a dolgot.
1930 végén a krach utolérte a családot. Végül fel kellett adni a ráckevei üzletet, el kellett adni a szőlőt és a házat. A kétségbeesés és a tanácstalanság időszaka következett. Előbb egy Kalocsa melletti községbe költöztek, ott újra megnyitották az üzletet, egy bérelt ház szuterénjében. Rohamosan szegényedtek, a bolt napról-napra rosszabbul ment. A polgári jómódnak már nyoma sem volt, a teljes lecsúszástól kellett félni. Vissza Ceglédre!- ez látszott az egyetlen élhető jövőnek. Ott megmaradt a szülők háttere, az ismeretség és barátságok védőhálója talán segít, és most éppen előnynek látszik, hogy egy nagyobb városba költöznek, ahol mégis több munkalehetőség van, ha más nem, valamilyen állás csak adódik. Saját földje már nem volt Mihály bácsiéknak, hiszen húsz év előtt pénzzé tettek minden örökséget, de a testvérek, sógorok, nagybácsik szőlejéből, idénymunkák fejében némi bevételre lehet számítani. Ha másra nem, a gyümölcsből néhány kilót piacra lehet vinni, és egy-két hektó bor, esetleg néhány liter pálinka árát is nagyon meg kell becsülni. Koldusbotra csak nem jutnak.
A zsúptetős, alacsony, hosszú parasztház, a feleség szüleinek háza majdcsak befogadja őket. Így is lett. Az öt kicsiny szobából előbb kettőt, majd hármat megkaptak. Az öregek örültek is, meg nem is. Lányuk visszatért, de a visszatérés kényszerűség volt, senki nem így szerette volna. Akkor sem nehezteltek lányukra, amikor elment a városból, hiszen annak idején azért taníttatták, hogy alkalom adtán legyen önálló egzisztenciája, legyen kenyér a kezében, ha egyedül maradna is. Nyaranta a kis Mariska a nagyszülőknél töltött néhány hetet, ezekre a nyarakra úgy emlékezett, mint élete legboldogabb vakációira, amikor unokatestvéreivel reggeltől estig mezítláb szaladgálhatott a homokban, felmászhatott a fára a legszebb barackokért, sajtárból ihatta a tejet az esti fejés után…Most, hogy a szükség visszahívta őket a szülői házhoz, ugyanolyan megértéssel fogadták a visszatérést, mint annak idején a távozást. Akkor a felemelkedés reménysége vitte el, most a kudarc nyomorúsága hozta vissza őket.  A nyomorúság nagy kohéziós erő, most is működött. A csalódás nagy volt, a visszaszegényedést nem volt könnyű elviselni, de a  család összetartott, és nem roppant bele a válság próbatételébe. Mihály bácsi munkában való hite és derűs bizakodása nem tört meg.

