F. SCOTT FITZGERALD (Amerikai Egyesült Államok)

F. Scott Fitzgerald (1896–1940) egyike a XX. század legnagyobb amerikai íróinak. A húszas években üstökösként tűnt fel hazája irodalmának egén. Ma világszerte reneszánszát éli, s Hemingway mellett őt tartják az amerikai novella legnagyobb múlt századi mesterének. Az ólomkristály címmel jelentek meg magyarul válogatott novellái, és mind az öt regénye is lassan napvilágot látott magyarul, köztük a leghíresebb, A nagy Gatsby, az amerikai álom kiüresedésének félelmetes és gyönyörű látlelete. Elbeszéléseinek hősei az „elveszett nemzedék” tagjai, akik az első világégésből győztesen tértek vissza az európai harcmezőkről, de nem találták helyüket hazájukban, mert nem láttak maguk előtt értelmes életcélt. Az alább közölt első elbeszélésében nemcsak a háborúkról mond véleményt, hanem arról is, mennyire nem érdekli az embert a másik baja. A második egy különös kapcsolat története egy gyilkos és áldozata között.

 

 

Egy éjszaka Chancellorsville[1] mellett

Őszintén megmondom, fogalmam se volt róla, hogy milyen ostobaságot csinálok, mert egyébként eszem ágában sem lett volna, hogy oda dugjam az orromat. Kell is nekem a hadsereg! Szerintem mindegyik sereg majrés kis kölykökből áll. De a barátnőm, Nell azt mondta: „Nora, Philadelphiának vége halott, mint ahogy Baltimore-nak is, de nekünk azért nem kell éhen halnunk.” Épp akkor kapott egy levelet egy lánytól, aki azt írta, hogy egész vidám ott lent az élet abban a „jó öreg Virginiában”. A katonák jó fizetést kapnak, és úgy hiszi, talán az egész nyarat ott töltik, legalábbis ott lesznek addig, amíg a rebellisek le nem teszik a fegyvert. Rendszeresen megkapják a zsoldjukat, úgyhogy egy rendes csinos lány jól megélhet, mert kérhet… Na, jó, tulajdonképpen el is felejtettem, mit akarok mondani, mert hogyan is tudnék emlékezni mindenre azok után, amin átmentem.

Egész életemben tisztességesen bántak velem – úgy értem, hogyha például összejöttem valakivel, és elkezdett szemtelenkedni az elején, a végén mégis csak belátta, hogy azért rendes lány vagyok, és velem sose fordult még elő, ami másokkal szokott – hogy otthagynak valahol, ki tudja, hol, vagy megfújják a pénztárcámat meg ilyesmi.

Jó, de azt hiszem, azzal kezdtem, hogy le akartam menni a katonákhoz a „jó öreg Virginiába,” amit – azok után, amin átmentem – akkor lássak legközelebb, amikor a hátam közepét. Soha többé! Jó, de azért figyelj, elmondom.

Megszoktam, hogy rendesen utazzam, s nem mint valami csavargó – egyszer, még kislány koromban a papa elvitt magával vonaton Baltimore-ba. Mi Pennsylvaniában, Yorkban laktunk. Megvolt minden, ami ilyenkor dukál; még párnát is kaptunk, meg takarót, és volt ott egy ember egy nagy kosárral a kezében tele naranccsal meg almával, s közben hangosan kiabált: „Tessék, tessék narancsot, tessék, tessék almát – jó hideg a sör!”

Magad is tudod, mit szoktak a vonaton árulni – én sosem kértem sört, mert…

Ja, igen, de nem erről akarok beszélni, folytatom… Te, mint minden férfi, ugye, csak a háborúról akarsz hallani. De ha azt hiszed, hogy a háború olyan, mint amilyennek képzeled, akkor…

Szóval mindnyájan felszálltunk egy zsúfolt vasúti kocsiba, s volt ott egy szemtelen pofa, aki mindenkitől a jegyet kérte, s közben kacsintgatott mindenkire és nyálasan vigyorogva mondta:

– Ó, értem, magácska is Kupi tábornok seregéhez kíván csatlakozni!

Bent alig lehetett látni, tele volt a vonat füsttel és legyekkel, csak néhány lámpa pislákolt sárgás fénnyel. Úgy néztünk ki, mint a halottak. S maga a kocsi is úgy zötyögött, hogy majd szétesett.

