H.T.É (lányom)fotója

Köszönet-lángok fészekrakó tűzből

Hálával földiek közül, férfiak és nők között,
ó mennyinek tartozom,
feleségem, most mégis csak neked
köszönöm segítségedet:
lelked finom húrjain eljátszott perceinket,
madárrebbenésnyi ajándékaidat,
és korholó düheidet is, melyekkel
dudváimat szaggattad napra nap.

Közelről mennyi szilánk, szikra csapódott ki
és szálka, seb maródott, égett belénk
összeütközéseink forgatagában,
de nyugodni is tudott a tenger,
úszó karjaink csapásaiban össze-összeértünk,
egy-egy drága mosolyra, ketten.

Ha majd a homok-pergésű pillanat
megnyugszik újra bennem és tebenned,
visszanézni akkor is nehéz lesz,
de érjünk akkor el az áldó szóhoz,
a fészket-rakó és fészket-adó
− öröktől fogant és örök felé tartó − reményhez.

Szólítlak titeket, kövek!

A kövek, milyen hűek, és mégis
Milyen kevésre emlékeznek,
Ha nem kérdezzük őket.
Tartályában életnek, szeretetnek,
Házi tűznek, mint a falak,
Kérdéseidre várnak.

Ha szólni tudnátok, kövek,
Tenger csiszolta pajzsok,
Megalit-oltárok;
Kőrülölelnek kiszáradt árkok,
Süket fületekbe kiáltok,
Kéréseimet halljátok:

Ki az építő ember,
Ki pincéitekbe burgonyát vermel,
Kinek épült ez a menhely,
Ez az oszlopos szent hely?
Mitől hátrál előlünk a nemlét?
Mitől fenség
Ez az örökölt emlék?

Cáfolni látszik
A porból lettünk s porrá leszünk,
Velünk az idő játszik,
De időtlenül,
Kövek, kövek hirdetik életünket
Érdemtelenül.

Ki emelt közülünk az oltárra
Új követ?
Ki volt az Úristentől hozzánk
Elküldött követ?
Ki az a névtelen,
Kinek üzenetétől a múlt
Máig eleven?

Szenvedések triptichonja

I. A szenvedés tételeiből

Kik szeretnek, körbevesznek,
vigasz ez az elveszettnek.
Kint fölébredsz, drága napfény,
bennem az élet nagyon fél.

Színlelem csak az életet,
erőtlen vagyok és beteg.
Nem látok már fényt előttem,
vakságomba beledőltem.

Jézus, Fény, csak Te segíthetsz,
pillantásoddal is útra intesz.
Lépéseimmel követlek Téged,
ruhád széléhez, hogy hozzáérjek.

II. Imák a szenvedésből

a/

Hová tekintek?
Honnan nézek?

Ki irányítja pillantásomat?

Miért az ólomcsuklya
tekintetemen?

b/ Kelj föl és járj!

− Még fölnyílik a szemem.
− Téged tekintselek!
− Még kinyílik a szám.
− Rólad szólhassak, ne ilyen
átkozottul önmagamról.
− Még ír a tollam…
− A tintát a Te véredbe
mártom.
− Még lép a lábam.
− De oly erőtlen, hogy a Te
Igédre van szükségem.

c/

A reménnyel való
találkozás
napról napra elmarad.

Isten, pedig tudom,
csak Téged kell,
hogy lássalak!

d/ Oldj és köss!

Ne elbocsáss,
hanem megbocsáss!
Kérem áldásodat,
ha büntetések is az adagjaid.

Jaj, csak ne szeretteimben
büntess soha!

Tudom: mértéked
a kegyelem.
Hálátlanságomért (is) bocsáss meg
nekem.

e/

Istenem, az erőmet
elhagytam-e örökre?

Istenem, az erőmből
marad-e másnak örökbe?

III. A vándorlás fájdalmával

A szenvedések
vándorbotja
mindig más-más
kezébe kerül.

És menni, menni kell
a bemérhetetlen úton.

Ó, kéz − látod,
még fájdalmaid
mankójába is
belekapaszkodsz.

Vándorok vagyunk mi mind,
de célja
csak a zarándoklatnak van.

Magam magamhoz

Idegverések apálya nyugszik el,
sorsod öblének partjain.
Mit nem zúzott szét benned
ez a rád támadt cunami?!

Már magad sem voltál kiáltó lény
hajótöröttek roncshajóján,
de pusztulásnak vetett,
önmagát fölfaló kannibál.

Életed minden részletét
fájdalom lepte be,
voltál egy túl-lakott sors
összeomló emelete.

Ma ellépett egy boldog dagály
a valódi tenger homokján,
Isten és az emberek mosolya:
fénybe szőtt fuvallat borult rám.

Cornwallban ért az este

Pokoli múlt széttört jégtáblái
Még úszkálnak a tudat óceánján,
De hol érsz szárazföldet,
Fájdalmak, kételyek hajósa?

Most erdőzöld és tengerkék
Hullámzást ver körénk a szél,
És sirály-visongás vigasztalja
A lábadozó reményt.

Ő, mérleg-nyugalmú vadász,
Magasból csapsz a halak közé,
S elégedetten száll fölöttünk
Ragadozó lelked öntudata.

De karcsapások szelidítik
A hullámokat, s naponta vérzik el
Az alkonyat, s visszatér királykék
Távlataival az égboltozat.