Mezey László Miklós

         EMLÉKEK EREJE

       Czirok Ferenc verseiről

A versteremtő emlékezésről

Íróember számára az egyik legfontosabb matéria az emlék, amiből alkotás közben gyakran merít, amiből sűrűn építkezik. Czirok Ferenc számára biztosan ez a legfőbb ihletforrás, hiszen Pitypang és csillagablak című verses kötete maga a lírai alakot öltő emlékezés, mégpedig annak is a legizgalmasabb válfaja, múlt és jelen szembesítése. Egészen pontosan: a hajdani és a mai költőalkat együttes, párhuzamos önkifejezéséről van szó. Persze ismerünk olyan vélekedést is, miszerint nem sok értelme van az emlékek megidézésének, hiszen a mában élő ember képtelen pontosan föleleveníteni az emlékeit, ugyanis az akkori és a mostani idők közötti évek, évtizedek más emberré formálták, olyanná, aki szükségképpen a mát vetíti vissza a múltba. Ebben is lehet némi igazság, és erre megint Czirok Ferenc kötete szolgáltathat példát, mert párverseinek sora nem csupán primer emlékidézést ad össze, hanem a mából visszatekintő ember költői időrekonstrukcióját mutatja. Arról van szó, hogy a szerző egy kötetbe fogta össze az 1970-es években, húszegynéhány esztendősen írott zsengéit és az ezredforduló után keletkezett, a régi versekre reflektáló munkáit – így állt össze a verspárokat tartalmazó, esszébetétekkel és önéletrajzi vallomásokkal tűzdelt könyv.

         A szerzőt 1972 januárjában fiatal házasként és újdonsült apaként hívták be sorkatonai szolgálatra. A civil életből, a frissen alapított családból és a komoly élettervekből kiszakított fiatalember keserves helyzetében megfogalmazott gondolatait és kivált a lelkéből föltoluló érzéseit versekké formálta. Majd bő három évtized múltán, térben és időben messzire jutva ifjúkorától, újrafogalmazta akkor témáit. Pontosabban a mai, hetven felé közelítő Czirok Ferenc az egykori fiatalember lírai formában megjelenített habitusát éli újra, vagy újraélve átértelmezi. Vagyis a kötet párba állított versei a költői működés két etapját, a kezdetét és a zenitjét tárják elénk. A kezdet darabjai a föltörő gondolatok és érzelmek formába öntésének ösztönös kísérleteit mutatják; az utóbbi idők versei, a jelenhez közeli korszak munkái a világot széles perspektívában szemlélő és a tapasztalatait bátran elvonatkoztató alkotó művei. Az 1970-es években írott darabok az önkifejezés minőségéért küzdő fiatalember vallomásainak sorozata, a primer versteremtő erő megnyilatkozása, maga a megkönnyebbülést hozó kibeszélés, a vágyak és álmok megfogalmazása. Panasz és elszántság, pillanatnyi impresszió és elvágyódás, letörtség és „csak azért is” ellenállás megfogalmazásai váltogatják egymást; e korszak versei összességében a helyzeti hátrányt erővé transzformáló akarat poétikus megnyilatkozásai. Az ezredforduló után keletkezett versek az önmagát, a lírai alanyt a lét széles dimenziójában értelmező ember visszatekintése, a világtávlatban és időperspektívában gondolkodó, leginkább szemlélődő lírikus, immár hiteles és igényes kifejezőeszközöket alkalmazó szerző esztétikailag érvényes munkái. Czirok Ferenc első alkotói periódusában az ösztönös indítékú, induktív versalkotásra mutat példát: a lírai alany önmaga helyzetéből kiindulva keresi a helyét, feladatát a világban; a mához közeli korszak munkáiban deduktív módon, az érett ember tudatos világszemlélete vagy valóságérzékelése felől közelít hajdani önmagához.

A verspárokról

A mondottak szemléltetésére álljon itt egy verspáros, mégpedig két olyan darab, amelyben a megélt élmény, a megfogalmazott tapasztalat kihatással volt az ifjú szerző egész további életére, gondolkodására, így lírájára is.

Ifjú apaként, de anyátlanul

Álmomban anyám láttam!

Homlokán játszott a napsugár,

bronzszín haján csillant a fény.

A ragyogás tovalibbent,

helyében keserű emlék maradt.

Anyám kihűlt helyén

gyermekkorom sírt.

Nehezen tanultam meg nélküle élni,

elhagyottan is valamivé lenni.

Rossz álmom lassan véget ért.

Az élet egy szél, jó társként elkísér.

(Pétfürdő, 1972. február 20.)

Születésemről

Együtt a hárs alatt, hol csend rakott falat

bódító illatárban.

