Nagyon szeretem az életszerű történeteket, mert az élet változatos, hol vidám, hol szomorú, de biztos, hogy nem egyhangú; így bővelkedik sorsunk a jobbnál jobb lehetőségekben is, ehhez természetesen szükséges az a „valaki”, az író, aki egységet formál a kósza gondolatokból.

Nehéz arról nyilatkozni, hogy miért szeretünk valamit, mi az, ami megfog benne, de ezennel megkísérlem.

Tetszenek a Czirok Ferenc írásait tarkító, kifejezőn szemléltető mondatok, melyek hatására az olvasó képzeletében megelevenednek a színek, fények, helyszínek, érezni véli az illatokat, azonosulhat a főhősök érzelmi világával, és elragadják a jól időzített fordulatok. Sok-sok emlék került elő a könyv olvasása közben elmém és lelkem eldugott szegleteiből.

Egyaránt kedvelem a humort és a drámát, a kötetben a novellák változatosságának köszönhetően mindkettőre akad példa. Előbbihez sorolnám az Emlékek Édesegyország egyik szereplőjéhez, Ille bácsihoz köthető epizódot, az utóbbihoz a Szakadék szélén történetét, ami nagyon elgondolkodtató volt számomra. Megindító. Nem tudom, mi igényel nagyobb erőt, megmaradni egy sanyarú sorsra jutott életben vagy eldobni azt minden áron.

Átváltozás. A címet látva eljátszottam a gondolattal: milyen történetbe fogok belecsöppenni? Először Kafka műve ugrott be, amelyben Gregor Samsa egy napon szokatlan állapotban ébred. Kíváncsivá tett. Aztán ahogy olvasni kezdtem, indokolatlan déjá vu fogott el és az egyik kedvencem lett. Főhősünk itt is megváltozott helyzetben ébred, olyanban, amiről talán csak álmodni, mert korábban, de végül az marad, aki volt.

Szeretem a katonákról, „katonáskodásról” szóló történeteket – több ilyen is van a kötetben – mert, aki részese volt, büszkén mesél az élményeiről és a kemény hónapok keserű emlékeit is humorral töltve osztja meg másokkal. A bolondozás talán segít valóban embernek maradni olyan helyeken és helyzetekben is, ahol gépiesen követendő utasítások sorát zúdítják ránk.

A Farkasvakság egy nagyon jó példája annak, hogy bármennyire törekszik is az ember tetteit feledni, azok élete végéig kísérhetik ott lapulva valahol a tudata egyik zugában, ahonnan időnként előkúsznak, és újra felidézik a megmásíthatatlant. Szerintem mindenkinek van titka. Van, akinek kisebb, amolyan gyermeteg, de van, aki nehezebb súlyt cipel, és együtt kell élnie olyasvalamivel, amit inkább kitörölni szeretne az életéből, nem csupán elrejteni. Megnyugvást remélhetünk a változásoktól, attól, ha a rossz emlékeket előidéző tényezőket kizárjuk, de ez csak átmeneti enyhülést hoz a léleknek.

Az Örökség számomra a két oldalt, két felet jelenti, pontosabban azt, amikor egy helyzetet csak az egyik megközelítésből ismerve olykor tévesen formálunk véleményt, mert az ismert információ nagyobb jelentőséggel bír, mint a nem, vagy a kevésbé ismert. Ahogy utat engedünk a korábban ellenszenves dolgoknak, valami kicsit átalakul bennünk. Nekem ez a mű áll talán legközelebb a kötet címéhez, ahogy Köles Antalban a „benne dúló harag is lassan elcsendesedett.” Köles vissza-visszatérő alakja mutatja, honnan hová juthat valaki, mennyi mindenen mehet keresztül.

A Véreb skorpiókkal és gyalogkakukkal című történetben a hírhedt recski tábor is megjelenik egy pillanatra. Jártam ott, és pusztán a településnév olvastán beugrottak a megkopott emlékek. Legalább húsz éve már annak, de az, amit ott éreztem, örökre belém vésődött. Ahogyan álltam a kiállításnak helyet adó barakk ajtajában, mintha az „ott maradt” félelem ült volna a vállamra…, és a gyűlölet. Úgy rémlik, jobbra nézve egy lebontott barakk üres helye látszódott, balra viszont egy épület – már, ha az volt valaha – maradványa …, egy hosszú palló, rajta pedig hosszában egymás mellett 6-8 nagyjából 40 cm átmérőjű lyuk. Alatta, mintha egy vályúra hasonlító fatákolmány lett volna. Az általam ismert mellékhelyiséggel köszönőviszonyban sem volt, pedig néhány évvel azelőttig magam sem élveztem a kicsempézett mosdó kényelmét. Akik azt a helyet megjárták, azoknak egy része biztosan nem tért haza. Visszatérve a novellára, mindig lenyűgöznek az olyan életutak, amikor az emberek addigi életüket és családjukat hátrahagyva elindulnak a bizonytalanba és megérkeznek valahová, ahol megállhatnak, ahol érdemes maradniuk, olyan áldozatot hozva ezzel, amit külső szemlélőként nehezen érthet meg más.

Egy cipónyi szerelem. Adhat-e valaki kedvesebb, szeretettel telibb ajándékot annál, amibe szívét-lelkét beletéve maga készített? Kétlem. A cipó, amit két szerető kéz gyúrt és alakított. Éveken át volt szerencsém a kevésbé „érzéssel” készített péksüteményekhez, amikor főiskolai tanulmányaim finanszírozása végett egy pékségben töltöttem estéim nagy részét. A friss kenyér illatát képtelenség megunni, és én újra érezni véltem azt a csodás illatot.

Összességében elmondhatom, hogy Czirok Ferenc Démonűző kegyelem című könyvének olvasásakor örömömet leltem az olvasásban. Az pedig, hogy mind a borítót, mind a kötetben szereplő grafikákat a szerző készítette, még inkább érdekessé teszi a könyvet. Bízom benne, hogy lesz még szerencsénk alkotásaihoz!