Voltunk ott olyan lányok, mint Nell és én, vagy negyvenen, a legtöbben Baltimore-ból és Philadelphiából. Csak három vagy négy volt olyan, aki nem tartozott hozzánk – úgy értem, na, hogy is mondjam, szóval gazdagabb, előkelő dáma, s ott ültek elöl. Időnként a szomszéd kocsiból előjött egy tiszt, szalutált, és mindig megkérdezte, nem óhajtanak-e a hölgyek valamit. Én Nell-lel épp mögöttük ültem, és hallottam, ahogy sugdolóznak: „Csak néhány órát kell még kibírni ezzel a borzalmas társasággal. Amint megérkezünk, a főhadiszállásra megyünk, s ott mindent megkapunk, ami kell.”

Sosem felejtem el azt az éjszakát. Semmit nem vittünk magunkkal enni, csak mellettünk néhány lánynak volt egy kis felvágottja és kenyere, s azzal kínáltak bennünket, ami már nekik nem kellett. Volt ott egy csap is, de bárhogy csavargattuk, víz nem jött belőle. Vagy két óra múlva – miközben szerintem kétpercenként megálltunk – bejött a szomszéd kocsiból két hadnagy, mind a kettő be volt rúgva, mint a disznó, és megkínált engem és Nellt egy kis whiskyvel, de csak úgy, az üvegből. Nell ivott egy keveset, én is úgy tettem, mintha, s aztán a két tiszt odaült mellénk az ülésre. Egyikük már kezdte is volna lerohanni Nellt, de aztán a tiszt, aki azokkal az előkelőbb hölgyekkel beszélgetett, valami nagykutya lehetett, őrnagy vagy tábornok, odajött hozzánk és megkérdezte:

–Minden rendben? Segíthetek valamit?

Az egyik hölgy mintha súgott volna neki valamit, ő meg odament ahhoz a tiszthez, aki Nellt háborgatta, és megparancsolta, hogy menjen vissza a másik kocsiba. Ezután már csak az egyik tiszt maradt velünk; nem igazán volt részeg, de azért csak beszélt összevissza.

– Milyen kedves kis társaság gyűlt itt össze – mondta. – Még jó, hogy alig lehet itt látni valamit. Mert mindenki olyan szomorú, mintha a legjobb barátját gyászolná.

– Lehet, hogy úgy is van – szájalt vissza Nell gyorsan. – Te hogy néznél ki, ha Philadelphiától utaznál végig egy ilyen poloskaketrecben?

– A Hétnapos Csata[2] óta vagyok ilyen vonatokon, húgi – felelte a tiszt. – Biztos jobban tetszenék neked, ha nem hagytam volna ott az egyik szememet Games[3] Millnél.

Most vettük észre, hogy a tisztnek csak fél szeme van. Az egyik szemét mintha félig csukva tartotta volna, ezért nem figyeltünk fel rá eddig. Hamarosan elment, és azt mondta, hogy megpróbál egy kis vizet vagy kávét szerezni, mert arra lett volna szükségünk nagyon.

A szerelvény állandóan rázkódott, és ettől nem igazán éreztük magunkat a legjobban. Némelyik lány rosszul lett, némelyik meg elaludt a másiknak a vállán.

– Ugyan, hol van már az a sereg? – kérdezte Nell. – Valahol Mexikóban?

Én is már majdnem aludtam, ezért nem válaszoltam.

Aztán csak arra emlékszem, hogy felébredtem, mert zengett az ég. A vonat ismét állt, s én azt mondtam: –Esik az eső.

– Nem az eső esik! – mondta Nell. – Ágyuk dörögnek.

Már csak ez hiányzik! – Az álom azonnal elszállt a szememből. – Ezek után nekem már teljesen mindegy, ki győz.

Hallottam, hogy a dörgés csak fokozódik, de kint nem láttam semmit a köd miatt.

Fél óra múlva bejött a kocsiba egy másik tiszt – úgy nézett ki, mintha most kászálódott volna ki az ágyából: zubbonya ki volt gombolva, s egyik kezével a nadrágját fogta, hogy le ne csússzon. Nem tudom, hol hagyhatta a hózentrágerét.

