Este a mólón

Elnyúló, lenyugvó, hosszú
alkonyat –
völgyrésen átbukó szépsége,
mint lassan búcsúzó aranykor,
úgy fogad.

Ellenpontok

A kinti tudás, a külvilágé,
fáradt olajként elúszik,
használhatatlan.
A benti tudás, a léleké,
kibontva napvilágra:
halhatatlan.

Hangolódások 1.

AKI ISTENTŐL KÉR,
az istentől kap,
aki a Sátántól kér, eltörli
a következő nap.

Hangolódások 2.

A HARC UNALMA
hatja át lassan
minden tettemet:
de Sátán cinkosai,
titeket minden áldatlan
pillanat – eltemet.

Megpróbáltatások évadján

Hegyek, tengerek, fenyvesek
felett vetem meg én tanyám,
vakít és áld a Nap, a fény
életemnek s e napnak alkonyán.

Távol vagyok, tőled, világ,
mocskod hiába veted rám,
napfénybe öltözöm, s a szo-
morúság már az én ruhám.

Ki kacagástól bírhatatlan
voltam, és hitvesem a szépség
maga volt, rút napoknak l
lettem cellalakója, Isten,
tisztaságomnak Te vagy
megmondhatója.

Pecsét: a fény

Földi ragyogásban éltem, de létem
az Ég áldotta meg.

(2007. június. Benitses-Paleokastritsa)

Az ember véges, az író örök

A sors, a hon, az embertelenség
andráskeresztjére szegezve, végzetesen,
szája szélén a látni tudók maró verejtékével,
pisztolytüze lobbant szikár veresen.

Előkészítetlen csattanás; a szájon át,
vérvelős kráter-masszán keresztül,
a – koponyahéj szétesve –
plafonba fúródott a golyó íve.

Fegyver a padlón. Gyilkos indulat
messze elzuhant alanyától.
Szeretet-éhes élet gördült át
Isten egyik tenyeréből a másikba.

Erdők, tavak és havasok
hová is zuhannak amott?
A gyermekkori táj? S a férfikor
harcainak ingoványa?

S csak egy marad, csak egy marad,
az örök szeretet,
s a szeretet pislogó lángja:
„Hazám, teérted éltem, és nem,
nem lehet, hogy hiába!”