November, Remember

A levelek lehullottak Angolhonban is, ugyanúgy színesre festve a szürke betont, mint odahaza Magyarországon. Lehullottak és elhozták az emlékezés hónapját.

Azt tartják, amilyen a kezdet, olyan a folytatás. Ezt várhatjuk attól a hónaptól is, amelyik a legnagyobb misztériumra, a Halálra, a halottakra való emlékezéssel kezdődik. Szinte látom sötétedés után a magyar temetőkben ezerszámra piskákoló mécsesek fényfolyamát a korai novemberi estében, szinte érzem a falusi vityillókban melegedés gyanánt fogyasztott szalonna, só, hagyma és vaskos fehér kenyér illatát. Hiszen olyan sokszor éltem át „fiatal” koromban Veresen (azaz Veresegyházán), ahová nagyszülői szálak kötnek.

De hol van az az apró falu (jóllehet hivatalosan város cím büszke tulajdonosa) a nagy Londonhoz képest? Talán itt, bennem. Őrzöm az emlékét.

Errefelé kicsit másképp zajlik a hónap-forduló, október végének, november elejének a megünneplése, mint otthon (az órák visszaállításával, a halottak evilági „meglátogatásával”, a korai sötétség beálltával). Habár itt is gyúlnak fények. Igaz, nem mécsesek világlanak, hanem tökből faragott arcok fényszemei néznek vissza ránk. Halloween ideje ez az angolszász kultúrkörben, egy ünnep, amely manapság ijesztgető jelmezek viselesével és édességgyűjtéssel kapcsolódott össze, jóllehet eredete a kelta Samhainben gyökerezik, amely a halottak és élők közti világ kapuinak rövid időre történő kitárulását volt hivatott megülni.

És valóban. Ilyenkor, novemberben néhány fokkal általában lehűl a hőmérséklet, érezhető, hogy van valami vagy valaki a levegőben. Főképp akkor, ha egy klasszikus angol graveyard[i] düledező, szürke sírkövei között és zöld pázsitján gyalogolva verjük fel az ő nyugalmukat. Költőként nem vagyok egyedül a régi temetők iránt érzett csodálatommal. A 18. században egy csoport költőt neveztek „graveyard”[1] költőknek (mások mellett Mark Akenside-ot, Thomas Grayt), noha a szentimentalizmus korában egyáltalán nem számított ritkának a temetőkultusz. Senki jobban nem fogalmazta meg tán azt az érzést, ami újra és újra átjár a régen éltek neveit olvasva, mint Thomas Gray (1716-1171) egy, az angolszász kultúrában széleskörben ismert versében, az Elegy Written in a Country Churchyardban: „…all that beauty, all that wealth e’er gave / Awaits alike th’inevitable hour: – / The paths of glory leadt but to the grave”[2]

A dicsőség útjai, nos, talán a briteknek kicsivel több jutott ki ebből, mint a magyaroknak, főleg, ha a novemberi emlékezés napjain eszünkbe idézzük november 4-ét, mikor is, azon a ködös hajnalon a szovjetek tankjai hangosabbak voltak, mint a letiportak jajszava Budapest utcáin.

Nekünk egy újabb veszteség, a briteknek egy újabb győzelem. November 5-én, Guy Fawkes napján arra emlékeznek, hogy 1605-ben ezen a napon sikerült meghiúsítani a katolikus Guy Fawkes és társai azirányú merénylettervét (szaknevén ez a „Puskaporos összeesküvés), hogy felrobbantsák a Parlamentet. (Lám, terrorizmus már akkor is…) Azóta Guy Fawkes-t jelképező bábuk elégetésével és színes tűzijátékokkal emlékeznek a meghiúsult összeesküvésre. Innen is jön az ünnep másik elnevezése: Bonfire Night. A tűzijátékok dörgése ilyenkor úgy harsan bele az éjszakába, mint a háború fegyvereinek ropogása. Mintha folyamatosan lőnék az utcákat.(Emlékszünk még november 4-ére?)

Apropó, háború.

Bonfire Night-tól már nincs messze a következő fontos megemlékezés, Remembrance Day és Remembrance Sunday, vagy más néven Poppy (poppy = pipacs) Day. Már október végén megjelennek az autókon, kabátokon (az enyémen is) az apró pipacskitűzők, amelyek november 11-ét, az I. világháborút lezáró fegyvernyugvás eljövetelét és a brit hadsereg összes eddigi háborúban elesettjeit anticipálják és cibálják tudatunkba.

Háborúból pedig volt elég a két nagy háború mellett is. Irak és Afganisztán a legutóbbiak, amelyek megosztják a brit közvéleményt, számos tiltakozást kiváltva.

Maguk a pipacsok John McCrae[3] kanadai költő In Flanders Fields című verse nyomán váltak az emlékezés szimbólumává. Pipacsok, amelyek ezerszámra nőttek Flandriában, ahol az első világégés legvéresebb csatái zajlottak. A vers ugyanúgy szerves részévé vált az angolszász társadalmak köztudatának, mint az, hogy minden évben a november 11-éhez legközelebb eső vasárnapon műanyag pipacskoszorúk borítják el az összes brit faluban, városban, köztéren megtalálható háborús emlékművet.