– Hölgyek, mind kifelé! – mondta. – Szükségünk van a kocsira a sebesülteknek.

– Micsoda?

– Mi az, talán nem fizettük ki a menetjegyet?

– Az egész szerelvényre szükségünk van. Tele vagyunk sebesültekkel, kell ez a kocsi is.

– Na, ne! Mi nem harcolni jöttünk…

– Kit érdekel, hogy miért jöttek. Benne vannak egy csatában, a kellős közepén.

Bevallom, nagyon megijedtem. Attól féltem, hogy jönnek a lázadók, elkapnak, börtönbe zárnak, amiről már sokat hallottam, és enni sem adnak, csak akkor, ha egész nap a Dixie-t énekeled és megcsókolod a négerek fenekét.

– Gyerünk!

De aztán jött egy másik tiszt, aki sokkal emberségesebbnek tűnt.

– A hölgyek maradnak – mondta. Aztán a másik tiszthez fordult: – Mit csinálsz, bajtárs? Ki akarod tenni őket a sínekre? Ha, mint mondják, a lázadók áttörtek Sedgewick hadtestén, akkor egyenesen erre fognak támadni!

Néhány lány hangosan bőgni kezdett.

– Ezek a lányok, végül is, északiak – mondta.

– Ők…

– Pofa be, és jelentkezz a parancsnoknál! Ehhez a transzporthoz én vagyok beosztva – visszaviszem ezeket a lányokat magammal Washingtonba.

Azt hittem, mindjárt összeverekednek, de aztán békésen távoztak. Mindketten. Mi pedig, ahányan csak voltunk, lányok, mind elkezdtük törni a fejünket, hogy most mit tegyünk.

Arra már nem igazán emlékszem, hogy mi történt ezután. Néha az ágyúk nagyon hangosak voltak, majd elcsendesedtek, és messziről lehetett a dörgést hallani, aztán egészen mellettünk lövöldöztek. Az egyik lány közelében az ablak is kitört, először volt egy ilyen kis lyuk rajta, és aztán minden szilánkokra tört – tudod, nem úgy tört össze, mint az üveg, hanem inkább, mint a jég, amikor hideg van, először van egy lyuk, s aztán minden szétreped körülötte, valahogy így. Aztán azt hallottam, hogy lovak száguldoznak az ablakunk alatt, egy egész sereg ló, de még akkor sem láttam semmit.

S így ment ez még vagy egy fél óráig – lovak száguldoztak, lőttek, és aztán megint. Nem tudtuk, milyen messze vannak, de úgy tűnt, hogy valahol elöl, a mozdony körül lehettek.

Aztán csend lett – és bejött a kocsiba két rongyos alak. Azonnal tudtuk, hogy déliek, a rebellisekhez tartoznak. Egyik sem volt tiszt, hanem csak közkatona, muskétával. Az egyiken valamilyen barna kiskabát volt, a másikon ugyanolyan, csak kék – de nagyon piszkos –, tudtam, hogy a világ összes kincséért se lettem volna hajlandó lefeküdni egy ilyennel. Minden piszkos és mocskos volt rajtuk, ráadásul mintha ki is nőtték volna azokat a az ódivatú rongyokat. Rossz volt rájuk nézni, olyanok voltak, mint két madárijesztő. Az egyik egy jókora lekváros bödönt tartott a kezében. Fél pofáját kikente a lekvárral, a másik meg ropogós sós kekszet zabált két kézzel egy nagy dobozból.

– Helló, spinkók!

– Mi a jaó Istent csináltok itt errefele?

– Hát nem látsz a szemedtül, Steve? Ezek itt mind a jaó öreg Kupi tábornok katonái.

– Asszem, vissza kéné őket paterolni a táborba.

Úgy beszéltek, mintha nem is ebben az országban éltek volna – alig értettem, mit mondtak, olyan volt a kiejtésük. Nagyon furcsa volt.

Az egyik lány hisztis sírógörcsöt kapott, úgy megijedt, s ettől a katonák egészen elbátortalanodtak. Mind a kettő gyerek volt még a bozontos szakáll alatt, és az egyikük még a kezét is a kalapjához vagy – nem lehetett tudni, minek nevezhető az ócska fejfedő – a sapkájához kapta.