Fölöttem dalod szólt, hű angyalom unszolt,

hogy éljek a világban

veled. Így képzelem, miként születhettem

sírva, véres magányban

(Zell am See, 2016. május)

Az 1972-ben keletkezett vers első pillantásra József Attila „mamasiratóinak” egyikére emlékeztet. Csakhogy Czirok Ferenc nem a halottat siratja, hanem a hűtlenül elhagyott kisgyermeket, önmagát. Az Amerikába kivándorolt anya ugyanolyan űrt hagyott maga után fia lelkében, mintha meghalt volna: visszavonhatatlanul és örökre eltávozott. Az elhagyás, vagyis a képletes halál elfogadhatatlan gondolatán túllépve a lírai alany erőfeszítésére kell fölfigyelnünk: „Nehezen tanultam meg nélküle élni, / elhagyottan is valamivé lenni”. Támogatás, gyámolítás nélkül kell élnie, hogy azután mégis váljék valamivé, valakivé. A keserűség és a dacos erőfeszítés ellenére a vers zárása mégis előremutató: „Rossz álmom lassan véget ért. / Az élet egy szél, jó társként elkísér”. Anyja helyett a szél kíséri; a meghitt, bensőséges szülő-gyermek kapcsolat helyett a természet lesz kísérője, társa. A 2016-os párvers nyilvánvalóan nem egyszerűen az előzmény újragondolása, hanem eredeti mondandójú alkotás. A nyitó kép szinte idilli: a költő a hársfa alatt üldögél, és hallgatja a feléje szűrődő dalt, és ebbe a bukolikába robban bele a születés drámája, a csecsemő véres magánya. Vagyis a vers hatalmas ellentétre épül: az élet szépségének derűs élvezete, illetve a születés kínja. Az ellentéten túl másféle logikai viszony is van a kettő között: a születés fájdalma, véres magánya nélkül elképzelhetetlen az idill felnőttkori élvezete. A vértől csatakos újszülött léte ugyanis maga a nagybetűs Lehetőség, hiszen a már ekkor magányra predesztinált kis emberből még bárki lehet egyszer, mindenképp előtte áll a „valamivé lenni” esélye. A születés keserves pillanatában csak a magányra kárhoztatottság dőlt el, de még fönnáll a szépségekkel tartalmas élet esélye.

         Nézzünk egy másik verspárt, a Fasírtos dalt, illetve az Életkép címűeket. Az 1975 szeptemberében írott helyzetdalban a profanitás és az emelkedettség lép párba. Az éhes fiatalember kettőhatvanért fasírtot és harminc fillérért kenyeret vásárol, hogy ne éhesen érkezzék szerelmes párjához. A gyors étkezés valamiképp az odaadás gesztusa, hogy szerelmes vágya beteljesülésének semmilyen triviális akadálya ne legyen. E versében is önmagából indul ki a lírai alany: testi és érzelmi éhsége mozgatja, a vágy löki előre a testi-lelki jóllakottság elérése felé. A vers egy pillanatot ír le, az evés, a jóllakás percét, és a vágyakozásét, az öröm várásának idejét, és azt az újra profanitásba forduló gesztust, hogy szerelmének is vásárol fasírtot és kenyeret. Párdarabja, a 2016 májusában, az itáliai Gradóban keletkezett vers impresszionista alkotás, egy tengerparti terecske, egy vízparti kocsma jelzésszerű leírása, amely megint csak idilli helyszín, és amely – valódi vershelyzet módjára – magában hordozza az élet és az élet élvezetének érzelmi töltetét. A sós tengeri szél lengedezése, a bor üde zamata, a pici kocsmai asztal a békesség, a szemlélődő magány megtestesülése, a létezés apró örömének valami olyan élvezete, amelyet az előbb emlegetett versben a hársillat és a távoli muzsika jelzett. Czirok Ferenc verseiben meghatározó szerepe van az itt és most helyzetnek, a pillanat mélyen átélt hangulatának, az életélvezet derűjének, amely – lírai telítettsége révén – a létértelmezés funkciója felé mutat, a bölcs életélvezet tágas gondolat- és érzéskörét is magában hordva. Csakhogy míg a korai darabok a pillanatot ragadják meg, annak érzelmi és gondolati telítettségét is tükrözve, addig a 2000 után írottak a szélesebb valóságperspektíva mentén az absztrakció irányában nyitottak.

