Az Ausztriában élő, esztergomi kötődésű Czirok Ferenc második verses kötetéről aligha lehet érdemben szólni, hogy meg ne említenénk az elsőt, a Pitypang és csillagablak címűt (Pomáz, 2019. Kráter Műhely Egyesület). Annak az volt az egyedi vonása, hogy „párversekből” állt; mintegy három évtizednyi különbséggel írott költeményekből: az 1970-es években keletkezettekből és azok ezredforduló utáni párdarabjaiból, utólagos reflexióiból. Arról az első kötetről szólva (Emlékek ereje – Czirok Ferenc verseiről. = Szél-járás, 2020. 1. sz. 80-84. p.) említettem, hogy Czirok versvilágának talapzata az egymásra rakódott emlékek sokasága. Ez magától értetődő volt, hiszen a verskorpusz két, egymástól három évtizednyi távolságra álló keletkezési időréteget jelenített meg: egy sorkatonai szolgálattal és némileg elhamarkodott házasságkötéssel súlyosbított ifjúi éveket, valamint az érett férfi és az irodalomban tájékozott, az írói mesterség fogásait időközben megismerő tollforgató jelenhez közeli korszakát. A második kötet anyagának, az ezredforduló előtt és után keletkezett lírai darabok elemzésekor sem lehet kitérni az emlékezés alkotói jelentőségének újbóli említése elől. Ugyanis Czirok Ferenc jelenkori nézőpontja is a múltidézőé. Új versei kötetének szerzői előszava is azzal kezdődik, hogy emlékei között kutakodva találta meg azokat a szerelmes életepizódokat, lélekállapotokat, érzelmeket, amelyek az élet nyűgeitől bekormozott lelkét a csillagok szférájába emelték. Vallomása szerint ebben a kétszintes világban az „első működő erő” a szerelem; az a földi szerelem, ami az égbe röpít, a vágyak beteljesedésének csillagkapujáig. Hiszen a szerelem előtt nincs akadály, hiszen mint az ókori görög mitológiából, vagy épp Dante óta tudjuk, még a halált is legyőzheti. A szerző metaforája szerint a szerelem beteljesülése nem más, mint belépés azon a csillagkapun, ahol a lírai ego találkozhat régi és újabb szerelmeivel, Euridikével, Beatricével, a két Júliával, Capulettel és Szendreyvel, az örök Annával, Lillával és Lédával, meg a többi irodalmi nőalakkal vagy a valóságos imádottal. Czirok Ferenc azt is tudja, ebbe a paradicsomi szférába nem sokan juthatnak el, ő mindenestre a könyvével útmutatást ad ehhez az érzelmi-lírai expedícióhoz.

Azt is tudjuk, legkésőbb Ady Endre óta, hogy ha a költő szól, magáról beszél. Nincs ez másként Czirok Ferenc esetében sem. Hangja mindig a lírai alanyé, aki a lét széles horizontjával a szeme sarkában néz vissza a múltjábba. Világtávlatban és időperspektívában tekint vissza, miközben szellemileg igényes, érzelmileg hiteles képet rajzol a régebbi és újabb szerelmekről. Deduktív módon, az érett férfi valóságérzékelésével és bölcs belátásával tekint hajdani érzelmi életére.

A múltidézés, az emlékezés folyamata óhatatlanul előhívja azt az elméleti kérdést, hogy létezik-e abszolút hiteles költői emlékezés. Van-e az emlékidézésnek valamilyen korrekt mércéje, vagy csupán reprodukciós próbálkozásokról beszélhetünk? Maga így ír erről: „Emlékek közt bolyongani olyan, mintha egy elvirágzott pitypang tovalibbenő ernyőcskéjébe kapaszkodna az emlékező”. A lírai formájú emlékezés bonyolult dolog, hiszen a poézis sajátos eszközeivel, a szóképekkel, a versnyelvvel idéződnek meg a hajdani impressziók, arcok, hangulatok, helyzetek, gondolattöredékek vagy érzelmi villanások. Ugyanakkor a lírai ego makacsul próbál ragaszkodni régi önmagához, akár az időmúlás torzítását elszenvedő emlékképeihez is. Azt hiszem, ez a ragaszkodás a múlt tudatba vésődött képeihez – ez adja a költő emlékidézésnek hitelességét. Az emlékekhez fűződő bensőséges, tiszta és őszinte viszonyból bomlik ki és jelenik meg a mában az abszolút igaz emlékkép, úgy, ahogyan József Attila tanította: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk” (Thomas Mann üdvözlése). Nos, Czirok Ferenc igaz emlékeinek gyűjteménye a Korom és csillagpor.

