vörös a kő és vörös a felhő
és vörös a tölgy levele
és vörös a hegy leve is
pincemélyben forr ki a télre
vérré válik véle
a kő a tölgy a szőlő
s a szüretelők őszi ereje

vörös a vér és vörös a düh
vörösre fújja arcod a szél
vörös az életerő
fönn az estéli hegyeken
vörös a nap a lemenő
vörös a lélek és vörös a száj
bimbaja a csóktól
s izzón lángol a szerelem
ha egyszer megkóstol

Tetők, ti hegytetők,
előbb elhagytak az emberek,
aztán elkerültek az állatok,
s ma kopáran állotok.

Ez lehet már hamar
a Föld sorsa,
életünkből marad
a szürke torzsa,

és lángol távább
a téli alkony,
ó, emberiség, hogy szíve vérével
betakarjon.

Az est, ez a sziklás
fészkére visszatérő
nagy sasmadár,
övéihez rendre-rendre
visszatalál,
s  fiókáira teríti
szárnyas, puha
csillagtollait.

(Kevélyhegy, Karácsonyi kirándulás, 2008 december 24.)