Az elnemzetlenített, a magyar és humán értékek iránt közönyössé tett magyar kulturális élet irdatlanul szürke zsákutcájából kell visszatérnünk a nemzet és humánum nyílt főútvonalára. Azon nemzetekkel kell egy sorba lépnünk, amelyek erről az útról szerencsés helyzetüknél fogva soha nem tértek le. Önazonosságukat évszázadok óta őrizték és saját nemzeti értékeiket az elsők között tartják számon. Kulturális önazonosságunk értékeinek oktatásban és nevelésben betöltött jelentőségével kapcsolatosan az általam képviselt Kráter Műhely Egyesület eddigi tevékenységét kívánom megmutatni, s ezzel a megújuló kulturális nemzeti együttműködés alapjaihoz hozzájárulni.
Az 1940-es évek debreceni rektor-tanára, Hankiss János két kötettel reprezentálja a Kráter oktatással kapcsolatos kiadásainak sorát (Európa és a magyar irodalom, A magyar géniusz). Debreceni vonatkozásokban gazdag volt már kiadónk első megjelentetett kötete is, amely már 1990-ben Adj ideákat a időnek! címmel a híres cívisváros költő-tanárának, Gulyás Pálnak a nemzetközi hírű, emigráns Kerényi Károllyal folytatott levelezését tette közkinccsé. Az ugyancsak debreceni professzor, Rugonfalvi Kiss István A nemes székely nemzet képe című, először 1939-ben kiadott kötete az egyik legmostohább Kárpát-medencei nemzetrészünk történelmét foglalta össze, olvasóinkhoz csak hetven év elteltével tudtuk eljuttatni az újragondozott nagy monográfiát. Szintén 2009-ben adtuk ki gróf Teleki Pál miniszterelnök nemzetpolitikával foglalkozó munkatársának, Rónai Andrásnak a Fejezetek a politikai földrajzból című kötetét. 2011-ben már a Magyar Történeti Társaság Teleki Pál előszavával megjelentetett Erdély tanulmánykötetét sikerült ismét díszkiadásban megjelentetnünk, Semjén Zsolt Miniszterelnökhelyettes Úr előszavával. Az ezer éves Magyarország történelmi földrajzának megismertetése szempontjából nagy jelentőségű volt Cholnoky Jenő: A magyarság földrajza című, ma is aktuális ismereteket közlő, páratlan szaktudású munkájának újra kiadása is.
Nemzetben gondolkodó könyvkiadásunk és tevékenységünk egészét jellemzi a Székely András Bertalan által szerkesztett, nemzetstratégiánk jövője szempontjából még ma is igen fontos Kárpát-medencei Keresztkötődések című kötet 2004-ben történt megjelentetése, amelyet öt korábbi konferenciánk anyagából állítottunk össze. Alapműnek tekinthető a kecskeméti tanárember, Ujlaky István másodszorra is kiadott Nemzettankönyv című munkája, amely a közép-európai nemzetállamok történetébe illeszti nemzetrészeink történetét éppúgy, mint az országunkban élő kisebbségekét.
Ide sorolhatjuk a Nemzeti Alaptörvény szellemi előkészítésében úttörő szerepet játszó Dr. Varga Csaba professzor két alapművének a kiadását is (Jogállami? Átmenetünk?, 2007 és Válaszúton – Húsz év múltán, 2011)
Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a Kráter Műhely Egyesület közművelődési- és kiadáspolitikája kulturális területen megelőzte és megelőlegezte a „nemzeti ügyek kormánya” mai törekvéseit, s ezzel együtt a végre nyilvános megmérettetésre ajánlott Nemzeti Alaptantervet is.