Közben az ifjabb Mihály kitanulta a kereskedőséget, a polgári elvégzése után Pestre majd Bécsbe ment tanulni. A szakiskola után nagykerekedőknél leste el a szakma fogásait, és mellesleg tanulta meg kifogástalanul a német nyelvet. Amikor azután visszakerültek Ceglédre, elsősorban ő lett a család támasza. Hamarosan területi igazgatónak nevezték ki egy neves alföldi divatáru üzlethálózat szervezetében. Az álma egy saját üzlet volt, de ez csak 1947 végén valósult meg, akkor is csak rövid három évre, amíg a fejlődő népi demokrácia megtűrte a magánszektor polgári csökevényét. 1950-ben szinte mindent államosítottak, ifj. Szabadi Mihálynak is be kellett zárni a belvárosi szép kis boltot.
Az üzlet bútorzata még sok évig állt az udvaron, hatalmas ponyvákkal letakarva, várva, hátha lesz még egyszer rájuk szükség. Soha többé nem lett; végül a kályhákban fejezték be pályafutásukat.
A harmincas évek közepén Mihály bácsi felesége újra a varrógéphez ült, és ingeket, blúzokat varrt egy nagy divatház megrendelésére. Hol volt ez már a ráckevei varrodához képest!? Ez a fajta bedolgozás rosszul fizető rabszolga munka volt, de erre is szükség volt a család fenntartásához.
Mihály bácsi sógorának volt két hold szőleje a város délnyugati határában, úgy hat kilométernyire a városi háztól. Az egyik hold szép termő szőlő volt, jobbára ezerjó, a másik hold új telepítésű, gyengén termő, soványka kis tőkékből állt. A sógor nem lakott Cegléden, munkájából kifolyólag gyakran költözött az ország egyik végéből a másikba, míg végül a Dunántúlon telepedett le, így a szőlő művelését Mihály bácsira bízta, a termést meg felezték. A jobb években, és amíg a téesz rá nem tette a kezét, ebből a szőlőből is csurrant-cseppent egy kis plusz jövedelem. Tavasztól őszig Mihály bácsi kiköltözött a szőlőbe, hétfőn reggel kikarikázott öreg biciklijén, és péntek este vagy szombaton déltájt jött vissza a városi lakásba. Két borház volt a szőlő két végén, kunyhónak hívták, pedig szép, takaros, normális magasságú vályogház volt, cseréptetővel. Az egyikben lakószoba is volt, asztallal, ággyal, lócával, kis fali polccal és egy sublóttal. Tökéletes szállás volt a nyári napokra. A petróleumlámpánál esténként még olvasni lehetett egy keveset. Főzni bográcsban kellett a ház előtti, téglákkal körülrakott szabad tűzön. Mihály bácsi unokája tizenéves korában sok nyarat töltött itt, miközben megismerte a szőlőművelés alapelemeit. Megtanult mezítláb futni a forró homokon, együtt horolt, takart, metszett, kötözött nagyapjával, beszerezte a gazdaboltból a kékkövet (rézgálicot), keverte a permetlét, gyűjtötte a cefrébe a lehullott gyümölcsöt, és vitte haza esténként a kerékpáron a friss gyümölcsöt, a meggyet, a barackot, a körtét, néha almát és szilvát, mikor minek volt az ideje. Szüretkor puttonyozott, ürítette, pucolta a prést (satut), segített a kádak és hordók feltöltésében. Szeretett nagyapjával kinn lenni a szőlőben. Nem tudta volna megfogalmazni, miért, de nagyon szerette Mihály bácsi kevés beszédét, szikár szeretetteljes tőmondatos intelmeit, pontos időérzékét, ahogyan a Nap állásából tíz perc hibával megmondta a „pontos időt”, szerette nézni a munkát keze alatt, szerette hamiskásan vidám szemének fényét. Hét közben ő használhatta a kerékpárt, bejárta vele a vidéket, tudta, hol van olyan föveny vagy letaposott gyalogút, ahol megkapaszkodik a gumi, különben a sívó mély homokban csak tolni lehetett a járgányt. Ha nagyapjának valamire szüksége volt a városi házból, ő hozta ki, befelé pedig vitte haza a friss gyümölcsöt. Szerette a tájat, a forró homokot és vakítóan kék eget, élvezte az akácvirág bódító illatát, megtanulta megtévesztésig utánozni a sárgarigó füttyét.  Azt érezte, hogy ott igazán kerek a világ, minden a helyén van.
—
Negyvennégy őszén értek a városba az oroszok, Mihály bácsi házába is bekvártélyozta magát egy tucat tiszt. Az akkor már hetven éves öregúr egyedül volt a nagy házban, fia a fronton, menye és lánya a kis unokával Pestre menekült (mintha ott jobb lett volna!) Az orosz százados megenyhült, amikor észrevette, hogy Mihály bácsi megérti, amit mond, és szlovákul válaszol is neki. Az egész házat elfoglalták, csak az öregúr szobájába nem léptek be. A parancsnok kiadta az ukázt:
– Sztarij papa osztavajesztja v szvoej komnatye. Nye beszpakoityesz jivo! – Az öreg papa a szobájában marad. Senki ne háborgassa!  Mihály bácsi értette, nem kellet fordítani.
Mihály bácsit utcabizalminak nevezték ki, ő közvetített a megszállók és az utca lakói között.  Hoztak neki fekete kenyeret, konzerveket meg cukrot is.
A körülményekhez és a többi szállásfoglaláshoz képest, az orosz tisztek nem tettek kárt a házban, nem tették tönkre a bútorokat, nem piszkították össze az ágyakat, terítőket, nem raboltak el semmit, „emlékül” viszont otthagytak több regiment tetvet és poloskát…
Egyetlen incidens történt csupán, amikor az egyik katona késő éjjel tök részegen nem találta a kapu kulcslyukát, átugrott a deszkakerítésen, mire Mihály bácsi megtermett komondorja nekiugrott, a katona meg ijedtében lelőtte. A parancsnok másnap reggel elnézést kért Mihály bácsitól, ígérte, hogy hoz másik kutyát, de azt nem kérte a „sztárij papa”.
Mihály bácsi rendes, hűséges tagja volt az evengélikus egyháznak. A neveltetés hozta így, vagy később a megszokás, valami homályos istenfélelem, talán a társadalmi elvárás? – ki tudja. Vasárnaponként felvette az ünneplő fekete öltönyt, a kikeményített fehér inget, nyakkendőt kötött, kisuvickolta fekete cipőjét, és elballagott a templomba. Kiadós séta volt, több mint egy kilométerre volt a lutheránusok gyönyörű neogótikus temploma. Amikor hazajött, az ebédlő asztalnál csak annyit mondott:
– Ma is szépen beszélt a pap –de, hogy mi volt lelkében-gondolataiban, arról több szót nem ejtett.
Megtisztelte, megünnepelte a nyugodalom napját. Láthatóan jól esett neki a testi-lelki pihenés, az ebédhez mindig megivott egy-két pohárka bort, délután elolvasta az újságokat vagy szundított egyet, olykor elsétált unokaöccséékhez, nagy ritkán benézett a gazdakörbe. Kocsmába soha nem ment, otthon is csak délután vagy estefelé ivott kevéskét, legtöbbször egy-egy deci rizlinget.
Lehetett mégis valami titok, valami rejtély Mihály bácsi életében, ami akkor jut eszébe a régi fényképeket szemlélőnek, ha látja, hogy felesége már 50 évesen megrokkant, hajlott vénasszonynak néz ki, miközben a mellette ülő férje tíz évvel idősebben is stramm, egyenes derekú, nyílt tekintetű, csillogó szemű férfinak. A mamán hosszú, bő, fekete ruha, ami kövérkés alakját még terebélyesebbé teszi, lefelé néző szemét mintha valamiféle lelkéből kipárolgó homály hálója takarná a külvilág elől. A kép szinte titokzatos. Mihály bácsi házas életéről soha nem esett szó a családban, ahogyan akkoriban erről szinte sehol nem volt illő beszélni. Mi szomorította meg ennyire feleségét? Vajon a gyomorfekély gyakori fájdalma tette koravénné és szomorúvá, ami azután rákká burjánozva, halálát okozta pár évvel később. De mi okozta a gyomorfekélyt? A boldogan kezdődő ifjúságot nem követték-e a csalódás, a meg nem értés kimondatlan, kibeszéletlen
évei?  Az önállósulás, az anyagi felemelkedés, a közös munka, a sok fáradozás sikerei, majd az újra talpra állás erőfeszítései mögött nem rejtőzött-e valami eredendő hiányérzet? Ki tudja? A fantáziálás nem ad választ semmire. Mihály bácsi felesége halálos ágyán, pár órával távozása előtt így vallott lányának:
– Sok bűnt követtem el, és sok harag volt bennem. Mondd meg mindenkinek, hogy mindent megbocsátottam, nem haragszom már senkire… – Talányos mondatok.
Mihály bácsi soha nem volt beteg, orvost csak egyszer látott közelről, amikor a kamra bontása közben lábára esett egy nagy tégla, és néhány napos kínlódás után, kiderült, hogy le kell venni a bal nagy ujjáról a körmöt. Két napig volt a sebészeten, de azt is alig bírta ki. Nem a fájdalom, hanem a környezet miatt.
79 évesen még maga művelte a kis szőlőt, csak a permetezéshez hívott napszámost, azt is szégyellte.  Szomorú beletörődéssel mondta:
– Nem bírom már a permetezőgépet egész nap a hátamon, muszáj valakit hívni. Lassanként megcsinálnám én, de nem lehet azzal várni, mert ki tudja, mikor jön az eső…

