(novella)
2014 szept. 22-én különös álomból ébredtem fel. Egy könyvtárat láttam, aminek minden polca olyan volt, akár egy siratófal. A kötetek nem betűrendben követték egymást, hanem valamiféle objektív erősorrendben, kezdve a legjobb írásoktól egész a leggyengébbig, így a könyvtárban rejtélyes hierarchia uralkodott. A kötetek címére nem emlékszem, és azok számára sem. Talán az összes eddig megjelent (elveszett és megírandó) könyvet tartalmazta a könyvtár. Nem lehetett elmozdítani a köteteket, a Zarándokok csupán a nevek és címek feljegyzésért jöttek. Sokan mappába jegyzeteltek (talán fiatal egyetemisták voltak), mások szembefordultak a komor könyvespolcokkal, és úgy bőgtek, akár a kisgyermekek. A könyvtárban félhomály uralkodott, a mennyezetről lógó fénytestek alig pislákoltak, a kötetek nagybetűs címét csak közvetlen közelről lehetett elolvasni. Ez a könyvtár olyan volt, mint egy labirintus. A könyvespolcsorok T-alakú és L-alakú járatokban ágaztak szét, akár a római katakombák, de az ÁBC valamennyi betűjét érzékeltem a térben; és voltak másféle írásjegyek: görög betűk és római számok, azték sztélék és egyiptomi hieroglifek, stb. A fonéma formájú Galériák a betűk (és számok) sarkánál találkoztak, száraik úgy csimpaszkodtak egymásba, akár a molekulák. A egyes csarnokok között nem tudtam logikus sorendet felfedezni. A kör alaprajzú csarnokok – (pl. 0, O, Q,) – minden irányba nyitottak voltak. Kezdettől fogva tisztában voltam vele, hogy csupán a legműveltebb és legkitartóbb Zarándokok juthatnak haza a Labirintusból, azok, akik megtalálják az objektív legerősebb (vagy leggyengébb) könyvet, s ezzel együtt a kijáratot (vagy bejáratot).
Napokon, heteken, hónapokon keresztül barangoltam az épületben. Olykor szóba elegyedtem egy-egy barátságosabb képű Zarándokkal, ám a Siratófalak előtt jajveszékelő népséget nem mertem megszólítani. Hosszú hónapokba telt, mire sikerült összevetni jegyzeteimet a többi Zarándokéval. Az eredmény lesújtó volt. A könyvtárban nem látszott semmilyen „objektív erősorrend”, a kötetek térbeli helye véletlenszerűnek látszott. Az első könyvtári évem végén összefutottam két idősebb úrral az egyik Galériában. Az idősebb ősz hajú úr Oscar Wilde könyvét lapozgatta (Dorian G.), s láthatólag hatalmában állott elmozdítani a köteteket, holott kezdettől fogva úgy informáltak, a kötetek mozdíthatatlanok (olyanok, mint a „téglák”), s elmozdításuk összeomlasztaná az egész épületet. Az öregúr (talán a könyvtár dolgozója?), dicsérte a mondatok szépségét, zeneiségét, Wilde kifogyhatatlan mesélőkedvét, stb. Szerinte valahol a Könyvtár Kapujában vagyunk, s már csupán néhány lépés… (Halkan jegyzem meg, hogy a „Látnokok” és „Próféták” száma kiugró volt. Halottam Zarándokokról, akik megfejtették a Könyvtár Kódját, és eljutottak a Főkapuig. Eleinte követtem őket, hittem nekik, később már nem bíztam senkiben sem. Mégis, minden alkalommal, valahányszor egy-egy komor Siratófalnak támaszkodtam, s erőt vett rajtam a szomorúság – (tehát a mélypont alján) –, történt valami, amire felfigyeltem, s ez újabb lendületet adott). Hiszen ez Kosztolányi! – mondtam az idősebb úrnak. A magyar költő fordította a Dorian Gray-t. Biztosan Önök is felfigyeltek rá, hogy a jó műfordítás általában tökéletesebb hangzású, mint a fordítás tárgyául szolgáló eredeti darab. „Önerőből” senki sem lenne képes ilyen tökéletes mondatokat írni. Az „objektív” erősorrend talán figyelmen kívül hagyja az írók „személyes hangját” s egyes fordításoknak ítéli oda az elsőbbséget. Ha nyomon követjük az általunk „klasszikusnak” vélt írói életművek sorsát, látni fogjuk, hogy az életmű egyes „szilánkjai” látszólag véletlenszerűen szóródtak szét a Galériákban, ráadásul, némelyik kötettel többször is találkozunk. Azért van ez, mert a Könyvtár csupán a címeket és a szerzőket tűnteti fel, a műfordítókat nem, titkon azonban az összes lehetséges szövegváltozattal számol.
