Füzesi hálaének

Dombok közötti lankás völgy,
óvó óriások tenyere védi,
álmok és lápok mámora tölt,
ragyog minden, ami ó, ami égi.

Ó, téli nap, kegyelmet ígérő,
csendül a szájon igénk,
vágyunk és jövőnk, az istenfélő,
szerelmet fúj köribénk.

Isten-szerelem, falusi templom,
csizmák a jégen, át a hídon,
Teremtőnk, nézz le reánk:
látod a lelkünk érted kiált!

A zord idők földjén

Színmagyar Füzes patakként csordul,
fekete csizmás tündérek jönnek,
barna a kucsma férfiak szívén,
havat föléjük zord idők szőnek.

Köréjük fagynak a dombok
bezáruló vaspántjai,
vagy engedik-e álmaikat
Isten szárnyán szállani?

A hó, a jég, a zord idő
tavaszra fordul, fölenged;
de sorsuk bánatcseppje
szívük falára rádermed.

Füzes Istenarc-mású népe
harangszóra érkezik,
virágzásba borítsd, Isten,
tavaszéhes gyöngyeit.

(Ördöngösfüzes, 2005. Böjtfő napján)

Mezőségi éjszaka

Behavaz minket,
     mint mesejáró
          mackót a tél,

behavaz minket
     életfelejtő
           szépség, ledér,

elrejti sorsunk
     kacagó titok,
           komor remény,

mégis, mégis a
     a Minden nászáért
           él, aki él.

(Ördöngősfüzes)

Dési pársorosok, fohásszal

Folyótorkolat völgyébe hull a táj,
az első lovas itt szólott: „Népem, megállj!”

s azóta hányszor dombok ernyője véd,
de végzeted bent s kint egyre rág s tép!

Magyarom, kit népek hordája ma is fal,
miért itt az emlék, a templom, a várfal,

ha minden holnapoddal emberöltő vész,
ha „Megállj!”-t mutatni nincs köztünk merész?

….

Folyótorkolat völgyére riad a nap,
csobog a télutó, víz jeget harap,

tudsz-e még emelni lelket és falat,
hogy vígadni merjünk e bércek alatt?

Kárpátok népe, kívánsz-e jobb hazát,
hogy ne lehessen senki a mostohád,

de a Borgó, a Szamos, a Beszterce
jövőjét csillantva egymást örvendje?

….

Lám ez a pad is, hol versemet zárom,
délre felszikkadt sok száz napsugártól:

magyarom, kit népek falkája ma is fal,
vezessed nyájad gyeplőt szorító karral.

Dés, 2005. február 16.