– Nem kell bőgni. Mi nem akarjuk bántani magukat.

Ismét lövöldözni kezdtek a mozdonynál, mire a lázadók sarkon fordultak, és futva távoztak.

Nem is mondom, mennyire örültünk.

Aztán úgy negyed óra múlva megjött a mi tisztjeink közül az egyik. Őt még nem láttuk.

– Le a földre! – kiáltott ránk. – Lőnek. Még két mentőkocsiból kirakjuk a sebesülteket, és indulunk.

Társaságunknak a fele már előre lehasalt. A Nell előtt ülő előkelő dámák a szerelvény elejére mentek, hogy megnézzék, tudnak-e segíteni. Nell úgy gondolta, hogy ő is megy, de aztán az orrát befogva visszajött. Azt mondta, azt a bűzt, ami ott van, nem lehet kibírni.

Jól tette, hogy nem ment, mert két lány a kocsinkból odament. A betegek nem tudják elviselni azokat, akik történetesen egészségesek vagy épp bőrrel megúszták a bajt. Az ápolónők is úgy elküldték őket, mintha leprások lettek volna.

Aztán nem tudom, mennyi idő múlva elindultunk. Bejött hozzánk egy katona, minden mécsesből, egyet kivéve, kiöntötte az olajat egy kannába, és abba a kocsiba vitte, ahol a sebesültek voltak. Úgy hogy most már végképp nem láttunk semmit, vagyis alig.

Ha az utazás lefelé sokáig tartott, akkor felfelé még tovább. A sebesültek olyan hangosak voltak, nyögtek meg minden, hogy nem tudtunk aludni tőlük.

Aztán mindenütt álltunk és álltunk.

Amikor végre-valahára Washingtonba értünk, az állomáson sok ember várt, és mindenki azt akarta tudni, hogy mi van a hadsereggel, de én mindenkinek azt mondtam, hogy nekem fogalmam sincs. Én csak az én kis szobámat és az én kis ágyikómat akartam már látni. Soha az életben nem bántak így velem.

Az egyik lány azt mondta, hogy ezt megírja Lincoln elnöknek.

És képzeld, másnap az újságokban semmi sem volt arról, hogy a mi vonatunkat megtámadták, vagy mi is volt velünk, lányokkal! Ki érti ezt?

 

 

 

Az Állat

 

1895. június harmadikán a minnesotai Stillwater közelében levő országúton halva találták Mrs. Crenshaw Engelst és hétéves fiát, Markot. Az útonállást és a borzalmas gyilkosságot egy Állat követte el. A részleteket szerencsére itt nem kell ecsetelni.

Crenshaw Engels, a férj és az apa fényképész volt Stillwaterben. Szeretett olvasni, és „egy kicsit veszélyes” embernek tartották, mert nyíltan ki merte mondani véleményét az akkori idők agrárháborújáról[4] – de senki sem tagadta, hogy jó férj és apa volt, és a tragédia, mely érte, sok héten át sötét felhőként tornyosult a városka felett. Sokan voltak olyanok, akik azt követelték, hogy lincseljék meg ezt az Állatot, mert Minnesota államban nem volt halálbüntetés, melyet az elkövető kétségkívül megérdemelt volna. A népharagnak azonban útját állta a városi börtön magas kőfala.

A sötét felhők Engels otthona felett szomorú gondolatokat ébresztettek az emberekben, és csak akkor látogatták meg, ha vezekelni szerettek volna, elfogta őket a félelem vagy a bűntudat, és remélték, hogy őket is meglátogatják majd, ha az életükre ugyanilyen sötétség borul. Ez a hangulat a munkájára is kihatott: a sokáig tartó egy helyben állás vagy ülés, a kívánt csend és hosszú szünetek miatt a vendég sokáig volt kénytelen Crenshaw Engels korán megöregedett arcát szemlélni, és a gimnazisták, az újdonsült házasok, a mamák kis babáikkal kimondottan örültek, ha kiszabadulhattak a fotográfus sötét műterméből a szabadba. Így hát Crenshaw forgalma is visszaesett, és a bolt nehéz helyzetbe került – végül már dolgozni sem volt kedve, abba is hagyta, eladta házát és műtermét. A pénz, amit érte kapott, még annyi sem volt, mint amit korábban az üzletbe fektetett. Beköltözött egy panzióba, és elment a Radamacher áruházba eladónak.