Hét könyvtári évvel a hátam mögött egyre erőtlenebbé váltam. Hajam őszülni kezdett, s újra rabjává váltam a kávénak és a cigarettának. Láncdohányosként, szürkéskék csíkokban pöfékeltem a füstöt. A kávéhoz és cigarettához a Büfének nevezett kisebb Galériákban lehetett hozzájutni. A Büfésnőt sohase látta senki. Mappáinkat egy csőposta segítségével továbbítottuk a megfelelő szintre, a Büfésnő ennek alapján számolta ki a fejadagot. Az élelmesebb Zarándokok vodkát vagy pálinkát kaptak, valamint feladhattak egy képeslapot. A képeslapok az egyes Galériákat ábrázolták – más-más megvilágításban –, ám a címeket gondosan eltüntették, csupán a számtalan színes borító látszott a fényképeken.
Átcsúszván egy J-alakú kürtőn – a termek belmagassága hullámzó volt – egy hatalmas csarnokba jutottam be. A csarnokban nem volt senki. A csarnok után egy átlagos belmagasságú alagút következett, néhány elágazással. Fáradt voltam az olvasáshoz. Hátamat nekivetettem egy könyvespolcnak és előkotortam egy cigarettát. Minden szippantást gondosan letüdőztem s orron keresztül fújtam vissza a füstöt. A dohányzás megváltoztatná a történelmet, véltem. A hősök és művészek életét mindenképpen. Michelangelo pl. tuti láncdohányos lenne. Már látom is hanyattfekvésben a Mestert, a Sixtus kápolna állványzatán, a „Teremtés” alatt; egyik kezében ecset, a másikban cigaretta: éppen Jeremiás próféta tömbszerű alakját festi a mennyezetre, a próféta kezében szintén látható lenne egy cigaretta. És nem csak ő. Valószínűleg a legtöbb próféta nikotinfüggő lenne és bagózna persze a legtöbb szibilla is. A Cumaei- szibilla szinte biztos; Izaiás prófétának egy édes kis puttó gyújtaná meg a cigarettát. Jónás is rágyújtana…
Leonardo a felszálló szivarfüst kékesfekete szfumátójában gyönyörködik. Raffaello jointot szív. Bagózik Rembrandt és bagózik a felbőszült Caravaggio. (Szürke és fekete árnyalatok). Bagózó pénzváltók, és bagózó hóhérlegények a Golgotáról; bagózó Krisztus. Leonardo Utolsó vacsorája merész LSD happening a Getsemánia Hasziendán. Bagóznak a Zsuzsannát kukkoló vének a gőzfertőben (autentikus „home videó”!), bagózik Betsabé (autentikus SMS), bagózik Dávid király (autentikus pózolások: Góliát szájába’ cigaretta). Bagózó Mona Lisa, bagózó Tiziánó, bagózó V. Károly (lovaglás közben), bagózó Velázquez. Számos nikotinfüggő koldus és udvari bolond a spanyol királyi palotából. Bagózik Ambrosio de Spinola generális, miután Nassaui Justin németalföldi kormányzó megkínálja egy cigarettával (a háttérben: felszálló, szürkésfekete füst); a Las Meninas hátterében egy tükörben látható a királyi pár: mindketten dohányoznak… Mit szívna Brueghel és Bosch? Mit szívnának a szerelmespárok a „Gyönyörök Kertjén”? Valószínűleg azt, amit a meztelen Vénusz szobrok, archaikus Apollón-torzók és Kariatidák + az Ideák világába bolygó Platón tanár bá’ (Leonardo) meg a márványkőtömbnek támaszkodó Hérakleitosz bácsi (Michelangelo) „használ” az Athéni iskolában! Csupán a totálgáz Arisztotelész bácsi szerint kellene „letenni” végre a cigarettát. (Oda se bagóznak persze).
