Életem félresikerült strófa,
marad hát versem harmóniája,
egy déli városka körbefonja,
csokor virág rá századok bája,

ó, borvidék és csókok világa
agávék, pineák zöldjét ontva,
bennem a végzet a párját látja
s a Lét az illatát sokszorozza!

Miről is szólnak a foszló éjszakák,
s az állandóság ábrái, márvány-karikák?

Csak a szív éhsége öröklétünk?
Míg az életünk romokká szédült?

Mi tartja meg, mi összetartozik?
Egy csók, egy ima – az örökkévalóságokig.

S a világmindenség maholnap
egyetlen kocsma!
Sajátosság és jellem-magány
összeomolva.

Kerekedik-e vihar-felhő,
s a viharfelhőben Isten-szánalom,
ki újra kezdeni a Földet
nekünk, az embernek mondja:
„Rád hagyom!”

Tudod, Istenem, gyermekek
voltunk,
kényeztettek minket nagyon,
nagyon sokat;
de felnőttünk hamar,
s önveszéllyel terhesek
az órák, a napok.

Ellépett mellőlünk anyánk
s apánk,
a jó s a rossz kusza szálakba
kavarodott;
tudod, Istenem, te is
sokáig elmentél,
s utánad menni, nyomodba lépni
nagyon nehéz.

Ó, ha hozzád közel érek,
visszarebbennek a denevérek!
Ó, és ezt is ki értené meg?

Ez a Hely
Dél Boldogsága –
mámorát Isten is
megcsodálja.

Itt a valót
a múltból
a jövő
datálja…

Itt a folyton égő
ékszer –
a Lét
folytonossága!

(Istenem,
hogy minden földi költő
nyomát
az Ég bennünk lobbantja
lángra.)

Kulissza minden,
ami élet.
De benned, Örökkévaló,
égek.

Adtál szívemnek
dallamot,
s megadtad: szíveddel
szólhatok.

Oly mélyből szólok
belőled,
mint százados tölgy
kapaszkodik
márvány kőzetek
hártyáihoz,
s fönt a korona
– csavarva bár –
szerelmem hárfázza
tefeléd!

Fehér sellői türkiz égnek
s tücskök kardalai kísérnek,
s gyermektestek ívei – a part s a víz
között –  feszülnek a szélnek!

Sirokkók véste görcsök a fákban,
de tűlevél-hímzésű éjek;
váltja egymást a szárazföld hűse
s a tengerről jövő fenn-szél hője.

Ahol a pineák zöldes sávja
égi viharok áldását várja,
elíziumi utam virága:
ragyog, ragyog a vérselymű mályva.

Mintha sárral kenné az élet
naponta arcomat,
s míg tisztálkodom, elillan
az angyal-alkonyat!

Mulasztások sötét erdeje,
életem közép-kora,
mily nehéz az embernek innen
tovább lábalnia!

Poéták városává tettelek
egyetlen éjszaka,
de meghitt szépséged tollamnak
mily nehéz visszaadnia!

Fél-márvány partjaid
s fenyveid gyűrűje fon,
de dicsőségbe mégis ember-
öltőid glóriája von.

Bol! Te a déli lélek
kibomló játéka vagy,
s alkalom arra, hogy szikláidon
kipihenjem fáradalmaimat.

* Városka Brač  (Brács) sziget déli partjain.

Hány életet élek
napra nap –
s hányat mulasztok el,
hogy vigasztaljalak!

Látod, a Lét örök,
de vigaszra szorul,
s lelket ha lélek nem bíztat,
örökre beborul.

Jó volna nem befejezni
e dalt,
de lelkek között a remény
tán örökre kihalt!

Kettős fájdalom boája
csapdossa lelkem,
jó volna tudni, hogy kell magam
összeszednem?

Kettős szél fúj,
sziklákat ostromló hullám
morzsol és ostromol –
de selyme is, napja is hull rám.

Földi és égi rángások!
Istenem, ne hagyj közöttük
semmibe vesznem!

A Földre mért is száműzettem,
ha lelked darabjait mégis
a lelkemben őrzöm?

S miért kell mégis minden pillanatot
néked megköszönnöm?

Isten! Hogy Te mozgatod ceruzámat –
felfoghatatlan kegyelem;
de mégis én adom hozzá a számat –
s ezt is neked köszönhetem.

Ó, mennyi útját a léleknek
jelölted ki számunkra, Uram!
S miért kívánod mégis, hogy egymáshoz
hangolódjunk mindannyian!

Vagy az volna minden parancsod
alján a hétpecsétes titok –
jóságod minden létezőt egy közös
akkordba fog?

„Grammatikák költészete” * –
ó, hallgató, figyelj reánk!
Ne sodorjon az élet el –
mi voltunk hozzád hű deák.

Nyelvünk**  nem más, kemencepadkán
fölizzított kenyér vagy hús,
mit fűszerével Isten szór tán,
de tőlünk a zamat, a dús.

Ó, boldog percei a Létnek!
Isten, hozzád, hozzád
mindig visszatérnek!

Kulissza minden, ami élet,
de, Örökkévaló, én
benned égek.

* Utalás Roman Jacobson: A költészet grammatikája című kötetére, Gondolat 1982.
** Parole, azaz nyelvalkalmazás, nyelvhasználat értelemben, a szerző.

Sirályok, sasok, fecskék,
sólymok, kormoránok,
teknősök, csigák, el-
hagyott kagylók –
miért hogy az én szívemben
örökre egybehajlók?

Isten napja alatt,
ti testvérkéim,
lesz-e még oly pillanat,
hogy létezésünk
egy bárkában, egy csodává
eggyé ring?

Lesz-e még oly drága
szerelem,
mint a Teremtéskor:
minden elem
– s az elemekben Isten vágya
van velem! –
egyet akarjon, s égjen értük
énekem!

Ne fárassz tovább!
Isten,
te tudhatod, elénekeltem
litániád.

Ne hidd, hogy büszkeség ringatja
dallamom,
csak ahogy Dávid fűzfákhoz
támasztotta a hárfát,
én az emberi közöny szívverését
hallgatom.

Amennyire messziről
jött az én népem,
jövőjére az áldást
annyira kérem;

egyetlen tengelyen
forog az életem:
Istennek s magyarnak
magam kötelezem.

Istenem! Hagyd már abba! A verseket írni elég volt,
hozzád köttettem – lovasához alázva a rab! És
mégis e vers is – összetöretve dicséri Hatalmad!