A költő régi arcokra, régi érzelmekre, régi vonzalmakra emlékezik, például tizennyolc éves korának elsietett kapcsolatára (Különös emlék); tudatosítja, hogy a szerelem emléke kitörölhetetlen (Kormos marad)); fölidézi tévedését, amikor a hálát összetévesztette a nagy érzéssel (Életem része voltál). Egyik verséből kirajzolódik a történelmi háttér is, az 1968. augusztusi éjszaka, amikor a szocialista országok „testvéri segítséget nyújtottak” Csehszlovákiának (1968. Tücskök, tankok, csillagok); máskor ugyanazt a történetet ábrázolja a lány és a fiú szemszögéből (Rövid történetek). Ahogy a legtöbb költő, ő is egymásba fonódva ábrázolja a szerelem megannyi ellentmondását: a mámoros öröm és a kínzó kétségek váltakozását (Kétségek között), a bolondulásig fölfokozott, önszuggesztióval fölspannolt érzést (Belebolondulva), és persze tudja, hogy a „szerelem átkozott gyötrelem” (Vergődés). Tudja, hogy a vágy olyan kínzó tud lenni, hogy már eltorzítja a szívet (És tényleg…); és közelről ismeri a nagy érzés elmúltát is (Megérett az idő; Rendezetlenül). Arról is ír, hogy a szerelem egyszerre a legönzőbb és legáldozatkészebb érzés (Új hittel dalolva), hogy vakká tesz és téveszmékbe kerget (Kétség); hogy vágy és alázat nem zárják ki egymást (Kétüléses tűzmadár, V.). Egyszóval a múltba néző Czirok Ferenc sokat tud a szerelemről, és e tudását a lírai alany hol heves, hol elégikusan kibeszélő szándékával osztja meg olvasóival.

A kérdés most már az, hogyan, miféle poétikai eszközökkel adja elő sokszínű, gazdagon rétegezett mondandóját. Szögezzük le rögtön: személyében nem poeta doctusról beszélünk; Czirok Ferenc nem egy bravúros formaművész, inkább poeta natus, született költő, a tekintetben mindenképp, hogy fiatal éveitől kezdve hajtja az önkifejezés vágya, az alkotás teremtő ambíciója, ahogy erre tanulság volt első verses kötete és az a tény, hogy a képzőművészet ágaiban is jócskán kipróbálta magát. (E kötetét is maga illusztrálta.) Verseit nem a versformákkal, metrumokkal vagy ütemekkel való briliáns technikák jellemzik, hanem ugyanaz, ami a művek tartalmi hitelét adja: az őszinteség ereje, az önkifejezés vágya, a kibeszélés szándéka, a hajdani élmény mai megosztásának akarása. Hitelességének ereje az emlékeit is dinamizálja. Valahogy úgy, ahogyan a Látomás című darabjában szól: „Búgó, zúgó, rontó és rohanó, / éneklő és kiabáló, vadul sodró / lendület magaddal ragadtál. / Vittél vígságba, szerelembe, táncba”. Vagy így: „Ölelő fergeteg húzott / magába csókoddal. / Emlékeimben édes dal / lett minden érintésed. / Szerelmünk ébresztő éneke” (Ölelő fergeteg). Sokszor fergeteges ritmust diktál, majd mélázva tűnődik; egyszer rajongásig hajszolja magát, másszor rezignáltan, elégikus hangon mereng. Úgy ír, ahogyan a hajdani szerelmes férfi viselkedett, vagy amiként a mai bölcs visszagondoló és tapasztalt ember érez.

Azt is el kell mondani, hogy Czirok Ferenc egyáltalán nem eszköztelen költő, hiszen találó hasonlatai, szemléletes szóképei, érzékletes helyzetrajzai vannak, és mindig ritmust ad a verseinek: „Időtlen köveken / jár még a szerelem / velünk és veletek / romokon lépdelek” (Emlék lettünk). Lám, egy egyszerű, de többjelentésű kép, ami dinamikus sodrással jelenik meg az olvasó előtt. Olykor ötletes strófákat alakít ki (Apró dalok), rutinosan szólal meg a haiku formában (Aphrodité üzenete kimonóban című fejezet), 12 részes versfüzért alkot (Szerelmesek kalendáriuma), és egyáltalán nem idegen tőle a dalforma (A tetőre érve), de előfordul kötetében a Balassi-strófa egyszerűsített változata, az ún. „balassiáda” is (Hit, szerelem, kétség; Csókokban tobzódik). Verseinek többsége valamiféle átmenetet képez a szabad vers és a kötött formák között, ám ez nem zavarja a versolvasót, mert textusait rendre a belső ritmus dinamizálja. Például így: „dörömbölt / a ritmus bennem, / éreztem, / hogy mit kell tennem: / lángos / lánggal ölelni, égő / szemmel / szeretni” (Ha veled voltam). Verseiben igyekszik egyensúlyban tartani az érzelmes „kibeszélés” direkt formáit és a képes beszéd poézisét, az önkifejezés szándékát és a szómágia bűvöletét, a hitelességet és az érzelmi sodródást. Olyan ösztönös költő, aki az 1970-es évek zsengéitől, első költői próbálkozásaitól a tudatos alkotómunka, a művészi igényesség felé tartva jutott el az ezredfordulóig, vagyis e kötet anyagáig.

Közhelyes igazság: a lírai emlékezés mindig összetett, mert áttételesebb, sokrétűbb, absztraktabb, mint a köznapi múltidézés, mert a poézis eszközeivel történik. Czirok Ferenc esetében ez a sajátos eszköz elsődlegesen az elszántság hitele, ragaszkodása önnön múltja hús-vér és szellemalakjaihoz. A hozzájuk fűződő bensőséges viszonyának hiteles megjelenítése versvilágának legfontosabb és legrokonszenvesebb karakterjegye.

(Czirok Ferenc: Korom és csillagpor. Versek. Pomáz, 2020. Kráter Műhely Egyesület, 148 p.)