Kilenc könyvtári év: fokozódó honvágy, kiúttalanság, depresszió; a sikátorokra emlékeztető Siratófalak börtönként borultak rám, a könyvek láttán hányinger kerülgetett: ezt érezhette Jónás a halgyomorban; ezt érezhette Noé. Egy lángoló szemű Zarándok szerint: nincs már messze az Igazság pillanata – (a Főkapu sem) – a Vízözön után Tűzözön következik, napja-órája kitűzetve felcsapják majd a köteteket, elég az egész Könyvtár, elég az egész Könyvtár!
A betű formájú Galériák olykor rendkívül kacifántosak voltak. Egy T- alakú elágazásból pl. el lehetett jutni egy L-alakú folyosóra, vagy egy másik, vele párhuzamosan futó Galériába, például X-be. Egy CT, ET, KT betűpárosítás többnyire (de nem minden esetben), zsákutcát jelölt; a tájékozódást nagyban segítették a következő dolgok: 1: a polcok az északi oldalon penészesedtek elsősorban; 2: némely Galéria betűsarkában muzulmán szentély állott, a Kába kő iránti tájolással, ami a keleti irányt jelölte ki. A betű formájú folyosók rendszerint keskenyek voltak, a Galériák ellenben grandiózusak. A folyosók olykor körülölelték a Galériákat (pl. G, B, C, D, O, Q, 0, (), 6, 8, 9), és minden irányba nyitottak voltak, hosszuk és belmagasságok gyakorta váltakozott. Csőposták voltak elhelyezve az 5-ös szám „köldökénél”, néhány egyiptomi hieroglifben, illetőleg a jól ismert alakzatban: @.
A nagyobb belmagasságú csarnokokban A-alakú létrák vagy H-alakú hanglétrák segítették a munkám, a vertikális elhelyezés nyílván a „hierarchiát” erősítette. Arra gondoltam: a könyvek a Hatalmat és a Tudást jelképezik. Egykoron (hősies őseink fénykorában), talán élt itt egy legendás Király, aki varázspálcájával mindent könyvekké változtatott s létrehozta e végtelen Birodalmat; valójában a „Gyönyörök Kertjében” járunk, csak nem vesszük észre.
Kilenc könyvtári esztendő múltán most először támadt kedvem az olvasáshoz; Tantalosz étvággyal ácsingóztam a kötetekre; ám csupán egyetlen példányt, egy vaskos kötésű Ovidiust tudtam és mertem elmozdítani. A kötet helyén jókora űr keletkezett; igaz, csak néhány pillanatig, a kötetek reflexszerűen összezáródtak, szinte azonnal pótolták egymást, mint egy falanx vagy cápa-álkapocs. A kötetet nem lehetett visszatenni a polcra, magammal vinni meg végképp restelltem volna (enyhe lelkiismeret-furdalásom támadt a „bűnbeesés” után), így félelmembe’ egyszerűen a könyvespolc előtt hagytam. Ám alighogy elkullogtam a „bűntett” helyszínéről, a Galériából kivezető folyosón máris belebotlottam Ovidiusba s most már e rejtélyes déjá vu ismétlődött minden folyosón s minden Galériában, mintha Raszkolnyikovként, újból és újból visszatérnék oda, ahol a cselekményt elkövettem; ronda egy rondó! A borítót eleinte kéknek és kárminszínűek láttam, később fel tudott venni bármilyen színt és bármilyen árnyalatot. Talán az összes fordítást tartalmazta (valamennyi létező és képzeletbeli nyelven); esetleg az összes létező s képzeletbeli szerző valamennyi megírt és soha meg nem írandó könyvét az ókortól napjainkig (és utána). Éreztem: minél előbb el kell hagynom az épületet, mielőtt Aiaszként a saját kardomba dőlök, vagy kikaparom a saját szemeimet, mint Oidipusz; mielőtt ormótlan Góliát-bogárrá változok át egy G-alakú Galériában s almával hátba lőnek a Zarándokok, mint Gregor Samsát az apja!