A briteknek persze a veszteségeik ellenére is van mire büszkének lenniük. Két nyertes háborút könyvelhetnek el maguknak az összetartó Commonwealth[4] segítségével. Nekünk a háború befejeztét követő rövid, tiszavirág életű ünneplés után hamar lefagyott a mosoly az arcunkról Trianon fenyegető közelségében.

De akár a győztesről, akár a vesztesről beszélünk, az In Flanders Fields versben megfogalmazottak összekapcsolják a frontvonal mindkét oldalán állókat.

 

In Flanders Fields

In Flanders fields the poppies blow
Between the crosses, row on row,
That mark our place, and in the sky
The larks, still bravely singing, fly
Scarce heard amid the guns below.

We are the Dead. Short days ago
We lived, felt down, saw sunset glow,
Loved and were loved, and now we lie,
In Flanders fields.

Take up our quarrel with the foe:
To you from failing hands we throw
The torch; be yours to hold it high.
If ye break faith with us who die
We shall not sleep, though poppies grow
In Flanders fields.

Flandria földjein
(ford.:Marton Réka Zsófia)

Flandria földjein pipacsok keresztek között, sor sor után
Jelzik helyünket a fehér ég alatt.
A pacsirták még mindig bátran énekelnek és repülnek
Hangjukat alig hallani puskalövések közepett.

Mi vagyunk a Halottak.
Nem oly rég még éltünk, éreztünk, láttunk
naplementét ragyogni.
Szerettünk és szeretve voltunk és most nyugszunk
Flandria földjeiben.

Vedd magadra harcunkat az ellenséggel:
Kudarcot vallott kezeinkből neked adjuk át a fáklyát;
vedd, és hordozd magasan
Ha szavad szeged nekünk, mi, kik nyugszunk,
Nem alhatunk, nőjenek bár pipacsok
Flandria földjein.

Habár Flandria földjeitől távol vagyunk, és most nem is pipacsok, hanem sáros avar borítja a földeket, az esőszitálós London utcáin velünk szembejövők kabátján feszítő pipacsok minden évben közelebb hozzák azokat a bizonyos flamand földeket.

Vagy magyar földeket.

Vagy afgán földeket.

A földeket, ahol a kifolyt vér vörösebb volt, mint az egész pipacsszőnyeg.

A földeket, ahol a magányos gyászoló elrebegheti a talajnak, hogy „…mine eyes admire, my heart adores thee still”[5]. De ebben a valóságdimenzióban nincs már kit csodálni, csak a rögöt a fűszálak közt.

Annak a földnek a fűszálai között, honnan jöttünk.

Amivel helyrerakjuk magunkban a dolgokat egy novemberi délutánon.

Jegyzetek:

[1] A Graveyard (más néven churchyard) kisebb angol temető, amely általában egy szintén kicsi templom, plébániatemplom körül húzódik, kapuval, ösvénnyel és jellegzetes felépítésű.

[2] „…mindaz, mit szépség és gazdagság valaha adott, Az elkerülhetetetlen órára vár: A dicsőség útjai csak a sírhoz vezetnek” (fordította: Marton Réka Zsófia)

[3] John McCrae (1872-1918) kanadai költő, orvos, katona. Részt vett az I.Világháborúban. Híressé vált költeményét 1915-ben írta, mialatt sebészként volt jelen a második Ypres-i csatában. Barátja a csata során esett el, ez ihlette közvetlenül a vers megírására.

[4] Commonwealth = Nemzetközösség. Az 1931-ben a Westminsteri statútumokkal létrejött Commonwealth a felbomló Brit Birodalom helyett alakult ki. Az egykori birodalomhoz tartozó országok a 20. században egymás után csatlakoztak a Brit Nemzetközösséghez, amelynek külön intézményei és ünnepnapja is van. Vezetői, élükön a Nemzetközösség fejével, a brit uralkodóval, rendszeresen összeülnek tanácskozásra.

[5] „…Szemeim még csodálnak, szívem még imád” (fordította: Marton Réka Zsófia)

Idézet Lord George Byron (1788-1824) angol költő Lines Written Beneath an Elm Tree in the Churchyard of Harrow című verséből, amit – ahogyan a cím is elárulja – Harrow-on-the-Hill churchyardjában elmélkedve írt. Mind a graveyard, mind a hely, ahol Byron merengett, máig megvan és látogatható.

Sziréna

Tág csönd
Sziréna vájja

Üres éjszaka
Légbe nyúló kiáltása

Az egész világ fordított hagymáza

Hátamon cipelt
Örökös békediktátum

Őszről 2 percben

Rövidre vágott film: nappalok
Ordító gyümölcsorgia
S aztán betapasztja a fák száját
A róluk lecsüngő
Fagyott hidrogénnász.

Kronológia

Lován az éjszaka
Vágtat a hajnalba
Nem lesz senki
Aki leveszi a terhet
A holnap válláról
És felakasztja az idő kabátját
Az örökkévalóság fogasára?