A szomszédok szemében egy szerencsétlen flótás lett ez az ember, egy elveszett, megtört manque, akibe már csak hálni jár a lélek, de aki amúgy teljesen üres. Ez utóbbit illetően azonban a szomszédok tévedtek – semmi sem maradt meg benne, ez igaz, egyvalamit kivéve. Akárcsak Izrael gyermekei, ő sem tudott felejteni. S bár a feleségével és a gyerekével együtt a szívét is eltemette, az eszét nem. Az agya épp oly tiszta maradt, mint amikor utoljára látta őket elmenni azon a nyári reggelen otthonról.

Az első tárgyaláson rávetette magát az Állatra, megragadta a gallérját – alig tudták elvonszolni, de végül is sikerült még az előtt, hogy a saját nyakkendőjével fojtotta volna meg azt az Állatot.

A második tárgyaláson Crenshaw csak elsírta magát. Utána odament a járási bíróság tagjaihoz, és átadott nekik egy saját kezűleg írt törvénytervezetet a halálbüntetésnek az államban való újbóli bevezetésére – a törvénytervezet értelmében az életfogytiglanra ítélt kegyetlen elkövetőkre kiszabható lenne a halálbüntetés. A törvénytervezetet a szenátus elvetette; azon a napon, amikor Crenshaw ezt megtudta, valamilyen csellel bejutott a börtönbe, és csak azért nem lőtte agyon az Állatot, mert még épp a cella előtt ezt az őröknek sikerült megakadályozni.

Crenshaw felfüggesztettet kapott, és néhány hónapig úgy tűnt, hogy fel fog hagyni rögeszméjével. Végül az történt, hogy amikor a gyilkossági kísérlet után egy évvel újra jelentkezett a börtönigazgatónál, az jóhiszeműen fogadta azt a kijelentését, hogy szíve szeretetre gyulladt, és úgy érzi, csak abban az esetben tud kikerülni a bosszúállás hálójából, ha helyette a megbocsátást hirdeti és gyakorolja, és szent könyvekkel, valamint a természetének a lelke mélyén valószínűleg még most is szunnyadozó jobbik felével segít az Állatnak az Igaz Utat megtalálni. Így hát, miután alaposan megmotozták, engedélyt kapott, hogy kéthetente egyszer félórát üldögéljen a folyósón, szemben az Állat cellájával.

Ám ha az igazgató sejti az igazságot, nem engedélyezi a látogatást – mert a megbocsátással ellentétben Crenshaw-nak épp az volt a terve, hogy lelkileg áll bosszút az Állaton a másikfajta bosszú helyett, amitől a törvény megfosztotta.

Crenshaw, amikor az Állat szemébe nézett, úgy érezte, hogy libabőrös lett a tarkója. A rácsok mögül egy alacsony, totyakos ember nézett vissza rá bizonytalanul, aki valahogy úgy viselte a rabruhát, mint egy üzletember az öltönyét, barnakeretes szemüveget hordott, ami miatt egy biztosítási társaság ügynökéhez hasonlított. Crenshaw-t elfogta a rosszullét, majdnem hányt, és leült a székre, amit utána hoztak.

– Büdös a levegő körülötted! – kezdett kiabálni Crenshaw hirtelen. – Az egész folyosó, ez az egész börtön büdös.

– Azt hiszem, igen – mondta az Állat. – Én is érzem.

– Lesz időd még jobban is érezni – dörmögte Crenshaw. – Egész életedet ebben a büdös cellában fogod letölteni, ahol járkálhatsz majd fel és alá, és mindent egyre sötétebbnek és sötétebbnek fogsz látni. S aztán majd a pokolra kerülsz. Egy egész örökkévalóságig kis helyen leszel bezárva, de a pokolban az a hely olyan apró lesz, hogy sem felállni, sem leülni nem fogsz tudni.

– Biztos? – kérdezte az Állat aggódva.

– De még mennyire – felelte Crenshaw. – Egyedül leszel azon a kicsi helyen gonosz gondolataiddal mindörökké, örökkön-örökké. Úgy fog csípni és marni a rosszasság, hogy nem fogsz tudni tőle aludni, mindig szomjas leszel, de sohasem kapsz majd inni.

