A bevezetőben Turcsány Péter 1945-től napjainkig követte nyomon a két költő szimbólumokban,  archaikus módon kifejezett világlátását. A túlfeszített tudós-élet kompenzálásának, kiegyensúlyozásának nevezte a költői alkotásokat: Naményi Tomcsányi Pál költészetében a megrázó történelmi felismerések megszólalását hangsúlyozta, míg Igmándi Szűcs István legutóbbi kötetében a magyar lélek érzelmi bázisának fokozott jelenlétére hívta fel a figyelmet. Utóbbi költőnél a víz-motívumok dominanciájára hívta fel a figyelmet, ahol a külső és a belső harmónia egybeesését mutatják a költemények..

Válogatást közlünk az elhangzott költeményekből:

Tomcsányi Pál verseiből:

Érzékelés

Fáj, sajog, viszket, mar, vérző kelés
undora, émelygés görcse:
mindez érzékelés.
De most dalom a könnyű kéj töltse
tele ízzel, illattal,
ne mérjük mérge bűvszerét, csak lattal
patika mérlegén, ér melegén,
átszívjuk mézízeit száj-ívünkön szívünkig.

Forró, gőzölgő fürdő bágyasztása
után puha kenőcsök balzsamos
ruha dörzsöléssel, selymes ágyazása
közé dől üdült testem tiszta bőre
s torkomon végig mos
mosolygó pohárból friss gyümölcs leve,
vagy csészéből párolgó tea?
Oly jó a te arany aromádról
álmodni, s szédítőt az üdítő után:
mákonyos füstmámort
s égetett üst járt bort
inni részegülve, elszegődni
az élvezetnek s félve jönni,
ha ízei félrevezetnek …

Ma szárazon, fázva, viszketeg
piszkosan, tetvesen szennyes beteg
testtel éhezünk,
reszket gyenge fáradt kezünk,
büdös húsért veszekszünk,
szűk zugolyban, zúgó bolyban,
gyermeki gonoszsággal mi kicsik
remegve lesünk: hol hull kicsi csikk
nyálas vége, s ég-e még…?

Istenem mikor lesz vége? Már elég!

Hitépítők dala

Nem álmodott íly’ díszest Semiramis,
E mellett formátlan a nagy piramis
Durva szikla a Tadzs Mahal köve
Eltörpül a Colosseum köre
Primitív profán a kölni dóm
Nem áll hasonló épített idom
Sehol a föld kerekén –
Lehetősége csak a lélek egén
Van, a mi munkánknak.

Min dolgozik véső és kalapács
Az keményebb mint a föld gyémántja.
A mélybe ás a csákány és lapát,
Emelőnk a sziklát nagy magasba rántja.
Így nőnek a tömör égbe törő falak,
Faragott felszínük: csodálatos alak…
Minden alkotásnál kezünk műve szebb,
Művészibb készítmény: a Hitnek
Templomát építjük, lelki kőművesek.

Depressio diluviae

Kihúnyt a fény a Föld felett,
kihűlt a Nap s elhaltanak
fénymeleg gyermekei.
Eltűnt a fény tüneménye,
nincs magasa, nincsen mélye
a világnak fájó méhe
adja csak a melegét.
A hőt adja az életnek,
Lázát, mázát rideg kedvnek,
kedvességét kedvesemnek,
ki vesztette kék egét.

Jeges homály terjed széjjel
vérünk már nem erjed éjjel,
hideg fagyos éjszakában,
sem tegnapon sem a mában —
soha ilyen kábultság.
Jaj! Meddig tart? 3 napig,
talán sarki 6 hónapig,
vagy tán évezreden át?
És a Föld fényes édenét,
Elvesztettük, mert szerettük,
kinevettük, tönkretettük
mindörökre érdemét.
Csend van. Halott riadalom némasága
belénk vág ma, széltől nem leng a fák ága,
ki e dalom megtalálja,
merev bénaságban állva, bámul bambán szerteszét.
Szerteszéjjel, néma éjjel, szertelen vad riadalom,
értelmetlen száz sírhalmon sír a sivár szenvedés.

Minden lapos homály síkság, nincsen napos
derűs lejtő, nincsen árnyék, nincsen felhő,
csak nagy vizek kanyarognak,
kanyargósan csavarognak, nincsen nesze avaroknak,
lábunk alatt nem zenél.
A nagy vizek folynak széjjel,
folynak, terülnek, lapulnak,
a levelek itt nem hullnak, vizek hátán jegek úsznak,
hideg van és örök tél.
Örök a tél, de hótalan, mert a hónak fény a színe
és fény ide nem kerül:
nincsen fény mert szemeinkbe,
elszenderült pupillánkra hályog homály települt.
Nagy lapályon végtelenbe, száz oldalról tűnt elémbe,
hosszú, hosszú ugyanolyan, itten, ottan, ugyanottan,
lassú egyforma szokottan — szőlőtőke rengeteg.
Mindenütt csak ugyanolyan, újra mintha ugyanonnan
rám tekíntve, ugyanaz a rémtekintet integet.
Zöldesszürke szőlőfürtje, keserű bús nedvét szíva,
mindent tűrve vágyva vissza a szesz napsugarát,
özönvízben, kis tűz nélkül, meleg nélkül és fény nélkül,
nem lelünk meg sehol száraz, minket váró Ararát.
Ararátra rátalálni, arra látni, hol megállni is lehet,
s hátra látni elmúlt fénybe,
ember ilyet fázva félve nem tehet.
Feneketlen éjszakából, örökös bús némaságból,
félelmetes félhomályból visszatérni nem lehet.
Így bolyongunk, így jajongunk,
néma szájjal széjjel omlunk,
rettenetes rettegésben vágyunk pokol égésébe,
hol a tűz ad nagy meleget,
széthamvasztót és nem enged —
de semmibe semmisít.