         Szinte iskolapéldája a szembesülő párversek kettősségének az 1972-ben írt Egy esős novemberi hajnalon, valamint a 2006-os keltezésű Emlékkereső. Az előbbi a laktanya vaságyán szerelméről ábrándozó katona érzelmi megnyilvánulása, az utóbbi a már tapasztalt férfi rajza magáról az emlékezés folyamatáról, mondván: „és pályára állítom / életünk köddé vált álmait, messze vágyó / régi erőket”. Az első vers az ösztönös megnyilvánulás, a föltoluló érzelem, a második a tudatosság műve. Az előbbiben a lírai alany mintha alulról fölfelé, az égre nézne; az utóbbiban az élet zenitjére ért ember tekint vissza tudatosan, megfontoltan, szemével befogva tér és idő perspektíváját.

         Hajdani és mai versvilágának különbözőségét jól mutatja az alábbi két idézet is. Az első a pillanat bűvöletéről szól: „Rebbenésnyi álomban, / villanásnyi szemhunyásban / rabul ejt a lét varázsa” (Lélekerősítő, 1972). Az utóbb keletkezett darab soraiban a létkifejezés tudatos alakítása, az emlékekkel való intellektuális bánásmód aktusa figyelhető meg: „Estére álmaim szorgosan / összeterelem, / fájó bánatom valahogy elvermelem” (Az áldozat befejezése, 2016).

Összevetések

Érdemes megfigyelni, hogy a verspárok alapvető különbségei a költői látás perspektívájának szélesedéséből és a poétikai ismeretek, az alkotói készségek gyarapodásából származnak. Az első alkotói periódus darabjait az élet súlya alatt roskadozó, ám önmagát dacosan megerősítő – és mindezt megkönnyebbülést hozóan kibeszélő – fiatalember bánata és elszántsága jellemzi. Azé a férfivá érő emberé, aki mostoha sorsban élte gyermekkorát, és aki épp kialakítaná a maga meghitt családi körét, amikor a behívóparancs kiragadja ebből. A valóság és a vágyak ellentmondását jórészt ösztönös érzelmeinek rögzítése útján formálja verssé. Az ezredforduló után és többségében Ausztriában keletkezett költeményekben széles idő- és világperspektíva érvényesül, és az e horizonton megjelenített világ képe precízen kimunkált poézist mutat. Ráadásul e verseken érződik az időközben fölgyűjtött világirodalmi műveltség hatása is. Vagyis Czirok Ferenc a helyzeti hátrányokat a maga javára tudta fordítani, abban az értelemben mindenképp, hogy inspirációvá, alkotó erővé transzformálta. Ilyenként egyszerre tanult és alkotott; egy időben járta az élet egyetemét és foglalta irodalmi alkotásokba tapasztalatait; egyszerre rakott alapot és emelt tornyot. Ezért lehetett őt örök tanulónak és teremtő költőnek nevezni (lásd: Mezey László Miklós: Jegyzetek az örök tanuló, teremtő költőről. Esztergom és Vidéke, 2016. 3. sz. 14-16. p.). Tanulmányainak, elért eredményeinek művészi hitelű dokumentációja ez a verses kötet. Itt egyáltalán nem stílustalan a „dokumentáció” kifejezés használata, hiszen a versek elé tűzött Bevezető, illetve a versek közé illesztett önéletrajzi jegyzetek, emlékező miniesszék csakugyan dokumentálják az életiskola tapasztalatszerző folyamatát. Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy a maga illusztrálta Pitypang és csillagablak a leghitelesebb lírai önéletrajz, ritka őszinteségű életvallomás, a húszéves és a hetven felé közelítő lírai szubjektum szembesítése.

         Múlt és ma, emlékkép és emlékidézés folyamata – újra és újra fölmerülő fogalmak, amelyekhez kérdés is kapcsolódik: csakugyan létezhet-e abszolút hiteles múltidézés, vagy csupán reprodukció-kísérleteknek lehetünk tanúi? Czirok Ferenc így vall erről „Emlékek közt bolyongani olyan, mintha egy elvirágzott pitypang tovalibbenő ernyőcskéjébe kapaszkodna az álmodozó”. A lírai formájú emlékezés még ennél is bonyolultabb, áttételesebb, hiszen a poézis sajátosan csiszolt eszközeivel idéződnek meg a hajdani benyomások, képek, arcok, hangulatok, helyzetek, gondolattöredékek és érzelmi villanások. Ugyanakkor a lírai alany elszánt ragaszkodása önnön múltjához adja meg a fölidézés hitelét. És ez a bensőséges viszony jellemzi a kötet versanyagának karakterét, lényegét, egyben ez alkotja Czirok Ferenc versvilága legrokonszenvesebb vonását.

(Czirok Ferenc: Pitypang és csillagablak. Versek, prózák 1972-2019. Pomáz, 2019. Kráter, 208 p.)