– Biztos? – ismételte meg az Állat még aggodalmasabban.– Emlékszem, egyszer…

– Állandóan rettegni fogsz – szakította félbe Crenshaw. – Olyan nyomorult féreg leszel, mint az, aki már-már megőrül, de nem tud megőrülni. Állandóan csak arra fogsz tudni gondolni, hogy ez mindörökké így lesz.

– Ez borzalmas – mondta az Állat, és a fejét rázta. – A borzalmasnál is borzalmasabb.

– Most pedig figyelj rám – folytatta Crenshaw. – Hoztam neked néhány könyvet. Megbeszéltem, hogy semmilyen más könyvet vagy újságot ne adjanak neked, hanem csak azt, amit én.

A hozott könyvek közt volt egy német orvos nemi abnormitásokról szóló ezer kórtörténete – olyan esetekről szólt, melyek egyikére sincs gyógymód, remény és kórjóslat. A könyv csak az eseteket jegyzi és sorolja fel hidegen. Aztán itt volt a Nagy Ébredés kiváló új-angliai hitszónoka[5] által mondott prédikációknak egy szép gyűjteménye, melyek mindegyike arról szólt, mily borzalmas kínokat is kell a kárhozott lelkeknek elszenvedni a pokolban. Volt ott továbbá egy kötet horrortörténetekkel és egy kötet erotikus elbeszélésekkel, melyek mindegyikének hiányzott a két utolsó oldala a végével. Volt még egy kötetnyi detektívtörténet is, mely ugyanígy volt megcsonkítva. Az egész tételt a Newgate-i Kalendárium vastag kötete zárta. Ezt az egész paksamétát a rácson át nyújtotta át Crenshaw az Állatnak, aki átvette és börtöncellájának vaságyára tette.

Crenshaw kéthetenként tett látogatásainak hosszú sorában ez volt az első. Mindig mondott valami komor és fenyegető dolgot, és hozott magával valami sötét és horrorisztikus történetet vagy olvasmányt – azt az esetet kivéve, amikor az Állatnak már hosszú ideje semmi olvasni valója nem volt, akkor egyszerre négy olyan könyvet is kapott, melyeknek a címe sokat ígért – de aztán kiderült, hogy nincs bennük semmi az üres lapokon kívül. Egy másik esetben Crenshaw úgy tett, mintha belátta volna, hogy a rabnak újságokra is van szüksége, és meg is ígérte, hogy hoz legközelebb – és aztán tíz olyan megsárgult régi folyóirattal állított be, melyek csak bűntényekről és letartóztatásokról írtak. Néha a rab olyan orvosi képeskönyveket is kapott, melyek piros, kék és zöld színekkel ábrázolták a lepra és a különböző bőrbetegségek romboló hatásait, a rákos daganatokat, a férgekkel fertőzött szöveteket és a barna megalvadt vért.

És nem volt a kiadói világnak olyan szennyes pocsolyája, melyből Crenshaw ne merített volna leírásokat mindarról, ami csak gonosz és visszataszító lehet az ember természetében.

Crenshaw ezt nem folytathatta ítéletnapig mind a kiadásai, mind pedig az ilyen könyvek véges száma miatt sem. Elmúlt öt év, és a kínzásoknak egy másik fajtáját kellett kieszelni. Így hát hiú reményeket ébresztett az Állatban, melyeket azzal is próbált erősíteni, hogy most már – úgymond – egészen más lett a szíve, és ő maga is mindenütt kilincsel az érdekében, hogy kegyelmet adjanak neki, de aztán minden reményét összetörte, miszlikbe aprította. Máskor úgy tett, mintha hozott volna magával egy pisztolyt, hogy lelője, vagy valami gyúlékony anyagot, mellyel két percen belül égő pokollá változtatja az Állat celláját, és az benn ég – egyszer még egy palackot is bedobott a cellába, és élvezettel hallgatta, amint az Állat fel és alá rohangálva üvölt félelmében, a robbanást várva. Esetenként komor arccal kijelentette, hogy a szenátus új törvényt fogadott el, és az Állatot egy-két órán belül kivégzik.