Irodalmi önbecsülésünk növelése érdekében jelentettük meg Wass Albert és Gyurkovics Tibor életművét, Németh László és Székely Mózes regényeit, az első világháborús áldozat, Gyóni Géza, majd az 1956-os mártír, Gérecz Attila máig legteljesebb verseskötetét, s ugyancsak ebből a célból indítottuk el 2009-ben az Aranyrög Könyvtár című sorozatunkat, amellyel kilencven év magyar regényirodalmának szellemi rehabilitációját kezdeményezzük (Herczeg Ferenc, Szabó Dezső, Tormay Cécil, Kosáryné Réz Lola, Gulácsy Irén, Berde Mária, a délvidéki irodalomszervező Szenteleky Kornél és a nagyszerű csehszlovákiai-felvidéki korszak helyben alkotó magyar írói: Darkó István, Vécsey Zoltán, Szombathy Viktor valamint a kárpátaljai Tamás Mihály).
A regény, mint műfaj, minden nemzet számára a polgári öntudat kibontakozásának reprezentációja és egyben a társadalom lelki kifejeződése és szellemi horizontjának – a dráma mellett – egyik legmeghatározóbb műfaja. Olyan médium, amely, ahogy Csokonai Vitéz mondaná ma is: „polgárrá és magyarrá tesz bennünket”.
1988-ban indított PoLíSz (Politika-Líra-Széppróza) című keresztény és nemzeti szellemű folyóiratunk már maga is egyfajta kultúrtörténetet szimbolizál. Címadásunkat Bibó István közügyek iránt elkötelezett polisz-felfogása ihlette, még jóval az ún. rendszerváltást megelőző években. Kortárs irodalmárok és társadalomtudósok ehelyt felsorolhatatlan listája tanúskodik a folyóirat rendkívüli kulturális műhely-jellegéről. 2006-2010-ig mindennemű támogatástól elestünk (NKA, NCA), s csak a tavaly kapott miniszteri támogatás révén tudtunk hivatásunk betöltése érdekében ismét 10 számot megjelentetni. Idén ismét biztosítottnak látjuk a lap jövőjét.
Érdemes szóvá tennünk Egyesületünknek a gyerek- és felnőttolvasók által immár egyre elismertebbnek mondható törekvését a képes mesekönyvek megjelentetése terén. Magyar képzőművészek sora népművészeti szellemű grafikákkal népszerűsítik Wass Albert Tavak könyve és Erdők könyve című sorozatát, valamint a magyar és hun mondakör legszebb történeteit. Kovács Attila Zoltán és Barcsa Dániel Nevető Erdély című összeállítása 2006-ban a Budapesti könyvfesztiválon Budai Díjat nyert, valamint 2008-ban, Bécsben, Erasmus Euromedia-kitüntetésben részesült. Mindezt tesszük olyan légkörben, ahol már-már az analfabetizmust népszerűsítik a kevés szövegű, de harsány és kommersz mesekönyvek, és a plázák gyermekkönyv kínálatáról is csak lehangolóan lehet szólni. Olvasóink egyre csökkenő vásárlóerejével mégis versenyt fut könyvkiadásunk. Az elmúlt 7 év alatt közel negyven gyermekkönyvet adtunk ki!
No és lehet-e beszélni arról, hogy milyen ma a költészet, a versek fogadtatása? Ha könyvkiadásunkra nézünk: a megsemmisítés szélén, parkoló pályára állítva vesztegel ez a hajdan lélekmentő irodalmi műfaj! Itt-ott hallhatunk egy-egy nyelvrontásban jeleskedő poszt-divathullámról, az irodalmi berkek belső öntömjénezéséről, de valós kritikai világ, a kortárs költők valós értékelése híján értékmentő és értékmérő nyilvánosságról nem beszélhetünk.
Tudományos és oktatási életünk anomáliái messzebbre mutatnak ezen a téren is. Az 1900-as évek elején Négyessy professzor olyan verstant tanított, amely a Nyugat költőit dajkálta. Juhász Gyula, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső hosszas viták során alakították ki saját verselési és poétikai nézeteiket, amely nem csak a nemzeti hagyomány megismerését, de Európára nyitott látásmódot is jelentett a számukra. Jó 50 évre ez a magas fokú verselési tudatosság meghatározta költészetünk esztétikai beágyazottságát is.