Jég, víz, homály, nagy laposság,
fénytelen mély lápi posvány,

fáradt zúzott elesettség homályában, itt a mában
nem várhatunk mi más lényt:
mint a rideg Földünk földűlt tengelyéből égre
vetült,
mély lelkünkből szemünkbe tűnt
sarki fényt: a reményt.

Mandala
(Színes ceruzarajzom volt)

Szívem vörösen izzó arany kehely
benne lila lánggal óbor ég,
minden körülötte hideg és sötét:
a világ jégből épül az űrben,
fehér, mint a hó
csak lelkünk színes lángja festi meg.
Szeretném dalolni a szívem dallamát
de cérna testű, bús fejű hangjegyek
bukfencbe bukdácsolnak az öt lépcsőn,
húrt pendíteni én nem merek.
Festeni volna jó a tájakat
fájó színekkel az esti árnyakat,
a fényt a vízen és a ködöt,
mely mint a lélek körlöttem röpködött.
Vak ehhez szemem, merevek ujjaim,
nem ismerem a való formák dalát,
nem rajzolok, csak álom-mandalát.

A titkos, babonás jel körében
elhamvad a szénfekete ében,
szikrázik a szűzi, vakító hó
halvány vörössége, mint távoli kohó
fénye az ég homályára hull.

Kék lótusz szirmok tárják fel lágyságuk
és arany koronával, izzó glóriával
övezi a forgás örök ritmusát
a kármin-érc fényű szent kígyó:
a megismerés.
Nem zene, se művész keze vonása
ez, nem is az élet mása —
nem rajongás, nem is imádság,
nem átkos jel, nem önző áldás,
egyik sem;
a megnyugvás vezeti kezem.
Mandalát festek.
Hol szóval, hol színnel
hol csak a szívem verésével.

Hazugságvár foglya

Nagy falak körültem és egy tenyérnyi ég.
Szögletes szabályok és kemény megszokás
s csak néha-néha int a messzeség.

Csörömpölve ömölnek láncaim
némaságom kísérő zajában
a lelkem ámul víziók táncain.

Nincs szárnyam, hágcsóm csak egy pók-fonál,
szökni csak álmokban tudok,
a jövőm reménye romokban áll.

Törhetetlenek a zord falak.
Magamat zártam mélységükbe el
kriptába a sötét föld alatt.

A hazugság közül, ha kitörök árván
egyedül, néha kószálok a szélben
és visszalopódzok új hazugság árán.

Ami igazán igaz

Talán még az se igaz, hogy szeretlek —
udvarló óráknak most már híja vagyon —
de mégis reszketőn nélkülöztelek.
Ébren álmodtam közelségedet
szembe feledkező éber ájulását
tetőn találkozó együtt vándorlóknak.
Soha, talán soha nem térhet vissza már
állandón virágzó déltengeri napunk,
de az őszi Duna ökörnyálas csendjét
hallva, emlékezve sokat visszakapunk.

Igmándi Szűcs István  verseiből

A haza

Hogy mit jelent a haza?
Jelenti a vizek útját,
melyek futnak szabadon
a csobogás felejtõ
varázsába esve,
jelenti a szélnek járását
a gyertyánosok suttogó
koronáinak ölelését keresve,
jelenti a mosolygó napot
a dombok mögött, amint
széthinti a visszatérés
örök fényét, s jelenti
a könnyekre fakadt
gyermekszívet,
ha fáradt útja végeztével
anyja ölében megpihen.

A vizek sorsa

Zord tél után ébredõ tavaszban
cseppek szaladnak, merre vonz a tér,
s völgyek ölében egyesülve
– útra kél az ér.

Zúgó árjával lesz a tájnak
méltó életet adó,
síkon, szoroson átrobogó,
nemes terheket hordozó folyó.

Mint meleg lelkû bölcs anya
zeng körötte lágy moraj,
isteneknek ajánlja – kegyet kérve
népek vágyát – a folyam.

A pákász

Amikor a pákász a halat a partra tette,
állt szikáron, s tûnõdött felette:
A vizeknek mélyén
áldott a nyugalom,
mint karcsú tündér
hajlong a lágy hínárfüzér,
mesélnek az árnyat adó nádasok,
s a habok, mint fürge táncosok
lázasan ölelkeznek:
olyan szép az életük!
De élelemért jön a pákász,
aki nem érti a vad vizeknek
mormoló neszét:
s hiába a szánalom, melyért
sok aggódó szív eseng:
uralkodik a lét az érzelem felett.

Mátra

A fák között mint fényes sikoly bolyongok,
riasztanak roppanó ágak, toboz-korongok,
a jégesõ-suhintott korbácsok elõl,
mint ûzött felhõk, alomtakarók
odúba bújnak az erdõ-lakók.

Reménykedve kérlelem a Sorsot,
érjenek véget a sikátorok,
a fejszék élet-súlya alatt, ha a favágó felzokog,
a reménység szikrázó sziklaágyán
hitünk örök fáklyalángja fellobog.

Velencei tél

Mint lepkeszárnyon szálló álomtakaró
pereg a hegy fái közt a hó,
s amíg merengünk a természet
hárfa szõtte énekén,
a szél álmában a röghegyrõl mesél
meg a tóról, mivel együtt
élték át a teremtõ esteket,
s a pelyhek szõtte szendergésben
tájjá gyúrták a részeket.

Állunk a gerincen idõtlenül
szemléljük a hófedte házakat,
a hullámzó vizet
s a nádasok tövében
megbúvó fészkeket,
melyekben még ott tanyázik
a rigócsalád tollal bélelt melege,
s ha tavaszba gördül a tél kereke,
visszavárja a ház urát!