Emlékszem lángoló napokra „odaátról”. Emlékszem Krisztina szépségére, minden vele töltött óra minden egyes percére, pillanatára; ragyogó napokra, ha formában volt, fekete napokra, ha kínzott. emlékszem minden egyes ruhadarabjára. emlékszem minden zoknijára. emlékszem akkori önmagára és önmagamra ahogy baktatok fel a jól ismert lépcsőházban a hatodik emeletre szerelemszesztől beszőkült tudatállapotban mert össze kellett szednem az emlékeket minden szép és csúfságos emlékből egyet-egyet mert közelgett már a Katasztrófa mert nem tudtam még (honnan is tudhattam volna) hogy maga a Bárka is elsüllyedhet és jómagam Jónásként süllyedek el a halgyomorban. Megesz a Könyvtár…
Tépelődve ülök a Könyvön. Gondosan letüdőzöm a cigarettát. Egy oszlopcsarnokban élő Próféta szerint – (a sűrű oszlopcsarnok csupa római számból állott) –: a Főkapun a hírhedt dantei tercina olvasható, a Pokol fölirata. A Könyvtár nem végtelen. Az alaprajz valójában három hajóból áll (Főhajóból és két mellékhajóból), és a sötétbe vesző kupola ragyogóbb, mint a Sixtus- kápolna mennyezete. A Próféta azt is mondta, hogy „külvilág” nem létezik, a Könyvtárt elhagyván újabb „könyvtárak” következnek: újabb és újabb könyvtár-utcák kartoték-ablakokkal, hasonlat-hidak, szonett-traverzek, eposz-dómok…, elszórtan egy-egy kódex-katedrális…, semmibe vesző „lépcsők”…, könyvekből emelt piramisok…
A Könyvtárban (az én Könyvtáramban) egyre hevesebb volt a hőség. Különösen a H-alakzatban. A C-ben preparált sárkánycsontvázakat láttam, az O-ban viruló pálmaházat. A P-ben rendszerint félhomály honolt s csupán a kötetek halványzöld kartonja világított. Az S-ben elviselhetetlen szag terjengett, s átcsalogatta az Á- alakzatban lebzselő fekete döglegyeket az I- alakú oszlophoz kötözött Sebestyének elgennyesedett sebeiről + az S-alakú Kálvárián E-alakú vasszögekkel T-alakú keresztfára feszített Krisztusok A-alakú lándzsával átszúrt szívéből lakmározókat. Egyre kuszább és merészebb alakzatokat láttam: felfelé-lefelé meredő péniszeket az összes létező Galériában; a Q-ban húsevő nőiséget; az Alefben ökörfejet; a W-ben és az Omegában egy ringyót; STB…
ELI! ELI! LÁMA SABKTANI?!
DE PROFUNDIS!
INFERNŐ…
A cigarettából felszálló füst fokozatosan szőkülni kezdett, mintha felszálló aranyfüst volna, szeszélyes ábrákat és alakzatokat mímelt, csalogatott. Csak bírja a tüdőm, loholtam utána, (s még mondja valaki, hogy a dohányzás káros az egészségre!). A Próféta ezúttal igazat beszélt: a Főkapun túl könyvekből épült városokat láttam, szonett formájú átkelőkkel, az utcákat írókról nevezték el, ám a nevek nem krono-logikusan követték egymást, hanem valamiféle „objektív erősorrendben”. A szökőkutaknál fedetlen keblű Múzsák és Hetérák andalogtak (láttam egy acélkékszínű Tavat, O- alakút, amely minden szépséget híven megőrizett, amit csak látott), ám szépségük eltörpült az Aranyfüst szépségéhez képest. Ő lesz a legszebb dolog, amit látni fogok az életemben. Amíg be nem csukják a Könyvet.
Ekkor ébredtem fel.
A hétfői napon nem volt könyvtár. Másnap felkerestem a városi könyvtárt D-ben. Ez egy egészen apócska könyvtár. A betűrendben sorakozó polcok (ABCD, EFHG, STB.), nevetségesnek tűntek. Gyerekjáték lett volna megtalálni a novellámat…
(2014 okt.- nov.)