Ötvenhat novemberében csak az foglalkoztatta, hogy mi lesz azokkal a fiatal gimnazistákkal, akik nemzetőrnek állottak.
– Csak nem akasztják fel őket? – sopánkodott.  Folyton kérdezte, hogy mi lett a 18 éves fiúval, aki a tüntetést vezette.
– Mit tudsz a Csendes gyerekről? – kérdezte unokáját, aki akkor volt első gimnazista.
– Nem tudunk róla, állítólag nincs a városban. Talán csak megússza.
A Csendes gyerek a kistarcsai lágerben volt, de nem akasztották föl.

Mihály bácsit 84 éves korában a harmadik agyvérzés vitte el. Már nem tudott beszélni, mozgatni is csak az egyik kezét tudta, de magánál volt, amikor bólintással beleegyezett, hogy kihívják az evangélikus lelkészt. Amikor úrvacsorát vett, és próbálta együtt mondani a pappal a Miatyánkot, csak szája mozgott némán, de mikor ahhoz a mondathoz értek, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket…”, innentől érthetően végigmondta az imát.  Még azon az éjszakán elment a túlvilágra.

Mihály bácsit jó embernek tartotta mindenki, aki ismerte. A vétkeinek titkát, mert bizonyára azok is voltak, magával vitte az Isten elé. Biztos vagyok benne, hogy meg tudtak egyezni a jóvátételben, ha ott is úgy ítélték, van mit jóvátennie.

*

Mihály bácsi a nagyapám volt, lánya pedig az anyám.