Elmúlt egy évtized. Crenshaw negyvenévesen kezdett őszülni – ötvenéves korában már hófehér volt a haja, amikor felváltva tett látogatásai a temetőbe, szeretteinek sírjához és a börtönbe, azok gyilkosához, életének állandó részévé váltak – az áruházban töltött hosszú munkaidő pedig nem volt más, csak idegölő, rossz álom. Előfordult, hogy a börtönben az engedélyezett fél órán át úgy ült az Állat cellája előtt, hogy nem szólt egy szót sem. Az Állat is megőszült húsz év alatt. Fehér hajával és barnakeretes szemüvegével nagyon becsületesnek látszott. Szemmel láthatóan nagyon tisztelte Crenshaw-t, és amikor az utóbbi egyszer, amikor kókadozó életkedve valahogy újra ébredt, azt ígérte, hogy a következő látogatásakor hoz egy revolvert, és pontot tesz mindenre, ő csak bólogatott beleegyezően, mintha azt mondaná, hogy „jó, azt hiszem, jó lesz, igen, azt hiszem, tökéletesen igaza van,” és nem szólt az őröknek. S amikor itt volt az a beígért utolsó látogatás, az Állat a börtöncella rácsát markolászva hol reménykedve, hol pedig kétségbeesve nézett Crenshaw-ra, és várt. Bizonyos helyzetekben a halál valóban igazi nagy kalandnak tűnik – ezt bármelyik öreg katona tudja és bizonyíthatja.

Múltak az évek. Crenshaw-t előléptették a munkahelyén, már egy egész osztályt igazgatott az emeleten. Jött az új nemzedék, mely semmit sem tudott életének tragédiájáról, ridegnek és jelentéktelennek látta a személyét, s átnézett rajta. Egy kis örökséghez jutott, és megcsináltatta felesége és kisfia sírját. Tudta, hogy hamarosan nyugdíjba megy, és miközben észrevétlenül átlépett a havas teleken és a rövid, édes, füstszagú nyarakon, egyre inkább világossá vált előtte, hogy itt az idő, amikor végeznie kell az Állattal; nem követheti el azt a hibát, hogy bosszulatlanul túlélje őt.

A kitűzött időpont pontosan a harmincadik év végére esett. Crenshaw már rég megvette a revolvert, mellyel a tettét végre akarta hajtani. Élvezettel forgatta és tapogatta a töltényeket, és azon morfondírozott, hogy az Állat testének melyik részére is célozzon, hogy biztos legyen a halál, de ne következzék be azonnal – a háborús hírekben szereplő hasi sebesülések történeteit tanulmányozva előre élvezte, hogy fog kínlódni az Állat, még mielőtt meghal, és könyörög majd, végezzen már vele mielőbb, hogy ne kelljen tovább szenvednie. Ha ezt elvégzi, a többi már nem érdekes.

Amikor eljött a nap, könnyen be tudta csempészni a pisztolyt a börtönbe. De meglepetésére ahelyett, hogy az Állat ott várta volna a rácsnál, a vaságyán feküdt görcsökben.

– Beteg vagyok – mondta az Állat. – Reggel óta görcsöl a hasam. Adtak valami gyógyszert, de most még rosszabbul vagyok, és nem jön senki sem segíteni.

Crenshaw rögtön rájött, hogy ezek a fájások már előre jelzik, mit is fog érezni az Állat, ha majd beleereszti a gyomrába az egész tárat.

– Gyere ide a rácshoz – mondta szelíden.

– Nem tudok.

– De tudsz.

– Görcsöl a hasam.

– Akkor is gyere.

Az Állat nagy nehezen feltápászkodott, de aztán azonnal összeesett. Ott feküdt a cementpadlón. Nyögött, majd elhallgatott. Aztán kétrét görnyedve megpróbálta magát lassan a rácshoz vonszolni.

Crenshaw hirtelen futni kezdett a folyosó végéhez.

– Orvost! Hívják azonnal az orvost! – kiáltott az őröknek. – Az az ember beteg, beteg, ha mondom…

– Már járt itt az orvos…

– Kerítse elő, azonnal kerítse elő!

Az őr habozott. Crenshaw nemcsak megtűrt személy volt a börtönben, hanem bizonyos kiváltságokat is élvezett, ezért az őr egykét másodperc múlva fel is vette a telefont, és hívta a börtönkórházat.