És ki tudja, milyen jelentősége és hatása volt Nagy László és Juhász Ferenc költői kibontakozására – és lehetne ma is költészetünk fiatal megújítóira – Vargyas Lajos 1950-es évekbeli verstani munkája: a Magyar nyelv – magyar vers. Ehhez a poétikai korszakfordítóvá vált tudományos munkához Kodály Zoltán a halálos ágyán is írt zenei kiegészítő jegyzeteket, s ezekkel együtt adta ki a Kráter 2000-ben. Lesz-e igény és érdeklődő vajon az új Nemzeti Alaptanterv hatályba léptetése után az ismételt kiadásra?
S mit ád Isten? Magam, aki az 1980-as évek közepén még az MTA Verstani Kutatócsoportjában együtt dolgoztam Lengyel Balázzsal, Nemes Nagy Ágnessel, Elekfi Istvánnal, Széles Klárával, Pálfi Ágnessel, Szepes Erikával és Szerdahelyi Istvánnal, a ’90-es évek óta szomorúan tapasztalom, hogy az Irodalomtudományi Intézet Verstani Kutatócsoportja már nem is létezik. Mit várhatunk el akkor a verstan és poétika összefüggéseinek egyetemes tanítását illetően? Közel húsz éve a különböző magyar bölcsészkarok irodalmi tanszékein milyen verstani útmutatást kapnak a diákok – köztük talán a jövő költői – az egyetemi oktatóktól?
Egyáltalában, a világörökség tiszteletére is számot tartó magyar verskultúra mivé züllik ebben a gazdátlan korszakban? Világszerte tudományos iskolák foglalkoztak és foglalkoznak a szabad vers, a metafora alkotás verselési és poétikai értékeivel is. Mi hol tartunk ezen a téren? Lépést tudtunk-e tartani e folyamatokkal akár az utóbbi 70 évben? Nálunk most már nemcsak az avantgarde költői hagyaték irányában tapasztalható a szinte teljes körű amnézia, hanem az orosz, az olasz, az amerikai és a világlíra nagy alkotóinak egyetemi szintű feldolgozása is óriási hiányosságokat mutat. Vegyük már észre: verstan és poétika nélkül az élő költészet is halálra van ítélve. (Itt meg tudom említeni azt a magyar verstani, poétikai és stilisztikai hagyományt, amelyet Fónagy Iván, László Zsigmond, Kecskés András, Szuromi Tibor, Gáldi László még az elmúlt fél évszázadban is folytatni volt képes, és ma már az ELTE BTK felkérésére óraadóként magam is tanítom.) De a felhalmozott ismeretek kánonba foglalása, alaptantervbe emelése óriási megkésettséget mutat!
Egyesületünk a verselési-poétikai kérdések újbóli felvetése terén is úttörő kezdeményezésbe kezdett 2010-ben egy Kazinczy emlékére rendezett nagyszabású konferenciával, amely mellett egy másik alkalommal a Guttenberg- és az e-galaxis kihívásaival is foglalkoztunk. Ezekkel a törekvéseinkkel – a keszthelyi, a marosvécsi és a tokaji Helikonok mellett egyfajta Pomázi Helikonként hívjuk össze az e kérdésekkel foglalkozó tudós és írónemzedékek legjavát. 2008 februárjában, ugyanitt tartottunk életmű-összegző Wass Albert-konferenciát. Előadóink voltak többek között Pomogáts Béla, Szőcs Géza, Kabdebó Lóránt, Szászfalvi László, id. Hegedűs Lóránt, Adamikné Jászó Anna, Jókai Anna és sokan mások. Az elhangzottak szerkesztett változatát „És lészen csillagfordulás…” címmel szintén önerőből adtuk ki.