Crenshaw egész délután ott volt a börtönkapunál; két kezét a háta mögött összekulcsolva fel és alá járkált. Időnként odament a kapuhoz és az őrt faggatta:

– Van valami újság?

– Nincs. Majd szólnak, ha lesz valami.

Kora este az igazgató jelent meg a kapuban, körülnézett, meglátta Crenshaw-t, aki gyorsan odament hozzá.

– Meghalt – mondta az igazgató. – Megrepedt a vakbele. Már nem tudtak rajta segíteni.

– Meghalt? – kérdezte Crenshaw hitetlenkedve.

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Tudom, hogy mennyire…

– Értem – mondta Crenshaw, és megnyalta a szája szélét. – Szóval meghalt.

Az igazgató elővett egy cigarettát.

– Ha már egyszer itt van, Mr. Engels, visszaadhatná a belépőjét, hogy ne kelljen még egyszer idefáradnia – most leadhatom az irodában… Azt hiszem, már nincs rá szüksége.

Crenshaw elővette kék fedelű belépőjét és átnyújtotta az igazgatónak. Kezet ráztak.

– Egy pillanat, szeretnék valamit kérdezni – mondta Crenshaw, amikor az igazgató sarkon fordult, és elindult. – Melyik a… melyik a kórház ablaka?

– Az udvarra nyílik. Innen nem láthatja.

– Értem.

Miután az igazgató elment, Crenshaw még sokáig ott toporgott. Potyogtak a könnyek a szeméből. Nem tudta összeszedni a gondolatait, és még azt is elfelejtette, hogy milyen nap is volt; ja, igen, vasárnap, az a nap, amelyiken azt az Állatot szokta látogatni.

Még két hetet kell várnia, hogy újra láthassa.

Kétségbeesve, a magánytól és az egyedülléttől félve motyogta: „Szóval meghalt, itt hagyott.” Remegett, és aztán nagyot sóhajtva még hozzátette: „Szóval elvesztettem – az egyetlen barátomat –, most már végképp egyedül vagyok.”

Még akkor is beszélt magában, amikor ment kifelé, és a kabátja fennakadt a nagykapu egyik szárnyában, melyet az őr nyitott ki előtte. Mintha saját szavainak a visszhangját hallotta volna: „Egyedül vagyok, végképp egyedül…”

Néhány hét múlva visszajött, hogy meglátogassa az Állatot.

– De hát meghalt – mondta neki az igazgató barátságosan.

– Ja, igen… – mondta Crenshaw. – Hát nem elfelejtettem!

Megfordult és elindult hazafelé. Csizmába bújtatott lába alatt ropogott és csillogott a megfagyott fehér hó.

 

Ortutay Péter fordításai

 

[1] Chancellorsville mellett zajlott az Amerikai Polgárháború egyik legjelentősebb csatája (Battle of Chancellorsville). (A ford. megj.).

[2] A Hétnapos Csata (Seven Days Battles vagy a Peninsula Campaign) 1862-ben volt, és június 26-tól július 2-ig tartott. (A ford. megj.).

[3] Helyesen Gaines’s Mill (Battle of Gaines’s Mill). Az északi és a déli sereg 1862. június 27-én ütközött meg ottan, és a déliek kerültek ki győztesen. A narrátor elhallotta a helység nevét, mivel nyilván azelőtt soha sem hallott róla, így Games-t mond Gaines’s helyett. (A ford. megj.).

 

[4] Az 1893. évi gazdasági válságáról van szó, melynek következtében több vasúttársaság is csődbe ment 1893 és 1896 között.

[5] Az (Első) Nagy Ébredés az 1730-as és 1740-es évek nagy protestáns mozgalma, mely végigsöpört Európán és az akkor még angol gyarmat Amerikán és a kolóniákon. Ennek egyik kimagasló alakja volt Jonathan Edwards tiszteletes, akinek fontos szerep jutott ebben a mozgalomban. Sinners in the Hands of an Angry God (Bűnösök a haragos Isten kezében) című prédikációja a korai amerikai irodalom klasszikus darabja. Fitzgerald is ezt említi ebben az elbeszélésében. (A ford. megj.).