Az ’70-es évek elején − mondjuk ki, nagy reformátor-tudósunk, Karácsony Sándor társas lélektani pedagógiájának a magyar kultúrából való teljes száműzetésének korszakában − egy nagyszerű pedagógiai kísérletnek is tanúi lehettünk. Ratkó József, Szentmihályi Péter, Czakó Gábor és más írók egy olyan olvasótábori módszert dolgoztak ki, amely élmény-közelbe, gyermek-közelbe tudta állítani nem csak a magyar irodalom értékeit, de legfőképpen kultúránk társadalmi és etikai kérdéseit is!
Ez a pedagógiai, közösségi tábormunka a Hazafias Népfront segítségével közel húsz éven át még erősödni és működni tudott, hogy aztán éppen a rendszerváltozási idő környékén veszítse el eredeti arculatát… Az alapítók közül Zombori Ottó csillagász és a hatvani Kocsis István könyvtáros a Garabonciás-mozgalom révén még fel tudta támasztani a ’90-es években a pedagógiai alapeszményt. De ezek a megújító szándékok már nem kaptak széles körű anyagi és erkölcsi támogatást.
Ezen a téren egyesületünk mindmáig folytatja Ki népei vagytok? című tábormunkáját, amelyet kezdetektől a nemzetegyesítés szelleme hatott át. Főként határon túli és magyarországi gyermekek, fiatalok közös kulturális táboroztatása volt és maradt a célunk. 2009-ben a mezőségi Vicén a Csodaszarvas-monda szellemében tartottunk egyhetes tábort szórványgyerekek számára. 2010-ben pedig, a Nemzeti Civil Alap segítségével két történelmi régió, a Pilis és a Mezőség gimnazistáinak közös táborát hoztuk létre hasonló szellemben.
A nemzeti alapokra történő visszahelyezkedés immár folyamatos együttműködést igényel az óvodák, iskolák, egyetemek tanerőitől, a könyv- és zeneműkiadók, könyvtárosok és muzeológusok munkatársaitól és az író és művészvilág legjava alkotóitól! Ebben a munkában kell a magyar állam új tisztségviselőinek és a nemzeti alapok, közalapítványok munkatársi gárdájának az élen járniuk: műhelyek segítésével, szabadidős tevékenységek, sőt mozgalmak támogatásával, alaptantervek és életkorra szabott tudásszintek kialakításával, tudóscsoportok szellemi tőkéjének az oktatásba történő bevonásával. Mindenki: alkotó és intézmény, tanuló és tanár, tudós és tisztségviselő, államtitkár és miniszter valóban legyen „láncszem a sorban”, de végre a magyar nemzet kultúrájának élőláncát alkotva.
Mielőtt bárki azt hihetné, hogy a Kráter Műhely Egyesület 20 éves tevékenységének összefoglalóját kívántam volna előadni, egyértelművé szeretném tenni, hogy munkánk egy 60-90, sőt kimutathatóan két-háromezer fős szellemi műhely törekvéseit jeleníti meg. Azt a mindennapokban kiküzdött „sikertörténetet”, amelyet, − 2002 és 2010 között kifejezett ellenszélben − annak ellenére tudtunk elvégezni, hogy nemcsak támogatói megvonásokkal, de folyamatos rágalmazások és perek Kharübdiszei és Szküllái között tettük a dolgunkat. Elhivatottságunknak éltünk és ezért kapcsolódtak hozzánk munkatársak, alkotók és olvasók. Ezért reménykedünk ma is egy kánon-visszametsző és kánonalakító pedagógiai program sikerében. Ügyünk még csak nem is olvasóink ügye, hanem egy megújulni akaró, értékeihez visszatérni vágyó nemzeti kultúra életfeltételeinek a megteremtése.
(Tervezet a Kráter Műhely Egyesület ünnepi közgyűlésére)